Karnyújtásnyira Tőled... - 12. fejezet

Sziasztok!

Íme a 12. fejezet, amelyből újabb családi képet kaphatunk, valamint Jackson is visszatér a képbe :) A komikat most is várom, puszi nektek!

12. fejezet: Sérülések

- Szimpatikus ez a kislány – törte meg anya a csendet. – Együtt dolgoztok, vagy még a főiskoláról ismered?

Meglepett anya kérdése, azt hittem, hogy egész úton hallgatni fog. Úgy tűnt, hogy végre képesek leszünk értelmes diskurzust folytatni anélkül, hogy Ryan, vagy az elcseszett életem szóba kerülne.

- A munkatársam, és a legjobb barátnőm is egyben. Képzeld anya… – kezdtem bele elhamarkodottan az újdonsült ötletem ecsetelésébe. – Úgy döntöttem újra beadom a rajzaimat, hátha ezúttal elfogadják.

- Komolyan gondolod? – fordult hátra, és kérdőn meredt rám. – Azt hittem ezt már megbeszéltük… ezzel semmire sem mész.

- Tudom, hogy szerinted hülyeség, de én akkor is megpróbálom – vágtam be a gyerekes durcát. – Lehet, hogy te sose mertél nagyot álmodni, de nekem a rajzolás több mint egyszerű hobbi.

- Ahogy gondolod – fordult vissza, és rám se hederített ettől kezdve.

Inkább Alexet faggatta, hogy megy a vállalkozása. Aztán felhozta a bátyám által is annyira szeretett témát: „Kisfiam, mikor lesz végre egy rendes barátnőd?” Még szerencse, hogy viszonylag mindig gyorsan leszerelte egy „majd meglátjuk anyával”.

Amíg Alex leparkolt a ház előtt, addig anyával bementünk a házba. Látszólag minden nyugodt volt, semmi jele, hogy esetleg Philip itthon lett volna. Persze az egész lakásban érezni lehetett a jelenlétét, a mindent betöltő dohány és pia szag miatt.

- Nem gondoltál még rá, hogy megkéred, odakinn cigizzen? – ültem le a nappaliban, persze a megjegyzésemre csak dühös pillantásokat kaptam.

- Philip itthon van, tudod milyen, ha fáradt és ideges. Ideje, hogy vacsorát készítsek neki – és már indult is a konyha felé.

Anyám sosem volt képes nemet mondani neki, de ugyanígy az apámnak sem. Nem tudtam eldönteni, hogy a veréstől félt, vagy csak annyira megszokta ezt a helyzetet, hogy ez tűnt neki az elfogadott családi képnek.

- Nem gondoltál még rá, hogy elhagyod? – tettem fel neki az oly sokszor elhangzott kérdést, mire Alex is felkapta a fejét, és csak rosszallóan csóválta a fejét.

- Boldog vagyok – kiabált ki a konyhából.

Mindig ez volt a válasz… Boldog vagyok, nekem ez így tökéletes. Csak rossz napja volt, biztos gondok vannak a munkahelyén. Válogatott kifogások, mindössze azért, hogy őt védje… Persze, ez a helyzet csak annak tökéletes, akinek teljesen elment az esze.

- Egyébként megtaláltad a papírokat, amiket a múltkor kerestem? – sétáltam be a konyhába. – Szükségem lenne rájuk, a főnököm leveszi a fejemet.

- Fenn vannak a szobádban, kitettem az ágyadra. Ismered a járást!

Kisétáltam, és az emelet felé vettem az irányt. Mintha lenne okom a félelemre, megszaporáztam a lépteimet, és a legutolsó szoba felé vettem az irányt. Szinte feltéptem az ajtót, aztán gyorsan becsuktam magam után.

Semmi sem változott itt, minden a gyerekkoromra emlékeztetett. Kár, hogy ami másoknak boldog, vidám időszakot jelentett, az számomra gyötrelmes lidércálom volt csupán. A papírok tényleg ott hevertek az ágyon, felkaptam őket, és indultam volna vissza, amikor Philip éppen kitámolygott a fürdőből.

- Szia Philip – torpantam meg egy pillanatra az ajtóban. – Nem is vettük észre, hogy itthon vagy… – és közben próbáltam kikerülni.

- Natalie, hát én hallottam mindent tisztán – állt elém. – Azt hittem megbeszéltük, hogy nem szóltok bele a bátyáddal az életünkbe.

- Élet? Na ne röhögtess Philip. Ezt nevezed te életnek? – horkantam fel, mintha az év poénját hallottam volna.

- Jobb lesz, ha szépen hazamentek – tett felém egy lépést. – És nem avatkoztok bele az életünkbe, értve vagyok?

- Értve – válaszoltam affektálva, mire fenyegetően a magasba emelte a kezét. – Na mi lesz? Üss csak meg Philip, ne legyél gyáva! Garantálom, hogy eltöröm a kezedet, aztán mehetsz rokkant segélyért.

- Azt hiszem, innen átveszem – kapta el Philip kezét Alex. – Ugye meg se fordult a fejedben, hogy kezet emelsz rá? – sziszegte a fogai között. – Mert azt megbántad volna, de nagyon.

- Menjetek a francba – rántotta ki a kezét, és bevágta a szoba ajtaját.

Nem akartam tovább a házban maradni, így kikerülve Alexet lerohantam a lépcsőn, felkaptam a táskámat a kanapéról, és búcsú nélkül rontottam ki a házból. Mérgemben elindultam gyalog hazafelé, mire kapcsoltam, hogy kissé hosszú lenne az út.

- Natalie? – hallottam meg a bátyám hangját. – Mára eleget hősködtél, nem akarom, hogy szétverj valakit te kis kung fu zseni – kuncogott.

- Olyan vagy Alex – dobtam be a táskám, és kis híján fejen találtam vele. – Ne engedd, hogy legközelebb idejöjjek, rendben? – szálltam be a kocsiba.

Mikor végre hazaértünk az új otthonomba, semmi másra nem volt energiám, csak hogy vegyek egy gyors fürdőt, és aztán bedőljek az ágyamba. Szerencsére Alex nem akadékoskodott sokat, hagyta, hogy kipihenjem magam.

Reggel úgy ébredtem, mintha már legalább ezer éves álomban lennék. Nyugodt voltam, végre hosszú idő után először. Lesétáltam a konyhába, ahol Alex nagy meglepetésemre már a reggelin ügyködött.

- Mikor lettél ilyen konyhatündér? – ültem le az asztalhoz.

- Amikor rájöttem, hogy magától nem terem kaja – rakta le elém a szendvicsem és egy pohár narancslevet. – Jó étvágyat hugi – ült le mellém ő is, közben pedig elmerült a reggeli újságban.

Reggeli után elmosogattam, meghálálva a kaját, majd felrohantam, hogy átöltözzek valami tisztességes göncbe. Nem hiszem, hogy George díjazta volna, ha egy topban és apró, szinte semmit sem takaró nadrágban jelennék meg.

Felkaptam egy szoknyát, és egy fekete inget, de még mielőtt a táskába is bepakoltam volna, megakadt a szemem egy sms-en, amit valószínűleg tegnap nem vettem észre. Ryan írt… „Köszönöm, hogy törődtél velem. Ryan.”

Nem is kicsit lepett meg az sms, voltaképpen azt hittem, valami jelentőséget tanúsít majd a gondoskodásomnak, de szerencsére nem így lett. Bedobtam a telefont a táskámba, és leviharzottam a földszintre.

- Elmentem Alex! – kiabáltam neki.

