Karnyújtásnyira Tőled... - 6. fejezet

Sziasztok!

Íme megjött a 6. feji is, az események gyorsan pörögnek, és sajnos nem mindig a legszebb módon érnek véget... de a felhők mögül is előbújik a nap egyszer ^^ Jó olvasást, és várom a komikat!


6. fejezet - Számonkérés

Ösztönösen bújtam ki Jackson karjaiból, nem mintha meg tudtam volna védeni, vagy ezzel bármit is elérnék. Egyszerűen csak azt hittem, hogy Ryan lenyugszik, és képes leszek vele józanul beszélni.

- Ne, kérlek – álltam kettőjük közé. – Mit keresel itt Ryan?

- Inkább az a kérdés, hogy te mit csinálsz itt? – tett egy újabb lépést felénk. – Otthon kéne lenned, nem pedig bájolognod ezzel itt.

- Van nevem is haver – lépett elő mögülem Jackson.

- Nagyszerű, én viszont nem kérdeztem. Gyere Natalie, hazamegyünk – nyúlt a karom után, és a parkolók felé vonszolt.

- Hagyj már békén Ryan! – téptem ki a kezemet a szorításából. – Nem ok nélkül vagyok itt, fogd már fel!

- Nem hallod, engedd el – tolt a háta mögé Jackson. – Értsd meg, hogy nem akar tőled semmit.

- Jól van, nem akartam balhét, de ha te így – azzal behúzott neki egyet.

Kezdtek kicsúszni az események a kezemből, a fiúk egymásnak estek, én pedig egyedül nem tehettem semmit. Hiába kérleltem őket, hogy hagyják abba, felesleges volt, így visszarohantam a bárhoz Tom segítségéért.

- Tom, kérlek – kapkodtam levegőért. – Gyere a partra, Jackson meg a volt pasim verekednek, és nem tudom őket leállítani.

- Megyek, nem lesz semmi gond – és már indultunk is a part felé.

A fiúk még mindig püfölték egymást, egy percre sem hagyták abba. Bele se mertem gondolni, hogyha nem találom meg Tomot mi lett volna. És a bonyodalmak még csak ezután jönnek majd igazán…

- Elég volt – rángatta le Ryant Jacksonról. – Fejezd be, és hűtsd le magad tesó, rendben?

- Engedj el, vagy te is kérsz párat? – hősködött még mindig Ryan.

- Jól vagy? – rogytam le Jackson mellé. – Én ezt nem így akartam, de tényleg. Ne haragudj rám – néztem rá fátyolos szemekkel.

Eleredtek a könnyeim, láttam a szemeiben a megvetést. Nem amiatt ütött vissza, mert engem akart védeni, hanem saját magát. Logikus, ezek után én sem állnék szóba magammal, hazudtam neki, és erre nincs bocsánat.

- Natalie – fogta meg a vállam Tom. – Szerintem jobb lesz, ha elmentek a pasiddal.

- Köszi – álltam fel a homokból.

Futásnak eredtem, semmi másra nem vágytam, csak hogy békén hagyjon mindenki. Nem voltam kíváncsi sem Ryan magyarázkodására, sem pedig az emberek lesajnáló pillantásaira, amiért egy rakás szerencsétlenség vagyok.

- Natalie, várj már meg – kiabált utánam Ryan.

Nem fogja feladni, ennyire könnyen nem tudok tőle megszabadulni. Már az ajtóban álltam, persze azok az átkozott kulcsok pont most tűntek el. Miért vagyok én ennyire szerencsétlen a fenébe is…

- Hajlandó vagy beszélni velem?

- Nem, menj el – matattam tovább. – Elég bajt kevertél már így is. De mégis, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – fordultam felé.

- Követtem Alexet, észre sem vette – vonta meg a vállát.

Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Neki mindig mindent szabad volt, én pedig bármit tettem, mindenbe belekötött. Sosem voltam elég bátor, hogy ellenkezzek vele, de ez mostanra megváltozott.

- Ehhez világ életedben értettél, nyomozni mások után – húztam el a számat. – Most elintézted, úgyis mindegy.

- Gyere haza Natalie, megváltozom – nyúlt a kezem után.

Egy percig elmerengtem azon, amit mondott. Talán tényleg jobb lenne hazamenni, elfelejteni ezt az egészet. Ryan is megérdemelhet egy második esélyt… de ekkor megszólalt a fejemben egy másik hang, mint egy vészjelző, hogy hülyeségeken jár az eszem.

- Nem, nem megyek haza veled.

- De Natalie…

Becsuktam az ajtót magam mögött, és vártam, hogy Ryan eltűnjön innen. Talán nem adja fel, és holnap megint idejön. Bárhogy is lesz, nem akartam látni őt, és már nem éreztem magam biztonságban, itt a házban sem.

Végig csak egy kérdésen kattogott az agyam: Jackson vajon mit gondol most? Ha egyszer még hajlandó lesz velem szóba állni, meg is bocsátja nekem a hazugságom? Kérdések, amikre csak egy ember tudott válaszolni, aki jelenleg mindennél jobban utál.

Egyáltalán hogy lehettem ekkora idióta, hogy hazudtam neki… Meg kellett volna mondanom, hogy van Ryan valahol nem is olyan messze. Most minden sokkal könnyebb lenne. Elővettem a telefont, és tárcsáztam az első számot, ami a listámban volt.

- Sam? Ne haragudj, hogy ilyen későn, de muszáj volt, hogy felhívjalak.

- No, mesélj csak – csacsogott lelkesen. – Milyen volt a randi? Volt csók?

- Nem, semmi sem volt… Ryan megjelent, és verekedtek Jacksonnal. Sam, nem tudom mi lesz így, minden rosszra fordult.

- Mit keresett ott az a mocsok? – a hangja egyre ingerültebb lett.

- Követte Alexet, legalábbis ezt állította. Nem is érdekel, hogy talált meg, a lényeg az, hogy minden tönkretett.

- Sosem fogsz tőle megszabadulni, de majd én helyre rakom, meglátod.

- Ne, értelmetlen. Csak akartam, hogy tudd mi történt. Lehet, hogy holnap hazamegyek, telefonálok Alexnek, hogy jöjjön értem.

- Sajnálom, hogy nem tudtál kikapcsolni csajszi, ez az én hibám is.

- Ne hibáztasd magad Sam, egyedül csak én vagyok hibás. Meg kellett volna mondanom, hogy van pasim.

- Figyelj ide, itt csak Ryan hibás, senki más. Készíts magadnak egy teát, és bújj be az ágyba, holnap másképp fogod látni a dolgokat.

Követtem az utasításait, amíg a víz forrt, megállás nélkül próbáltam elérni a bátyámat, mindhiába… nem vette fel a telefont. Talán a sors keze is volt, még biztos maradnom kellett valamiért.

Bevonultam a szobába, és a fotelba kuporodtam. Hallgattam a tengert, ahogy a hullámok a parthoz érnek, és lassan visszahúzódnak. Eldöntöttem, hogy holnap kimegyek rajzolgatni, pontosan, ahogy elterveztem ma.

Ideje volt véget vetni az önmarcangolásnak, rá kellett jönnöm, hogy ez nem vezet semmi jóra. Bebújtam az ágyamba, és próbáltam elaludni. Folyamatosan pörögtek a képek a fejemben a ma estéről, de elaludtam.

