Karnyújtásnyira Tőled... - 21. fejezet

Sziasztok!

Itt is a 21. fejezet! Egyrészt kíváncsi vagyok a véleményekre, mivel az első feji, amikor Jay szemszögéből próbáltam nézni a dolgokat, jelen esetben egy sértett férfiéból... Szóval azért a biztonság kedvéért nyitott szemmel járok majd az utcán, a komikat várom :D Puszi, Angel


21. fejezet - Félreértés, avagy félrelépés?!/Jay szemszöge

A kezdeti hevességet azonnal felcseréltem a jóval finomabb kényeztetésre, pedig be kell, valljam, nehezemre esett. Éreztem, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én, mégsem akartam lerohanni valamiért. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás ért a felismerés, mit is ígértem neki.

- Várj egy percet – suttogtam a fülébe, és minden erőmet összeszedve, sietve indultam az ajtó irányába.

Gondolkodás nélkül nyitottam be a próbaterembe, ahol nemrég még Natalie vett szemügyre mindent, és felkapva az egyik gitárt indultam vissza a szobába. Lentről hallottam valamilyen neszelést, de mindezt figyelmen kívül hagyva, magabiztosan nyitottam be a szobába.

- Natalie, gon… – de itt elakadtam.

Egyedül voltam a szobában, legalábbis látszólag. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon az a lehetőség, hogy kiment a fürdőszobába, de miután bekopogtam, és nem jött válasz, ez az elméletem is megdőlt. Sőt… az erkélyen sem volt, így már kezdtem kapizsgálni, hogy nyilván nem bújócskázik velem.

Csalódottan ültem vissza a kanapéra, ahol még éreztem teste melegét, és tanakodni kezdtem, amikor is megpillantottam egy fehér lapot az asztalon. „Bocsáss meg, de nem vagyok rá képes…” Csak meredtem magam elé, és próbáltam értelmet adni a szavaknak, amik elsőre pillantásra irracionálisak voltak.

Végiggondoltam, hogy mit ronthattam el. Talán túl hamar lerohantam? Túlzottan erőszakos voltam vele? Akárhogy is próbáltam visszapörgetni az eseményeket, egyetlen kivetnivalón sem akadtam meg, így egyre tanácstalanabb lettem. Szóval lelépett, és itt hagyott.

Sosem tapasztaltam még ezt a megalázó érzést. Nem az bántott, hogy csak úgy itt hagyott, totálisan megőrjítve. Nem. Mindössze az fájt, hogy egy árva szó nélkül tette meg ezt. Tudhattam volna, hogy ez még túl korai, voltak előjelei. A gondolataimból a telefonom csörgése zavart meg.

Letettem magam mellé a gitárt, és reméltem, hogy Natalie az, hogy megmagyarázza miért tűnt el. Sajnos csalódnom kellett, a kijelzőn Ben neve villogott, és most legkevésbé vele akartam beszélni. Lehajítottam magam mellé a telefont, és lesétáltam a konyhába egy sörért.

Jól esett, ahogy a hideg ital lehűtötte az agyamat, és kissé megnyugodtam. A gitárt visszatettem a többi közé, de már a szoba előtt állva is hallottam, hogy a telefonom, pontosabban Ben nem hagyja annyiban. Ügyet sem vetve rá, indultam el a fürdőbe, de még mielőtt bármit csinálhattam volna, megszólalt a csengő.

Lelkesen, kettesével szelve a lépcsőket siettem a bejárat felé. Valahol mélyen még mindig abban reménykedtem, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és hamarosan felébredek. Hát megint csak tévedtem, az ajtóban nem a várt személyt találtam, hanem csak Bent és a srácokat.

- Na ugye megmondtam, hogy itthon van – lépett beljebb, tökéletesen figyelmen kívül hagyva engem.

- Végül is… fáradj be – tártam szélesre az ajtót a többiek előtt.

Ben mindig is szabadelvű volt, úgymond ment a saját feje után. Minden nőről megvolt a véleménye, aki hozzám – vagy akár a banda többi tagjához – közel akart kerülni. Ez nem volt másképp Natalieval sem. Pontosan emlékszem arra a kis okfejtésre, amit a közös házvásárlás előtt beadott.

Részletesen felvázolta, hogy nyilvánvalóan Natalie sem vágyik másra, csak egy kis hírnevet akar magának általam. Tudtam, hogy hülyeségeket beszél, és csak a saját félresikerült kapcsolatai miatt ilyen nagy a szája, valamiért mégis szöget ütöttek a fejemben a gondolatai.

- Miért nem vetted fel a telefont Jay? – hallottam meg a hangját közvetlenül a hátam mögül.

- Nem volt hozzá hangulatom – sziszegtem a fogaim közül, és bevágtam az ajtót. – Te nem ismersz olyat, hogy magánélet?

Már-már farkasszemet néztünk egymással, és nem sok kellett hozzá, hogy nekimenjek, de visszafogtam magam. Visszasétáltam a konyhába, hogy a sörömet magammal hozva üljek le a srácok közé, akik időközben már a kanapén elnyúlva beszélgettek.

- Van nálad valaki? – húzta fel a szemöldökét. – Mert ha zavarunk, és azért nem akarsz velünk lenni, akkor…

- Akkor mi van? – vágtam közbe. – Semmi közöd hozzá Ben, ne akarj se az anyám, se az apám lenni.

- Chh, az ember csak jót akar… és ez lesz belőle!

Kezdődött a szokásos hisztizése. Komolyan mondom, néha azt éreztem, hogy rosszabb, mint egy féltékeny barátnő. Még az eddigi üresfejű libákat is könnyebben viseltem el, mint némely húzása után Bent. Önállósítva magát ment a konyhába, és ő is egy üveg sörrel a kezében tért vissza.

