Karnyújtásnyira Tőled... - 29. fejezet

Sziasztok!

Tádáám, meghoztam a 29. fejezetet! Kicsit rendhagyó lett, mivel majd' 6 oldalas, és ennél általában rövidebbre írok egy-egy fejezetet. Ezúttal is sok érzelmet, eseményt próbáltam belezsúfolni az utolsó Venice Beach-en töltött napba... remélem, sikerült :) Jó olvasást, a kommenteket várom! Puszi, Angel

Zene a részhez: http://www.youtube.com/watch?v=2BXu-puOA4k


29. fejezet - Vakrepülés

Egy gyors tusolás után, szinte az egész éjszakát átbeszélgettük. Már nagyon régen csináltam ilyesmit, utoljára talán Sammel. Minden szóba került, a jövőbeni terveink, a munkánk, a családról való elképzeléseink… igazából mégis Ben szóba kerülése lepett meg a legjobban.

- Szerelmes volt beléd, hitted volna? – nézett rám érdeklődve.

- Ben? Ugye most csak hülyéskedsz? – kérdeztem döbbenten. Ha az arcom nem is, a hangom csengése elárulta a meglepettségem.

- Dehogy! – torkolt le finoman, majd magához ölelt. – Mikor számon kértem, hogy miért viselkedett veled úgy, azzal érvelt, hogy szerelmes volt beléd gyerekkorában, de te észre se vetted.

Elhűlve hallgattam a meséjét, mindeközben a mélyre temetett emlékeim sűrűjében kutattam valami megfogható képkocka után. Ez azért is volt nehéz, mert a kiskori emlékeimet nagyrészt mélyre temettem magamban. Nagyon mélyre. Minden az apámra és a veréseire emlékeztetett abból az időből.

Amit eddig még Jay-nek se mondtam el, az az volt, hogy emiatt pszichológushoz is jártam. Az iskolában fontosnak tartották ezt, mondván majd segít túltenni magam ezen az egészen. A legmeglepőbb az volt, hogy egy ilyen igazgatói beszélgetés felelevenítése közben „akadtam rá” Benre.

Már emlékeztem rá, és azt is tudtam, eddig miért nem. Akkoriban nem is hasonlított a mostani, magabiztos és híres Benre. Visszahúzódó volt és közel sem volt ilyen kisportolt testalkatú, mint mostanában. Persze nem ez volt a fő ok, hogy nem érdekelt engem, mindössze megvoltak a saját gondjaim.

- Emlékszem rá – nyomtam egy puszit az orrára. – De sose gondoltam volna, hogy szerelmes belém.

- Ő egész kis összeesküvés elméletet hozott össze – kuncogott, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésem.

- Megosztod még ma velem is? – vontam fel a szemöldököm.

- Röviden annyi, hogy azt hitte, engem is kihasználsz, akárcsak őt – mondta ki végül, mintha ez lenne a legtermészetesebb magyarázat valaki bunkóságára. – Ugye nem haragszol rá?

- Nem – sóhajtottam fel.

Az igazat megvallva azonban mégis. Ha belegondoltam, hogy mennyiszer állt ez a butaság Jay és közém, őszintén elgondolkodtam az előbb kimondottakon. Mindesetre igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, és lassan átadtam magam a hívogató álomvilágnak.

Reggel az első, amivel szembetaláltam magam, Jay volt. Félig nyitott szájjal aludt, de keze még mindig engem ölelt. Elmosolyodtam, és igyekeztem minél óvatosabban kimászni a karjaiból, ami sikerült is. Kisétáltam a konyhába, ahol Sam és Alex már az asztalnál üldögéltek.

- Jó reggelt – nyomtam el egy ásítást. – Milyen éjszakátok volt fiatalok? – ültem le az egyik székre ártatlan arccal.

- Ezt mi is kérdezhetnénk – vágott vissza rutinosan Sam, egy pillanatra sem kizökkenve a sértett fél szerepéből. – Merre jártatok éjszaka?

- Sétálgattunk, aztán hazajöttünk – vontam vállat.

- Abban fáradt ki ennyire Jackson? – kuncogott zavartan, de én sem voltam rest visszavágni.

- Miért, a bátyám talán egész éjjel a konyhaasztalt támasztotta?

És ezzel le is igáztam őket. Leesett állal bámultak hol engem, hol a másikat. Gyors és rutinos mozdulattal kaptam ki két almát az asztalon lévő fonott kosárból, majd magukra hagytam a két gerlicét, had szedegessék össze méltóságuk utolsó darabjait. A szobába lépve óvatosan visszabújtam Jay mellé, aki ezúttal már sokkal éberebb volt, mint mikor magára hagytam.

- Jó reggelt – nyújtózott egyet, majd magához húzott egy apró puszi erejéig. – Merre jártál?

- Reggelit vadásztam – kacsintottam rá, és felé nyújtottam az egyik almát, amire rögtön le is csapott.

Jóízűen majszolta az almáját, amíg én nyakig merültem a bőröndömben. Gondoltam kikérem a véleményét, így egyik ruhadarabot a másik után mutattam fel neki, mire széles mosoly terült el az arcán. Végül mivel gyakorlatilag mindenre rábólintott, inkább én választottam.

- Mit szólsz ehhez a csíkos felsőhöz és ehhez a nadrághoz? – emeltem a magasba a kiválasztott darabokat. – Megfelelő lesz? – emeltem magam elé.

- Bármiben tökéletes vagy – mosolyodott el. – Fürdőruhapróba is lesz? – kérdezte ártatlan arccal, amin muszáj volt nevetnem.

- Azt már kiválasztottam – fordítottam neki hátat, de a következő pillanatban már előttem is termett.

Szorosan ölelt magához, s ha nem élveztem volna a helyzetet, még akár kényelmetlen is lehetett volna. Nagy hévvel nyomott a fürdőszobaajtónak, majd ajkaimat vette kitartó ostrom alá. Nem kellett sokáig várakoznia, azonnal bebocsátást nyert, s nyelveink szédítő táncba kezdtek.

- Nincs kedved kicsit lehűlni? – suttogtam a fülébe csábítóan.

- Akármihez – hallgattatott el egy újabb csókkal –, ahol te is ott vagy.

Bíztam benne, hogy ez lesz a válasza, de azért volt egy B tervem is arra az esetre, ha mégsem hajlott volna a visszautasíthatatlan ajánlatomra. Kuncogva sétáltunk be a fürdőbe, ahol megszabadítottuk egymást az össze felesleges ruhadarabunktól, majd belépve a zuhany alá, ismét átadtuk magunkat a mindent elsöprő vágyakozásnak…


Felfrissülve léptünk ki a zuhany alól, de mindkettőnk érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Jay a fürdőben, én pedig a szobában öltözöm fel. Igyekeztem minél gyorsabban felkapni a ruháimat, de nem akartam elkapkodni. Mikor Jay is végzett, együtt sétáltunk ki a szobából.