Hamar kivetett az ágy, régen keltem ilyen korán. Egyszerűen nem tudtam lustálkodni, késztetést éreztem rá, hogy mozogjak, valahová elmenjek. Mindegy mit csinálok, csak el innen ebből a házból.

Régen volt rá példa, hogy rávettem volna magam a futásra, de most mégis szükségem volt rá. Kiakartam adni a feszültséget, kiakartam fárasztani magam, és erre a célra ez volt a legmegfelelőbb elfoglaltság.

Felvettem az egyik melegítőmet, meg egy topot, és elindultam. A sétány ugyanolyan csöndes volt, mint minden reggel, mióta itt vagyok. Csak a hozzám hasonló elszánt futók voltak talpon.

Elfutottam egészen a part másik végéig, és vissza. Közben a tekintetem folyamatosan kereste az ismerős arcokat, de csak Tomot láttam kipakolni. Felém intett, legalább ő nem haragszik rám, vagy csak nem mutatja.

Gyorsan vettem egy frissítő fürdőt, aztán átöltöztem egy lazább ruhába. Felkaptam a vázlatfüzetem, és a ceruzákat, majd újra a part felé vettem az irányt. Nem akartam túl messze menni a háztól, így csak a közelben flangáltam.

Leterítettem egy törülközőt, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Először csak figyeltem a tengert, próbáltam kikapcsolni. Éreztem, ahogy a szellő végigsimítja az arcomat, a tenger morajlása zene volt füleimnek.

- Leülhetek melléd? – hallottam meg egy hangot, és egyből kinyitottam a szememet.

Jackson volt az. Nem tudom, hogyan került ide, mégis majdnem a nyakába ugrottam örömömben. Mosolyra húzódott az ajka, de aztán egy apró szisszenést hallatott, az arcán még ott viselte a tegnap este nyomait.

- Jó lenne – paskoltam meg a helyet magam mellett. – Azt hiszem, magyarázattal tartozom neked.

Karnyújtásnyira Tőled... - 5. fejezet

Sziasztok!

Nos, igaz hogy kicsit (na jó... nagyon) későn, de meghoztam az 5. fejezet! Itt az első randi, ami hmm... nem is tudom milyennek nevezhető :P Majd ti megmondjátok! Várom a komikat, az előzőekre már válaszoltam, és köszönöm őket ^^ Jó olvasást! Puszi


5. fejezet - Első randi

Fülig érő vigyor jelent meg az arcomon, és nem sok kellett hozzá, hogy elkezdjek körbe-körbe ugrálni a lakásban. Bár logikusan végiggondolva nem kéne a frászt hoznom Samre, így inkább próbáltam lehiggadni.

- Mi az? Mi történt? – méregetett furán.

- Ezt nézd – nyújtottam át neki a levelet.

Szó nélkül elvette a kezemből a borítékot, és olvasni kezdte. Sam arcára kiült a döbbenet, aztán hozzám hasonlóan ő is mosolyogni kezdett, és egy szó nélkül a nyakamba vetette magát.

- Te mázlista – sipította a fülembe. – Ugye elmész, és találkoztok?

- Azt hiszem – huppantam le a kanapéra. – De meddig mehet ez így? Úgy értem, most még találkozunk, de mi lesz, ha elmegyek? – akadékoskodtam.

Mintha csak magam ellen akarnék beszélni. Az egyik felem tökéletesen egyet értett velem mindenben, szüntelenül csak azt szajkózta, hogy nekem nem szabad ilyesmibe belebonyolódnom.

A másik felem viszont minden eddig felállított érvvel ellenkezett, és arra ösztönzött, hogy ne gondolkodjam, csak cselekedjek. Tényleg könnyebb lett volna csak sodródni az eseményekkel, és nem gondolni mi lesz később.

- Most ugye azon agyalsz, hogyan mondd le a találkát? – zökkentett ki a bugyuta eszmefuttatásomból. – Eszedbe se jusson Natalie!

- Jó-jó, nem agyalok ilyesmin – álltam fel hirtelen, és a szoba felé indultam. – Akkor segítenél kiválasztani a ruhát? – fordultam felé.

- Ezt kérdezned sem kellett volna – pattant fel.

Abból a pár ruhából is percek alatt hatalmas bemutatót tartottam, amit épphogy összeszedtem a hirtelen távozásomkor. Sam persze mindegyikben talált valami kifogásolnivalót, végül egyetlen darabon akadt meg a szeme.

- Ez nagyon tetszik – emelt fel egy sárga ruhát, és rögtön mellé felkapta a vajszínű bolerom is. – Ezt kell felvenned.

- Na de minek a bolero? – néztem rá értetlenül. – Hahó Sam, nyár van, a tenger mellett felesleges ilyesmi.

- Hé, este fázni fogsz, bízz bennem.

- Igazad lehet – gondolkodtam el egy percig, végül döntöttem, és a ruha mellé tettem.

Egész jól elvoltunk a ruhaválasztással, persze a kaja így már egyáltalán nem tűnt létfontosságúnak az esti találka mellett. A konyhában gyorsan összeütöttünk egy kis sajtos tésztát, aztán Sam indult vissza.

- Tudod, hogy szívesen maradnék – vette fel a táskáját a kanapéról. – Viszont valakinek tartania kell a frontot.

- Tisztában vagyok vele – mosolyodtam el. – Nincs gáz Sam, valahogy csak kibírom estig.

- Okés, majd hívj fel, hogy mi volt – ölelt meg.

- Meglesz – kísértem ki. – Te leszel az első, akinek mindenről be fogok számolni.

- El is várom – kuncogott. – Jó legyél – azzal elindult a part mentén a parkoló felé.

Figyeltem, amíg eltűnik, aztán én is visszaindultam a konyha irányába, hogy eltüntessem a pusztításunk eredményét, ám ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefonom is, szerencsére nem Ryan volt az.

- Mi az Alex? – szorítottam a telefont a vállamhoz, miközben elpakoltam a tányérokat a mosogatóba.

- Ráérsz, hogy beszélgessünk? Azt ígérted, hogy legközelebb elmondod mi ez az egész, és Ryan is rám szállt – morgott.

Nem szokott ilyen lenni, de mindegy is, ez az egész átkozott helyzet mindenkiből mást hozott ki. Tartoztam neki annyival, hogy megmagyarázom ezt az egészet, de talán mégsem telefonon kéne.

- Nem lehetne, hogy majd találkozzunk, és akkor? – puhatolóztam.

- Nem Natalie, ezt most kell megmagyaráznod, aggódom miattad, értsd már meg.

- Jó, én most Sam hétvégi házában vagyok Venice Beachnél, ha gondolod ugorj be, itthon vagyok.

Lediktáltam neki a pontos címet, aztán gyorsan elbúcsúztunk egymástól. Csak remélni mertem, hogy nem pont a kis esti randinkra fog megérkezni, mert azzal végleg keresztülhúzná minden számításom.

Éppen csak leültem a kanapéra, és unottan váltogattam a csatornákat, nem mintha annyira sok választásom lett volna, amikor kopogtattak az ajtón. Ránéztem az órára, délután három, ez nyilván Alex.

- Szia Alex – üdvözöltem, miközben beljebb invitáltam.

- Miért kellett ezt csinálnod? – ölelt át. – A fenébe is, annyira aggódtam miattad, és persze anyáék is.

- Mert szükségem volt arra, hogy egyedül legyek – szipogtam.