- Rendben, este jövök én is – hangzott a válasz, aztán gyorsan kocsiba pattantam és már úton is voltam az irodába.

A kora reggeli dugón már meg sem lepődtem, bár a venice beach-i kis kiruccanásom után kissé zajos volt nekem ez az egész. Aztán végre megindult a végtelennek tűnő sor, és innentől kezdve minden zökkenőmentesen ment.

Lifttel mentem fel az irodákhoz, és csak remélni mertem, hogy Sam már benn van, de George még mindig késik jó szokásához híven. Nem kellett csalódnom, drága barátnőm már az asztalánál ült, és valamiben nagyon el volt merülve.

- Jó reggelt – dobtam le a táskámat a székemre, és Sam mellé ültem.

- Neked is Natalie – mosolygott az újság mögül. – Nézem a hirdetéseket, gondoltam segítek neked házat találni. Már találtam is párat – tette elém lelkesen az újságot.

- Köszi, szerintem el is nézhetnénk erre a pár helyre meló után, mit szólsz? – vetettem fel az ötletet, amire persze Sam azonnal igent mondott.

- Akkor szerintem nézzük meg az első kettőt, aztán holnapra marad a másik kettő. Mit szólsz hozzá?

- Rendben, most pedig irány a munka – ültem vissza a saját asztalomhoz.

A hatalmas iratkupacra nézve, ami az asztalomon állt úgy ítéltem meg, életfogytig itt fogok dolgozni, és maximum éjfélkor tudok innen kisétálni a takarítókkal. Sam segített, amiben csak tudott.

George szerencsére nem jött be dolgozni ma, ki tudja miért. Kissé megnyugodtam, de azt is tudtam, hogy holnap nem marad el a letolásom. Éppen a fénymásolóval küzdöttem, amikor csörgött a telefon.

- Igen, tessék? – kaptam fel, amint sikerült kihalásznom a táskámból.

- Natalie, te vagy az? Jackson vagyok, csak régen beszéltük… és gondoltam… A fenébe is, csak hallani akartam a hangod, és megkérdezni, ráérsz-e ma.

- Örülök, hogy hívtál Jackson. Az igazság az, hogy délután, ha végzek házakat akartam nézni Sammel, de majd akkor holnap. Mire gondoltál?

- Csak meginnánk valamit, vagy amihez kedved van – jött a válasz, mire azonnal elmosolyodtam.

- Rendben, akkor négy után legyél itt – és lediktáltam neki a címet.

Ebédszünetben elújságoltam Samnek, hogy a mai lakástúra nem fog összejönni, de kárpótolni fogom. A nap gyorsan eltelt, bár nem tagadom, a munka leszívta minden energiámat.

- Na ennyi volt – hajtottam össze az utolsó aktát is. – Én mára feladtam!

- Megértelek, én is még nyomtatok egy szerződést, és már itt sem vagyok – pattant fel az asztaltól, ezzel a hirtelen sebességgel lelökve egy újságot.

Vissza akartam rakni, de megakadt a szemem egy képen, és az aktuális oldalra hajtottam, ahol ez a főcím fogadott: ASHLEY GREEN: MINDIG IS TÖBBEK VOLTUNK EGYMÁSNAK, MINT BARÁTOK!

Nem akartam tovább olvasni, láttam a közös képeket, amiken Jacksonnal volt, és bár semmi közöm sem volt ehhez a sráchoz, mégis szíven ütött. Felkaptam a táskámat, és az újsággal a kezemben elindultam a parkoló felé.

Már a liftben is éreztem a feszültséget, és amikor megláttam, hogy az iroda épülete előtt a falnak támaszkodva ott áll Jackson, még inkább dühös lettem. Viharos tempóban léptem ki a forgóajtón, és azonnal szembetaláltam magam vele.

- Szia Natalie – indult felém mosolyogva, de belé fagyott a szó a tekintetem láttán.

- Te sem vagy más, mint a többiek! – vágtam hozzá az újságot, majd otthagytam, és beszálltam az első taxiba, amit sikerült leintenem.

Már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a kocsimmal, csak egyet akartam... minél gyorsabban eltűnni innen!

Karnyújtásnyira Tőled... - 11. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 11. fejezetet is! Elhavazódtam, és sajna nem jött hamarabb :( Meglátjuk hogyan is alakul még ez a nap... Jó olvasást, és a komikat várom! Puszi!


11. fejezet - Egyenes út a pokolba

- Szóval a randi egyszerűen tökéletes volt. Tom átjött segíteni délután, aztán pedig nem sokkal később Jackson is megjelent – ecseteltem az eseményeket lelkesen. – A vacsorából végül semmi se lett, de hozott pizzát, és ez így is remek volt – vigyorogtam.

- Na és? Mi volt még? – bökött meg. – Ki vele Natalie, egy árva részletet se merj elhallgatni, mert rájövök!

- Hát megcsókolt – adtam meg magam.

- Éljen! Jaj de édes – ujjongott Sam, de kicsit lenémította magát, amikor furcsán néztek ránk az emberek. – Milyen volt? Jaj Natalie, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled.

- Nyugi Sam, mindent elmesélek. De őszintén… szerinted mégis milyen lehetett? – eresztettem meg egy sokat sejtető ezer wattos vigyort. – Csak az a gond, hogy azóta nem beszéltünk.

- Biztos fog jelentkezni. Tudja egyáltalán, hogy nem is Venice Beachen laksz? Mert ha nem, akkor gondok lehetnek.

- Megmondtam, hogy Los Angelesben élek. Tudja, hogy csak Ryan miatt menekültem el egy kicsit. Igazából mindent elmeséltem neki – sóhajtottam, és megvártam, amíg Steve kihozta a rendelést, majd folytattam. – Elmondtam, hogy Ryan vert.

- Erre ő?

- Megértő volt, és azt mondta, hogy Ryan többet is megérdemelt volna azon az estén tőle, mint amit kapott.

- Hát igaza is van – rántotta meg a vállát. – Na de vidámabb téma. Jöhetek én, és a magánéletem. Mi a helyzet a bátyáddal? – vonta fel a szemöldökét. – Facér? Vagy esélytelen, hogy megszerezzem?

- Sam, ő a bátyám, ne beszélj úgy róla, mint egy prédáról – nevettem fel. – Amúgy legjobb tudomásom szerint nincs barátnője. Viszont nagyon régen beszéltünk, szóval ki kell puhatolnom.

- Ne haragudj, de ha egyszer olyan helyes meg minden. Még Tom barátodnál is sokkal jobban néz ki. Azt hiszem, gyakori vendég leszek nálatok.

És Samanthát ismerve ez valóban így is lesz. Nem bántam, hiszen Alex mellé keresve se találtam volna jobb partnert, mint ő. Őszinte, kedves, és ha egyszer szerelmes odaadó. Már csak a bátyámat kéne megpuhítani.

- És a meló? Mi volt, amíg nem voltam?

- Szerinted? George semmit sem változott, ugyanolyan idegbeteg állat, mint volt. Folyton csak arról magyaráz, hogy a mi érdekünkben hajt minket, de tudod ki az, aki ezt elhiszi neki?

- Mit szólt, hogy ennyi ideig nem voltam? Gondolom hatszor elátkozott, és valami nagyszabású munkával fog megbízni, amitől nem szabadulok egyhamar – kanalaztam fel az utolsó falat fagyim.

- Nem tudom, azt mondta, hogy majd megbeszélitek. Nyugi, szerintem semmi komoly nem lesz, csak egy kis szidás, aztán utadra enged.