- Program mára? – fordultam először Alex, majd Sam felé, aki abban a percben sétált le az emeletről szintén rózsaszín felsőben.

- Megyünk a partra reggelizni, van kedvetek jönni? – karolt belém jókedvűen, majd az ajtó felé húzott.

Rámosolyogtam Jay-re, ezzel hátrahagyva a bátyámmal. Odakinn már valóságos kánikula volt, de a tenger mellett még ez is elviselhetőnek tűnt. Meg sem lepődtem, amikor egyenesen a bár felé tartottunk, ahol megterítve egy asztalt várt minket. Tom sietve jött hozzánk, hogy mint mindig, most is felvegye a rendelésünket.

- Mit hozhatok? – pillantott fel a fehér füzetéből. – Esetleg ajánlhatom a ma reggeli menünket, ami Tengeri álom névre hallgat?

- Jól hangzik – szólaltunk meg egyszerre.

- Rendben, akkor hozom is. Italok? A szokásos narancslé és a fiúknak sör? – tette fel rutinosan a kérdéseket.

Reggeli alatt csak zavart pillantások, vagy apró kuncogások váltották egymást, az idő többi részében élveztük a napfényt, valamint a szakács menüjét. A pillanatnyi csöndet csak egy hangosbemondó zavarta meg, amely a nemsokára kezdődő bungee jumpingra hívta fel a figyelmet.

- Mit szólnátok, ha kipróbálnánk? – kapott az alkalmon Sam, mire a bátyám arcáról egyből lefagyott a vigyor.

- Én benne vagyok – vágta rá Jackson, amivel engem is meglepett. – Mit szólsz hozzá Natalie? – nézett rám várakozóan.

- Ha komolyan gondoltad, akkor kipróbálhatjuk – nyögtem ki mikor végre észhez tértem annyira, hogy válaszoljak.

Tom sok szerencsét kívánt az ugráshoz, majd elindultunk a part felé. A hatalmas daru, amelyről már javában ugráltak az emberek a part keleti részén volt, ahol a tenger a legmélyebb volt. Egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledtünk, de még mielőtt felmentünk volna, lepakoltuk a cuccainkat a parton.

- Én inkább maradok – torpant meg Alex. – Sosem bírtam a magasságot, félek, hogy nem menne – szabadkozott.

- Ne butáskodj, együtt ugrunk – nógatta Sam, ő pedig nagy nehezen megadta magát.

Levettük a ruháinkat, így rajtunk csak a fürdőruha maradt. Egy pasas valóságos kiselőadást tartott az ugrásról, a veszélyekről és arról, hogy mikre is kell odafigyelni. Figyelmesen hallgattuk, bár meggyőződésem, hogy Alexnek ez egyáltalán nem tett jót, mert az arca színe többször is vetekedett a fehér homokéval.

- Szóval legalább száz km/h sebességgel fogtok zuhanni – fejezte be a mondatát. – Aki még ezek után is szeretne ugrani, az kövessen.

Lesz, ami lesz alapon követtük a srácot, pár perc múlva pedig több méter magasból szemeztünk a hullámokkal. Nem is tűnt már annyira jó ötletnek a dolog, így szorosan Jay mellkasába fúrtam a tekintetem. Sam jót mosolygott rajtunk, majd minket megkerülve elsőként vállalkoztak az ugrásra.

Döbbenten figyeltem, ahogy összekötözték őket, majd mindketten feszülten néztek a mélybe. Az egyik percben még ott álltak a daru szélén, a következőben már a mélységbe zuhantak. Sam sikolyai – még ha nem is rémületről árulkodtak – teljesen megborzongattak.

- Ez isteni volt! – ugrott a nyakamba, amint ismét a magasban voltak. – Istenem, repülni akarok örökké! – ugrott ezúttal a bátyám nyakába, aki még mindig falfehér volt az imént átéltektől.

- Pár perc szabadesésért nem kell ezt bevállalnunk – emelte fel az arcom Jay. – Ha nem akarod, nem ugrunk.

- De, szeretnék – biztosítottam róla.

Nem akartam teketóriázni, és mivel a többiek is túlélték, én is nekivágtam. Ezúttal mi voltunk soron, a kötelet a lábunkra erősítették, majd még egyszer mindent átnéztek, nehogy valami gond legyen. Akárcsak a bátyáméknál, nálunk sem adták semmi jelét, hogy lelöknek, egyszer csak elveszett a talpam alól a talaj.

Ijedten kapaszkodtam Jay-be, na nem mintha ő tudott volna segíteni. Az első másodpercek után azonban teljesen átadtam magam az érzésnek. Leírhatatlan volt, ahogy nagy sebességgel csapódtunk be egészen a feltörő hullámokig, majd egy pillanattal később már vissza is rántott minket a kötél…


- Megérte a kockázatot? – simogatta meg az arcomat Jay pár perccel később, ezúttal a parton, a homokban ülve.

- Naná! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha Alex nem rendezett volna patáliát, kipróbáltam volna még párszor.

- Figyelj, beszéltünk arról, hogy mennyire fontos neked az őszinteség – terelte el a témát, közben egy percre sem abbahagyva a hátam simogatását.

Elképzelni se tudtam, mire is akart kilyukadni. Tény, hogy felmerült ez a téma is, amikor hajnalban beszélgettünk, de én lezártnak tekintettem. Nem gondoltam, hogy bármilyen titkolnivalója van előttem, ahogy nekem sem volt előtte. Hiszen pontosan tudta, milyen időszakon mentem keresztül.

- Emlékszem még – pillantottam fel zavart arcára. – De mire akarsz kilyukadni ezzel az egésszel?

- Emlékszel még arra a nőre, akihez átültem tegnap? – aprót bólintottam, így szó nélkül folytatta. – Amikor magamra hagytál akkor éjjel, Ben és a srácok eljöttek, hogy elvigyenek bulizni, ott ismertem meg.

- Rajongó? – mosolyogtam, mert még akkor sem fogtam fel, mit akart ezzel.

- Olyasmi – biccentett. – De kicsit elfajult akkor este a rajongás… Nézd, tudnod kell, hogy semmi sem történt köztünk, csak csókolóztunk.

A szavai villámcsapásként értek. Nem akartam felfogni, hogy miről beszélt, nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem. Némán figyeltem az arcát, de a hangját már nem hallottam. A fülemben egyre csak a miértek kavarogtak, viszont mikor úgy ahogy észhez tértem, azonnal felpattantam mellőle.

- Natalie, várj – nyúlt a kezem után, de ellöktem.

- Nem akarom hallani! – rivalltam rá.

Felkapkodtam a ruháimat, a táskámat, és Sam felé kezdtem rohanni. Értetlenül figyelte, ahogy a ház felé húzom, de a bátyámnak is feltűnt, hogy valami nem stimmelt. Ugyan nem jött utánunk, inkább Jackson felé indult, hogy kiderítse mi történhetett.

- Mondd már el, mi baj? – faggatott Sam. – Ez így nagyon nem jó!