Mostanra már a könnyeim is eleredtek, a bátyám ölelő karjaiban már semmitől sem féltem, egyszerűen csak kiakartam adni az eddig felgyülemlett fájdalmat és dühöt. Ő pedig türelmesen várt, amíg végre képes voltam egy értelmes szót is kinyögni.

- Szóval? Elmondod mi történt?

- Összekaptunk Ryannel, megütött. Sam pedig felajánlotta, hogy jöjjek ide, és szedjem össze a gondolataim.

- Megütött? – nézett rám értetlenül. – Az a szemét barom, esküszöm, hogy ha megint megjelenik, szétverem.

- Támogatom – húztam mosolyra az ajkam most először, mióta itt van. – De most inkább felelj nekem egy kérdésre.

- Mégpedig?

- Te is tudod, hogy nem maradhatok itt örökké, és anyáékhoz sem akarok visszamenni – hajtottam le a fejem.

- Szóval diszkréten arra akarsz kilyukadni, hogy lakhatsz-e nálam? – nyúlt az állam alá, és a tekintetem magár vonta.

- Lehet róla szó? De csak addig, amíg nem találok lakást.

- Kérdezned sem kell.

Örültem, hogy nem kellett sem Ryanhez, sem pedig anyához visszamennem. Kétség sem fér hozzá, hogy a bátyám megmentette az életem anélkül, hogy tudna róla. Hoztam neki egy kávét, és visszabújtam mellé.

Mesélt a szokás szerint nem éppen botránymentes családi vacsoráról, és magamban hálát adtam, hogy nem voltam ott. Megígérte, hogy mire hazamegyek, összeszedi a többi cuccom a lakásban, nekem már vissza se kell mennem.

- Tudod, akármennyire is fura, anya is aggódik miattad.

- Hm, nyugtasd meg – vontam meg a vállam. – Ő mindig is odavolt Ryanért, most valahogy nem rajongok az ötletért, hogy beszéljünk.

- Jó, hogy elmondtad végre mi a helyzet – állt fel mellőlem. – Legalább biztos módszereim lesznek, amivel kiiktatom Ryant. Most viszont, akármennyire is maradnék, el kell mennem.

- Semmi baj, igazából nekem is van programom.

- Nocsak? Kimész a tengerhez? Vagy esetleg valami pasi van a dologban?

- Majd meglátod, ne pimaszkodj – löktem az ajtó felé. – Nem azt mondtad, hogy sietned kell?

- Most megúsztad – szorított magához. – Majd csörögj rám, ha hazajössz, hogy otthon legyek.

- Rendben, és mindent köszi Alex.

Nem maradt sok időm, hogy felkészüljek az esti randira, így azonnal ledobáltam minden cuccot magamról, és a fürdőbe indultam. Egy gyors fürdés után, törülközőbe csavarva indultam a szobába.

Feltűztem a hajamat, és egy enyhébb sminket varázsoltam magamra. Nem akartam túl kihívó lenni, de azért sosem árt, ha van egy kis púder az emberen. Felöltöztem, és még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben.

Híztatóan mosolyogtam a visszatekintő emberre, majd felkaptam a táskát meg a kulcsot, és kisétáltam a házból. Nem volt konkrét terv, hogy merre tovább, így a bár felé indultam.

Kigondoltam, hogy holnap elsétálok valamelyik elhagyatottabb részére a strandnak, és kicsit rajzolgatok. A távolban már szólt a zene, és kisebb tömeg gyülekezett, a bárnál pedig ott volt ő is.

- Szia – ültem le a vele szemben lévő székre.

- Oh, Natalie – mosolyodott el. – Nem számítottam rá, hogy eljössz esetleg, de bíztam benne.

- Szerettem volna esélyt adni ennek az egésznek – közben egész belepirultam, hogy kimondtam, amire gondoltam.

- Hát ezt jó hallani – vigyorodott el ő is. - Esetleg volna kedved vacsora előtt sétálni egyet? – állt fel a székéből, s a kezét nyújtotta.

- Igen, szívesen sétálok egyet a testőrömmel – fogadtam el a segítő kezét.

Tom vigyorogva figyelte a pult mögül, ahogy elindulunk sétálni, valószínűleg ő már délelőtt is tökéletesen tisztában volt a kis programunkkal. Belekaroltam Jacksonba, így indultunk el.

- Nem is mondtam még, elbűvölően festesz.

- Kedves tőled, igyekeztem – kuncogtam. – Igazából a barátnőm segített kiválasztani.

- Akkor köszönettel tartozom neki, hogy rávett erre téged – nézett mélyen a szemembe.

Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ez a szempár annyira magával ragadott, hogy teljesen elfelejtettem minden egyéb dolgot, amit mondani akartam. Vészesen közeledett felém az arca, én pedig nem akartam ellenkezni.

Minden tökéletes volt addig a percig, amíg egy ismerős hangot nem hallottam meg a hátam mögött, és amint megfordultam felismertem őt. Ryan volt az, és cseppet sem volt boldog.

- Takarodj a barátnőm közeléből – üvöltötte.

Karnyújtásnyira Tőled... - 4. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 4. fejezet is, kicsit hamarabb mint vasárnap, de azért remélem ennek is örültök :D Végre megtudhatjátok, hogy mi is állt abban a levélben :P Jó olvasást, véleményeitek most is várom :)


4. fejezet - Az üzenet

Felálltam az asztaltól, az ajtóhoz sétáltam, és felvettem a földön heverő borítékot. Visszaültem, és ráérősen belekortyoltam a teámba, közben pedig azon agyaltam, hogy vajon kitől jöhetett.

A tegnap estére visszagondolva lehetett akár Jackson is, de a pultos srác is elég egyértelmű jeleket küldött felém. Bármennyire is kíváncsi voltam mi lehet a borítékban, nem vitt rá a lélek, hogy felbontsam.

- Megjöttem – nyitódott az ajtó, én pedig a meglepettségtől majdnem eldobtam a bögrémet. – Hoztam kaját, meg egy kis nasit is.

- Sam, megijesztettél – álltam fel, és követtem a barátnőm a konyhába. – Mi ez a lakoma tulajdonképpen? – néztem bele a táskákba.

- Eszembe jutott, ahogy visszamentem a városba, hogy semmi kaja nincs itthon. Így mivel ma nincs meló, berohantam a boltba, és bevásároltam.

- Örök hála – ültem vissza az asztalhoz. – Akkor ez azt jelenti, hogy ma itt maradsz velem?

- Igen, de mesélj! Milyen volt az első éjszakád?

Oh drága Sam, ha te azt tudnád… Újra lepörgettem magam előtt a tegnap este eseményeit, és ezer wattos vigyorra húzódott a szám. Sam is mellém ült, és értetlenül pislogott, válaszokat akart.

- Kimentem egy koncertre az este – kezdtem bele a mesébe. – Megittam egy-két koktélt, aztán megismerkedtem egy sráccal.

- De hiszen ez szuper! – ujjongott. – Milyen a srác? Magas, kék szemű? Egy rocker, vagy amolyan tipikus szépfiú?

- Nem tudom Sam – sóhajtottam.

- Nem emlékszel, hogy néz ki?

- Nem úgy – hurrogtam le. – Aranyos volt velem, hazakísért. Elsőre azt hittem, hogy csak arra hajt, hogy lefektessen, de tévedtem.

- Akkor mi a baj?

- Az hogy nem éppen olyan ember, amilyennek gondolod. Mármint híres, és nem hiszem, hogy lehetne bármi is köztünk.