- Pont ettől tartok, hogy az utamra enged… Amíg a nyaralóban voltam, elhatároztam, hogy megpróbálom újra leadni a rajzaimat. Mit szólsz?

- Ez csodás ötlet, én imádom a rajzaid. Biztos lesz valaki, aki támogatni fog ebben, majd segítek én is, ígérem – emelte fel a kezét.

- Köszi Sam. Ha nem nagy gond neked, nem jönnél el velem Ryanhez? Alex majdnem minden cuccom elhozta, egyedül csak a rajzcuccaim maradtak ott.

- Ha megengeded, hogy szétverjem, akkor szívesen. Amúgy pedig szívesen elmegyek, összerámolunk, aztán hazaviszlek a cuki bátyádhoz.

Kifizettük a számlát, és már útban is voltunk Ryan lakása felé. Elkapott a nosztalgia, mintha csak egy nehéz nap után hazafelé tartanék. Egész úton merengtem, Sam pedig nem akart megzavarni.

Amikor megjöttünk, csak gépiesen kiszálltam a kocsiból, és elindultam a ház felé, ellenőrizve a garázst, hogy itthon van-e Ryan. Szerencsére a kocsit elvitte, szóval valószínűleg dolgozik.

- Mehetünk? – karolt belém Sam.

- Aha, úgy tűnik nincs itthon – azzal elővettem a táskából a kulcsaim.

A házban minden be volt sötétítve, a konyhaasztalon legalább tizenöt üveg felbontott sör, romlott kaja, amihez már senki sem nyúlt. Egyszerűen szörnyű volt nézni, hogy mit művel magával.

- Te meg mit csinálsz? – kapott a kezem után Sam, amikor össze akartam szedni az üres üvegeket.

- Kidobom ezeket. Mégis mit gondoltál, hogy megiszom? Sosem szerettem, ha az üres üvegeket kint hagyja.

- Natalie, te már nem tartozol felelősséggel iránta – csóválta rosszallóan a fejét. – Ő választotta ezt a megoldást.

- Tudom, de akkor is… csak nem akarom, hogy megfulladjon a szemétben. Segítenél megkeresni addig a vázlataim?

- Rendben, de mosogatásról ne is álmodj, értve vagyok? – azzal a szoba felé indult.

Amint eltűnt a folyósón, azonnal felkapkodtam az összes pizzás dobozt, és a sörös üvegekkel együtt egy hatalmas zsákba dobtam. Letöröltem az asztalt, és felsöpörtem a konyhában.

Ha nem féltem volna attól, hogy Sam lefejez, vagy hogy Ryan hazajön, talán még főztem is volna neki valamit, de inkább nem tettem. Tárcsáztam egy éttermet, és rendeltem neki kaját estére.

Bementem a szobába, hogy segítsek Samnek megtalálni a cuccaim, de ami odabenn fogadott, az még annál is jobban elborzasztott. Büdös volt, és semmi fény, szegény Sam is befogott orral mászkált a szobában.

- Nem tudom, hogy voltál képes vele élni! – hadonászott. – Már akkor is ilyen trehány volt? – emelt fel egy alsógatyát, amely az útját keresztezte.

- Dehogyis, sose hagytam volna – majd egy mozdulattal átvágtam a szobán, és felhúztam a reluxát, és ablakot nyitottam. – Na, így mindjárt jobb – vettem egy mély levegőt. – Most pedig lehúzom ezt az átkozott ágyneműt.

- Hatalmas szíved van csajszi – támaszkodott Sam az ajtófélfának. – Ryan meg sem érdemelt téged.

Inkább nem is kommentáltam az egészet, tudtam, hogy igaza van. Lerángattam a koszos ágyneműt, és beindítottam egy mosást. Felkaptam az összepakolt cuccaim, és egy fehér lapra írni kezdtem.

Ryan!

Itt voltam a lakásban a rajzaimért. Kicsit összepakoltam, beindítottam egy mosást is, meg rendeltem kaját. Este hat után hozzák is, úgyhogy ha lehet ne ordítsd le a futárt.

Natalie

- Köszönő levelet nem akarsz neki írni??? – hurrogott le Sam. – Na, eleget voltunk itt, menjünk – kapott a kezem után, és kirángatott a lakásból.

Kidobtam a konténerbe a szemetet, majd szó nélkül visszaültem a kocsiba Sam mellé. Megrovó pillantásokat kaptam csak tőle, de ő nem értheti milyen ez. Azt hiszem anyám teljesen elrontott.

- Tudom, hogy haragszol rám Sam, de nem bírom nézni, amit magával művel.

- Nem haragszom, csak nem értelek. De ki fogsz gyógyulni ebből a hülyeségből, meglásd.

- Visszatalálsz hozzánk? – kuncogtam, amint észrevettem, hogy nagyon figyeli a táblákat, merre is forduljon.

- Naná, hogy vissza – vágta rá azonnal, de közben már kotorta is elő a cetlit, amin a címünk volt. – De egy kis segítség sose árt.

Nagy meglepetésemre anya már megint az ajtóban állt, ezúttal azonban Alex is mellette volt. Láthatóan éppen búcsúzkodtak, szóval ez már jó jel. Magabiztosan szálltunk ki a kocsiból, és feléjük vettük az irányt.

- Mész is anya? – na nem mintha nem örültem volna neki. – Szeretném előtte még bemutatni a barátnőmet, Samet – fordultam felé. – Sam, ő itt az anyám.

- Igen, hazamegyek – vágta rá ridegen. – Itt nem szívesen látott személy vagyok, egyébként pedig örültem – biccentett Sam felé. – A nevem Barbara.

Mind összenéztünk ezen a kijelentésén. Szörnyű, hogy ezek után még azt hiszi, hogy ő a sértett fél. Hiába, az anyám sosem fog megváltozni. Jobbnak láttam, ha igyekszem valahogy kiengesztelni.

- Mi lenne, ha én is veletek mennék?

- Haza? – nézett rám meglepetten anya. – Biztos vagy benne?

- Aha, hazakísérlek – bólogattam. – Alex is jön, nem? Régen jártam otthon, most baj, hogy szeretnék elmenni?

- Nem, örülök neki – és apró nevetőráncok jelentek meg az arcán, a vonásai is egész megenyhültek.

Elbúcsúztunk Samtől, és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk benn. Mindent megköszöntem neki, majd beültem Alex kocsijába. Már előre rettegtem mi lesz, ha otthon találkozunk Philip-el, anyám pasijával…

Karnyújtásnyira Tőled... 10. fejezet

Sziasztok!

Kész is van a feji, remélem elnyeri a tetszésetek. Kicsit belekukkanthatunk milyen is egy olyan anya, aki bár azt hiszi, jót tesz, végül mégis tönkretesz mindent maga körül... Jó olvasást, a komikat várom!


10. fejezet - Anya

Esélyem sem volt rá, hogy elmeneküljek, pedig legszívesebben azt tettem volna, ki akartam futni a világból. Anya úgy ölelt magához, mintha ezer éve nem találkoztunk volna, ami részben igaz is volt.

Nem tehetek róla, de az anyám mindig eszembe juttatta a nem túl fényes múltam, és mostanra már a jelenem is. Sokszor csak a kiszolgáltatottságra emlékeztetett, máskor egy olyan életre, amit senkinek sem kívánnék, nem hogy magamnak.

- Szia anya – viszonoztam az ölelését kelletlenül, közben pedig gyilkos pillantásokat lövelltem Alex felé.