- Segíts összepakolni! Haza akarok menni! – üvöltöttem hisztérikusan, így szó nélkül tette, amire kértem.

Mire meghallottam az ajtó csapódását, már az összes cuccomat összepakoltam. Reméltem, hogy nem Jay az, mert az igencsak megnehezítette volna a dolgomat. Az ajtó kinyílt, de csak a bátyám állt ott tanácstalanul és dühös arccal. Megcsóváltam a fejem, majd a kijárat felé indultam.

A teraszon ott állt Jay is, de nem akartam látni, így a kocsi felé indultam. Ahogy a parkolóba fordultam, fél szemmel még láttam, hogy Sam odaadja a kulcsokat neki, aztán utánam jött. Alex hangját is hallottam, de már nem értettem, hogy mit mondott neki, már nem számított.

Muszáj volt átgondolnom az egész helyzetet… Túl sok dolog történt egyszerre, amit nem értettem. Nemrég még boldog voltam, most pedig megtörten figyeltem a kocsi szélvédőjén át, ahogy a bátyám őrült tempóval hagyta maga mögött Venice Beach-et, vele együtt Jacksont is.

- Minden a legnagyobb rendben lesz Natalie – próbált nyugtatni Alex, bár a hangja nem árulkodott higgadtságról.

Már nem hallottam a szavait, üresek és jelentéktelenek voltak. Erőtlenül borultam Sam karjaiba, és sírtam. Ez volt az egyetlen, ami ösztönösen jött, a sírás. A könnyeim lassan jótékony fátylat borítottak a szememre, mintha ezzel is attól védtek volna, de hiába. Az elmém minduntalan vetítette a képeket, amelyek nem hogy megnyugtattak volna, még inkább összetörtek.


Natalie ruhái:








Sam ruhái:

A felső: http://www.cosmopolitan.hu/dl/files/pictures2/original/161/43/16156.jpg

Karnyújtásnyira Tőled... - 28. fejezet

Sziasztok!

Íme a 28. fejezet is megérkezett :) Ahogy rami is fogalmazott, lehet, hogy ezt a fejit vártátok a leginkább?! Akkor szeretném jelét látni ^^ Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a fejezethez! A komikat természetesen várom :) Puszi, Angel


28. fejezet - Mámor

Már alkonyodott, amikor kiültem a part legeldugottabb részére. Szerettem volna kicsit egyedül maradni a gondolataimmal. A fejemben szüntelenül Alex és Sam kérdései kavarogtak. Hinni akartam Jacksonnak, bízni benne. Így hát leterítettem a kockás pokrócot a hófehér homokba, és rajzolni kezdtem.

Először csak találomra nézelődtem a kihalt strandon, kerestem az első figyelmemet felkeltő pillanatot, de az egyre csak nem jött. Végül a kezdetleges vonalak kezdtek értelmet nyerni általam. A kerekded vonalakból lassan virágszirmok lettek, pár perc múlva pedig már tudtam, hogy a kedvenc virágomat fogom lerajzolni.

Számomra egy másik világot jelentett a rajzolás. Olyankor senki és semmi nem számított, egyszerűen csak hagytam, hogy a képzeletem szárnyra kapjon és általam eddig nem ismert tájakat, érzéseket, pillanatokat örökíthessek meg. Hosszú percek telhettek el így, amikor észrevettem, hogy Jay mellém ült.

Egészen elterelte a figyelmemet a pillanatnyi elfoglaltságom, ő pedig elragadottan figyelte a legújabb művemet. Lehelete azonnal kellemes borzongást keltett bennem, a testem akaratlanul is reagált minden egyes rezdülésére. Váratlanul maga felé fordította az arcomat, ezzel kizökkentve.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe, miközben a fülem mögé simította a hajamat. – Mit csináltál, ameddig távol voltam?

- Gondoltam, amíg elmész, én rajzolgatok egy kicsit – válaszoltam meg a kérdését, majd félre tettem a rajzom, és az ölébe fészkeltem magam.

- Mit szeretnél csinálni? – faggatózott tovább, mire ezer meg ezer hirtelen és őrült ötlet jutott eszembe, végül mégis belekezdtem a felsorolásukba.

- Mezítláb a parton sétálni, napfelkeltét nézni, nagyokat nevetni, rajzolgatni, veled lenni. Te mit szeretnél?

- Szeretkezni veled – válaszolt a kérdésemre, amivel egy pillanatra nagyon meglepett.

Lehunyt szemmel igyekeztem végiggondolni, hogy biztos jól hallottam-e, vajon tényleg velem akarta tölteni az estét, vagy szimplán csak a józan eszem játszik velem őrült – s nem utolsó sorban gonosz – játékot. A következő pillanatban már éreztem kutató ajkait, ahogy a nyakamnál időztek.

Minden annyira tökéletes volt… a tengerpart, az óceán felől jövő lágy, meleg szél, mely a bőrömet simogatta. A nap már nyugodni készült, csupán a horizont mögött eltűnő vöröslő fénye ragyogta be a felénk csapódó hullámokat. A tenger sós illata, a plumeria virágok aromájával együtt befurakodott az orromba, valósággal elbódított.

Nem mintha Jay nem foglalta volna le így is minden figyelmemet, ugyanis ajkai szüntelenül becézgették az enyémeket. Szinte tapinthatóvá vált a boldogság, a vágy, amely mindkettőnket elementáris erővel járt át. Óvatosan gördült rám, közben cikázó zöld szemeit egy percre sem levéve rólam.

Percekig csak egymást figyeltük, még a félhomályban is jól láttam azokat a vonásokat, amelyeket ezer közül is felismernék, a nevetőráncokat a szája körül. Nem bírtam tovább, lágyan simogattam meg az arcát, mire csak apró csókok sokaságát kaptam válaszul. A mosoly az arcán elárulta, hogy ő is ugyanúgy élvezi a kóstolgatást, de ugyanebben a percben ismét lecsapott ajkaimra.

Ajkai ezúttal perzselő forróságot sugároztak, nyelvünk óvatosan tapogatózva fedezte fel a sokadik csók mámorító gyönyöreit. Hosszú percek teltek el így, egymás óvatos, csöppet sem kapkodó kényeztetésével, de az idő számunkra ismeretlen fogalommá vált, nem számított senki és semmi, csak mi ketten.

Magamhoz öleltem őt újra és újra, miközben megszabadítottam a fehér ingjétől, amely hamarosan a homokban landolt mellettünk. Éreztem teste forróságát, amely engem is lángba borított, felemésztett. Úgy szorítottam, mint a fuldokló a mentőövet, olyan hévvel akartam őt, hogy szinte már szétfeszített a vágy.

Kapkodva szabadítottuk meg egymást az utolsó ruhadaraboktól, némelyik egy hangos reccsenéssel adta meg magát, akkor azonban még ez sem érdekelt. Reszkető kézzel, kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, s mikor meztelen testünk egymáshoz simult, az élvezet már a tetőfokára hágott.

