Karnyújtásnyira Tőled... - 5. fejezet

Sziasztok!

Nos, igaz hogy kicsit (na jó... nagyon) későn, de meghoztam az 5. fejezet! Itt az első randi, ami hmm... nem is tudom milyennek nevezhető :P Majd ti megmondjátok! Várom a komikat, az előzőekre már válaszoltam, és köszönöm őket ^^ Jó olvasást! Puszi


5. fejezet - Első randi

Fülig érő vigyor jelent meg az arcomon, és nem sok kellett hozzá, hogy elkezdjek körbe-körbe ugrálni a lakásban. Bár logikusan végiggondolva nem kéne a frászt hoznom Samre, így inkább próbáltam lehiggadni.

- Mi az? Mi történt? – méregetett furán.

- Ezt nézd – nyújtottam át neki a levelet.

Szó nélkül elvette a kezemből a borítékot, és olvasni kezdte. Sam arcára kiült a döbbenet, aztán hozzám hasonlóan ő is mosolyogni kezdett, és egy szó nélkül a nyakamba vetette magát.

- Te mázlista – sipította a fülembe. – Ugye elmész, és találkoztok?

- Azt hiszem – huppantam le a kanapéra. – De meddig mehet ez így? Úgy értem, most még találkozunk, de mi lesz, ha elmegyek? – akadékoskodtam.

Mintha csak magam ellen akarnék beszélni. Az egyik felem tökéletesen egyet értett velem mindenben, szüntelenül csak azt szajkózta, hogy nekem nem szabad ilyesmibe belebonyolódnom.

A másik felem viszont minden eddig felállított érvvel ellenkezett, és arra ösztönzött, hogy ne gondolkodjam, csak cselekedjek. Tényleg könnyebb lett volna csak sodródni az eseményekkel, és nem gondolni mi lesz később.

- Most ugye azon agyalsz, hogyan mondd le a találkát? – zökkentett ki a bugyuta eszmefuttatásomból. – Eszedbe se jusson Natalie!

- Jó-jó, nem agyalok ilyesmin – álltam fel hirtelen, és a szoba felé indultam. – Akkor segítenél kiválasztani a ruhát? – fordultam felé.

- Ezt kérdezned sem kellett volna – pattant fel.

Abból a pár ruhából is percek alatt hatalmas bemutatót tartottam, amit épphogy összeszedtem a hirtelen távozásomkor. Sam persze mindegyikben talált valami kifogásolnivalót, végül egyetlen darabon akadt meg a szeme.

- Ez nagyon tetszik – emelt fel egy sárga ruhát, és rögtön mellé felkapta a vajszínű bolerom is. – Ezt kell felvenned.

- Na de minek a bolero? – néztem rá értetlenül. – Hahó Sam, nyár van, a tenger mellett felesleges ilyesmi.

- Hé, este fázni fogsz, bízz bennem.

- Igazad lehet – gondolkodtam el egy percig, végül döntöttem, és a ruha mellé tettem.

Egész jól elvoltunk a ruhaválasztással, persze a kaja így már egyáltalán nem tűnt létfontosságúnak az esti találka mellett. A konyhában gyorsan összeütöttünk egy kis sajtos tésztát, aztán Sam indult vissza.

- Tudod, hogy szívesen maradnék – vette fel a táskáját a kanapéról. – Viszont valakinek tartania kell a frontot.

- Tisztában vagyok vele – mosolyodtam el. – Nincs gáz Sam, valahogy csak kibírom estig.

- Okés, majd hívj fel, hogy mi volt – ölelt meg.

- Meglesz – kísértem ki. – Te leszel az első, akinek mindenről be fogok számolni.

- El is várom – kuncogott. – Jó legyél – azzal elindult a part mentén a parkoló felé.

Figyeltem, amíg eltűnik, aztán én is visszaindultam a konyha irányába, hogy eltüntessem a pusztításunk eredményét, ám ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefonom is, szerencsére nem Ryan volt az.

- Mi az Alex? – szorítottam a telefont a vállamhoz, miközben elpakoltam a tányérokat a mosogatóba.

- Ráérsz, hogy beszélgessünk? Azt ígérted, hogy legközelebb elmondod mi ez az egész, és Ryan is rám szállt – morgott.

Nem szokott ilyen lenni, de mindegy is, ez az egész átkozott helyzet mindenkiből mást hozott ki. Tartoztam neki annyival, hogy megmagyarázom ezt az egészet, de talán mégsem telefonon kéne.

- Nem lehetne, hogy majd találkozzunk, és akkor? – puhatolóztam.

- Nem Natalie, ezt most kell megmagyaráznod, aggódom miattad, értsd már meg.

- Jó, én most Sam hétvégi házában vagyok Venice Beachnél, ha gondolod ugorj be, itthon vagyok.

Lediktáltam neki a pontos címet, aztán gyorsan elbúcsúztunk egymástól. Csak remélni mertem, hogy nem pont a kis esti randinkra fog megérkezni, mert azzal végleg keresztülhúzná minden számításom.

Éppen csak leültem a kanapéra, és unottan váltogattam a csatornákat, nem mintha annyira sok választásom lett volna, amikor kopogtattak az ajtón. Ránéztem az órára, délután három, ez nyilván Alex.

- Szia Alex – üdvözöltem, miközben beljebb invitáltam.

