Karnyújtásnyira Tőled... - 1. fejezet

Sziasztok!

Nos, felkerült a legelső fejezete a történetnek. Natalie első, és talán legfontosabb döntéseinek egyike az új élete felé. Remélem tetszik nektek, komiknak örülnék :) Jó olvasást!


1. fejezet - Az utolsó szalmaszál

Semmi kedvem nem volt felkelni, pedig egy ideje már csak forgolódtam az ágyban. Az óramutatót figyeltem, ahogy lassan közeledik a hét órához. Ryan mélyen aludt mellettem, kezét a derekam köré fonta.

Bezzeg tegnap este… Hazajött, és teljesen kikelt magából. Jött mindenféle hülyeséggel, hogy nincs elég pénzünk, én pedig semmit sem teszek azért, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Inkább elvonultam a konyhába, hátha befejezi végre a süketelést, de ő csak mondta és mondta a magáét. Tudtam, hogy örökké nem bújhatok el előle, így kimentem hozzá, és elétettem a vacsorát.

- Mi ez? – szegezte nekem a kérdést olyan undorral, mintha ehetetlent alkottam volna.

- A vacsorád, nem tetszik talán? – förmedtem rá.

- Hát ettem már jobbat is – vonta meg a vállát. – Igazán megtanulhatnál normálisan főzni, vagy tudom is én.

- Ha cseléd kell, alkalmazz egyet – fordultam sarkon.

Nekem sem kell kétszer mondani, meg tudom magamat védeni. Arra viszont nem számítottam, hogy Ryan ilyen erőszakosan reagálhat. Elkapta a kezemet, és lekevert egy pofont.

Az ütés erejétől a földre estem, ő pedig csak állt fölöttem, mint aki azt akarja megmutatni, hogy igen, ő a főnök. Kiszolgáltatott voltam, talán soha életemben még ennyire, mint most.

Erőt véve magamon felálltam a padlóról, és könnyes szemekkel a fürdőbe rohantam. Gondosan magamra zártam az ajtót, és a tükörbe nézve szembesültem önmagammal, azzal a nővel, akinek kicsúsztak az irányítása alól a dolgok.

Az ütés helye még mindig sajgott, és a szemeimből újra megindultak a könnycseppek, ezúttal azonban meg sem próbáltam visszafojtani őket. Az ébresztőóra fülsüketítő hangon szólalt meg mellettem, én pedig gépiesen nyúltam, hogy elhallgattassam.

- Jó reggelt kicsim – duruzsolta a fülembe Ryan, miközben közelebb bújt, én viszont elhúzódtam tőle.

- Jó reggelt – morogtam érzéketlenül, és felültem az ágyban.

- Most meg mi a baj? Még mindig haragszol rám? – ült mellém.

- Csodálkozol? – fordultam felé, miközben az arcomat tapogattam, és mikor megtaláltam a fájó pontot, felszisszentem.

- Ne haragudj – hajolt az ajkaimhoz, de elfordítottam a fejem, és a konyhába indultam.

Csak nem képzelte, hogy egy csókkal minden meg van bocsátva. Ha mégis, elég nagyot tévedett. Ismerhetne már annyira, hogy mindig a saját fejem után megyek, és makacs vagyok, őrülten makacs.

Kinéztem az ablakon, és figyeltem az iskolába tartó gyerekeket. Valamikor én is ilyen voltam, anya mindig elkísért, amiért később mindig morogtam, mondván: „Én már nagylány vagyok.”

- Mikor jössz haza? – húzott vissza a kegyetlen valóságba Ryan hangja.

- Nem tudom, attól függ, mit talál ki George. Tudod, van, aki nem csak unatkozni jár a munkahelyére.

Fölényben kellett volna éreznem magam, de ha egy kicsit is magamba néztem, rá kell jönnöm, hogy most én sem vagyok jobb, mint ő. Mi történt, hogy idáig jutott a kapcsolatunk? Mikor megismertük egymást, olyan odaadó volt, folyton kedveskedett…

Aztán rávett, hogy költözzünk össze, hiszen képesek leszünk megbirkózni majd ezzel is, együtt mindent átvészelünk. Mostanában viszont egyre többször emelte fel a hangját, de most először emelte rám a kezét.

- Elmentem, sietek haza – nyomott egy puszit az arcomra, és olyan mintha, csak álom lett volna, hogy velem van.

Lassan én is összeszedtem magam, a fürdőben megfésülködtem, és mivel mostanra már lilás folt éktelenkedett az arcomon, inkább szabadon hagytam szőke hajamat. Egy kis alapozó, és már indulhatok is.

Még gyorsan felkaptam a táskámat a fotelből, és már rohantam is a kocsimhoz. Meg sem kéne lepődnöm… Ryan megint az én autómmal ment dolgozni, nekem pedig marad a régi tragacs, vagy esetleg a tömegközlekedés.