Kéjes sóhajok százai hagyták el az ajkamat, Jay tekintete végigsiklott az immár meztelen testemen. Ezzel egy időben indultak ajkai felfedezőútra, melleimnél kissé elidőzve. Mindeközben én sem voltam rest bebarangolni a háta minden egyes négyzetcentiméterét.

- Olyan gyönyörű vagy – suttogta, mikor visszatért ajkaimhoz, ezúttal pedig rajtam volt a sor, hogy mohón követeljem, ami megilletett.

Megadóan tártam szét combjaimat, ezzel teljesen felkínálva neki magamat. Minden porcikám apró puszikkal borította be, de ekkor már egészen másra vágytam. Nyomatékot adva a kimondatlan kérésnek emeltem meg a csípőmet, és a hatásra nem is kellett sokáig várnom.

- Kérlek – nyögtem elhaló hangon.

Vágytól elhomályosult szemekkel néztem rá, ő pedig egyetlen lökéssel hatolt belém. Elmondhatatlan érzések milliói kerítették hatalmába a testem, amikor végre magamban éreztem őt. A gyönyör hatására, ami teljesen átjárt, a hátába markoltam, szinte szűköltem a gyönyörtől, amikor mozogni kezdett bennem.

A szavak feleslegesek lettek volna, úgysem tudtam kifejezni semmivel sem – csupán egyre hangosabb sikolyaimmal – a bennem kavargó érzéseket. Akkor és ott azt éreztem, hogy repülök… nem is repülök, hanem elmerülök a gyönyör hullámaiban, amelyek lassan, de biztosan maguk alá temettek.

Kezeink ott simogatták egymást, ahol éppen érték, érintéseink nyomán láthatatlan szikrák pattantak. A mozgásunk lassan harmonikussá vált, testünk szinkronban rezdült, egyre hangosabban ziháltunk, ahogy egymást hajszoltuk a gyönyör kapuja felé.

Minden mozdulatom az élvezetet hajhászta. A testünk egyszerre feszült meg, de meglepetésemre Jay lassított a tempón. Mintha még tovább akarta volna fokozni a már amúgy is tetőfokára hágott pillanatot. Visszafogta a tempót, majd kissé eltávolodott tőlem, hogy végignézhesse, ahogy felemészt a pillanat.

Lassabbak, de ugyanakkor határozottabbak lettek a mozdulatai, még egy lökés, majd még egy, és még egy, de én már nem bírtam tovább. Egyszerre robbantunk fel, minek hatására egy utolsó hangos sikoly hagyta el az ajkaim, eközben a kéj hullámokban borította be a testünket.

A légzésem csak lassan csillapodott, még Jay ölelő karjaiban is rendezetlenül vert a szívem. Kezei egy pillanatra sem pihentek meg, még ezek után is a testemet barangolták be. Az utolsó pillanatokat kiélvezve lágyan csókolt, és én már akkor tudtam, hogy ebből az érzésből sosem elég…

- Szeretlek – törte meg a csendet. – Sosem mondtam még ki eddig, mert talán magamnak is féltem bevallani. – Féltem, hogy ez által sebezhető leszek, ahogyan te is azzá válsz… kiszolgáltatottá.

- Akkor tennél azzá, ha becsapnál és hazudnál – suttogtam, hátha nem hallja meg a butaságaimat. – Én is szeretlek – emeltem rá végül a tekintetem.

Szorosan hozzábújtam, hogy elfeledtessem vele a kétségeit. Olyan embernek ismertem meg, aki képtelen lenne becsapni vagy akár csak hazudni is. Nem csalódhattam benne is, egyszerűen nem volt szabad. Így még a gondolatát is messzire űztem annak, hogy tévedtem vele kapcsolatban.

- Talán ideje visszatérni a civilizációba – ült fel mellettem egy kis idővel később. – Nem kockáztatom, hogy a bátyád kifiléz engem – tette még hozzá a nadrágjával való viaskodás közben.

- Majd én megvédelek – kuncogtam, bár tudtam jól, hogy esélyem sem lenne.

- Oh, mostantól nincs szüksége a szolgálataimra? – fordult felém csüggedten Jay, én pedig nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Bolond vagy – léptem mellé –, mostantól örökké szükségem lesz rád.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a házig. Odabenn szokatlan csend uralkodott, így először visszasétáltunk a bárhoz. Mivel ott sem találtuk a bátyámékat, úgy döntöttünk, mégis visszamegyünk. Szerettem volna lefürdeni, aztán bebújni az ágyba Jay mellé.

- Kulcs? – fordult hátra Jay.

Szó nélkül a kezébe adtam, de meglepetésünkre nem volt rá szükség. Az ajtó megadta magát, be sem volt zárva. Zavartan egymásra néztünk, de a kíváncsiságunk már sokkal erősebb volt, mint hogy visszaforduljunk. Nagy meglepetésemre Sam és a bátyám a konyhában üldögéltek.

Azaz Sam ült a konyhaasztalon, miközben a bátyám félreérthetetlenül és mondhatni szemérmetlenül csókolgatta őt. A nagy meglepetéstől hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, de Jackson helyettem is észnél volt. Feltűnésmentesen becsukta az ajtót, majd a saját szobánk felé húzott.

- Nekik is kijár ennyi – szólalt meg, miután becsukta az ajtót.

- Egy percig sem állítottam az ellenkezőjét – nyomtam egy puszit pipiskedve az arcára. – De nekem ez olyan fura – ültem le az ágyra, helyet csinálva Jacksonnak is.

- Összeillenek, nem? – nézett rám értetlenkedve.

- De, nagyon szeretem mindkettőjüket – mosolyogtam rá.

Végiggondolva a szavait, teljesen igaza volt. Ahogy Sam, úgy a bátyám is megérdemelte, hogy boldog legyen végre. Egyszerűen csak annyira fura volt ez a már-már mesébe illő tökéletesség, hogy akaratomtól függetlenül is gyanakvó lettem, mégis Jay egyetlen apró csókja újra feledtette velem a kétségeket.

Natalie rajza:

Karnyújtásnyira Tőled... - 27. fejezet

Sziasztok!

Nos, íme a 27. fejezet is megérkezett! Ebben a fejiben ismét próbáltam Jay fejével gondolkodni, mérlegelni és végül dönteni :) A benneteket legjobban érdeklő kérdésre is fény derül: Vajon történt-e valami Nicol és Jay között... Jó olvasást, a kommenteket most is várom! Puszi, Angel


27. fejezet - Az igazság pillanata/Jay szemszög

Döbbenten figyeltem az ismerős alak sziluettjét, ahogy az egyik távolabbi asztalhoz sétált. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ezer közül is megismertem volna azt a csípőmozgást, noha nem éppen szép emlékeket felidézve ezzel magamban. Észre sem vettem, hogy mennyire lekötött Nicol látványa, csak arra eszméltem, hogy Natalie a nevemet mondja.

- Jay, mi az? – rázta meg a kezemet.

