Karnyújtásnyira Tőled... - 3. fejezet

Sziasztok!

Elmeroggyant állapotomban megalkottam a 3. fejezetet is, így nem pénteken kaptok frisst, hanem ma. Jó olvasást, a komikat pedig várom :) Puszi


3. fejezet - Őszinte szavak

Olyan értetlenül meredt rám, hogy pár perc erejéig komolyan megkérdőjeleztem a saját beszélőképességemet is, de aztán rá kellett, jönnöm, hogy jól artikuláltan beszéltem, így újra felvettem a beszélgetés fonalát.

- Bocs, ha bunkó voltam – minden eddigi értelem elpárolgott, mintha az agyamra egy lassan ereszkedő köd szállt volna le.

- Rá se ránts – legyintett, miközben a pohara tartalma egyenes arányban csökkent az irányába mutatott ellenálló képességemmel.

Ő is ugyanolyan fürkésző tekintettel ostromolt, és egy percre sem engedte el a tekintetem. Huncut mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni, de tény, hogy valamiért az én kedvem is jobb lett.

Basszus, csak nem tényleg van valami képessége, és tudja a hangulataim irányítani?! Naneeee, nem lehetek ennyire gyerekes. Az csak egy film, csak egy szerep, vámpírok pedig nincsenek, mondogattam magamnak bőszen.

- Esetleg megkérdezhetem, hogy miért voltál velem ilyen elutasító? – zökkentett ki a jobbnál jobb elméleteimből.

- Hát… talán – egy épkézláb gondolat sem jutott eszembe, leszámítva azt, hogy nőcsábásznak néztem, és ezt mégsem dörgölhettem az orra alá. – Mert híres vagy, és nem gondoltam volna, hogy leállsz beszélgetni a rajongókkal.

- Nocsak, tehát a rajongóm vagy?

Franc, ez így egyáltalán nem ér… Tényleg van valami képessége, vagy csak szimplán a tudatalattim játszik velem?! Tett egy tétova lépést felém, mintha át akarta volna lépni a köztünk lévő láthatatlan határvonalat.

- Igazából most hallottalak először énekelni, szóval még nem lehetek a rajongód – tereltem a beszélgetés fonalát más irányba.

- Vélemény? – kacsintott felém.

- Nem rossz – nyögtem ki az első gondolatom. – Igazából nem az én stílusom, de valami miatt megfogott.

- Szeretem, ha valaki nem akar mindenáron bevágódni nálam. Többre értékelem az őszinteséget, mintha hamis ábrándokkal kecsegtetnének.

Ugye ő sem gondolta komolyan, hogy már az első találkozásunkkor ajnározni fogom, és az egekig magasztalom majd. Az iménti magabiztossága átcsapott a félénk szomszédfiú effektusba, amikor is csak csendben figyeljük egymást, és azt várjuk, mikor töri már meg a másik a csendet.

- Nem vagyok az a típus, sokan mondják, hogy szókimondó vagyok, ami a szívemen, az a számon.

- Én sem rejtem véka alá a véleményem, tetszik, ha egy nő nem hagyja magát, és azt sem, hogy irányítsák.

Na most én vagyok a hülye, vagy ez a pasi tényleg flörtölni próbál velem… Az alig fél órája tett benyomás azonnal megváltozott róla, lehet, hogy mégsem amolyan röptében a legyet is kategória.

- Ne haragudj, de nekem mennem kell – indultam meg újra a nyaraló irányába.

- Messze laksz? – tette fel a csöppet sem váratlan kérdést. – Elkísérnélek, persze csak ha téged nem zavar.

- Most éppen a szabadságom töltöm az egyik ismerősömnél.

- Oh, a pasiddal vagy itt? – szegezte nekem a kérdést.

Milyen átlátszó szöveg… Egyértelmű volt, hogy így akarja a tudtomra adni, valamilyen szinten érdeklődik irántam, és nyilván nem szeretne a kórházban kikötni, ha véletlenül belefutnánk a pasimba.

- Nem pasival jöttem, nincs barátom – füllentettem, bár ekkor nem igazán derengett, hogy ki is az a Ryan, és mit keres az életemben.

- Akkor semmi akadálya, hogy az ajtóig a saját bejáratú testőröd legyek – húzta ki magát büszkén.

- Ha a barátaid tudnak nélkülözni, és a pultos srác se hiányolja a poharát, akkor felőlem nincs akadálya – mosolyodtam el.

- Nem hiszem – vonta meg a vállát. – Akár indulhatunk is.

Egy darabig szótlanul sétáltunk egymás mellett, olyan érzésem volt, mintha az első randink lenne, amikor még az sem biztos, hogy másnap látjuk egymást, vagy egyáltalán kíváncsiak vagyunk a másik félre.

- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol? – törte meg a csendet váratlanul.

- Egy multi cégnél vagyok titkárnő, de hidd el, nem ez álmaim munkája – válaszoltam őszintén.

- Akkor mihez lenne kedved? Igazgató lennél inkább? Vagy manöken? – mért végig kíváncsi tekintettel.

- Nem – nevettem el magam az ötlet hallatán. – Imádok rajzolni, és nem csak hobbiból, de sajnos az életem nem úgy alakult, hogy ezt kamatoztatni tudjam.

- Én a színészetben, és a zenémben fejezem ki önmagam. Ez teljesen leköti a mindennapjaim, de nem panaszképpen mondom, így szeretem az életem.

Bár nem faggattam, nem érdekelt minden egyes lépése, nem arra az emberre voltam kíváncsi, akit a médiának és a rajongóinak mutat. Tudtam, nem sok esélyem van arra, hogy megnyíljon, mégis reménykedtem benne, hogy idővel megmutatja igazi valóját.

- Nem akarlak megbántani, de nem mentünk túl a házon, ahol laksz? – nézett körbe az üresen elterülő parton.

- Jézusom, tényleg túlmentünk egy kicsit – kaptam észbe, és megpróbáltam belőni merre is vagyunk.

Tanácstalanul forogtam körbe, de az istennek se tudtam volna rájönni, hogy Venice Beach melyik részén vagyunk, és hogy a házam merre van. Észrevétlenül repült el az idő, amíg meséltünk egymásnak a néha cseppet sem unalmas hétköznapjainkról.

- Jól gondolom, hogy eltévedtél?

- Nem igazán ismerem ki még magam, és a barátnőm nem mondta, hogy esetleg GPS-re is szükségem lehet, ha tájékozódni akarok.

- Neked nem csak testőrre, hanem idegenvezetőre is szükséged van – állapította meg a nyilvánvaló tényt, ezzel pedig nem vitatkozhattam.

Nem kis nehézségek árán, minden tudásunkat latba vetve megtaláltuk az eltűnt házat, Jackson pedig egészen az ajtóig kísért, ahogy azt megígérte. A kulcsokat kerestem a táskámban, de ő még mindig ott állt, mintha várna valamire.

- Örök hálám, hogy voltál az idegenvezetőm – nyitottam ki az ajtót. – És a kellemes beszélgetést is köszönöm – nyújtottam a kezem udvariasan.

- Én köszönöm neked – de ahelyett, hogy megszorította volna a felé nyújtott kezem, inkább meglepett egy apró puszival.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy mire készül, de nem állt szándékomban megakadályozni a tettében. Még megvártam, amíg visszaindul a part mentén a sétányra, majd fáradtan dőltem le a kanapéra.

Ez a nap sem telt el izgalmak nélkül, és még csak az első estém. Már láttam magam előtt Sam arcát, amikor elmesélem, hogy Jackson Rathbone hazáig kísért engem. Felcsendült az ismerős dallam, és azonnal a telefonom után kaptam.

Legalább húsz nem fogadott hívás, és ugyanennyi sms fogadott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki küldte őket, még csak el sem kellett olvasnom. „Édes, Alex hívott, hogy ne is várjalak haza, és nem hajlandó elmondani merre vagy. Hívj fel, Ryan”

Semmi erőm és kedvem nem volt vele bájcsevegni, nem akartam, hogy elrontsa ezt az estét. A tudatomban újra lejátszásra kerültek a mai koncert képei, és amikor először megláttam Jacksont.

Az emlékek közé befurakodott Ryan képe is, és újra meg újra végiggondoltam a kettőnk kapcsolatát. Végül arra jutottam, hogy nem ez az utolsó estém itt, így inkább lefekszem aludni, és majd másnap újra átrágom magam ezen.

Rosszul gondoltam, hogy egy frissítő fürdő után majd gyorsabban elalszom, ugyanolyan éber voltam, mint eddig, és egész éjjel csak forgolódtam. Nem tudom mikor nyomott el az álom, csak arra lettem figyelmes, hogy a nap első sugarai utat tőrnek a szobába.

Álmosan kikecmeregtem az ágyból, első utam a konyhába vezetett. Készítettem magamnak pirítóst, majd főztem egy csésze teát. Még mielőtt a tv távirányítója után nyúltam volna, a szemem megakadt az ajtó alatt becsúsztatott kis borítékon.