- Miért kellett ezt csinálnod? – ölelt át. – A fenébe is, annyira aggódtam miattad, és persze anyáék is.

- Mert szükségem volt arra, hogy egyedül legyek – szipogtam.

Mostanra már a könnyeim is eleredtek, a bátyám ölelő karjaiban már semmitől sem féltem, egyszerűen csak kiakartam adni az eddig felgyülemlett fájdalmat és dühöt. Ő pedig türelmesen várt, amíg végre képes voltam egy értelmes szót is kinyögni.

- Szóval? Elmondod mi történt?

- Összekaptunk Ryannel, megütött. Sam pedig felajánlotta, hogy jöjjek ide, és szedjem össze a gondolataim.

- Megütött? – nézett rám értetlenül. – Az a szemét barom, esküszöm, hogy ha megint megjelenik, szétverem.

- Támogatom – húztam mosolyra az ajkam most először, mióta itt van. – De most inkább felelj nekem egy kérdésre.

- Mégpedig?

- Te is tudod, hogy nem maradhatok itt örökké, és anyáékhoz sem akarok visszamenni – hajtottam le a fejem.

- Szóval diszkréten arra akarsz kilyukadni, hogy lakhatsz-e nálam? – nyúlt az állam alá, és a tekintetem magár vonta.

- Lehet róla szó? De csak addig, amíg nem találok lakást.

- Kérdezned sem kell.

Örültem, hogy nem kellett sem Ryanhez, sem pedig anyához visszamennem. Kétség sem fér hozzá, hogy a bátyám megmentette az életem anélkül, hogy tudna róla. Hoztam neki egy kávét, és visszabújtam mellé.

Mesélt a szokás szerint nem éppen botránymentes családi vacsoráról, és magamban hálát adtam, hogy nem voltam ott. Megígérte, hogy mire hazamegyek, összeszedi a többi cuccom a lakásban, nekem már vissza se kell mennem.

- Tudod, akármennyire is fura, anya is aggódik miattad.

- Hm, nyugtasd meg – vontam meg a vállam. – Ő mindig is odavolt Ryanért, most valahogy nem rajongok az ötletért, hogy beszéljünk.

- Jó, hogy elmondtad végre mi a helyzet – állt fel mellőlem. – Legalább biztos módszereim lesznek, amivel kiiktatom Ryant. Most viszont, akármennyire is maradnék, el kell mennem.

- Semmi baj, igazából nekem is van programom.

- Nocsak? Kimész a tengerhez? Vagy esetleg valami pasi van a dologban?

- Majd meglátod, ne pimaszkodj – löktem az ajtó felé. – Nem azt mondtad, hogy sietned kell?

- Most megúsztad – szorított magához. – Majd csörögj rám, ha hazajössz, hogy otthon legyek.

- Rendben, és mindent köszi Alex.

Nem maradt sok időm, hogy felkészüljek az esti randira, így azonnal ledobáltam minden cuccot magamról, és a fürdőbe indultam. Egy gyors fürdés után, törülközőbe csavarva indultam a szobába.

Feltűztem a hajamat, és egy enyhébb sminket varázsoltam magamra. Nem akartam túl kihívó lenni, de azért sosem árt, ha van egy kis púder az emberen. Felöltöztem, és még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben.

Híztatóan mosolyogtam a visszatekintő emberre, majd felkaptam a táskát meg a kulcsot, és kisétáltam a házból. Nem volt konkrét terv, hogy merre tovább, így a bár felé indultam.

Kigondoltam, hogy holnap elsétálok valamelyik elhagyatottabb részére a strandnak, és kicsit rajzolgatok. A távolban már szólt a zene, és kisebb tömeg gyülekezett, a bárnál pedig ott volt ő is.

- Szia – ültem le a vele szemben lévő székre.

- Oh, Natalie – mosolyodott el. – Nem számítottam rá, hogy eljössz esetleg, de bíztam benne.

- Szerettem volna esélyt adni ennek az egésznek – közben egész belepirultam, hogy kimondtam, amire gondoltam.

- Hát ezt jó hallani – vigyorodott el ő is. - Esetleg volna kedved vacsora előtt sétálni egyet? – állt fel a székéből, s a kezét nyújtotta.

- Igen, szívesen sétálok egyet a testőrömmel – fogadtam el a segítő kezét.

Tom vigyorogva figyelte a pult mögül, ahogy elindulunk sétálni, valószínűleg ő már délelőtt is tökéletesen tisztában volt a kis programunkkal. Belekaroltam Jacksonba, így indultunk el.

- Nem is mondtam még, elbűvölően festesz.

- Kedves tőled, igyekeztem – kuncogtam. – Igazából a barátnőm segített kiválasztani.

- Akkor köszönettel tartozom neki, hogy rávett erre téged – nézett mélyen a szemembe.

Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ez a szempár annyira magával ragadott, hogy teljesen elfelejtettem minden egyéb dolgot, amit mondani akartam. Vészesen közeledett felém az arca, én pedig nem akartam ellenkezni.

Minden tökéletes volt addig a percig, amíg egy ismerős hangot nem hallottam meg a hátam mögött, és amint megfordultam felismertem őt. Ryan volt az, és cseppet sem volt boldog.

- Takarodj a barátnőm közeléből – üvöltötte.