- Csak egy ismerős – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rádöbbentem, hogy nem egy látomás az, így kiűzni sem tudom a tudatomból.

Igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb lenni, közben nagyon jól tudtam, hogy semmi esélyem nem volt. Ha eddig nem jött rá, hogy mit műveltem, akkor most fogok lebukni – gondoltam magamban. Ha ugyan lehetséges volt, még annál is jobban bántam, hogy nem vallottam színt azonnal Natalie-nak.

Venice Beach azonnal a rémálmaim helyszínévé vált. Hirtelen pokol lett a mennyországból, és ahelyett, hogy önfeledten tudtam volna élvezni a barátaimmal és a szerelmemmel töltött időt, kétségek sokasága kúszott a tudatomba. A legjobb és nem utolsó sorban a legkönnyebb megoldást kerestem, de egyelőre nem találtam meg.

A talpam alatt égett a talaj, a levegő forrósodott körülöttem. Az egész helyzet olyan nevetségesen ironikus volt. Itt volt ez a hely, ahol először ismerkedtünk meg, ahol nagyobb biztonságban soha nem éreztem még magam és Natalie-t, erre most megjelent Nicol, aki mindent felforgatott.

A meglepettségem csak tovább fokozódott, amikor megláttam, hogy Nicol is észrevett engem, és egy széles mosollyal az arcán integetett az asztalunk felé. Ott és akkor legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Már nem volt visszaút, nem volt értelme tagadni, így elhatároztam, hogy azonnal cselekedem.

- Egy pillanat, csak odamegyek egy percre – álltam fel az asztaltól. – Egy régi ismerős, nem akarom, hogy megsértődjön – húztam el a szám, a többiek pedig zavartan bólogattak, mintha értették volna, hogy mire gondolok.

Lassan – mintha a vesztőhely felé igyekeztem volna – haladtam a kiszemelt asztal felé, ahol Nicol már várt rám. Csak reménykedtem benne, hogy nem akar itt rögtön mindent megbeszélni, bár talán az is jobb lett volna. Erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd megtorpanva az asztal előtt vártam, hogy egyikünk megtörje a csendet.

- Szia Jackson – kapta fel a széken heverő táskáját. – Ülj csak le – mutatott az immár felszabadult helyre.

- Nem csevegni jöttem Nicol, mit keresel itt? – tértem rögtön a lényegre, ugyanis nem szándékoztam ott üldögélni huzamosabb ideig. – Ugye nem miattam jöttél?

- Férfiak… – sóhajtott fel sokat tudóan. – Nem csak belőletek áll a világ, ezt mikor fogjátok megérteni?

Semmi kedvem nem volt végighallgatni egy megkeseredett nő monológját, aki csak arról képes beszélni, hogy mi férfiak mennyire gerinctelen és mocskos alakok vagyunk. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit keres éppen ott, ahol én is. Persze ehhez türelmesen ki kellett várnom a megfelelő időt.

- Jól van, tételezzük fel, hogy nem miattam. De akkor mégis miért jöttél ide?

Vártam valami újabb okosságot, de helyette csak megvető pillantásokat kaptam. Nem értettem, hirtelen mi üthetett belé, de ugyanabban a pillanatban megvilágosodtam. Ő tudta egyedül, hogy mi történt azon az estén köztünk, nekem pedig azáltal, hogy ő is itt van, lehetőségem nyílt megtudni mindent, amire kíváncsi voltam.

- Lazítani jöttem, mi másért? – vonta fel a szemöldökét, közben egy percre sem levéve a szemét az asztaltársaságunkról. – Ők a barátaid? – biccentett feléjük.

- Igen, a barátaim és a barátnőm – mondtam ki meggondolatlanul, de mire észbe kaptam, már nem lett volna értelme visszavonni.

- Hmm, Natalie, igaz?

A vér megfagyott az ereimben. Fogalmam sem volt róla, honnan tudhatja Natalie nevét. Kétségbeesetten kutattam csak egyetlen emlékfoszlány után, amiből rájöhettem volna, hogy akár egyszer is említettem Natalie nevét, de a próbálkozásaim sikertelenek voltak.

- Figyelj – nyúlt a kezem után –, mi lenne, hogyha egy alkalmasabb helyen találkoznánk? Úgy sejtem, vannak kérdéseid.

- Nem tudom – haboztam annak ellenére, hogy igaza volt. – A barátaim már így is rossz szemmel nézik ezt az egész…

- Beszélgetést – fejezte be helyettem. – Csak beszélgetünk Jackson, nem úgy mint legutóbb. De nem ez a lényeg – terelte el a szót. – Este legyél itt, én várni foglak.

Ennyi volt, felállt és elsétált. Meg sem várta, hogy bármit mondjak, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy válaszokra volt szükségem. Gyűlöltem, hogy a markában tarthat, ezáltal pedig teljesen elrontotta a hangulatomat. Pár percig még ültem a székben, aztán visszasétáltam az asztalunkhoz.

- Ne haragudjatok – szabadkoztam, de Alex leintett.

– Gondolom, nagyon jó ismerősöd, nem?

Erre a kérdésre nem volt megfelelő válasz. Nemrég még pont neki magyaráztam, hogy fő az őszinteség, de nem jöttek a nyelvemre a szavak. Így inkább csendesen bólintottam és imádkoztam, hogy Sam elővegyen egy régi témát, amivel mindenki figyelmét eltereli.

Most sem kellett csalódnom, egész ebéd alatt be nem állt a szája. A többiek lelkes hallgatóként lesték minden szavát, miközben én a saját harcomat vívtam. A kérdés nem is volt olyan könnyű: Színt vallani vagy nem? A legfőbb aggályom mégis az volt, hogy milyen válaszokat kapok majd.

- Van kedved lesétálni a partra? – bújt hozzám Natalie. – Tudod, nagyon félek egyedül, és a szeretném igénybe venni a Rathbone biztonsági szolgálatot.

- Bármikor állunk a rendelkezésére – pusziltam meg az arcát, mire fejét a vállamra hajtotta.

- Mi a parton leszünk, ha hiányoznánk – mosolygott ránk Sam. – Rávettem a bátyád, hogy jöjjön le velem napozni.

- Mivel csábítottad el? – kacagott Natalie. – Utál napozni.

- Megengedtem, hogy bekenje a hátamat – öltötte ránk a nyelvét.

Rendeztük a számlát, majd a megbeszéltek szerint mi a part felé indultunk, Sam és Alex pedig fürdőruháért a házba. Natalie eleinte elég szótlan volt, amit két dolognak tudtam be. Vagy neheztelt rám, amiért átültem Nicol asztalához – ami mellesleg nem lenne meglepő –, vagy egyszerűen csak elmerengett valamin.

- Nagyon elgondolkodtál – karoltam át. – Valami baj van?

- Semmi, csak szeretek itt lenni – hunyorgott rám. – Este kimehetnénk egy koncertre vagy ilyesmi. Mit szólsz?

- Megbeszéljük még – ködösítettem, majd ismét jótékony csendbe burkolózva sétáltunk a forró homokban.