- Hülye voltam, bocs haver – ült le az üvegasztalra. – Azért jöttünk, hogy elvigyünk bulizni. Nyílt egy új hely a városban, érdemes lenne benézni.

Felsorakoztattam magamban az ellenérveket, miért is nem kéne jelen pillanatban elmennem, hogy kirúgjak a hámból. Sajnos ebben az elég szánalmasnak nevezhető helyzetben nem jutott eszembe elég ellenérv, így végül megadtam magam a kérlelésnek, és a szobámba indultam, hogy átöltözzek.

- Aztán ne tölts órákat a fürdőben – kiabáltak utánam a fiúk kórusban, mire én csak megfordultam, és megismertettem velük a véleményemet.

Tényleg nem akartam sokat tökölni, úgyhogy a lehető leggyorsabban kapkodtam magamra a ruhákat, és pár perc után már indulásra készen voltam. Magamra vállaltam a vezetés nemes feladatát, pedig tisztában voltam vele, hogy hazafelé nem leszek már rá képes.

Már útközben is csak az idióta poénokat hallgattam, de még ezek sem tudták elvonni teljes mértékben a figyelmemet. Megállás nélkül csak Natalie levele lebegett a szemem előtt, és az egy mondat… nem képes rá! Vágtam egy csalódott fintort, és a gázra taposva szeltem át a főutakat.

- Még lesittelnek, mielőtt beérünk – röhögött hátul Ben.

Miután sikeresen leparkoltam, mind a bejárat felé indultunk. Csöppet sem volt meglepő, hogy a kidobók soron kívül engedtek be minket, mindezt a tömeg nagy sajnálatára. Az ilyen helyekre általában szabad bejárásunk volt, így nem kellett csalódottan hazamennünk egyszer sem.

A hely maga semmivel sem volt jobb – de ugyanakkor rosszabb sem – azoktól a színvonalas kluboktól, amelyekben eddig játszottunk, vagy megfordultunk a srácokkal. Automatikusan indultunk el a bárpult felé, ahol a szokásos italainkat kikérve azonnal szemügyre vettük a felhozatalt.

A lányok többsége ugyanúgy nézett ki. Mindegyik a legjobb akart lenni, és mind másként érték el ezt. Volt, akinek elég volt ehhez, hogy mindent megmutasson magából, mások a rámenősségükkel érték el a céljukat. Unottan fordultam vissza a poharamhoz, amikor Ben visszafordított.

- Látod ott azt a csinos feketét? – mutatott a táncparkettre.

- Bocs, az anyám nem volt denevér, szóval pontosíts – dünnyögtem.

Igyekezett minél precízebben leírni a lányt. Fekete, derékig érő haj, formás fenék, vadító miniszoknya, és itt elég is volt a felsorolásból. Régen talán még érdekelt is volna, de most nem mozgatta meg a fantáziám. Amolyan tipikus plázacicának tűnt, aki csak egy éjszakára hajt.

- Mi bajod Jay? – tette fel őszintén a kérdést.

- Semmi Ben, hagyjuk – legyintettem, és lehúzva az előttem lévő italt, újabb kört kértem.

- Azt hiszem, tetszel neki – röhögött fel, de egészen addig nem értettem miről beszél, amíg meg nem éreztem valaki kezét a vállamon.

Meglepetten figyeltem, ahogy kicsit sem zavartatva magát huppant le a mellettem lévő bárszékre az eddig figyelt lány, és csábos pillantásokkal próbált bevágódni. A kezdeti hadakozás gyorsan elpárolgott, öt pohár whisky után már tök mindegy volt minden. Nicol – időközben bemutatkozott – egy percre sem hagyott magamra, végig úgy őrzött, akár a kiszemelt prédáját az oroszlán.

Az este eseményei lassan egészen más fordulatot vettek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szorosan egymáshoz simulva táncolunk. Gátlástalan csípőmozdulatai miatt lila köd borította el az agyamat, és persze az eddig elfogyasztott mennyiségű ital is jócskán szerepet játszott ebben.

- Nem hívsz meg magadhoz? – suttogta fülembe olyan kábítóan, hogy egy pillanatra egész megszédültem a hatásától.

A sértett énem felülkerekedett a józan eszemen, és magam után húzva hagytuk el a klubot. Meg sem álltunk a házamig, ott pedig a hálószobáig. Rutinos mozdulatokkal irányította minden lépésemet, miközben lovagló ülésbe helyezkedett felettem, és kényeztetni kezdte a testemet.

Gépies mozdulatokkal szabadítottam meg a leheletvékony topjától, majd nem kellett sok, és a szoknyája is lekerült. Ő sem éppen sakkozni jött, már az övemmel babrált, amikor bevillant, hogy mit is művelek. Magam előtt láttam Natalie arcát, de ettől még inkább elborult az agyam, és már nem volt megállás…

Reggel rettentő fejfájásra ébredtem, még a levegővétel is fájt. Fel akartam ülni, de egyszerűen képtelen voltam rá. A nap sugarai bántották a szememet, így mikor végre sikerült feltápászkodnom, behúztam a függönyöket. Visszafordultam az ágy irányába, és ekkor esett le, hogy mit műveltünk.

Egyetlen problémám volt csak mindösszesen. Nem emlékeztem, hogy mi is történt köztem és Nicol között. Akárhogy próbáltam összeilleszteni a kirakós darabkáit, egyszerűen nem ment. A helyzetet pedig egy cseppet sem könnyítette meg, hogy nem volt senki, aki magyarázatot adhatott volna.