- Aggódtam, mikor nem jöttél el a vacsorára – kezdte a dorgálásom, esküszöm, mintha még mindig kisgyerek lennék. – Azóta meg is halhattam volna, ha rajtad múlik. Felelőtlenség, amit művelsz lányom, de hidd el, hogy ez nem marad ennyiben.

- Anya, hagyd végre, hogy Natalie kipakoljon – szólt közbe Alex, mielőtt még bármit is mondhattam volna anyának.

Kezemben az egyetlen bőrönddel elindultam a hatalmas labirintusnak tűnő házban, de végül úgy döntöttem, inkább megvárom, amíg Alex beér engem, és megmutatja merre is van a szobám.

- Gyere hugi, megmutatom, mit merre találsz – húzott maga után.

Szerencsére anyának nem jutott eszébe utánunk jönni, egyáltalán nem voltam vevő az újabb hülyeségeire, és amúgy is tudtam, hogy mire számíthatok. Valószínűleg Ryan és én leszünk terítéken, meg a mostanra nem létező kapcsolatunk.

- Ez itt a két vendégszoba, amelyiket a legotthonosabbnak érzed, azt választod – nyitott be az egyikbe. – Fürdőszoba is van, meg minden, az pedig ott az én szobám – mutatott a folyosó végén lévő utolsó szoba irányába.

Van, ami sohasem változik… Már kiskorunkban is a legutolsó szoba volt a miénk, amit régen sosem értettem. Aztán amikor apa viselkedése kezdett erőszakosabb lenni, már egyáltalán nem bántuk.

- Tökéletes lesz a hozzád legközelebbi – mosolyodtam el. – Tudod, ha netán rosszat álmodnék, legyen kit zaklatnom.

- Natalie, itt nem kell félned semmitől, érted? – szorította meg a kezemet. – Ez már nem a régi házunk, csak egyszerűen érezd jól magad.

- Megpróbálom, köszi Alex.

- Ja, és ne haragudj anya miatt – kezdte a mentegetőzést. – Én szólni akartam, de beelőzött.

- Semmiség, azt hiszem ez elkerülhetetlen lett volna – rántottam meg a vállam. – Inkább szereld le, amíg én kipakolok, jó?

- Jó, finomítok a stílusán. Amúgy minden holmid, amit úgy gondoltam a tiéd, beleraktam a bőröndbe, az ágy mellett vannak – fordult még vissza az ajtóból.

- Rendben.

Eldőltem az ágyon, és sokáig csak a plafont néztem. Azon elmélkedtem, hogy vajon Alexnek mennyi idő kell ahhoz, hogy anyát lenyugtassa. Aztán a képek elkezdtek peregni a fejemben, az elmúlt pár napom emlékei.

Akaratlanul is mosolyra húztam a számat, mikor eszembe jutott az első ébredés a tenger morajára, az első elfogyasztott koktél Tomtól, az első találkozás Jacksonnal… Ezek a pillanatok már kitörölhetetlenül megmaradnak az emlékezetemben.

Felnyitottam a bőröndöm, és kipakoltam a ruháimat. Alex tényleg mindent elhozott a házból, csak egyedül a rajzcuccaim maradtak ott. Viszont ha véghez akarom vinni a tervem, akkor szükségem lesz rájuk.

A tiszta ruhákat a szekrényembe raktam, és gondosan kipakoltam pár apró emléket, amik a múltamhoz voltak köthetők. Pár fotó, pár apró kütyü, amiket nem volt szívem kidobni. Aztán még tartottam egy rövid vizitet a fürdőszobában, és már éppen úgy döntöttem, ideje lemenni anyámhoz, amikor megszólalt a telefonom.

- Igen, ki az? – tettem fel a szokásos első kérdésem.

- Sam vagyok Natalie, érdekelne, hogy merre jársz?

- Itthon vagyok – válaszoltam. – Azaz hogy Alex házában, hazahozott már. Akartalak is hívni, hogy találkozhatnánk a délután, hogy odaadjam a kulcsokat.

- Jaj de jó – jól hallhatóan megnyugodott. – Akkor mi lenne, ha beugranék érted, és együtt indulnánk el?

- Benne vagyok Sam – vágtam rá azonnal.

Lediktáltam neki a pontos címet, és a nappali felé vettem az irányt. Nagy levegőt vettem, és próbáltam nem kiborulni anyám első megszólalásán. Meglepetésemre mindketten csendben ültek a kanapén.

- Kész is vagyok – ültem le Alex mellé. – Először is azt akarom mondani, hogy nem maradok itt örökké, csak ameddig nem találok egy lakást.

- Ne butáskodj Natalie, te itt mindig itthon vagy. Addig maradsz, ameddig csak a kedved tartja, és erről nem nyitok vitát!

- Nem Alex, jól mondja – vágott közbe anya. – Menjen csak, és keressen magának egy lakást, nem élhet örökké mások nyakán.

- Anya! – dörrent rá Alex. – Azt hittem megbeszéltük, hogy nem fogod bántani, legalább ma ne.

- Így volt, de ha egyszer igaza van.

Úgy éreztem, ha most azonnal nem történik valami isteni csoda, én biztosan megőrülök, de azt hiszem Isten sem akarta, hogy gyilkoljak, mert megszólalt a csengő, és Alex készségesen ment is ajtót nyitni.

- Beszéltem Ryannel kislányom – ült át mellém a kanapéra. – Nem úgy gondolta ezt az egészet, szeret téged.

- Tessék? Minek beszéltél vele? – egy pár oktávval megemeltem a hangomat, szinte már az én fülemnek is fájt a hangfrekvencia.

- Bocsáss meg neki, legalább még egy esélyt adj szegény fiúnak – nyúlt a kezem után.

- Te nem vagy magadnál – álltam fel mellőle. – Mindig is gyenge voltál, nem tudtad ott hagyni apát. Egészen a haláláig vártál arra, hogy megszabadulj a terrortól, amiben tartott – mostanra már nem fékeztem magam, a szavak csak úgy özönlöttek.

- Ezzel semmit sem érsz el – csóválta a fejét. – Ne az én hibáimat kezd el sorolni, hanem a sajátjaid kislányom.

Fel tudtam volna robbanni. Ő osztogatja nekem a tanácsait, miközben egész életében gyenge volt ahhoz, hogy elhagyja apámat. Törni-zúzni lett volna kedvem, de próbáltam higgadt maradni.

- Szóval nekem is csak ennyit kívánsz? – szegeztem neki a kérdést. – Egy ilyen jövőt, amilyen neked is volt?

Meg sem vártam a válaszát, csak elindultam a kijárat felé, ahol Sam már várt rám. Ugyan elsőre meglepett, hogy ő az, de gondolkodás nélkül kaptam a keze után, és rángattam a kocsi felé.

- Majd jövök Alex – kiabáltam még vissza az értetlenül pislogó bátyámnak.

Szerencsére Sam egy szó nélkül pattant be a kocsiba, és már indította is a kocsit. A világ végéig is elmentem volna, most még Venice Beach sem volt elég messze az anyámtól.

- Mi történt Natalie? – zökkentett ki a gondolataim sokaságából.

- Az anyám – morgolódtam. – Megint jött a második eséllyel, meg hogy Ryan szeret, mindenki megérdemel egy második esélyt és bla-bla…

- De ugye nem hallgatsz rá?

- Nem őrültem meg Sam, nem látod, hogy mennyire felidegesített? Egyszerűen nem akarhatja nekem is azt a jövőt, ami neki jutott.