A kezdeti nehézségek után végre beindult az autó, és elindultam a munkahelyem felé. Miután befejeztem a főiskolát nem igazán tudtam elhelyezkedni, így egyik kedves ismerősöm jóvoltából most egy multi cégnél vagyok titkárnő.

Anya mindig hajtogatta, hogy többre vagyok hivatott, nem ezt érdemlem. Nekem mégis ez jutott, hiába is próbáltam meg mindent. A rajzolás az életem, de sajnos nem sok lehetőség adódott, hogy kamatoztassam a tudásom.

A telefonom csörögni kezdett, pedig nem vagyok késésben, legalábbis nem tűnt fel. Próbáltam előkotorni azt az átkozott mobilt, ami persze a világért se akadt a kezem ügyébe, így inkább ráhagytam.

Los Angeles most is inkább hasonlított egy nyüzsgő hangyabolyra, mint egy álmos kisvárosra, ahol mindig élni akartam. Tényleg nem vonzott ez a kapkodó életmód, de ha egyszer ide születtem, és itt az életem mit tehetnék.

A reggeli dugó mindig is kiborított, de ma a szokásosnál is rosszabb a helyzet. Még egy lajhár is gyorsabban halad, mostanra teljesen biztos, hogy késni fogok, George pedig ki fog borulni, közben a telefonom is újra megszólalt.

- Ráérsz ma? – szegezte nekem a kérdést a bátyám.

- Oh, Alex. Nem tudom, mikor végzek ma, és amúgy is késésben vagyok, leszedik a fejem, ha nem érek be időben.

- Anya szeretné, ha mind otthon lennénk, kérlek – vette elő a behízelgő hangját. – Jó lenne kicsit beszélgetni, rég láttalak.

- Tudom, és én is szeretnék menni…

- Figyelj, csak annyit ígérj meg, hogy megpróbálsz elszabadulni, jó? – vágott a szavamba.

- Rendben – adtam meg magam. – Oh, elindult a sor, le kell, hogy tegyelek. Igyekezni fogok Alex, majd beszélünk.

A vonal megszakadt, én pedig azonnal nyomtam a gázt. Húsz perc múlva sikeresen beértem a céghez, és erőtlenül rogytam le az asztalomhoz. Megcsináltam, nem késtem el, és még George se talált meg a hülyeségeivel.

- Áh Natalie, végre hogy itt vagy – ült le velem szembe Samantha. – Alig vártam, hogy… – de hirtelen abbahagyta a mondandóját, és csak bámult rám.

- Mi az? – néztem rá értetlenül. – Valami van az arcomon?

És akkor leesett, hogy mit néz rajtam annyira. Akaratlanul is az arcomhoz kaptam, mintha ezzel bármit is megoldottam volna, és az éktelenkedő zúzódás eltűnne. Kissé elszégyelltem magam, mégsem sikerült olyan jól az álcám.

- Megütött az a szemét? – hajolt közelebb. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre süllyed majd.

- De… szeretem – hajtottam le a fejem, mintha valami rosszat mondtam volna. – Csak egyszeri alkalom, meg fogjuk oldani.

- Nem Natalie, az irányítás már kicsúszott a kezedből – rivallt rám. – Úgy akarod végezni, mint az édesanyád? Komolyan úgy gondolod, hogy nem érdemelsz szebb jövőt, csak egy ilyet?

Igaza volt, bármennyire is fájt bevallanom. Nem akartam hasonlítani anyámhoz, vagyis azt nem akartam, hogy én is arra a sorsra jussak. Apa sokszor emelt kezet anyára, én pedig mindannyiszor végignéztem a testvéremmel.

Sok álmatlan éjszakánk volt, és ilyenkor Alex karjaiban kerestem menedéket. Bár minket sose bántott, mindig féltem, hogy mi lesz, ha esetleg mégis. És most én is azon az úton járok, hogy ez megismétlődik, talán ezúttal velem.

- Mit tegyek? – pillantottam fel rá kétségbeesetten. – Segíts… kérlek.

- Natalie, neked levegőváltozásra van szükséged – kezdett bele. – Kölcsönadom a nyaralónkat, te pedig szépen kipihened magad.

- És George? És Ryan?

- Betegszabi, Ryan pedig senkit sem érdekel – ölelt át. – Most az a fontos, hogy eltűnj egy időre, nem számít milyen áron.

Amint véget ért a munkaidőm, hazamentünk, és Sam segített nekem összepakolni. Minden cuccom, amire szükségem lehet egyetlen bőröndbe gyűjtöttünk. Meglepő, hogy az életem belefért, és mégis így van.

- Ne gondolkozz, csak tedd meg – szólt rám Sam. – Ha sokáig kattogsz rajta, meggondolod magad, és nem lesz visszaút.

Megtettem… Kiléptem az ajtón, az eddig biztonságot nyújtó házból, és elindultam az ismeretlenbe. Az autópályán csendben figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat. Őrjítő gyorsasággal haladtunk el a Los Angeles tábla mellett.