Szegény Samantha, nem kapott hozzám használati útmutatót. Hajlamos voltam rébuszokban beszélni, és kész varázslónak kellett lennie, aki megakarta érteni a gondolatmenetem.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni – mire ő csak bólintott. – Ő Jackson Rathbone, tudod… Twilight.

Figyeltem, ahogy az arca átvált először a vörös minden árnyalatába, majd fokozatosan elfehéredik. Próbált valami olyasmit kinyögni, hogy mi van, de mivel nem voltam benne biztos, így inkább türelmesen vártam a felocsúdásra.

- Azt mondod az a srác, aki Jaspert játssza? – nézett rám még mindig kerek szemekkel. – És aki a 100Monkey’s énekese?

- Igen, ő az. Ugye megmondtam, hogy bonyolult?

- Dehogyis! Uram atyám, bármit megadnék, ha nekem az a pasi csapná a szelet, és hidd el, nem vagyok egyedül.

- De nem is csapja, csak beszélgettünk.

- Nem hiszek neked – állt fel az asztaltól.

Az igazság az, hogy én sem hiszek magamnak, de nem akarok pofára esni. A telefonom is megszólalt, egyszerre néztünk össze Sammel, ő pedig azonnal felkapta, és beleszólt.

- Nem, Sam vagyok. Nem akar veled beszélni Ryan, mindegy hány sms-t írsz, vagy hányszor hívod fel. Persze, gondolod, hülye vagyok, és elmondom? Menj a fenébe.

- Ne is mondd – emeltem fel a kezem. – Azt akarta tudni, hogy mi van velem, és hol vagyok.

- Azt a mocsadék, de belőlem nem húzza ki – némította el a telefont egy mozdulattal. – Remélem nem beszéltél vele tegnap – nézett rám gyanakvóan.

- Nem, csak egy sms-t olvastam tőle, de nem válaszoltam.

- Jó kislány, esetleg volna kedved egy kis napozáshoz? – vetette fel az ötletet.

- Naná, kéne már egy kis szín – kuncogtam.

Gondolkodás nélkül kapkodtam össze két törülközőt és a naptejet, amíg Sam átöltözött a fürdőszobában. Átöltöztem, laza lófarokba kötve a hajamat, majd karon fogtam, és kiráncigáltam a házból.

- Csodás napunk van – hunyorgott. – Ha ezt a főnök tudná, tuti felrobbanna. Azt mondtam nagyon beteg vagy, valami vírus.

- Köszönöm, sokadjára is. Azt hiszem ez a kis szabi hiányzott nekem.

Venice Beach még csak most éledezett, de a part mentén máris megjelentek az első lelkes szörfösök, na meg a futók. Ahogy elsétáltunk a bár mellett, Tom sokat sejtetően mosolygott rám, én csak intettem felé.

- Ismered? – lökött meg Sam.

- Igen, ő a pultos a bárban, és meg kell mondanom, isteni koktélokat gyárt. Tegnap nekem, és ki tudja hány lánynak még – kuncogtam, – készített egy Bűbáj nevű koktélt.

- Húú, szívesen megismerkednék vele – mérte végig elismerően tetőtől talpig.

- Jaj, ne bámuld már ennyire – rángattam a part irányába. – Nekem még egy ideig itt kell lennem, és nem akarok kínos pillantásokat.

Leterítettük a homokba a törülközőket, és lustán nyúltunk el a hasunkat süttetve. Éreztem, hogy lassan tojást is lehetne rajtam sütni, úgyhogy elindultam a vízbe, hogy kicsit lehűtsem magam.

Elég hosszan beúsztam, már alig láttam Sam alakját. A tegnapi koncert nyomait takarították, a színpadot is szétbontották. Visszaúsztam a partra, és a bárhoz sétáltam.

- Hali – huppantam le a tegnapi helyemre. – Kérhetnék megint egy olyan csodát, mint amit tegnap készítettél?

- Persze, a barátnődnek is lesz egy?

- Jó lenne – mosolyodtam el. – Vége van a programoknak? – néztem a félig lebontott elemekre.

- Dehogy – tette elém a két poharat. – Csak lecserélik a színpadot, mert tegnap majdnem beszakadt az egyik srác alatt.

- Semmi baj nem lett, ugye? – faggattam.

- Nem, szerencsére semmi komoly. Tessék az italok, egészségetekre.

- Köszi.

Magára hagytam az új koktélkeverő barátom, és visszasiettem Sam mellé, aki fél szemmel pislogott rám. Átnyújtottam neki az italát, majd újra elnyúltam, és csak élveztem a napot.

- A srác küldte? – mosolyodott el miközben felé fordult, és intett neki.

- Nem, ezt én hoztam neked – kuncogtam. – Mert megérdemled.

- Mit gondolsz, van barátnője? – fordult vissza felém. – Mert ha nem, esetleg bepróbálkozom.

- Kérdezd meg – kacsintottam rá, mire ő csak felhorkant.

Az egész délelőttöt kint töltöttük a strandon, csak élveztük a semmittevést. A gyomrunk azonban arra biztatott minket, hogy hazamenjünk. Rendeztem a számlánkat, és elindultunk a ház irányába.

- Mi lesz, ha majd haza kell mennem Sam?

- Oh, még van időd – karolt belém. – Nem is kell egyhamar elmenned, az ajtóm pedig mindig nyitva lesz előtted.

- Akkor gyakran fogunk ide jönni azt hiszem.

Belépve a lakásba az első, amivel szembetaláltam magam a reggel megtalált boríték. Érintetlenül hevert az asztalon, teljesen megfeledkeztem róla, amikor Sam hirtelen megjelent.

Mostanra egyáltalán nem féltem már attól, mit olvasok majd benne, felkaptam és felbontottam. „Élveztem a tegnap estét, remélem, hogy te is. Ha gondolod, esetleg találkozhatnánk ma este a parton. Jackson”

Karnyújtásnyira Tőled... - 3. fejezet

Sziasztok!

Elmeroggyant állapotomban megalkottam a 3. fejezetet is, így nem pénteken kaptok frisst, hanem ma. Jó olvasást, a komikat pedig várom :) Puszi


3. fejezet - Őszinte szavak

Olyan értetlenül meredt rám, hogy pár perc erejéig komolyan megkérdőjeleztem a saját beszélőképességemet is, de aztán rá kellett, jönnöm, hogy jól artikuláltan beszéltem, így újra felvettem a beszélgetés fonalát.

- Bocs, ha bunkó voltam – minden eddigi értelem elpárolgott, mintha az agyamra egy lassan ereszkedő köd szállt volna le.

- Rá se ránts – legyintett, miközben a pohara tartalma egyenes arányban csökkent az irányába mutatott ellenálló képességemmel.

Ő is ugyanolyan fürkésző tekintettel ostromolt, és egy percre sem engedte el a tekintetem. Huncut mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni, de tény, hogy valamiért az én kedvem is jobb lett.

Basszus, csak nem tényleg van valami képessége, és tudja a hangulataim irányítani?! Naneeee, nem lehetek ennyire gyerekes. Az csak egy film, csak egy szerep, vámpírok pedig nincsenek, mondogattam magamnak bőszen.

- Esetleg megkérdezhetem, hogy miért voltál velem ilyen elutasító? – zökkentett ki a jobbnál jobb elméleteimből.