Egész délután csak lófráltunk. Találomra indultunk el, miközben a mutatványosokat figyeltük a placcon. Natalie megbabonázva figyelte, ahogy egy pasi kardot nyelt, vagy éppen tüzet nyelt. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha tudná, mit tettem nem is olyan régen… valószínűleg mentem levágná a fejem a karddal.

A nap gyorsan eltelt, talán kicsit túl gyorsan. Jól éreztük magunkat, a napot egy hatalmas rózsaszín vattacukorral fejeztük be. Natalie olyan felszabadult volt, mint eddig még sosem, eközben én meghazudtolva önmagamat, egyáltalán nem tudtam lazítani.

Lassan hazafelé sétáltunk, azaz a part felé vettük az irányt. Sam és Alex már egy hatalmas napernyő alatt üldögéltek és nagyban beszélgettek. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy az első találkozásunk hogyan is alakult. Akkor is megállás nélkül beszélgettünk, bár nem ment minden olyan gördülékenyen.

- Sziasztok! – köszönt ránk Sam mosolyogva. – Merre jártatok báránykáim?

- Mutatványosokat néztünk meg ilyesmi – kuncogott Natalie eltüntetve az utolsó falat vattacukrot. – Ti mi jót csináltatok? – ült le Sam mellé magával húzva engem is.

- Napoztunk és megállás nélkül beszélgettünk…

A szavak lassan értelmüket vesztették, a gondolataim újra a körül forogtak, hogyan tovább ezek után. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje ültünk már ott, olyan volt, mintha nem is ebben a világban lettem volna, csak egy csendes megfigyelő voltam, egy idegen a barátok között.

- Ne haragudjatok – álltam fel, hogy lesöpörjem a homokot –, kicsit lelépek, de egy fél óra múlva visszajövök.

- Rendben – mosolyodott el Natalie.

Utáltam magam érte, amit vele teszek. Közben azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy mindezt azért teszem, hogy mindkettőnknek a legjobb legyen. Már messziről kiszúrtam Nicol alakját, ahogy a bárpultnál fesztelenül figyelte a felhozatalt. Talán akkor is egy áldozatra várt, akit tönkretehet.

- Nicol – léptem mögé, mire összerezzent.

- Áh, Jackson – fordult felém nevetve –, azt hittem, már nem is jössz.

- Térjünk a lényegre – siettettem.

- Gyere – szállt le a bárpultnál lévő székről, majd ráérősen indult el az egyik eldugott asztal felé.

Napok óta más sem járt a fejemben, csak hogy milyen kérdéseket tehetnék fel neki, ha újra a közelemben lenne. Most viszont gyakorlatilag a száz kérdés közül mindössze egyetlen egyre akartam választ kapni, méghozzá arra, hogy mi történt köztünk azon az estén. Csak a fürkésző tekintete juttatta eszembe, hogy meg kéne törnöm a csöndet.

- Mondd már, kérlek – váltottam könyörgő hangnembe, tőlem szokatlan módon.

- Te tényleg semmire sem emlékszel – mosolyodott el.

Idegességemben dobolni kezdtem az üvegasztal lapján, majd döbbenten hallgattam a meséjét a közös éjszakánkról. Sajnálatomra egyre csak az ismert képek villantak be, így nem hogy előrébb nem jártam, úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgunk. A homályos részletekre még mindig nem derült fény, a türelmem viszont egyre inkább fogytán volt.

- Nicol, az istenért! – szóltam rá, mire végre a lényegre tért.

- Jackson… – kezdett bele életem talán legfontosabb mondatába. – Az égvilágon semmi sem történt közöttünk akkor éjjel – de mivel úgy nézhettem rá, mint aki nem teljesen komplett, újra megismételte. – Hallod, semmi se történt.

- Ugye most szívózol velem, hogy aztán behúzz a csávába? – értetlenkedtem, mert egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondott.

- Nem feküdtünk le, értsd már meg! – mondta újra, ezúttal erélyesebben. – Amikor ott feküdtél az ágyban és megcsókoltál, az ő nevét mondtad – sóhajtott. – Értesz engem? Natalie-nak hívtál, ezért otthagytalak.

- Erre megesküszöl Nicol?

- Meg. Bármennyire is furán hangozhat, van annyi önbecsülésem, hogy nem fekszem le olyannal, aki más nőre vágyik.

Egyszerre minden világos lett. Már tudtam, hogy miért nem emlékeztem az éjszakára… hiszen voltaképpen nem is volt mire. Köszönés nélkül pattantam fel és a part felé indultam, hogy megkeressem Natalie-t. Semmi nem állt az utunkban, újra éreztem, hogy van esélyünk.

Nem kellett sokáig keresgetnem, ugyan már egyedül volt. A part egyik eldugott felében ült egy leterített pokrócon és rajzolgatott. Csendben leültem mellé, majd a papír fölé hajolva figyeltem, ahogy rajzolt. Egy plumeria csokron dolgozott elmélyülten, amikor magam felé fordítottam az arcát.

- Hiányoztál – suttogtam a fülébe. – Mit csináltál, ameddig távol voltam? – bár a válasz az orrom előtt volt, mégis tőle akartam hallani.

- Gondoltam, amíg elmész, én rajzolgatok egy kicsit – tette félre a kész művét, majd az ölembe hajtotta a fejét.

- Mit szeretnél csinálni? - kérdezősködtem tovább, miközben ő kényelmesen befészkelte magát az ölembe.

- Mezítláb a parton sétálni, napfelkeltét nézni, nagyokat nevetni, rajzolgatni, veled lenni - fejezte be a sort. - Te mit szeretnél?

- Szeretkezni veled - mondtam ki, amire a legjobban vágytam, majd megcsókoltam.

Karnyújtásnyira Tőled... - 26. fejezet

Sziasztok!

Íme a 26. fejezet is megérkezett :) Ismét Venice Beach, a tenger, jó pasik és egy kis bonyodalom... Nem is tartalak fel benneteket, jó olvasást! A kommenteket pedig most is várom! Puszi, Angel


26. fejezet - Sodródni az árral

Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, egyszerűen kézen ragadtam Jayt és a tenger felé kezdtem húzni. Még hallottam a bátyám aggodalmaskodó hangját – mintha ugyan nem tudnék magamra eléggé vigyázni – aztán átvette a helyét a tenger halk, minden más zajt maga mögé utasító morajlása.

- Mire készülsz? – suttogta Jay, de a következő pillanatban már nem volt szüksége a magyarázkodásomra.

- Csak gyere – nógattam tovább, ahogy a kicsapódó hullámok óvatosan nyaldosták a lábunkat.

Mindketten sietősen szabadultunk meg a cipőinktől, majd újonnan jött hévvel indultunk egyre beljebb a hívogató mélység felé. A víz kellemesen hűs volt, a nap közben hétágra sütött. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sokkal jobban élveztem az ittlétet, mint mikor először voltam itt.