Csak a menők bloggerdíj

Sziasztok!

Ide is felkeveredtem, és ki is rakom a díjat, amit kaptam ^^ Ja, és ezer hála, amiért nem kívántatok a pokol fenekére a 20. feji miatt :D :P Bár a vélemények száma csekély... úgyhogy nehéz megállapítani! Örülnék még pár kommentnek :)



1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember, akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj a kérdésekre!

2.Köszönöm szépen:

Schmetterling: http://rpattzfic.blogspot.com/
Klarii: http://biancaclark.blogspot.com/

3.Akiknek küldeném:

Mindenkinek, aki a bloglistámban is megtalálható :)

4.Mi/Melyik a kedvenc...

- piád: őszibarack
- kajád: lasagne
- állatod: kutya
- színed: lila
- édességed: csokika <3
- zenei stílusod: az utóbbi időben rájöttem, hogy nincs korlát :D kivéve talán a rock
- énekesed: akad jópár :)
- énekesnőd: dettó :D
- színészed: Jude Law, Kellan Lutz, Robert Pattinson
- színésznőd: Kate Beckinsale, Cameron Diaz, Ashley Green
- együttesed: van pár :)
- blogod: van egy pár, és a bloglistámban meg is találhatóak ^^

Karnyújtásnyira Tőled... - 20. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 20. fejit! Lássuk hogyan is folytatódik az éjszaka... Tudom, hogy utálni fogtok, előre is bocsika érte *ártatlanul pislog* Jó olvasást! Puszi, Angel


20. fejezet - Kapaszkodó

Rá kellett jönnöm, hogy az életem kezd helyre állni, és lassacskán minden újra a régi lesz. Az anyámnak sem késő talán, hogy tiszta lappal induljon, és azt hiszem, nekem is kijár a boldogság. Ilyen gondolatokkal a fejemben szeltük át Los Angelest, én pedig észre sem vettem, hogy mikor érkeztünk meg Jay házához.

- Gyere Natalie, megjöttünk – hallottam meg a hangját, és elfogadva a kezét szálltam ki a kocsiból.

A sofőr szó nélkül hagyott minket magunkra, mi pedig magabiztosan indultunk el a hatalmas ház felé. Már kívülről is impozáns épület volt, abba pedig belegondolni se mertem, hogy belül mennyi mindent rejtegethet. Hirtelen a gyomrom liftezni kezdett, mintha milliónyi kis pillangó verdesett volna bennem.

Egy pillanatra megtorpantam, de Jay egy szelíd mosollyal az arcán felém fordult, és abban a percben minden kétségem elmúlt. Jó házigazdaként vezetett körbe a házban, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva. Sorra vettük a konyhát, a nappalit, a hatalmas teraszt, aztán pedig az emeletet céloztuk meg.

- És itt vannak a vendégszobák, ha esetleg valamelyik haver nálam alszik – nyitott be az egyik ajtón, majd ugyanolyan gyorsan vitt is a következőhöz. – Itt pedig próbálni szoktunk a fiúkkal – tárt szélesre egy újabb ajtót.

- Oh, mindig kíváncsi voltam az ilyesmire – lelkesedtem fel, és megbabonázva figyeltem meg a milliónyi apró részletet, hangszert, kottákat.

- Látom, szereted a zenét – mosolyodott el, és az ajtófélfának dőlt.

Valóban nem állt távol az igazságtól. Kiskoromtól kezdve fogékony voltam mindenre, ami a zenével és a rajzolással volt kapcsolatban. Rengeteget jártunk hangversenyekre, koncertekre… Aztán ez idővel egyre inkább elmaradt az életemből, és mostanra csak a rajzolás maradt.

- Van még mit mutatni – zökkentett ki a mélázásomból. – Menjünk, aztán ígérem, hogy játszok neked valamit – kacsintott, én pedig kislány módjára rohantam hozzá, hogy egymásba kapaszkodva fedezzem fel vele ezt az új világot.

Elidőztem egy-egy családi fotónál, ő pedig lelkesen mesélt a gyerekkori csínyekről. Az viszont már számomra is meglepő volt, amikor megtudtam, hogy folyamatosan költöztek egyik városból a másikba. Így szinte a világ összes országában megfordult már, mint megtudtam.

- Ez pedig itt a… – torpant meg, és láttam, hogy ő maga is zavarba jött.

- A hálószobád gondolom – kuncogtam, majd átvéve az irányítást, benyitottam.

Semmiben sem tért el az eddig általam látott hálószobáktól, volt benne szekrény, egy hatalmas ágy, egy bőrkanapé a szoba egyik sarkában a tévétől nem messze, és egy erkély ablak is. A falak kék színben pompáztak, de itt egyetlen fénykép sem volt felakasztva.

- A legjobbat még nem is láttad – húzott az erkély felé, és amint szélesre tárta előttem a szárnyas ajtókat, még a lélegzetem is elakadt.

Egész Los Angelest látni lehetett, ahogy apró fényekben úszik. A távolban magasra törő épületegyüttesek sorakoztak, de ugyanakkor innen nézve mégis annyira apró volt minden. Az idő kezdett egyre hűvösebb lenni, emiatt kissé megremegtem, Jay pedig szorosan magához ölelt.

- Fázol? – hajolt közelebb, minek hatására újabb remegéshullám futott át a testemen, persze ez egész másféle volt.

- Egy kicsit – dőltem neki, hiszen tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Meglepő nyugodtság telepedett rám, és mindez pusztán csak azért, mert magam mellett tudtam Jayt is. Egy darabig még csendben figyeltük a várost, összekulcsolt ujjakkal, aztán beljebb mentünk, és a kanapéra ülve folytattuk az előbb elkezdett beszélgetést.