- Hát… talán – egy épkézláb gondolat sem jutott eszembe, leszámítva azt, hogy nőcsábásznak néztem, és ezt mégsem dörgölhettem az orra alá. – Mert híres vagy, és nem gondoltam volna, hogy leállsz beszélgetni a rajongókkal.

- Nocsak, tehát a rajongóm vagy?

Franc, ez így egyáltalán nem ér… Tényleg van valami képessége, vagy csak szimplán a tudatalattim játszik velem?! Tett egy tétova lépést felém, mintha át akarta volna lépni a köztünk lévő láthatatlan határvonalat.

- Igazából most hallottalak először énekelni, szóval még nem lehetek a rajongód – tereltem a beszélgetés fonalát más irányba.

- Vélemény? – kacsintott felém.

- Nem rossz – nyögtem ki az első gondolatom. – Igazából nem az én stílusom, de valami miatt megfogott.

- Szeretem, ha valaki nem akar mindenáron bevágódni nálam. Többre értékelem az őszinteséget, mintha hamis ábrándokkal kecsegtetnének.

Ugye ő sem gondolta komolyan, hogy már az első találkozásunkkor ajnározni fogom, és az egekig magasztalom majd. Az iménti magabiztossága átcsapott a félénk szomszédfiú effektusba, amikor is csak csendben figyeljük egymást, és azt várjuk, mikor töri már meg a másik a csendet.

- Nem vagyok az a típus, sokan mondják, hogy szókimondó vagyok, ami a szívemen, az a számon.

- Én sem rejtem véka alá a véleményem, tetszik, ha egy nő nem hagyja magát, és azt sem, hogy irányítsák.

Na most én vagyok a hülye, vagy ez a pasi tényleg flörtölni próbál velem… Az alig fél órája tett benyomás azonnal megváltozott róla, lehet, hogy mégsem amolyan röptében a legyet is kategória.

- Ne haragudj, de nekem mennem kell – indultam meg újra a nyaraló irányába.

- Messze laksz? – tette fel a csöppet sem váratlan kérdést. – Elkísérnélek, persze csak ha téged nem zavar.

- Most éppen a szabadságom töltöm az egyik ismerősömnél.

- Oh, a pasiddal vagy itt? – szegezte nekem a kérdést.

Milyen átlátszó szöveg… Egyértelmű volt, hogy így akarja a tudtomra adni, valamilyen szinten érdeklődik irántam, és nyilván nem szeretne a kórházban kikötni, ha véletlenül belefutnánk a pasimba.

- Nem pasival jöttem, nincs barátom – füllentettem, bár ekkor nem igazán derengett, hogy ki is az a Ryan, és mit keres az életemben.

- Akkor semmi akadálya, hogy az ajtóig a saját bejáratú testőröd legyek – húzta ki magát büszkén.

- Ha a barátaid tudnak nélkülözni, és a pultos srác se hiányolja a poharát, akkor felőlem nincs akadálya – mosolyodtam el.

- Nem hiszem – vonta meg a vállát. – Akár indulhatunk is.

Egy darabig szótlanul sétáltunk egymás mellett, olyan érzésem volt, mintha az első randink lenne, amikor még az sem biztos, hogy másnap látjuk egymást, vagy egyáltalán kíváncsiak vagyunk a másik félre.

- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol? – törte meg a csendet váratlanul.

- Egy multi cégnél vagyok titkárnő, de hidd el, nem ez álmaim munkája – válaszoltam őszintén.

- Akkor mihez lenne kedved? Igazgató lennél inkább? Vagy manöken? – mért végig kíváncsi tekintettel.

- Nem – nevettem el magam az ötlet hallatán. – Imádok rajzolni, és nem csak hobbiból, de sajnos az életem nem úgy alakult, hogy ezt kamatoztatni tudjam.

- Én a színészetben, és a zenémben fejezem ki önmagam. Ez teljesen leköti a mindennapjaim, de nem panaszképpen mondom, így szeretem az életem.

Bár nem faggattam, nem érdekelt minden egyes lépése, nem arra az emberre voltam kíváncsi, akit a médiának és a rajongóinak mutat. Tudtam, nem sok esélyem van arra, hogy megnyíljon, mégis reménykedtem benne, hogy idővel megmutatja igazi valóját.

- Nem akarlak megbántani, de nem mentünk túl a házon, ahol laksz? – nézett körbe az üresen elterülő parton.

- Jézusom, tényleg túlmentünk egy kicsit – kaptam észbe, és megpróbáltam belőni merre is vagyunk.

Tanácstalanul forogtam körbe, de az istennek se tudtam volna rájönni, hogy Venice Beach melyik részén vagyunk, és hogy a házam merre van. Észrevétlenül repült el az idő, amíg meséltünk egymásnak a néha cseppet sem unalmas hétköznapjainkról.

- Jól gondolom, hogy eltévedtél?

- Nem igazán ismerem ki még magam, és a barátnőm nem mondta, hogy esetleg GPS-re is szükségem lehet, ha tájékozódni akarok.

- Neked nem csak testőrre, hanem idegenvezetőre is szükséged van – állapította meg a nyilvánvaló tényt, ezzel pedig nem vitatkozhattam.

Nem kis nehézségek árán, minden tudásunkat latba vetve megtaláltuk az eltűnt házat, Jackson pedig egészen az ajtóig kísért, ahogy azt megígérte. A kulcsokat kerestem a táskámban, de ő még mindig ott állt, mintha várna valamire.

- Örök hálám, hogy voltál az idegenvezetőm – nyitottam ki az ajtót. – És a kellemes beszélgetést is köszönöm – nyújtottam a kezem udvariasan.

- Én köszönöm neked – de ahelyett, hogy megszorította volna a felé nyújtott kezem, inkább meglepett egy apró puszival.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy mire készül, de nem állt szándékomban megakadályozni a tettében. Még megvártam, amíg visszaindul a part mentén a sétányra, majd fáradtan dőltem le a kanapéra.

Ez a nap sem telt el izgalmak nélkül, és még csak az első estém. Már láttam magam előtt Sam arcát, amikor elmesélem, hogy Jackson Rathbone hazáig kísért engem. Felcsendült az ismerős dallam, és azonnal a telefonom után kaptam.

Legalább húsz nem fogadott hívás, és ugyanennyi sms fogadott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki küldte őket, még csak el sem kellett olvasnom. „Édes, Alex hívott, hogy ne is várjalak haza, és nem hajlandó elmondani merre vagy. Hívj fel, Ryan”

Semmi erőm és kedvem nem volt vele bájcsevegni, nem akartam, hogy elrontsa ezt az estét. A tudatomban újra lejátszásra kerültek a mai koncert képei, és amikor először megláttam Jacksont.

Az emlékek közé befurakodott Ryan képe is, és újra meg újra végiggondoltam a kettőnk kapcsolatát. Végül arra jutottam, hogy nem ez az utolsó estém itt, így inkább lefekszem aludni, és majd másnap újra átrágom magam ezen.

Rosszul gondoltam, hogy egy frissítő fürdő után majd gyorsabban elalszom, ugyanolyan éber voltam, mint eddig, és egész éjjel csak forgolódtam. Nem tudom mikor nyomott el az álom, csak arra lettem figyelmes, hogy a nap első sugarai utat tőrnek a szobába.

Álmosan kikecmeregtem az ágyból, első utam a konyhába vezetett. Készítettem magamnak pirítóst, majd főztem egy csésze teát. Még mielőtt a tv távirányítója után nyúltam volna, a szemem megakadt az ajtó alatt becsúsztatott kis borítékon.