Mikor már elég mélyen voltunk ahhoz, hogy senki se lásson minket, csak akkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag mindketten ruhástól vetettük bele magunkat a vízbe. Erre a gondolatra elmosolyodtam, ezzel egy időben Jay arcán is megjelent egy huncut vigyor.

- És most? – nézett rám kérdőn. – Hogyan tovább?

- Nem tudom – lódítottam, pedig nagyon is tudatában voltam, hogy mit akarok.

Már a kocsiban is égtem a vágytól, hogy egy pillanatra is megcsókolhassam, de mégsem tettem. Minden idegszálammal vágytam rá, ezt pedig valószínűleg ő is észrevette, mert habozva figyelte mire készülök. Olyan voltam, akár egy mazochista, aki élvezi, ha huzamosabb ideig szenvedhet.

Más szemszögből nézve talán inkább egy ínyenc borkedvelő, aki az utolsó pillanatot is elodázza, csak hogy amikor a szenvedély a tetőfokára hág, ő biztosan maximálisan ki tudja majd élvezni minden rejtett gyönyörét a legfinomabb, legkülönlegesebb nedűnek is.

Kizárva az elmémet foglalkoztató kérdéseket, ismét csak azt tettem, amit a szívem diktált. Odaúsztam hát mellé, majd lábaimmal átkulcsolva derekát hajoltam az ajkaihoz. Viszont egyrészt az izgalomtól, másrészt a fulladástól való félelem miatt a kezeim valósággal remegtek.

- Fázol? – lehelte olyan érzéki vágyhullámat gerjesztve ezzel, hogy kedvem lett volna ott helyben nekiesni.

- Nem, de ha az a feltétele, hogy ilyen közel lehetek hozzád, akkor igen – mosolyodtam el.

- Annak semmi köze hozzá – fonta még szorosabbra egyik bilincsként körém záruló karját, mivel a másikkal igyekezett mindkettőnket a felszínen tartani.

Olyan lassan – már-már félve – kóstolgatta az ajkaimat, hogy az első gondolatom az volt, ezzel a végeláthatatlannak tűnő, s nem utolsó sorban utolsó józan eszemet elvevő játékával akar az őrület határára kergetni, mígnem ajkai végre lecsaptak az enyémekre.

Most ellenben a máskor oly édes csókkal, a tenger általi sós ízt éreztem a számban. Nyelve mindenféle akadály nélkül siklott a számba, ahol azonnal az enyémmel kezdett szenvedélyes táncot járni. Kifulladásig csókoltuk egymást, míg a józan ész felül nem kerekedett.

- Gyere, a testvéred és Sam már biztos aggódnak – lökte el magát tőlem, és a part felé kezdett úszni.

Még észhez térni sem volt időm, hiszen percekkel ezelőtt még szorosan a karjaiban tartott, csókjaival kényeztetett, most pedig egy szempillantás alatt elérhetetlenné vált. Végül erőt véve a meglepettségem első hullámain úsztam utána, de mire beértem őt, jócskán kifogyott belőlem a szufla.

- Mi lett volna, ha megfulladok? – faggattam, mikor beértem végre.

- Megmentettelek volna – közölte nemes egyszerűséggel. – Előző életemben vízi mentő voltam.

- Oh, egy igazi szexi vízi mentő – kuncogtam.

A parton már valóban várt ránk Alex és Sam, akik egy cseppet sem voltak lelkesek az iménti akciómtól, legalábbis nem annyira, mint én. Sam ábrázatáról csak annyit tudtam leolvasni, hogy a ruhát sajnálta, Alex meg… Alex csak a fejét csóválta, közben azért nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el.

- Bolondok vagytok – szólalt meg végül Sam, majd karon ragadott, és a ház felé vonszolt.

- Kipakoltatok? – karoltam belé, majd fél szemmel visszanéztem a minket követő srácokra.

- Aha, a bátyád felvállalta ezt a roppant nemes feladatot.

A ház semmit sem változott, ahogy a verandára léptünk, szép emlékek milliói öntötték el az agyamat. A második randi Jacksonnal, az első csók… minden olyan tökéletes volt, így bíztam benne, hogy a most eltöltött idő is hasonlóan szép lesz. Sam azonnal lefoglalta az emeletet, így nekünk a földszinti szoba maradt.

- Jó lesz itt? – torpantam meg a szobaajtóban. – Úgy értem, megfelel neked? Mert rá tudom vennem Samet, hogy cseréljünk.

- Tökéletes lesz – ölelt át. – Nekem bárhol tökéletes, ahol te is velem vagy – puszilta meg a hajamat.

Magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire jól esnek a szavai, de lassan kezdtem elhinni, hogy lehet valami kettőnk között. Kipakoltunk a bőröndökből, majd átöltöztünk egy némileg szárazabb ruhába, utána pedig bevettük a konyhát. Azaz csak bevettük volna, de mivel semmi ehetőt nem találtunk, így feladtuk.

- Nincs semmi kaja – kiabáltam fel az emeletre, mire csak halk susmust és kacarászást kaptam válaszul. – Halljátok, éhen fogunk pusztulni! – folytattam túlzásokba esve.

- Rendeljünk valamit, vagy menjünk ki a partra – vetette fel az ötletet.

- Benne vagyok – vágtam rá azonnal. – Tom biztos ma is dolgozik – örvendeztem.

Még emlékeztem, hogy voltaképpen nagyon sokat köszönhetek neki. Ő vett rá, hogy este nézzek ki a koncertekre, ahogy arra is ő bíztatott, hogy adjak még esélyt az egész románcunknak Jacksonnal. A fiúk is beleegyezően bólogattak, így ismét a part felé vettük az irányt, ahol nem sokkal később már fel is tűnt az ismerős bár.

- Tom! – kiabáltam már messziről, az említett pedig azonnal felkapta a tekintetét a neve említésének hallatán.

- Natalie? Jackson? – fordult felénk kétkedve. – Tényleg visszajöttetek?

- Nagyon úgy fest – nevettem el magam, mire Tom felkapott és megölelt.

Az üdvözlés után bemutattam Tomnak a bátyámat, hiszen Samet már ismerte. A legjobb asztalt kaptuk, amit az összes vendég irigykedve nézett. A strand most is tele volt, mindenhonnan özönlöttek a fiatalok, hogy kikapcsolódjanak a hófehér homokos tengerparton.

- Ez a Tom gyerek nagyon figyelmes, ezt mivel vívtad ki? – kérdezősködött a bátyám kitartóan.

- Egy kis bűbájjal – legyintettem, majd újra elmélyedtem az étlapban.

Miután mind kikértük a kiválasztott ételeket, már csak az italokat vártuk. Sam lelkesen mesélte, hogy mi mindent fog felújítani a házán, amihez hozzátette, hogy nem árthat egy-két erős férfikéz sem. Jót mosolyogtam a próbálkozásán, tudtam, hogy Alex kezét-lábát kitöri, csak hogy segíthessen neki.