Los Angeles semmit sem változott, mióta elmentem. Az emberek ugyanolyan érzéketlenek voltak a másikkal szemben, mint eddig. Sam leparkolt a kedvenc bárunk előtt, és valósággal berángatott.

- Steve, egy hatalmas fagyi kelyhet kérünk, na meg valami koktélt – adta le a rendelést.

Amíg azon agyalt, hogy melyik ízesítés is lenne a legmegfelelőbb, nem kerülte el a figyelmem, hogy még Steve sem mer hozzám szólni. Erre is csak anyám képes… kihozni a sodromból annyira, hogy egy épeszű ember sem szólna hozzám.

- Mesélj Natalie, olyan izgatott vagyok!

- Mit meséljek? – meredtem rá.

- Aj, ne játszd már az értetlent – forgatta a szemeit. – Mesélj Jacksonról, a randiról, mindenről. Na meg, hogy miért nem mutattál be eddig az überszexi bátyádnak – kuncogott.

Megvilágosodtam, és mostanra egészen elmúlt a dühöm. Valamivel lelkesebben kezdtem élménybeszámolóba…

Karnyújtásnyira Tőled... - 9. fejezet

Sziasztok!

Íme meghoztam a fejezetet, kicsit későn, de megszületett! Elnézést a késésért ^^ Kiderül hogyan végződik a randi, és mi vár még Natalie-ra másnap :) Jó olvasást, a komikat várom most is.


9. fejezet - Újra otthon

Engedtem neki, ajkai lassan siklottak a nyakamra, majd mielőtt folytathattuk volna tovább a kis játékunkat, kissé elhúzódtam tőle. Igazából arra számítottam, hogy majd kétségbe vonja a szellemi épségemet, mégsem így lett.

Elmosolyodott, de még mindig a kezemet szorongatta. Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, talán nem akartuk elrontani ezt a pillanatot. Vagy egyszerűen csak kerestük a megfelelő szavakat, mint amikor azt akarod kifejezni, amit nem tudsz, legalábbis úgy érzed, hogy nincsenek rá megfelelő szavak.

- Hálás vagyok, hogy esélyt adsz nekem – fújtam ki az eddig benn tartott levegőt. – Nem gondoltam, hogy képes leszek még erre valaha is.

- Csak meg kell, hogy add magadnak az esélyt, én csak segítettem ebben. Ryan nem érdemel meg téged Natalie, remélem ezzel tisztában vagy. Szeretnélek megkérni valamire, ha nem nagy gond.

- Mire? Úgy értem hééé, ez olyan búcsúzás szagú.

- Hiszen te nemsokára hazamész – hajtotta le a fejét. – Azt akarom, hogy ne bocsáss meg Ryannek, ne add meg neki az esélyt, hogy újra bántson, rendben?

Mintha az alig pár perccel ezelőtt tett érintések, az apró csókok meg sem történtek volna, tényleg búcsúzni akart, és nem olyan értelemben, amikor majd másnap, vagy a közeljövőben látjuk egymást.

- Ugye nem fogunk már találkozni? – és erre a kijelentésre egész valómban megremegtem. – Valamit mégis elrontottam…

- Semmit, én nem búcsúzom te butus – nyúlt az állam alá, ezzel felemelve a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Nem akarom, hogy butaságot csinálj, ennyi.

- Nem fogok, holnap értem jön a bátyám, hazamegyek – álltam fel a székemből, és elindultam a part felé. – Alexhez költözöm.

- Ez jó, remélem, ott nem talál meg Ryan. A bátyád majd nagyon vigyáz rád, és ha esetleg szükséged lenne egy testőrre, vagy idegenvezetőre, tudod, kit kell keresned.

- Tényleg? – játszottam az értetlent, mire Jackson csak a fejét csóválta, és szorosan átölelt.

Mikor elszakadtunk egymástól, összekulcsolt kézzel sétáltunk a part mentén, csak úgy céltalanul. Csodás volt ez az este, már nagyon bántam, hogy nemsokára haza kell mennem, legszívesebben itt maradtam volna még.

Jackson visszakísért a házhoz, és egy szó nélkül segített eltüntetni a mi kis vacsoránk maradványait. Szerettem volna, ha itt marad velem, de jól tudtam, hogy ennek miféle következményei lettek volna.

- Tudod, most hogy így már felfogadtál mindenesnek – támasztotta a falat. – Esetleg elárulod a telefonszámod, vagy hogy hol keresselek, ha nem Venice Beachen?

- De bunkó vagyok – kaptam a fejemhez, és máris egy cetli és toll után kezdtem kutatni, de Jackson beelőzött, és a kezembe nyomta a telefonját.

Beütöttem a telefonszámom, legalább így biztos mindig elér, ha akar. Fülig érő vigyor kíséretében adtam vissza neki a telefonját, de mielőtt még megkérhettem volna, hogy ő is adja meg az övét, megszólalt a telefonom.

- Igen, ki az? – kaptam fel a konyhapultról a telefont.

- Rathbone biztonsági szolgálat – morogta egy ismerős hang. – Csak azért hívom, hogy biztosítsuk Önt, ma nyugodt éjjele lesz, mi vigyázzuk az álmát.

- Oh, értem – kuncogtam. – Köszönöm, és azt hiszem, a jövőben is igénybe fogom venni a szolgáltatásaikat.

- Ezt el is várjuk – suttogta immár a fülembe. – Ígérem, még jelentkezni fogok, de most hagylak aludni. Holnap vissza kell térned a való világba, és azt hiszem, nekem is.

- Nagyon jól érzem magam veled, és nem akarom, hogy azt hidd, elzavarlak – mentegetőztem.

- Én nem hiszem azt, de mielőtt hülyeségekkel elrontanánk ezt az estét, inkább kísérj el egy darabig, jó?

Szó nélkül csuktam be magunk mögött az ajtót, és kéz a kézben indultunk el a parkolók felé. Egy utolsó, és még valószínűleg száz végső csók csattant el, mire elszakadtunk egymástól.

Olyan voltam, mint egy szédült tinédzser, aki életében először randizott egy sráccal, és most minden a legnagyobb rendben van. A ház olyan csendes volt, de most még ez sem zavart, úgy pörögtem, mint egy búgócsiga.

Shakirát megszégyenítő hanggal énekeltem, miközben tusoltam, szerencsére itt a szomszédok miatt nem kellett félnem. Egy szál törülközőben flangáltam a lakásban, míg nem eluralkodott rajtam a fáradtság.

Bedőltem az ágyba, és szinte azonnal mély álomba zuhantam. Reggel arra eszméltem, hogy a konyha irányából zajokat hallok, fel sem fogtam, hogy ki az, aki képes ilyenkor ügyködni, mikor rádöbbentem, hogy teljesen egyedül vagyok.

- Sam? – kiabáltam ki, de nem kaptam választ, így egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. – Alex, te vagy az?

A motoszkálás még mindig nem akart megszűnni, de örökké a szobában sem maradhattam, így felkaptam a köntösöm, és lesz, ami lesz alapon kimentem a konyhába, ahol csak a bátyám fenekét láttam a konyhapult mögött.

- Alex! – dörrentem rá, mire csak egy hangos koppanás hallatszott. – Mi a fenét keresel itt?

- Auuu! A francba is Natalie, csak reggelit készítettem, vagyis akartam – fogta a fejét fájdalmas arccal. – Legalábbis azt terveztem.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – borultam a nyakába. – A világ legjobb tesója vagy, de tényleg. De nem vagyok éhes, majd otthon főzök, rendben?

- Ez jól hangzik, akkor segítek rendet tenni, amíg te bepakolsz.