Karnyújtásnyira Tőled... - 2. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 2. fejezet is! Köszönöm a kedves szavakat az előző fejinél, már válaszoltam is rájuk :) Nem is "tartalak fel benneteket", jó olvasást! A véleményeket várom most is.


2. fejezet - Az első találkozás

Lassan, de biztosan kezdtem azt érezni, hogy szabad vagyok. Elmondhatatlan érzések kavarogtak bennem, még ha nem is végérvényesen menekültem meg az eddigi életemből. Legalábbis, amit eddig annak neveztem.

- Ezt pedig add szépen ide – kapta ki a kezemből Sam a telefont. – Erre egyáltalán nem lesz szükséged, hiszen pihenni mész.

- De hát akkor mit csinálok, ha szólni akarok neked? – próbáltam kifogásokat keresni, de hiába.

- Van vezetékes telefon a házban – vágta rá azonnal. – Én tudom a számod, és ennyi pont elég – mosolygott elégedetten.

- Kérlek, a bátyám ki fog akadni – erősködtem tovább. – Ma valami családi vacsorán kellett volna részt vennem. Esküszöm, hogy nem hívom fel Ryant, csak ne vidd el a telefont.

- Jól van, de rá fogok jönni, ha válaszoltál akár egy hívására is annak a szemétnek! Minden nap meglátogatlak, egyik este majd kirúgunk a hámból.

Nem sok választásom volt, engednem kellett neki. Sokkal tartozom Samnek, hiszen ha ő nem lenne, most nem itt lennék… Örültem, hogy megakarja változtatni az életem, de mindketten tudtuk, hogy örökké nem bujkálhatok.

Venice Beacht úgy jellemezném, mint egy színes, vibráló festményt. Van egyfajta hangulata a helynek, és kell hozzá egy bizonyos fajta életstílus is. Sosem tartottam magam bohémnak, de nagy ritkán azért elengedtem magam.

- Figyelj, lehetőleg próbálj nem gondolni Ryanre, amíg itt vagy. Minden nap van valami itt, fesztivál, koncertek, szóval kapcsolódj ki, jó?

- Megígérem, hogy ezt fogom tenni. De még oda se értünk – kuncogtam. – Te máris tervezed a mindennapjaim.

- Viccelsz? Valakinek oda kell figyelnie rád – állította le a kocsit a parkolóban. – Nos, kívánságod parancs, megérkeztünk.

Meglepett, hogy ilyen hamar, talán mélyen magamban abban reménykedtem, hogy elvisz majd a világ végére. Mindenesetre lelkesen indultam el az átmeneti lakásom felé Samanthaval az oldalamon.

- Köszönöm, hogy kiutat mutattál – karoltam bele. – Nem tudom mi lenne, ha nem győzködtél volna.

- Ne hálálkodj, majd meghálálod, ha nekem lesz szükségem segítségre.

A nyaraló otthonos volt, egy szoba, egy fürdő, meg egy kisebb konyha volt csupán, de így is lakályosnak nevezhető. Miután Sam mindent megmutatott a lakásban, és mindenre figyelmeztetett, elindult vissza Los Angelesbe.

- Ma már nem jövök vissza, ha nem gond – ölelt meg utoljára. – De holnap benézek, hogy minden rendben van-e.

- Én itt leszek – kuncogtam. – Legalábbis nagyon remélem, hogy nem rabolnak el innen.
Visszakísértem a kocsihoz, útközben pedig a sétányon nézelődtem a mai programok miatt. Megakadt a szemem pár koncerten, kezdő bandák, karaoke est, na és valami számomra ismeretlen banda 100Monkeys.

A part mentén mentem vissza a házhoz, a hullámok ki-kicsaptak, és újra meg újra a lábaimhoz értek, mintha a tengernek is az lenne a célja, hogy elnyeljen. Jóleső érzés volt, bármeddig képes lettem volna itt sétálgatni.

A házba lépve olyan magányosnak éreztem magam, pedig tényleg arra volt szükségem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és tisztán lássam a dolgokat. Elkezdtem kipakolni a ruháimat, mikor megszólalt a telefonom.

- Merre vagy hugi?

- Eljöttem otthonról – suttogtam. – Nem megyek a vacsorára, ne haragudj Alex. Egy pár napra eltűnök, de ne ijedjetek meg, csak kell egy kis kikapcsolódás.

- Mi az, hogy eljöttél otthonról? Ryan hol van? – szegezte nekem a kérdéseket, hirtelen azt sem tudtam melyikre válaszoljak.

- Összepakoltam, és eljöttem, ennyi. Ryan pedig otthon van, mert még nem keresett, vagy nem fogta fel, hogy végleg elhagytam.

- Elhagytad? – értetlenkedett. – Miért? Mit művelt?

- Hagyjuk, most nem akarok erről beszélni – zártam rövidre a beszélgetést. – Holnap felhívlak, és ígérem, beszélünk. De most elégedj meg ennyivel, jó?

- Legyen, de aztán részletes magyarázatot várok. Hagylak akkor pihenni, és vigyázz magadra, bárhol is vagy. Szia – azzal megszakadt a vonal.

Alexet alaposan meglephettem, sosem voltam az a fajta, aki hirtelen döntéseket hoz meg, de a helyzet most megkívánta. Gyorsan kidobáltam a maradék ruhámat a bőröndből, aztán átöltöztem, és elindultam a partra.

Nem gondolkodtam azon, hogy mit kéne csinálnom, nem céltudatosan vágtam az éjszakába, csak sodródtam az eseményekkel. A parton még mindig nyüzsgött az élet, és már javában készülődtek az esti koncertekre.

- Mit kérsz? – mosolygott rám a pincér a bárpultnál. – Esetleg egy koktél, vagy üdítő? A ház vendége vagy erre a körre.

- Köszi, egy koktélt kérek. Rád bízom, milyen legyen, ha már meghívtál.

Máskor is volt rá példa, hogy meghívtak egy-egy italra, most különösen jól esett. Mintha csak azt bizonyítaná, hogy igenis nő vagyok, még mindig. Na és persze a jelek szerint tetszem más férfiaknak is.

- Kész is, egészségedre – tette elém a poharat. – A neve Bűbáj, gondoltam passzol hozzád – folytatta a szemérmetlen flörtölést.

- Ez kedves – eresztettem meg én is egy mosolyt. – Mondd, jók szoktak lenni a koncertek? Nem maradok itt sokáig, csak kíváncsi vagyok a felhozatalra.

- Hallgass rám, és maradj itt. A mai este nagyon jónak ígérkezik, minden fiatal a 100Monkeys-ra vár.

- Köszi a tippet, és az italt is – álltam fel a pulttól, és a part felé indultam.

Az emberek már javában gyülekeztek a színpad körül, fent már hangszereltek. A koktélt kortyolgatva járattam a tekintetem ide-oda, hátha látok egy ismerős arcot, vagy egy híres embert.

Felcsendült a zene, én pedig megilletődötten pislogtam, amint a körülöttem lévő tinik visítozni, sőt, hisztérikusan ordítani kezdtek körülöttem. Két lehetőségem volt, vagy rájövök, hogy nekem nem valók a koncertek, vagy kissé a háttérbe vonulok.

De nem tudtam, már nem akartam. A színpadon megjelent egy srác, és úgy éreztem, megtaláltam azt az ismerős ismeretlent, a kisugárzása, a tekintete rabul ejtette az enyémet, végig őt figyeltem.