- Az italaitok – jelent meg Tom mellettem. – Az ebédet is hamarosan hozom, de meséljetek, mi újság?

- Láthatod, újra rászántuk magunkat, hogy meglátogatunk téged – néztem fel rá.

- Jól tettétek – helyeselt, majd Jay felé kacsintott. – Azt hittem, hogy szörfözni jöttetek, vagy ilyesmi.

- Persze, egyenesen meghalni – kontrázott rá Jay. – Azért nem tagadom, egy-két figurát szívesen megtanulnék.

- Jól van, én benne vagyok pár leckében – indult el egy másik asztal felé. – Bocsi, de fel kell vennem a hölgy rendelését, egy pillanat.

Visszafordultam a többiek felé, de még így is láttam, hogy Jay arckifejezése valami miatt megváltozott. Meredten bámult abba az irányba, amerre Tom is indult, én pedig követve a tekintetét megpillantottam egy fekete, hosszú hajú lányt. Nem volt ismerős, így gondoltam, rákérdezek baj van-e.

- Jay, mi az? – ráztam meg a kezét, mire kicsit magához tért.

- Csak egy ismerős – rázta meg a fejét, mintha el akarta volna felejteni az imént látottakat.

Bár váltig állította, hogy semmi nem történt, nekem mégis úgy tűnt, hogy valami nem stimmelt. Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe, hogy találkoztam volna ezzel a nővel, de valami miatt mégis fenyegetve éreztem magam a közelében. Amikor ismét hátrafordultam, egy percre találkozott a pillantásunk, ő pedig vigyorogva intett az asztalunk felé.

Karnyújtásnyira Tőled... - 25. fejezet

Sziasztok!

Íme a 25. fejezet :) Lesz egy kis shopping, egy kis rejtély, anyai beszélgetés és nem utolsó sorban irány Venice Beach! :) A kommenteket várom, jó olvasást ^^ Puszi, Angel


25. fejezet - Hawaii rózsája

Még alig búcsúztunk el egymástól, máris úgy éreztem, mintha évezredek óta nem találkoztunk volna Jay-el. Sam folyamatos csacsogása sem tudta elfeledtetni velem a békülés mámorát. Boldog voltam, és őszintén reméltem, hogy Venice Beach kellemes meglepetéseket fog majd okozni.

Ha csak eszembe jutott, hogy újra a tengerparton lehetek a számomra legfontosabb emberekkel, máris a föld felett jártam. Az emlékeimben még élénken élt az ott töltött idő, a végtelennek tűnő tenger hullámzása, a szikrázó nap ezer meg ezer sugara, és az éjszakánként mindent elborító plumeria virágok illata.

- Natalie, gyere már – kapott a kezem után Sam – a liftünk! Nagyon elkalandoztál hallod-e – bökött oldalba, mire már egyből felkaptam a fejem.

- Dehogy, csak képzelődsz – böktem vissza, ezzel elindítva egy egész lavinát.

Egészen a harmadik emeletig egymást lökdöstük, mint az ovisok, ami miatt kis híján kizuhantunk a liftajtón. Először csak furcsa pillantásokat kaptunk a többi kollégától, George arcán azonban korántsem felhőtlen boldogságot láttam, sokkal inkább emlékeztetett egy citromba harapott ábrázatára.

- Natalie, gyere be az irodámba! – azzal sarkon fordult.

Kétségbeesetten próbáltam összerakni az elmúlt napok eseményeit, vajon mit véthettem, ami miatt le fog szidni. Semmi nem jutott az eszembe, amikor pedig beültem a tárgyalóasztal előtti székre, még inkább eltűnt minden épeszű gondolatom. George tudta, hogyan kell a másikra nyomást gyakorolni, mivel érheti el a teljes összeroppanást.

- Átnéztem a szerződéseket – fordult felém, az arcán pedig az a tipikus önelégült vigyor jelent meg. – Jó munkát végeztél Natalie, ezért szabadságra engedlek.

- Szabadságra? Engem? – értetlenkedtem.

Soha nem jutalmazott meg semmivel amióta itt dolgozom. Nem kaptunk egy árva kedves szót sem, szabadságot pedig végképp nem. Soha, még legvadabb álmainkban sem mertünk ilyesmire gondolni, ezért ért olyan váratlanul. Most mégis megtette, de valami miatt sántított a dolog.

- Illetve nem mondanám igazán szabadságnak – tette le elém az eddig kezében tartott iratokat –, hanem inkább üzleti útnak.

- Nem értem – csóváltam a fejemet –, hova kéne mennem és mikor?

- Minden információt időben meg fogsz tudni – állt fel –, addig viszont irány dolgozni, a munka nem vár rád örökké Natalie.

Az érdeklődésem egyre inkább felkeltette, hogy milyen kis üzleti utazásról is lehet szó, de egyelőre igyekeztem nem idegesíteni magam emiatt. Visszaültem az asztalomhoz és igyekeztem a munkára koncentrálni. Naná, hogy nem működött, minden gondolatom a hétvége kötötte le.

A nap viszonylag gyorsan eltelt, bár George egy kicsit sem kegyelmezett, minden apró hibára azonnal ugrott, és maradéktalanul kijavíttatta velem. Áldottam a sorsot, hogy eljött a hétvége, különben biztos, hogy nem bírtam volna ki tovább a folytonos szurkálódásait.

- Dobd el az iratokat Natalie – gördült mellém a székével Sam –, vásárolni megyünk most azonnal!

- Most? – néztem szét, mintha keresném a kandi kamerákat. – Tisztában vagy vele, hogy munkaidő van még?

- Kit izgat, George épp az imént lépett le, nekünk is kijár ennyi – mosolyodott el. – Tetszeni akarok Alexnek – könyökölt az asztalomra és sűrűn rebegtette a szempilláit.

Végül nem kellett sokáig nyaggatnia, megadtam magam neki. A hátunk mögött hagytuk az irodát és máris a kedvenc boltjaink felé vettük az irányt. Tudtam, hogy anélkül nem jövünk ki az üzletből, hogy ne találtunk volna mindketten magunknak a megfelelő darabot.

Még alig néztünk szét, Sam máris az egyik próbafülke felé rohant egy rakat ruhával a kezében. Sosem értettem, hogy honnan van ez a remek érzéke a legjobb darabok megtalálásához, de hálás voltam, mert nekem is mindig volt egy-két remek találata. Most sem kellett csalódnom, alig sétáltam a fülke mellé, már ki is dugta a kezét, amiben egy fekete-fehér kockás ruha volt.

- Ezt vedd fel! – adta az egyértelmű utasítást.

- Igenis őrmester – kuncogtam.

Nem is pazaroltam több időt, szó nélkül sétáltam a másik próbafülke felé, majd eleget téve Sam kérésének, felpróbáltam a ruhát. Volt hozzá egy piros szalag is, amely a derekamnál övként simult a ruhához. Párszor megfordultam a hatalmas tükör előtt, miközben meg kellett állapítanom, Sam most sem tévedett.

- