Karnyújtásnyira Tőled... - 6. fejezet

Sziasztok!

Íme megjött a 6. feji is, az események gyorsan pörögnek, és sajnos nem mindig a legszebb módon érnek véget... de a felhők mögül is előbújik a nap egyszer ^^ Jó olvasást, és várom a komikat!


6. fejezet - Számonkérés

Ösztönösen bújtam ki Jackson karjaiból, nem mintha meg tudtam volna védeni, vagy ezzel bármit is elérnék. Egyszerűen csak azt hittem, hogy Ryan lenyugszik, és képes leszek vele józanul beszélni.

- Ne, kérlek – álltam kettőjük közé. – Mit keresel itt Ryan?

- Inkább az a kérdés, hogy te mit csinálsz itt? – tett egy újabb lépést felénk. – Otthon kéne lenned, nem pedig bájolognod ezzel itt.

- Van nevem is haver – lépett elő mögülem Jackson.

- Nagyszerű, én viszont nem kérdeztem. Gyere Natalie, hazamegyünk – nyúlt a karom után, és a parkolók felé vonszolt.

- Hagyj már békén Ryan! – téptem ki a kezemet a szorításából. – Nem ok nélkül vagyok itt, fogd már fel!

- Nem hallod, engedd el – tolt a háta mögé Jackson. – Értsd meg, hogy nem akar tőled semmit.

- Jól van, nem akartam balhét, de ha te így – azzal behúzott neki egyet.

Kezdtek kicsúszni az események a kezemből, a fiúk egymásnak estek, én pedig egyedül nem tehettem semmit. Hiába kérleltem őket, hogy hagyják abba, felesleges volt, így visszarohantam a bárhoz Tom segítségéért.

- Tom, kérlek – kapkodtam levegőért. – Gyere a partra, Jackson meg a volt pasim verekednek, és nem tudom őket leállítani.

- Megyek, nem lesz semmi gond – és már indultunk is a part felé.

A fiúk még mindig püfölték egymást, egy percre sem hagyták abba. Bele se mertem gondolni, hogyha nem találom meg Tomot mi lett volna. És a bonyodalmak még csak ezután jönnek majd igazán…

- Elég volt – rángatta le Ryant Jacksonról. – Fejezd be, és hűtsd le magad tesó, rendben?

- Engedj el, vagy te is kérsz párat? – hősködött még mindig Ryan.

- Jól vagy? – rogytam le Jackson mellé. – Én ezt nem így akartam, de tényleg. Ne haragudj rám – néztem rá fátyolos szemekkel.

Eleredtek a könnyeim, láttam a szemeiben a megvetést. Nem amiatt ütött vissza, mert engem akart védeni, hanem saját magát. Logikus, ezek után én sem állnék szóba magammal, hazudtam neki, és erre nincs bocsánat.

- Natalie – fogta meg a vállam Tom. – Szerintem jobb lesz, ha elmentek a pasiddal.

- Köszi – álltam fel a homokból.

Futásnak eredtem, semmi másra nem vágytam, csak hogy békén hagyjon mindenki. Nem voltam kíváncsi sem Ryan magyarázkodására, sem pedig az emberek lesajnáló pillantásaira, amiért egy rakás szerencsétlenség vagyok.

- Natalie, várj már meg – kiabált utánam Ryan.

Nem fogja feladni, ennyire könnyen nem tudok tőle megszabadulni. Már az ajtóban álltam, persze azok az átkozott kulcsok pont most tűntek el. Miért vagyok én ennyire szerencsétlen a fenébe is…

- Hajlandó vagy beszélni velem?

- Nem, menj el – matattam tovább. – Elég bajt kevertél már így is. De mégis, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordultam felé.

- Követtem Alexet, észre sem vette – vonta meg a vállát.

Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Neki mindig mindent szabad volt, én pedig bármit tettem, mindenbe belekötött. Sosem voltam elég bátor, hogy ellenkezzek vele, de ez mostanra megváltozott.

- Ehhez világ életedben értettél, nyomozni mások után – húztam el a számat. – Most elintézted, úgyis mindegy.

- Gyere haza Natalie, megváltozom – nyúlt a kezem után.

Egy percig elmerengtem azon, amit mondott. Talán tényleg jobb lenne hazamenni, elfelejteni ezt az egészet. Ryan is megérdemelhet egy második esélyt… de ekkor megszólalt a fejemben egy másik hang, mint egy vészjelző, hogy hülyeségeken jár az eszem.

- Nem, nem megyek haza veled.

- De Natalie…

Becsuktam az ajtót magam mögött, és vártam, hogy Ryan eltűnjön innen. Talán nem adja fel, és holnap megint idejön. Bárhogy is lesz, nem akartam látni őt, és már nem éreztem magam biztonságban, itt a házban sem.