Időbe telt, mire összeszedtem magam, és újra a bár felé indultam. A zene elhallgatott, én pedig csalódottan huppantam le a székre. Nem mondhatom, hogy álmaim számát hallottam az előbb, valami miatt mégis tetszett.

- Ugye mondtam, hogy megéri? – nyúlt az üres poharamért a pincér. – A srácok iszonyú jól játszanak, nem gondolod?

- De – habogtam. – Gyakran járnak ide? Úgy értem, most voltak itt először, vagy már máskor is?

- Elég gyakran. Hozzak még egy italt?

- Köszi, kérnék egy ugyanilyet.

Megfordultam, hogy jobban lássam a színpad körüli teret, abban reménykedtem, hogy a srác még feltűnik, amíg itt vagyok. Nem kellett sokáig keresnem, hamar megtaláltam a szememmel, egyenesen felém jött.

- Csá Tom – kezeltek a pultos sráccal. – A szokásosat kérem, a fiúk megszomjaztak a nagy buliban – nevetett.

- Máris hozom az italokat, csak előbb a hölgynek készítek egy koktélt – fordította a fejét felém.

- Nyugodtan, Ben csak nem hal szomjan.

Próbáltam nyugodt maradni, már amennyire ez lehetséges. Játszottam egy szerepet, és csak reménykedhettem benne, hogy hitelesen. Nehezen bírtam ki, hogy ne nézzek a szemébe, de Tom megmentett a koktéllal.

- Köszi – emeltem meg a poharat.

- Ne haragudj – ült le a mellettem lévő székre. – Megkérdezhetem, hogy mi ez a kék csoda, amit iszol?

- Bűbáj – fordultam felé, de abban a percben megvilágosodtam.

Most esett csak le, hogy ez a srác nem véletlenül volt annyira ismerős nekem. Igaz most barna haja volt, és rövidebb, mint a filmekben, de akkor is… ő volt Jackson Rathbone, aki a Twilightban játszott.

- Baj van? – meredt rám értetlenül. – Esetleg valami rosszat kérdeztem?

- Nem, semmi – habogtam. – Én azt hiszem mára ennyi volt, hazamegyek – és lázas kutatásba kezdtem a pénztárcám után.

Nem lehetek ennyire hülye, hogy azt hiszem ez a pasi bármit is akar tőlem egy éjszakán kívül. Letettem a pénzt a pultra, és már pattantam is le a székről. Egy-két embert majdnem fel is löktem közben.

- Bocsi, megbántottalak? – kapta el a kezemet. – Még be sem mutatkoztam – de mielőtt még bármit mondott volna, félbeszakítottam.

- Tudom, hogy ki vagy – húztam ki a szorításából karom. – Nem mondtál semmi rosszat, de ennek nem lesz jó vége.

Karnyújtásnyira Tőled... - 1. fejezet

Sziasztok!

Nos, felkerült a legelső fejezete a történetnek. Natalie első, és talán legfontosabb döntéseinek egyike az új élete felé. Remélem tetszik nektek, komiknak örülnék :) Jó olvasást!


1. fejezet - Az utolsó szalmaszál

Semmi kedvem nem volt felkelni, pedig egy ideje már csak forgolódtam az ágyban. Az óramutatót figyeltem, ahogy lassan közeledik a hét órához. Ryan mélyen aludt mellettem, kezét a derekam köré fonta.

Bezzeg tegnap este… Hazajött, és teljesen kikelt magából. Jött mindenféle hülyeséggel, hogy nincs elég pénzünk, én pedig semmit sem teszek azért, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Inkább elvonultam a konyhába, hátha befejezi végre a süketelést, de ő csak mondta és mondta a magáét. Tudtam, hogy örökké nem bújhatok el előle, így kimentem hozzá, és elétettem a vacsorát.

- Mi ez? – szegezte nekem a kérdést olyan undorral, mintha ehetetlent alkottam volna.

- A vacsorád, nem tetszik talán? – förmedtem rá.

- Hát ettem már jobbat is – vonta meg a vállát. – Igazán megtanulhatnál normálisan főzni, vagy tudom is én.

- Ha cseléd kell, alkalmazz egyet – fordultam sarkon.

Nekem sem kell kétszer mondani, meg tudom magamat védeni. Arra viszont nem számítottam, hogy Ryan ilyen erőszakosan reagálhat. Elkapta a kezemet, és lekevert egy pofont.

Az ütés erejétől a földre estem, ő pedig csak állt fölöttem, mint aki azt akarja megmutatni, hogy igen, ő a főnök. Kiszolgáltatott voltam, talán soha életemben még ennyire, mint most.

Erőt véve magamon felálltam a padlóról, és könnyes szemekkel a fürdőbe rohantam. Gondosan magamra zártam az ajtót, és a tükörbe nézve szembesültem önmagammal, azzal a nővel, akinek kicsúsztak az irányítása alól a dolgok.

Az ütés helye még mindig sajgott, és a szemeimből újra megindultak a könnycseppek, ezúttal azonban meg sem próbáltam visszafojtani őket. Az ébresztőóra fülsüketítő hangon szólalt meg mellettem, én pedig gépiesen nyúltam, hogy elhallgattassam.

- Jó reggelt kicsim – duruzsolta a fülembe Ryan, miközben közelebb bújt, én viszont elhúzódtam tőle.

- Jó reggelt – morogtam érzéketlenül, és felültem az ágyban.

- Most meg mi a baj? Még mindig haragszol rám? – ült mellém.

- Csodálkozol? – fordultam felé, miközben az arcomat tapogattam, és mikor megtaláltam a fájó pontot, felszisszentem.

- Ne haragudj – hajolt az ajkaimhoz, de elfordítottam a fejem, és a konyhába indultam.

Csak nem képzelte, hogy egy csókkal minden meg van bocsátva. Ha mégis, elég nagyot tévedett. Ismerhetne már annyira, hogy mindig a saját fejem után megyek, és makacs vagyok, őrülten makacs.

Kinéztem az ablakon, és figyeltem az iskolába tartó gyerekeket. Valamikor én is ilyen voltam, anya mindig elkísért, amiért később mindig morogtam, mondván: „Én már nagylány vagyok.”

- Mikor jössz haza? – húzott vissza a kegyetlen valóságba Ryan hangja.

- Nem tudom, attól függ, mit talál ki George. Tudod, van, aki nem csak unatkozni jár a munkahelyére.

Fölényben kellett volna éreznem magam, de ha egy kicsit is magamba néztem, rá kell jönnöm, hogy most én sem vagyok jobb, mint ő. Mi történt, hogy idáig jutott a kapcsolatunk? Mikor megismertük egymást, olyan odaadó volt, folyton kedveskedett…

Aztán rávett, hogy költözzünk össze, hiszen képesek leszünk megbirkózni majd ezzel is, együtt mindent átvészelünk. Mostanában viszont egyre többször emelte fel a hangját, de most először emelte rám a kezét.

- Elmentem, sietek haza – nyomott egy puszit az arcomra, és olyan mintha, csak álom lett volna, hogy velem van.

Lassan én is összeszedtem magam, a fürdőben megfésülködtem, és mivel mostanra már lilás folt éktelenkedett az arcomon, inkább szabadon hagytam szőke hajamat. Egy kis alapozó, és már indulhatok is.