- Szóval mindent tudsz rólam, egy nyitott könyv vagyok előtted – dőlt el egy kissé, szemeivel pedig mindvégig az én tekintetem fürkészte. – Te jössz, mesélj magadról Natalie.

Tudtam, hogy nemsokára eljön majd ez a pillanat, amikor már nem titkolhatok el előle semmit. Sosem szerettem ezeket a pillanatokat, talán azért is, mert az én életem nem volt éppen fenékig tejfel. Nem mesélhettem boldog, gondtalan gyerekkorról, de még csak felszabadult diákévekről sem.

Ezt a részt legszívesebben kihagytam volna az ismerkedésből, de érthető okokból nem tehettem. Ryan előtt sem nyíltam meg egykönnyen, és pontosan ezért az okból nem voltak igazán barátaim sem. Az életemben a két biztos pont mindig is a bátyám, Alex és a legjobb barátnőm, Sam voltak.

- Nem tudom, hogy a bátyám mennyit mesélt el neked – kezdtem bele akadozva –, de az én életem nem éppen olyan, mint a többségé.

- Semmi baj, egyébként semmi olyat nem mondott – adott kitérő választ.

Érthető volt, hogy kíváncsi volt rám, hiszen mindeddig nem avattam be az életembe mélyebben. Jól végiggondolva csak annyit tudott rólam, hogy a bátyámmal élek, van egy vadbarom exem, és hogy imádok rajzolni. Én pedig szinte az egész életét ismertem…

- A szüleim elváltak már egy ideje, mint azt ma tapasztaltad is. Az apám sosem tudta kimutatni a szeretetét, azaz egy módon mégis… veréssel. Nem az a tipikus apa volt, aki megdicsért, ha jó jegyet vittem haza. Az apám alkoholista volt.

Amint kimondtam, minden újra megelevenedett előttem. A torkomba felkúszott egy csomó, és folyamatosan csak fuldokoltam tőle, de meséltem. Mesélnem kellett. Azt akartam, hogy ne legyen titkunk egymás előtt, hogy ismerjen engem, a lecsupaszított Nataliet, és ne azt a lányt, akit a világnak mutatok.

- Ha nehezedre esik róla beszélni, nem kell – húzódott közelebb, de én csak nemet intettem a fejemmel, és folytattam.

- A bátyám volt az, aki világ életében vigyázott rám, és ha kellett, megvédett apámtól. Anya nem volt képes erre, és a mai napig kiszolgáltatottként élt. Ma te magad is láthattad, hogy mivé lett – itt vettem egy mély levegőt, mert nehezemre esett visszatartani a kibuggyanó könnycseppeket – egy ronccsá, aki képtelen önálló, és legfőképpen ésszerű döntéseket hozni.

- De ezt nem értem, nem próbáltatok segíteni rajta?

- Oh, dehogynem. Számtalanszor próbáltuk meg elhozni a házból, vagy Philipet távol tartani tőle, de nem sok sikerrel. Anya végül mindig visszafogadta, és csak azt hajtogatta, hogy megváltozik, egyszer biztosan megváltozik.

- Értem már, hogy miért jöttél el Ryantől – tette hozzá halkan. – Nem akartad azt a sorsot magadénak, amit az anyád is választott, igaz?

Szinte félelmetes volt, hogy ennyire a vesémbe látott. Mondhatni alig ismertük egymást, de tisztában volt vele – legalábbis mostanra biztosan –, hogy mit miért is teszek. A szemeiben pedig egyáltalán nem a megvetést, vagy a sajnálatot véltem felfedezni, inkább valami merőben újat… hogy védeni akart engem.

- Nem – hangzott a velős válaszom. – Megijedtem, hogy talán nekem is ez a jövő jutott, ami az anyámnak, de aztán jöttél Te…

Ezen csak sejtelmesen elmosolyodott, és váratlan gyorsasággal áthidalva a köztünk lévő távolságot, gyengéden megcsókolt. Nyelve az enyémmel járt lassú táncot, míg a keze lassan siklott a csípőmre. Egy percre sem váltunk el egymástól, miközben ő finoman hanyatt döntött.

Mikor ajkai elszakadtak az enyémektől, a nyakamat célozta meg, azután pedig a kulcscsontomat. A vér sebes, izzó lávaként áramlott szét az ereimben, és önmagamat is meglepve adtam át teljes valómat neki. Mindazonáltal cseppet sem éreztem magam kiszolgáltatottnak, egyszerűen csak újra éltem.

El akartam merülni ebben az új, csodás érzésben. Magamba szívtam az illatát, amíg ő a vállaimat csókolta, és közben lehámozta rólam a felsőmet. Persze én sem voltam rest, kapkodva próbáltam megszabadítani az ingjétől, eleinte kevés sikerrel.

Olyan erejű vágy tombolt mindkettőnkben, hogy még a Richter skála is kiakadt volna, ebben teljesen biztos voltam. Kezdtem megijedni ettől az újonnan jött érzéstől, és akár mennyire is küzdöttem ellene, az agyam automatikusan blokkolt minden nyugtató gondolatot.

Talán ő is megérezte ezt, mivel újra átváltott óvatoskodó stílusba. Az ajkaimnál időzött, ezzel biztosítva, hogy semmit sem akart elkapkodni. Kezeim a nyaka köré fontam, úgy vontam magamhoz egyre közelebb és közelebb, miközben éreztem, hogy én lettem követelőző.

- Várj egy percet – suttogta zihálva, majd meglepetésemre eltűnt a szobából.

Fogalmam sem volt, hogy hova mehetett, de így maradt egy kis időm lehiggadni, és ezzel együtt sajnos gondolkozni is. Ezek az érzések, amelyek minden érzékemet megtöltötték, teljesen elvették a maradék eszemet is. Mintha hirtelen minden világossá vált volna előttem.

Felpattantam, majd egy papír és ceruza után kezdtem kutatni. Szerencsére nem kellett sokáig kutatnom, a fiók aljában mindkettőt megtaláltam. Kapkodva írtam egy üzenetet neki, és bár tudtam, hogy nem etikus, amit most művelek, mégis meg kellett tennem.

Tudtam – legalábbis bíztam benne –, ha igazán szeret engem, megérti miért is tettem azt, amit. Sietős léptekkel hagytam magam mögött a házát, és nem hagytam semmit sem magamból, csak egy üzenetet az asztalon...

„Bocsáss meg, de nem vagyok rá képes…”

Karnyújtásnyira Tőled... - 19. fejezet

Sziasztok!

Megjött a 19. feji! Bocsánat a késésért, de mostanában el voltam maradva, de nem rinyálok. Mindenképpen akartam ma folytatást, szóval meg is született ^^ Jó olvasást, a véleményeket pedig most is várom! Puszi


19. fejezet - Döntések

Hiába is akartam volna elmagyarázni Jaynek, hogy ez mivel jár, úgyse értette volna meg. Igazából senki sem, aki eddig nem élt át ilyesmit, vagy nem volt szemtanúja egy ilyen kirohanásnak. Az apám sokszor folyamodott ehhez a módszerhez, ha éppen nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő azt elképzelte.

Akármennyire is haragudtam az anyámra a tehetetlenségéért, igyekeztem mindig mellette állni, néha több, néha pedig kevesebb sikerrel. Most azonban még az sem számított, hogy utál és megvet, csak az, hogy minél hamarabb odaérjünk hozzá, és megakadályozzuk Philipet, akármire is készül.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatott Jackson, de nem tudtam rá figyelni.

Nem érdekelt már semmi sem, és amikor a kocsi végre lefékezett a házunk előtt, úgy rohantam a bejárati ajtó felé, mintha az életem múlna rajta. Hallottam a házból kiszűrődő ordibálást, és hogy Jackson is utánam fut. Már éppen benyitottam volna, amikor hangos fékezéssel Alex is megérkezett.

- Natalie! Ne menj be! – állított meg, és előre ment.

Finomkodás nélkül vágta be a bejárati ajtót, ezzel utat törve magának. Nem volt nehéz megtalálni anyáékat, Philip hangja a konyha felől hallatszódott, és ezt az edények hangos csörömpölése is megerősítette. Egyszerre indultunk el a zaj irányába, ahol anya a padlón feküdve várta a „méltó” büntetését.

Lefagyva néztem, ahogy tehetetlenül – és belenyugodva – várja, hogy elcsattanjon az újabb pofon. Ahogy ott feküdt, rá kellett rájönnöm, hogy mennyire kiszolgáltatott is ő valójában, bármennyire hibás benne. Mert igenis hibás volt… legalább annyira, mint mi is, amiért nem segítettünk rajta időben.

- Ne merészeld! – kiabáltam el magam, és védelmezőn ráborultam anyára.

A hangom nem csengett egyáltalán magabiztosan, de Philip valamiért mégis megtorpant. Anya a karjaimban zokogott, közben körülöttünk gyilkos csend uralkodott. Azt hittem, hogy ezzel vége is, befejezte az őrjöngést, de újra a magasba emelte a kezét, hogy ezúttal mindkettőnkre lesújtson.

Kicsit én is olyan lettem, mint az anyám. Beletörődve vártam az elkerülhetetlent, de az csak nem jött. Felpillantottam, de már csak annyit láttam, hogy Alex és Jay egyszerre vonszolják kifelé Philipet a házból. Még mindig reszketve görnyedtem anya fölé, aki nem szólt egy szót sem, csak az ölembe hajtotta a fejét.

- Sírj csak, sírd ki magad – nyugtattam, miközben a hátát simogattam.

Azt hiszem ekkor nőttem fel igazán. Most az egyszer éreztem azt életem során, hogy az anyám szeret engem, és szüksége van rám. A szerepek már régen felcserélődtek, én voltam a felelősségteljes felnőtt, aki megvédi őt bárkitől és bármitől. Kintről hangos kiabálást hallottam, és a gyomrom akaratlanul is görcsbe rándult.

- Alex! – kiabáltam hangosan, mire csak egy hangos ajtócsapódás volt a válasz.

Egy pillanatra megijedtem, és ott akartam hagyni anyát, de a fiúk ugyanebben a pillanatban jelentek meg az ajtóban. Könnybe lábadt szemmel figyeltem őket, ahogy besétáltak, és örültem, hogy egyiküknek sem lett semmi baja. Alex riadtan nézett rám, és azonnal szorosan magához ölelt.

- Úgy sajnálom, hogy így kellett lennie – suttogta, miközben egyszerre próbált minket megnyugtatni. – Soha többé nem hagyom, hogy ezt tegye, ígérem! – jelentette ki határozottan.

- Köszönöm – formáltam hangtalanul a szavakat, de a hálát, amit éreztem, tisztán leolvashatta az arcomról. – Anya, fel tudsz állni? – hajoltam az arcához, de szólni nem volt ereje, így csak igent bólintott.

Segítettünk neki felállni a hideg csempéről, és Alex közreműködésével felmentünk a szobájába. Gondosan betakargattam őt, de amikor magára akartam hagyni, visszahúzott magához. Nem kellett egy szót sem szólnia, fogtam magam, és bebújtam mellé a takaró alá.