Rekordsebességgel pakoltam össze a ruháimat, és nem is lehetett volna megmondani, hogy itt jártam. Alex is összepakolt a nappaliban, majd bezártam az ajtót, és elindultunk a parkoló felé.

- Várj csak – nyúltam a keze után. – El akarok búcsúzni még valakitől, várj meg – azzal már szaladtam is a bár felé.

- Szia Natalie – köszönt rám Tom, miközben a napernyővel hadakozott az egyik asztalnál. – Mi járatban?

- Búcsúzni jöttem Tom, a bátyám hazavisz. Szerettem volna neked mindent megköszönni – öleltem meg.

- Na, ennyire nem sikerült a tegnap este? – nézett rám meglepett szemekkel. – Mert ha így van, én mondtam Jacksonnak, hogy simán rád hajtok.

- Minden tökéletes volt – mosolyodtam el. – Ezt neked is köszönhetem, és még sok dolgot, de ha megnövök, meghálálom – kuncogtam.

- Ajánlom is, és gyere még Venice Beachre, jó?

- Ígérem, hogy nem most láttál utoljára. Szia Tom!

- Szia Natalie!

Alex már türelmetlenül várta, hogy végezzek a búcsúzkodással, és már szeltük is az autópályát. Nem tudtam mire számítsak, igaz tudtam, hogy Alex szinte minden cuccom elhozta már, de akkor is.

- Fáj még az arcod? – nyúltam a lilás zúzódáshoz, mire összerezzent.

- Egy kicsit, de nem vészes – vont vállat. – Amit az az idióta kapott, sokkal rondább, de megérdemelte.

- Nem kellett volna hősködnöd – kezdtem a dorgálást.

- Tudod, hogy már gyerekként is imádtam fitogtatni az erőmet – kacagott fel, és én sem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. - Ezt itt nem a hangyák hordták össze - mutatott a bicepszére.

Régen nem jártam már Alex házában, igazából sosem avatkoztunk egymás életébe, mégis észrevétlenül figyeltük egymás lépéseit, még ha nem is mindig adtuk a másik tudtára.

A környék, ahol élt még zsúfoltabb volt, mint ahol Ryannel laktam, de egyelőre nincs más választásom. Lelkesen szálltam ki a kocsiból, amikor leállította a motor, és már kaptam is ki a csomagjaim.

- Gyönyörűbb a házad, mint emlékeztem – elmélkedtem szinte csak magamban.

- Mielőtt bemennénk, el akarok mondani valamit – csapta be a kocsiajtót Alex, de már nem volt lehetősége magyarázkodni, anya jelent meg az ajtóban, és azonnal lerohant.

- Natalie, kislányom! - borult a nyakamba az anyám.

Karnyújtásnyira Tőled... - 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejit is, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, és kárpótollak benneteket az első, kevésbé jól sikerült randival :P Jó olvasást, a komikat most is várom :) Puszi


8. fejezet: Az első randi második felvonása

Leültem az egyik székre, és az asztalterítővel kezdtem babrálni. Kihoztam magammal a rajzaim is, és egész belefeledkeztem a rajzolásba. Kezdett hűvös lenni, így a szobába indultam egy kardigánért.

A verandáról topogás hallatszott, én pedig azonnal az ablakhoz rohantam. Érdekes látvány fogadott, amikor megláttam Jacksont fel-alá járkálni egy dobozzal a kezében, látszólag valamit mormolt magában.

Elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy ő is ugyanannyira zavarban van, mint én. Nem akartam tovább váratni, a végén még nagy zavarában eliszkol a randink előtt. Ő is pont ugyanabban a pillanatban határozta el magát, amikor én is ajtót nyitottam.

- Szia – köszöntünk egyszerre egymásnak, mire azonnal felnevettünk.

- Megjöttem – közölte a nyilvánvalót, közben lecövekelt előttem.

- Azt látom – kuncogtam. – Szerintem menjünk be, mert van egy olyan sejtésem, hogy a gombás ravioli nem készül el varázsütésre.

- Hát, az az igazság, hogy kicsit keresztülhúztam Tom számításait – mutatott az asztalon pihenő dobozra. – Hoztam pizzát, ugyanis nem vagyok valami nagy szakács.

- Oh, semmi baj – indultam el a konyha felé. – Akkor én csak az italokat hozom ki. Segítesz? – kiabáltam ki neki.

- Persze.

Furcsa volt, ahogy a szobában járkált, pedig az ember azt gondolná, hogy egy ilyen ember maximum akkor jön el hozzá, ha nyer a lottón. Eszembe jutott a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal című film, meglátjuk a mi randinkból mi sül ki.

Miután mindent kivittünk a verandára, leültünk egymással szemben, és csak figyeltük a másikat. Kezdett kicsit zavaró lenni, mert Jackson tekintetében volt valami, amivel pillanatok alatt letaglózott.

- Kicsit izgatott vagyok – törtem meg a csendet. – Régen volt már ilyen első randi feelingem.

- Hát én sem mostanában csináltam, de remekül állod a sarat.

- Köszi, de akkor miért érzem magam mégis úgy, mint egy hülye csitri, aki nem tudja, mit mondjon?

- Ne úgy tekints rám, mintha egy sztár lennék, inkább úgy, mint egy átlagos pasira. Menni fog?

Végtére is igaza lehetett, nem kizárt, hogy az is zavar, ő nem éppen egy átlagember. De mégis annyira nehéz rá másként tekinteni. Aztán próbáltam előkutatni az első találkozásunkkor eluralkodó érzéseim.

Eszembe jutott, amikor először találtam meg a tekintetét a színpadon, és úgy éreztem, hogy nem tudok elszakadni tőle. Azt a mosolyt, ami akkor jelent meg az arcán, amikor felém fordult a bárnál.

- Menni fog – mosolyogtam rá biztatóan. – Most pedig mivel a raviolinak lőttek, együk meg a pizzát, rendben?

- Már farkaséhes vagyok amúgy is – emelte fel a doboz fedelét. – Nem igazán tudtam, hogy mit szeretsz, de remélem a sonkás pizza jó lesz.

- Imádom, nem tévedtél – nyúltam rögtön az első szelet után, és a tányéromra raktam.

Két falat között azon merengtem, hogy esetleg mi lett volna, ha mi a konyhában kötünk ki. Talán mégis jobb volt így, hogy Jackson előre látta a konyhai atomcsapás eljövetelét és mindenre gondolt.

- Jól gondolom, hogy nem vagy egy szakács típus? – kortyoltam bele a borba. – Már csak azért, mert úgy tűnik, messziről kerülöd a konyhát.

- Lebuktam, tényleg nem vagyok valami nagy séf. Első, és egyben utolsó élményem a konyhával kapcsolatban, amikor egy egyszerű rántottát is odaégettem.

- Huh, az igen. Az én első konyhai kalandom a forralt tej készítésének elsajátítása – kuncogtam. – Nagyon büszke voltam magamra, és rohantam is apának elújságolni.

- Macskabenzin? Te már ilyen korán azzal kezdted?

- Micsoda? – pislogtam rá értetlenül, közben küszködtem a kitörni készülő nevetésemmel. – Nem igazán értem miről beszélsz.

- Nálunk a nagymamám mindig így hívta a tejet, macskabenzin.