Még gyorsan felkaptam a táskámat a fotelből, és már rohantam is a kocsimhoz. Meg sem kéne lepődnöm… Ryan megint az én autómmal ment dolgozni, nekem pedig marad a régi tragacs, vagy esetleg a tömegközlekedés.

A kezdeti nehézségek után végre beindult az autó, és elindultam a munkahelyem felé. Miután befejeztem a főiskolát nem igazán tudtam elhelyezkedni, így egyik kedves ismerősöm jóvoltából most egy multi cégnél vagyok titkárnő.

Anya mindig hajtogatta, hogy többre vagyok hivatott, nem ezt érdemlem. Nekem mégis ez jutott, hiába is próbáltam meg mindent. A rajzolás az életem, de sajnos nem sok lehetőség adódott, hogy kamatoztassam a tudásom.

A telefonom csörögni kezdett, pedig nem vagyok késésben, legalábbis nem tűnt fel. Próbáltam előkotorni azt az átkozott mobilt, ami persze a világért se akadt a kezem ügyébe, így inkább ráhagytam.

Los Angeles most is inkább hasonlított egy nyüzsgő hangyabolyra, mint egy álmos kisvárosra, ahol mindig élni akartam. Tényleg nem vonzott ez a kapkodó életmód, de ha egyszer ide születtem, és itt az életem mit tehetnék.

A reggeli dugó mindig is kiborított, de ma a szokásosnál is rosszabb a helyzet. Még egy lajhár is gyorsabban halad, mostanra teljesen biztos, hogy késni fogok, George pedig ki fog borulni, közben a telefonom is újra megszólalt.

- Ráérsz ma? – szegezte nekem a kérdést a bátyám.

- Oh, Alex. Nem tudom, mikor végzek ma, és amúgy is késésben vagyok, leszedik a fejem, ha nem érek be időben.

- Anya szeretné, ha mind otthon lennénk, kérlek – vette elő a behízelgő hangját. – Jó lenne kicsit beszélgetni, rég láttalak.

- Tudom, és én is szeretnék menni…

- Figyelj, csak annyit ígérj meg, hogy megpróbálsz elszabadulni, jó? – vágott a szavamba.

- Rendben – adtam meg magam. – Oh, elindult a sor, le kell, hogy tegyelek. Igyekezni fogok Alex, majd beszélünk.

A vonal megszakadt, én pedig azonnal nyomtam a gázt. Húsz perc múlva sikeresen beértem a céghez, és erőtlenül rogytam le az asztalomhoz. Megcsináltam, nem késtem el, és még George se talált meg a hülyeségeivel.

- Áh Natalie, végre hogy itt vagy – ült le velem szembe Samantha. – Alig vártam, hogy… – de hirtelen abbahagyta a mondandóját, és csak bámult rám.

- Mi az? – néztem rá értetlenül. – Valami van az arcomon?

És akkor leesett, hogy mit néz rajtam annyira. Akaratlanul is az arcomhoz kaptam, mintha ezzel bármit is megoldottam volna, és az éktelenkedő zúzódás eltűnne. Kissé elszégyelltem magam, mégsem sikerült olyan jól az álcám.

- Megütött az a szemét? – hajolt közelebb. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre süllyed majd.

- De… szeretem – hajtottam le a fejem, mintha valami rosszat mondtam volna. – Csak egyszeri alkalom, meg fogjuk oldani.

- Nem Natalie, az irányítás már kicsúszott a kezedből – rivallt rám. – Úgy akarod végezni, mint az édesanyád? Komolyan úgy gondolod, hogy nem érdemelsz szebb jövőt, csak egy ilyet?

Igaza volt, bármennyire is fájt bevallanom. Nem akartam hasonlítani anyámhoz, vagyis azt nem akartam, hogy én is arra a sorsra jussak. Apa sokszor emelt kezet anyára, én pedig mindannyiszor végignéztem a testvéremmel.

Sok álmatlan éjszakánk volt, és ilyenkor Alex karjaiban kerestem menedéket. Bár minket sose bántott, mindig féltem, hogy mi lesz, ha esetleg mégis. És most én is azon az úton járok, hogy ez megismétlődik, talán ezúttal velem.

- Mit tegyek? – pillantottam fel rá kétségbeesetten. – Segíts… kérlek.

- Natalie, neked levegőváltozásra van szükséged – kezdett bele. – Kölcsönadom a nyaralónkat, te pedig szépen kipihened magad.

- És George? És Ryan?

- Betegszabi, Ryan pedig senkit sem érdekel – ölelt át. – Most az a fontos, hogy eltűnj egy időre, nem számít milyen áron.

Amint véget ért a munkaidőm, hazamentünk, és Sam segített nekem összepakolni. Minden cuccom, amire szükségem lehet egyetlen bőröndbe gyűjtöttünk. Meglepő, hogy az életem belefért, és mégis így van.

- Ne gondolkozz, csak tedd meg – szólt rám Sam. – Ha sokáig kattogsz rajta, meggondolod magad, és nem lesz visszaút.

Megtettem… Kiléptem az ajtón, az eddig biztonságot nyújtó házból, és elindultam az ismeretlenbe. Az autópályán csendben figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat. Őrjítő gyorsasággal haladtunk el a Los Angeles tábla mellett.

Prológus

A nap fénye megcsillan a felém csapódó hullámokon, a szél lágyan simogatja az arcomat. Nem gondoltam, hogy képes leszek magam mögött hagyni a régmúltat… most mégis megtörtént, elhatároztam, hogy felejteni akarok. Felejteni a fájdalmat, a hazugságokat, a monoton hétköznapokat.

Itt ülök egy mesés tengerparton, és nekem mégsem az jut eszembe, hogy minden tökéletes, hanem azon gondolkodom, hogy Ő most merre járhat. Vajon gondol rám? Hülyeség… hiszen ezer meg ezer nem fogadott hívás jött tőle, mióta elmentem. Szeret engem? És én vajon viszont szerethetem-e még?

22 évesen túlestem sok mindenen, talán olyanon is, amin nem kellett volna. Viszont korántsem az a célom, hogy sajnáltassam magam bárkivel is. Az életem egy szappanoperához hasonlított leginkább, csak egy bajom volt: nem ismertem a forgatókönyvírót. Volt-e olyan pont, amikor azt éreztem, hogy ez így nem jó?

Még tisztán emlékszem rá, amikor kiléptem a lakásból a csomagjaimmal, Ryan pedig csak kiabált velem. Akkor jöttem rá, hogy le kell lépnem, és persze ebben nagy segítségemre volt Samantha is. Felajánlotta a nyaralójukat, azzal a szöveggel, hogy: Natalie, neked szükséged van a levegőváltozásra.

Hogy fordult minden ilyen pokolira? Hogy csúsztak ki az irányításom alól az események? Miért érzem magam a Föld leggyámoltalanabb emberének? Talán nem is számít már, elég azt tudnom, hogy oda, ahol eddig biztonságban éreztem magam, már nem mehetek vissza soha többé. Gyorsan elhessegettem a borús gondolatokat, felálltam, lesöpörtem magamról a homokot, és elindultam a part mentén vissza a nyaraló irányába.

Még mindig azon járt az eszem, hogy mit keresek én itt, és könnyebb lenne most azonnal hazamenni Ryanhez. De nem így lesz. Egy ideje van már egy srác, akibe folyton belebotlok, mindegy merre járok épp. Jóban vagyunk, bár nehezen nyíltunk meg egymásnak, most mégis barátként tekintek rá. Most is arra várok, hogy megjelenjen…