Végig csak egy kérdésen kattogott az agyam: Jackson vajon mit gondol most? Ha egyszer még hajlandó lesz velem szóba állni, meg is bocsátja nekem a hazugságom? Kérdések, amikre csak egy ember tudott válaszolni, aki jelenleg mindennél jobban utál.

Egyáltalán hogy lehettem ekkora idióta, hogy hazudtam neki… Meg kellett volna mondanom, hogy van Ryan valahol nem is olyan messze. Most minden sokkal könnyebb lenne. Elővettem a telefont, és tárcsáztam az első számot, ami a listámban volt.

- Sam? Ne haragudj, hogy ilyen későn, de muszáj volt, hogy felhívjalak.

- No, mesélj csak – csacsogott lelkesen. – Milyen volt a randi? Volt csók?

- Nem, semmi sem volt… Ryan megjelent, és verekedtek Jacksonnal. Sam, nem tudom mi lesz így, minden rosszra fordult.

- Mit keresett ott az a mocsok? – a hangja egyre ingerültebb lett.

- Követte Alexet, legalábbis ezt állította. Nem is érdekel, hogy talált meg, a lényeg az, hogy minden tönkretett.

- Sosem fogsz tőle megszabadulni, de majd én helyre rakom, meglátod.

- Ne, értelmetlen. Csak akartam, hogy tudd mi történt. Lehet, hogy holnap hazamegyek, telefonálok Alexnek, hogy jöjjön értem.

- Sajnálom, hogy nem tudtál kikapcsolni csajszi, ez az én hibám is.

- Ne hibáztasd magad Sam, egyedül csak én vagyok hibás. Meg kellett volna mondanom, hogy van pasim.

- Figyelj ide, itt csak Ryan hibás, senki más. Készíts magadnak egy teát, és bújj be az ágyba, holnap másképp fogod látni a dolgokat.

Követtem az utasításait, amíg a víz forrt, megállás nélkül próbáltam elérni a bátyámat, mindhiába… nem vette fel a telefont. Talán a sors keze is volt, még biztos maradnom kellett valamiért.

Bevonultam a szobába, és a fotelba kuporodtam. Hallgattam a tengert, ahogy a hullámok a parthoz érnek, és lassan visszahúzódnak. Eldöntöttem, hogy holnap kimegyek rajzolgatni, pontosan, ahogy elterveztem ma.

Ideje volt véget vetni az önmarcangolásnak, rá kellett jönnöm, hogy ez nem vezet semmi jóra. Bebújtam az ágyamba, és próbáltam elaludni. Folyamatosan pörögtek a képek a fejemben a ma estéről, de elaludtam.

Hamar kivetett az ágy, régen keltem ilyen korán. Egyszerűen nem tudtam lustálkodni, késztetést éreztem rá, hogy mozogjak, valahová elmenjek. Mindegy mit csinálok, csak el innen ebből a házból.

Régen volt rá példa, hogy rávettem volna magam a futásra, de most mégis szükségem volt rá. Kiakartam adni a feszültséget, kiakartam fárasztani magam, és erre a célra ez volt a legmegfelelőbb elfoglaltság.

Felvettem az egyik melegítőmet, meg egy topot, és elindultam. A sétány ugyanolyan csöndes volt, mint minden reggel, mióta itt vagyok. Csak a hozzám hasonló elszánt futók voltak talpon.

Elfutottam egészen a part másik végéig, és vissza. Közben a tekintetem folyamatosan kereste az ismerős arcokat, de csak Tomot láttam kipakolni. Felém intett, legalább ő nem haragszik rám, vagy csak nem mutatja.

Gyorsan vettem egy frissítő fürdőt, aztán átöltöztem egy lazább ruhába. Felkaptam a vázlatfüzetem, és a ceruzákat, majd újra a part felé vettem az irányt. Nem akartam túl messze menni a háztól, így csak a közelben flangáltam.

Leterítettem egy törülközőt, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Először csak figyeltem a tengert, próbáltam kikapcsolni. Éreztem, ahogy a szellő végigsimítja az arcomat, a tenger morajlása zene volt füleimnek.

- Leülhetek melléd? – hallottam meg egy hangot, és egyből kinyitottam a szememet.

Jackson volt az. Nem tudom, hogyan került ide, mégis majdnem a nyakába ugrottam örömömben. Mosolyra húzódott az ajka, de aztán egy apró szisszenést hallatott, az arcán még ott viselte a tegnap este nyomait.

- Jó lenne – paskoltam meg a helyet magam mellett. – Azt hiszem, magyarázattal tartozom neked.