Újabb és újabb meghökkentő kiskori történetek következtek. Többek között rá kellett jönnöm, nem csak az én bátyám volt olyan dilis, hogy Supermannek képzelte magát, és folyamatosan verekedett. Pasik…

- Figyelj, tartozom még neked egy magyarázattal – ő pedig egyből befejezte az evést, és minden figyelmét rám összpontosította. – Szóval Ryan. Igazat mondott, amikor azt állította, hogy a barátnője vagyok, de csak részben.

Idegölő volt, hogy miközben csendben hallgatott, és néha belekortyolt az italába az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, egyszerűen a harag, a düh, de még a megbocsátás apró jele sem látszott rajta, csak figyelt.

- És miért nem akartál róla beszélni? Gondolom volt rá okod.

- Igen, azért jöttem le Venice Beachre, mert felejteni akartam. Őt akartam elfelejteni, mert mostanában kezdtek kicsúszni a dolgok az irányításom alól. A barátnőm kölcsönadta ezt a házát, és én eljöttem.

- Hát, a rejtőzködést még tanulnod kell. Megkérdezhetem, hogy miért jöttél el? Min kaptatok össze?

Nem akartam, hogy sajnáljon engem. Anyám példájából tanulva tudtam, hogy az emberek csak lesajnáló pillantásokat küldtek felé, amiért apa folyton verte. Én többet akartam holmi szánalomnál, mostanra már egészen mást.

- Nem könnyű erről beszélni, nem olyan egyszerű – váratlanul megszorította a kezemet, és ettől szokatlan érzés kerített a hatalmába, és folytattam. – Mostanában sokat veszekedtünk, és ő megütött – suttogtam.

- Ez most komoly? Hát akkor már egyáltalán nem sajnálom, hogy bemostam neki, sőt… többet is kaphatott volna – morgott.

- Kedves tőled, hogy így gondolod – húztam el a kezem. – Csak kellett egy kis idő, amíg átgondolom hogyan tovább.

- Ugye nem akarod azt mondani, hogy visszamész hozzá?

Átült a mellettem lévő székre, és újra a kezem után nyúlt. Ismét elvesztem azokban a mély, érzelmekkel teli zöld szemekben. A keze elindult az arcom felé, én pedig a meglepetéstől hátrálni próbáltam, de végül engedtem neki, hogy megérintsen.

- Itt? – simított végig az arcom egy pontján, s rögtön libabőrös lettem az érintésétől.

Éreztem, ahogy az arca egyre közelebb és közelebb ér az enyémhez, nekem sem volt ellenemre a közelsége. Először csak amolyan ügyetlen apró puszik csattantak el, de aztán egyre többször ízlelgettük egymás ajkait.

A csókja annyira más volt, mint amit eddig tapasztaltam. Egyáltalán nem volt követelőző, inkább mindvégig csak adni akart, nem pedig elvenni. Aztán mintha egy kósza érzés ráébresztett volna, hogy mit csinálunk, elszakadtam az ajkaitól.

- Ezt nem kéne, csak azért… – de még mielőtt befejezhettem volna, félbeszakított.

- Nem gondolod, hogy csak azért csináltam, mert kárpótolni akarlak valamiért is? – húzódott el tőlem. – Ez még viccnek is rossz, ha nem tűnt volna fel tetszel, és ezért vagyok itt.

- Ne haragudj, csak egyszerűen nekem ez új. Nem azt mondom, hogy nem vonzódom hozzád, mert akkor hazudnék.

- Akkor meg ne beszélj annyit, csak hagyd, hogy történjenek a dolgok. Ígérem, jófiú leszek – és egy huncut mosoly jelent meg az arcán.

Két keze közé fogta az arcomat, és engedélykérően pillantott rám. Tudtam, ha most bármi hülyeséget teszek, végleg elveszítem az esélyt arra, hogy valaha is boldog legyek. Így engedtem neki, és csak sodródtam az eseményekkel…

Kreatív blogger

Sziasztok!



Schmetterling és kis csaj küldött nekem egy meglepetést, aminek természetesen borzasztóan örültem, és megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem!!!

Szóval... meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte. A logót ki kell tennem a blogomba, és be kell linkelnem azt, akitől kaptam.

Köszönöm Schmetterlingnek: http://rpattzfic.blogspot.com/
Köszönöm kis csajnak: http://www.jayrathbone.blogspot.com/


Írni kell magamról 7 dolgot, és tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blogtársamnak. Valamint megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Candy - Szerelem sokadik látásra
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/

Rak'Shiri - Macskék
http://macskek.blogspot.com/

Schmetterling - Rpattzfic
http://rpattzfic.blogspot.com/

Mariposa - Lelkem rejtett szavai
http://lelkemrejtettszavai.blogspot.com/

Dzs.D! - Zoey élete
http://the-life-of-zoey.blogspot.com/

Szisz - Dare to be different
http://dzsidzso.freeblog.hu/

Rami - Nightfall
http://nyomokban-twilightot-tartalmaz.blogspot.com/

7 dolog Rólam:

1) Imádok olvasgatni, szinte "mindenevő" vagyok.
2) Szeretem a csokit (L) ---> bűnös dolog, de isteni :P
3) A barátaimért mindig kiállok ^^ <3
4) Imádom Robot, és újabban erős behatásra (nem is tudom kiére :D) Kellan fan is lettem!
5) Ha befejeztem a sulit, megyek a twi-putriba a csajszikáimmal, akiket imádok! Reszkess Pest (L)
6) Utálom, ha valaki a hátam mögött konspirál.
7) Glória ragyog a fejem fölött :P ----> kivéve mikor nem :P

Karnyújtásnyira Tőled... - 7. fejezet

Sziasztok!

Kis késéssel meghoztam a 7. fejit! Szánom-bánom, hogy nem hoztam hamarabb, de tegnap elhavazódtam... No de most itt van, szóval jó olvasást! A komikat pedig várom :))


7. fejezet - Új esély

Gondolkodás nélkül ült le mellém, ahol az imént még az én kezem pihent, és fürkésző tekintettel nézett az ölemben heverő papírra. Kerestem a megfelelő szavakat, és sokkal nehezebb volt rájuk lelnem, mint azt eleinte gondoltam.

Fejben több százszor lejátszottam már az elmúlt este ezt a jelenetet. Odajön, rám mosolyog, és készségesen végighallgat. Meghallgatja az érveimet miért hazudtam neki, vagy faképnél hagy… Nem volt választásom, belekezdtem.

- Ne haragudj, kérlek – fontam össze a karom a lábamon.

Micsoda hülye szöveg Natalie, már vagy százezerszer elcsépelték, ráadásul a csöpögős romantikus filmekben is sorra csak ennyit tudnak kinyögni. Nem igaz, hogy én nem tudtam valami mással előjönni, valami kifejezőbbel, amivel megmutathatom, hogy tényleg megbántam.

- Egyszóval nem kérem, hogy bízz bennem, mert én sem tenném. Hülye voltam, amikor nem szóltam arról, hogy van Ryan – közben a ceruzával doboltam a vázlatfüzeten.

És itt megállt a tudomány, a védőbeszédem cseppet sem állta meg a helyét, nem tudtam mit mondani neki. Felnéztem rá, bízva abban, hogy legalább valamit kiolvasok a tekintetéből, de csak a szokásos mosoly bujkált a vonásai mögött.

- Befejezted? – állította le a pótcselekvésemben. – Mert akkor én is szeretnék valamit mondani neked.

- Aha, asszem.

- Tényleg nem értem miért nem mondtad, hogy van ez a Ryan, de én is hülyén viselkedtem, amikor hagytam, hogy csak úgy elmenj. Megbántam, és szeretném, ha megpróbálnánk újra, ha te is akarod persze.