Pont, mint kiskoromban, amikor még nem állt közénk apa, sem semmi más. Ha jött a vihar, anya máris ott termett mellettem, és a karjaiban teljesen biztonságban éreztem magam. A bátyám és Jay az ajtóból figyelték a nagy kibékülést, majd magunkra hagyva minket, kisétáltak a szobából.

- Nem akarok így élni – suttogta alig hallható hangon anya.

- Tessék?

- El akarok menni ebből a házból – folytatta reszelős hangon. – Nem bírom már ezt az életet kislányom.

Meglepetten hallgattam minden szavát, ahogy lassan kibuktak belőle a hosszú évek fájdalmai, és kétségei. A számos verés, és veszekedés minden egyes részletét elmesélte, és egy percig sem törte a fejét azon, hogy esetleg cenzúrázza a helyzetét. Olyan volt hallgatni az életét, mintha egy horrort mesélnének, egy örökös rémálom.

- Semmi baj, megoldjuk – mondtam ki az első gondolatom.

- Meg tudnál bocsátani nekem? – tette fel a következő kérdését.

Szó nélkül kellett volna válaszolnom, és kimondani az igent, de nem tudtam. Az anyám, és mégsem kötnek hozzá olyan szoros érzések, mint a legtöbb lányt. Sosem volt az a tökéletes anya lánya kapcsolatunk, de én ebbe már réges régen belenyugodtam.

- Majd megbeszéljük – zártam rövidre a témát, és látszólag ő is belenyugodott.

Megvártam, amíg elalszik, aztán óvatosan kikászálódtam az ágyból. Próbáltam nagyon halkan kisurranni, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Lentről hangokat hallottam, így biztos voltam benne, hogy Alex és Jay még mindig beszélgetnek egymással.

- Anya hogy van? – fordult felém Alex, ahogy meghallotta a lépteim. – Ugye sikerült megnyugodnia?

- Fogjuk rá – rogytam le Jay mellé, és a vállára hajtottam a fejem. – Beszélgettünk, de úgy, mint eddig soha.

- Ezt hogy kell érteni? – nézett rám értetlenül Alex, és látszott rajta, hogy ölni tudna bármilyen információ morzsáért.

- Elege van ebből az életből, el akar innen menni – közöltem a nyers tényeket, amiket a bátyám tátott szájjal hallgatott. – Segítenünk kell rajta Alex…

- Hozzám költözik – állt fel a kanapéról, és a konyhába indult.

Megpróbáltam feldolgozni a hirtelen információt. Anya Alexhez költözik, és ez által valószínűleg fuccs az önállóságának, és vele együtt még ki tudja minek. Hirtelen nagyon rossz érzés kerített hatalmába, és ezen még az sem változtatott, hogy mellettem volt Jackson.

- Tudod, nem szégyen, hogy félsz – húzott közelebb magához. – Úgy értem, néha meg kell mutatnod, hogy mit érzel.

- Már nem félek – mosolyodtam el, hogy biztosítsam, az igazat mondom. – Köszönöm, hogy itt voltál nekem, sokat jelent.

- Ha akarod, nem megyek ma haza – szólalt meg pár perc csend után. – De ne érezd úgy, hogy rád akarok telepedni, csak tudd, hogy itt vagyok.

Ezen mosolyognom kellett. Nem tudtam hogyan mondja el, hogy szeretne velem maradni… Pedig szó nélkül igent mondtam volna rá, mert nem vágytam semmi másra, csak hogy minden olyan legyen, mint tegnap éjjel a kórházban… hogy újra átjárjon az a határtalan nyugalom, és ezt csak Jay mellett tudtam átélni.

- Ha gondolod, aludj nálunk – vetettem fel az ötletet, mire huncut mosoly terült el az arcán. – De szigorúan alvás – fenyegettem meg játékosan.

- Miért nem alszol te nálam? Én már láttam hol fogsz élni, de te még nem láttad az én házam – érvelt magabiztosan.

- Rendben, megnézem a lakásod – egyeztem bele pár perc hezitálás után.

Alex nem vette rossz néven a dolgot sőt… úgy tűnt, ő örül a legjobban, hogy végre élem az életem. Bár azt hiszem, leginkább annak örült, hogy nem Ryan oldalán teszem mindezt. Ő maradt este anyával, nehogy Philip esetleg meggondolja magát, és visszajöjjön.

- Vigyázzatok magatokra – ölelt meg búcsúzóul. – És remélem, hogy még összefutunk Jackson – rázott vele kezet.

Úgy tűnt, hogy összebarátkoztak – vagy legalábbis összeismerkedtek –, amíg én anya lelkét ápolgattam. Szó nélkül kaptam fel a kabátomat, és indultam el Jackson után a kocsihoz, ami azóta is ránk várt. Alig szálltunk be a kocsiba, a telefon máris vadul arénázni kezdett.

- Natalie, merre vagy? – hallottam meg Sam zaklatott hangját.

- Ööö… Jacksonnal vagyok, ma nála alszom – tettem hozzá, és próbáltam leplezni a lelkesedésem.

- Aha, értem – nyújtotta meg a szavakat. – Szóval a cuki bátyád ma este egyedül lesz otthon?

- Nem, anyánál alszik. Holnap mindent megmagyarázok, de most le kell tennem Sam.

- Rendben, de a szavadon foglak! Legyen szép estétek – kuncogott, és a vonal meg is szakadt.

Alig süllyesztettem el a telefonomat, gondolatban máris egy mesteri terv fogalmazódott meg bennem. Ideje, hogy kicsit rásegítsek a bátyámnak a barátnő keresésben, de egyenlőre a saját magánéletemet kellett rendeznem…

Karnyújtásnyira Tőled... - 18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 18. fejit így Húsvét alkalmából! Kellemes Ünnepeket Nektek :) Ahogy a cím is mutatja, vannak határok. Van, amit csak önmagunknak állítunk, és mikor átlépjük azt, úgy érezzük felszabadultunk. De vannak másféle határok is... Jó olvasást, a kommenteket most is várom! Puszi


18. fejezet - Határok

Vártam, hogy megtörténjen végre, ami Venice Beachen is. A jól ismert borzongást régi ismerősként üdvözöltem, miközben már-már epekedve vágytam arra, hogy ajkai az enyémekhez érjenek. Amikor a számomra végeláthatatlan hosszúságú másodpercek után sem történt semmi, fél szemmel Jacksonra sandítottam, aki még mindig ugyanúgy figyelt engem, mint pár perccel ezelőtt.

Lehettem volna akár dühös is, de nem voltam az. Lemondóan sóhajtottam, és próbáltam kiengedni a fáradt gőzt. Értetlenül figyelte, ahogy felrázom a párnámat, és még mielőtt hátat fordíthattam volna neki, az arcom után nyúlt, és visszahúzott magához. Egyáltalán nem értettem, hogy mit akar, de amikor kérdezni próbáltam, az ujját a számra tette, jelezve, hogy maradjak csendben.

Végighúzta ujját az ajkaimon, miközben azok akaratlanul nyíltak el egy elfojtott sóhaj kíséretében. Arra az ismerős mosolyra húzta a száját, és tovább borzolva az idegeim, óvatosan kóstolgatott. Először csak apró puszikat adott, és hiába próbáltam sürgetően közelebb húzni magamhoz, vagy többet követelni belőle, nem engedett. Rá kellett döbbennem, hogy most ő akar irányítani, és nekem nincs választásom.

Ahogy próbáltam arra koncentrálni, hogy semmivel se mutassam ki, mennyire vágyom rá, egyre inkább feszegettem a saját magam által állított határokat. A közelsége valóságos afrodiziákumként hatott rám, és nehéz lett volna megmondani, hogy meddig bírom még ezt a hirtelen jött óvatoskodást. Minden érzékemet ő töltötte ki, ott volt a tudatomban, a szememben, az illata az orromban, és talán a szívemben is végérvényesen nyomott hagyott.

- Élvezed, hogy kedvedre játszhatsz velem? – faggattam elhaló hangon, mikor éppen nem ostromolta az ajkam.

Nem szólt egy szót sem, és bennem is egyre inkább kezdett tudatosulni, hogy talán ez csak egy játék… játszik velem. Mikor viszont újra a szemembe nézett, egészen mást láttam az arcán. Ő is vágyott rám, és mint egy utolsó megerősítést várva nézett a szemembe. Aztán mintha egyszeriben minden korábbi elvet feladott volna, befejezte a játékot, és hevesen csókolni kezdett.

Emlékek milliói suhantak el előttem, peregtek, akár egy film. Az első találkozás, az a bizonyos verekedés, az első csók, a búcsúzás… Az addig égető, néha tüzes csók lassan átcsapott gyengédebb kóstolgatásba, bár cseppet sem bántam a kezdeti hevességet. Már csak alig-alig ért össze a szánk, szinte a levegő sem hiányzott, pedig éreztem, hogy vészesen fogy, de abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy megkaptam, amit akartam.

- Hol voltál idáig? – suttogtam, és a vállára hajtottam a fejem.

- Natalie, most már itt vagyok melletted… nyugalom.

Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Jay is kényelmesen elférjen az ágyon, elsőre nem túl sok sikerrel. Megnyugtatott a közelsége, és a karjaiban nyomott el az álom. Ezek után nem voltak rémálmaim, az éjszakát úgy aludtam végig, mint akit szabályosan fejbe kólintottak, és kipihentebben ébredtem, mint eddig bármikor.

Nehezemre esett megmozdulni, és féltem attól is, hogy esetleg ezt az egészet csak álmodtam, pont ugyanúgy, ahogy az apámat is. Végül véget vetve a saját kis gyerekes játékomnak, óvatosan megpróbáltam felülni, de Jay szorítása még álmában sem enyhült, és ugyanolyan védelmezően karolt át, ahogy hajnalban is.

- Jó reggelt – nyomtam egy puszit az arcára, mire azonnal kipattantak a szemei, és egy hatalmas vigyor kíséretében visszahúzott a mellkasára.

- Nem akarsz még egy kicsit színlelni? – simogatta a hátamat. – Úgy értem, olyan jó itt lenni, és valószínűleg most hülyének nézel, de nem izgat.

- Dehogy nézlek annak – váltottam durcás hangnembe. – Én is élvezem, hogy itt vagyunk, de talán örökre mégsem maradhatunk itt.

A kis csevejt a becsörtető nővér zavarta meg. Igazán édes volt, ahogy zavarában nem is tudta, hogy mit csináljon. Hosszasan fogadkozott, hogy ő nem akart zavarni, és ez még egyszer biztosan nem fog előfordulni, mert nagyon körültekintő lesz. Sietve kiment a szobából, mi pedig csak jót kuncogtunk.

- Képes lesz még ebben az életben elvégezni a munkáját? – tolt el magától Jay óvatosan.

- Nem tudom, de ezen majd később agyalok – ültem fel, és összekapkodva pár ruhát és a törülközőt, a fürdő felé indultam.