- Újra? – pislogtam rá értetlenül. – Biztos vagy te ebben?

- Szerinted? – lökött rajtam egyet játékosan. – De csak azzal a feltétellel, hogy mindent el fogsz mondani, megbeszéltük?

Nem hittem volna, hogy ennyire könnyen rendbe jön minden. Persze azt sejtettem, hogy nem poénból flangál a parton ilyenkor, de akkor is. Nem bíztam benne, hogy még egyszer akar majd velem találkozni.

- Meg, és ezúttal mindent elmondok, ígérem – mosolyodtam el.

- El is várom, hogy ne legyen több titok. Most viszont el kell mennem, a srácokkal a stúdióba, de este érted jövök – állt fel mellőlem egy puszi kíséretében.

- Várni foglak – suttogtam.

Figyeltem a távolodó alakját, aztán visszatértem a rajzomhoz. Sokkal jobb kedvem lett, megint azt éreztem, hogy van miért élnem. A nap sugarai megtörtek a felém csapódó hullámokon, az egész délelőttöt a parton töltöttem.

Mintha varázsütésre az ihlet is visszatért volna, a rajzaim is egész más színben pompáztak. Az első gondolat, ami végigfutott az agyamban, hogy talán újra meg kéne próbálni beadni pár művem, próba szerencse.

A konyhában rohangáltam, azon kattogtam, hogy Alex vajon miért nem hívott vissza tegnap este. Más esetben teljesen kiborult volna, hogy miért hívom ennyiszer, így újra próbálkoztam, és végre sikerült, felvette a telefont.

- Szia Alex, csak azért hívlak, mert tegnap nem vetted fel, és aggódtam – hadartam egy szuszra. – Csak nincs valami baj?

- Bocs, de a rendőrségen voltam. Ott ki tudja miért, de nem engedték, hogy csak úgy telefonálgassak – pufogott.

- Rendőrség? Mégis mit kerestél te ott? – a hangom akaratlanul is hisztérikusan csengett. – Azt ne mondd, hogy anya…

Anyámról tudni kell még annyit, hogy bár imád minket, és az életét is feláldozná értünk, amolyan mártír típus. Mindig rossz férfiba szeretett bele, ilyen volt az apám is, talán minden itt romlott el.

- Nem, ezúttal én. Az a mocsok Ryan, éppen tőled jött haza én pedig a ruháid szedtem össze. Egyszerűen nem bírtam magammal, és nekimentem.

- Jaj Alex, nem kellett volna. De mégis miért kötöttél ki az őrsön?

- Mert a szomszédok kihívták a zsarukat. Csak azt nem értem, amikor téged vert, miért nem tudták ugyanezt megtenni.

Nem tudtam lenyugtatni, egyszerűen csak mondta és mondta a magáét. Azért valahol irtó büszke voltam rá, megtette azt, amit már nagyon régen senki sem. Megbeszéltük, hogy holnap értem jön, és hazavisz.

Furcsa lesz újraépíteni mindent magam körül. A bátyám lakása hatalmas, ő legalább elérte, amit mindig is akart. Menő építész, a szakmában csak úgy kapkodnak érte, egész évben el van havazva.

Voltaképpen csak most jöttem rá igazán, hogy mindig is irigyeltem azért, mert megvalósította az álmait. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy esetleg én nem akartam elég keményen elérni a célomat…

Az idő ólomlábakon járt, legalábbis én azt éreztem. Percenként pattantam fel a kanapéról, s néztem ki az ablakon, de a táj nem változott semmit. Csak váltogattam a csatornák között, egy tévéműsor se kötötte le a figyelmemet, folyton görcsöltem, hogy mi lesz majd este.

Váratlanul ért, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Reméltem, hogy nem Ryan jött vissza, nem hiányzott egy újabb veszekedés. Meglepetésemre azonban Tom álldogált az ajtómban.

- Hát te? – néztem rá értetlenkedve, miközben besétált a házba.

- Ha megengeded, kicsit rendezkedem – állt tanácstalanul az étkezőben.

- Már bocs, de mire is készülsz pontosan? – álltam elé vonakodva. – Mégiscsak az én házam.

- Én csak csinálom, amire megkértek. Nincs valami idillibb hely itt?

Mi van? Egyáltalán mit keres itt Tom, amikor dolgoznia kellene? És… és… minek neki idilli hely az én lakásomban? A kérdések csak gyűltek a fejemben, és egyszer csak kiborultam.

- Állj le! – kiabáltam el magam, mire Tom totál lefagyott. – Mi ez az egész?

- Natalie, nyugi van – ültetett le a kanapéra. – Tom vagyok, a barátod, lélegezz mélyeket – utasított, akár egy terapeuta.

- Tom, kezd elfogyni a türelmem – váltottam vészjósló hangnembe, de akaratlanul is elmosolyodtam.

- Jackson küldött, hogy rendezkedjek egy kicsit, mert nem akarta, hogy esetleg valami újabb probléma adódjon.

Nagyszerű, végre egy értelmes magyarázat, és én egyszerre megvilágosodtam. Megértettem, hogy ezúttal Jackson nem akarja megkockáztatni, hogy újra összefutunk valahol is Ryannel.

- Idilli helynek nem felel meg a veranda?

- Nekem igen, én csak az italok miatt jöttem, meg a kaját hoztam, vagyis az alapanyagot.

Szigorú eltávot kaptam a konyha közeléből, és csak távolról figyelhettem, ahogy Tom téblábol meg ügyködik. Némely pillanatban megkérdőjeleztem, hogy van-e fogalma arról mit művel, de inkább nem firtattam a dolgot.

- Jackson haragszik rám? – zökkentettem ki az italok kipakolásából.

- Szerinted itt lennék, ha igen? – támaszkodott a pultnak. – Nem volt ez olyan vészes, ha nem vesszük figyelembe, hogy a pasid laposra akarta verni.

- Nem a pasim, több gondot nem fog okozni, megígérem.

- Ne nekem ígérgess, én hiszek neked.

Még jó, hiszen végül is semmi főbenjáró bűnt nem követtem el, amit ne lehetne megbocsátani, Ryan már tényleg a múlté. Elégedetten dőltem hátra a kanapén, és kikapcsoltam a tévét.

Tom biztosított, hogy ő tökéletesen elboldogul, én csak készülődjek nyugodtan. Ismét tanácstalanul topogtam a bőröndöm felett, aztán találomra kikaptam egy szoknyát és egy topot, ami passzolt egymáshoz.

- Na, milyen? – sétáltam el Tom előtt.

- Elismerésem, tökéletes. Bááár…

- Bár?

- Nincs egy rövidebb szoknyád? – kuncogott.

- Aj Tom – azzal felkaptam egy konyharuhát, és hozzávágtam.

- Ezt nem hagyhattam ki, bocs – emelte védekezően maga elé a kezét.

Segítettem eltüntetni az üres zacskókat és üvegeket, majd az asztalt vettük kezelésbe. Tom kihozta a terítőt, és a tányérokat, nekem pedig maradtak az evőeszközök, és a gyertyák. Egyszerűen nem tudtam megmaradni egy helyben.

- Na, végeztünk is Natalie. Legyen kellemes estétek – majd vetett még egy utolsó pillantást a művére.

- Köszi Tom, hálás vagyok.

Elmosolyodott, majd magamra hagyott. Tele volt a fejem instrukciókkal, amiket az estével kapcsolatban kaptam tőle, kezdtem azt hinni, hogy ez mégsem fog nekem működni. Talán mégsem emiatt aggódtam leginkább.