Meglepetésemre nem is próbálkozott azzal, hogy utánam jött volna. Ahogy este is tettem, rendeztem egy gyors tusolást, ezúttal azonban igyekeztem nem órákat ott tölteni. Felfrissülve sétáltam ki a fürdőből, de már nem voltunk egyedül. Az orvos éppen azt ecsetelte, hogy Jackson állapota kielégítő, és nyugodtan haza mehet már a mai nap folyamán.

- Áh, Natalie – fordult felém mosolyogva. – Önnel sincsen semmi probléma, még végzünk egy-két vizsgálatot, és Ön is elhagyhatja a kórházat.

- Köszönöm – ültem le az ágy szélére, és lelkesen pakolászni kezdtem. – Esetleg telefonálhatok a barátnőmnek, hogy értem jöjjön?

- Hagyd Natalie – vágott közbe Jackson. – Majd én hazaviszlek, vagy ahova csak akarod – pontosított, mire elnevettem magam.

- Rendben, akkor köszönöm doktor úr.

A doki még átadta a papírjainkat, aztán magunkra hagyott minket. A két debella biztonsági még mindig kinn álldogált az ajtóban, és szúrós szemekkel bámultak befelé. Komolyan mintha tőlem kellene félteniük Jacksont. Éppen csak lehajoltam a táskámért, hogy felrakjam az ágyamra, de amikor felpillantottam, azt kívántam, bár csak képzelném az egészet.

- Te mit csinálsz itt? – pislogtam meglepetten az ajtóban álldogáló Ryanre.

- Gondoltam meglátogatlak, rosszul tettem? – torpant meg az ajtónál, és ő is hasonló meglepettséggel nézett rám.

- Hazamehetek – nyögtem ki nagy nehezen, mire Ryan sokkal vidámabban közeledett felém, és megölelt.

Ijedten néztem, és vártam, hogy valaki megmentsen. Mondjuk nagy hasznát vettem volna az eddig az ajtóban álldogálóknak, de nem, ilyenkor persze nem. Váratlanul kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és mikor megláttam Jacksont egyszerre két dolog is átfutott az agyamon, ahogy az arcát figyeltem. Vagy félreérti a helyzetet, és vége mindennek, vagy fogja magát és megment.

- Oh, nem tudtam, hogy jöttek hozzád – szabadkozott, és egy bájvigyor kíséretében lefejtette rólam Ryant. – Szevasz cimbora – vágta hátba, mire Ryan kis híján kiköpte a tüdejét.

- Túl rég találkoztunk már közelebbről – morogta Ryan, de most először az egyik biztonsági is beljebb jött. – Sebaj, majd pótoljuk. Natalie, hazaviszlek – fordult felém, és biztos voltam benne, hogy nem kíváncsi a véleményemre.

- Natalie velem jön – állt közénk Jay váratlanul. – Ez a minimum, amiért miattam szenvedett balesetet.

Ryan szeme szinte szikrákat szórt, amíg elhagytuk a kórtermet. Jay szorosan átkarolt, és a csomagjainkkal együtt a kórház kijárata felé indultunk. Ami viszont odakint fogadott, arra még én sem számítottam. Hiába mentek előre a testőrök, a fotósok és riporterek hada így is megpróbált közelebb férkőzni hozzánk, és egyre több kérdéssel bombáztak minket.

- Ne is foglalkozz velük – súgta a fülembe, majd átadta a csomagjaink a sofőrnek, és beszálltunk a kocsiba. – Jól vagy? – fordította maga felé az arcomat.

- Aha, csak nem gondoltam, hogy társaságunk is lesz.

Megkövülve ültem a kocsiban, és bár fogalmam sem volt, hogy merre tartunk, bíztam benne, hogy hazafelé. Ekkor ugrott csak be, hogy Jackson nem is tudja, hogy hol lakom, csak egyedül azt a helyet, amit együtt néztünk ki álmaim otthonának. Már készültem volna szólni a sofőrnek, hogy merre forduljon, amikor megcsörrent a telefonom.

- Igen, tessék? – szóltam bele.

Döbbenten hallgattam az anyám szavait, és kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mit is mond. Az agyam nem pörgött olyan gyorsan, csak egy dologban voltam teljesen biztos, ha most azonnal nem cselekszem, akkor tragédia fog történni. Először éreztem azt évek óta, hogy okom van félni bármitől is.

- Anya, nyugodj meg – próbáltam nyugtatni. – Mindjárt ott vagyunk – azzal letettem a telefont, és tárcsáztam Alexet. – Alex, anya bajban van, Philip teljesen eldurvult, úton vagyok hozzá, kérlek, siess.

- Mi a baj? Súlyos? – faggatott Jackson. – Hova menjünk? Mondd a címet Natalie – én pedig magam sem tudom honnan merítettem erőt, de gépiesen bemondtam anyám lakcímét.

- Anyám hapsija bántani akarja őt – hadartam. – Nem tudod, hogy milyen, amikor iszik… túlmegy minden határon.

Kreatív blogger

Sziasztok!



Megragadom az alkalmat, hogy kirakjam ezt a díjat, amit Ivcsitől kaptam (http://www.igaz-szerelem.blogspot.com/)! Köszönöm, hogy Rám is gondoltál ^^

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd ellinkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

7 dolog magamról:

1. Csoki mindig jöhet, bármekkora mennyiségben :P
2. Az írás mellett "nagy szerelmem" a pszichológia (Lady Freud :P)
3. Imádom a horror filmeket.
4. Imádom a fényképeket, rengeteg van a szobámban is ^^
5. A kedvenc színem a lila.
6. Szeretem a koktélokat.
7. Imádok lustálkodni :$

Adjam tovább 7 embernek:

Én mindenkinek tovább szeretném adni, aki a bloglistámban szerepel, mert megérdemlik, legalább annyira, mint ahogy én is :)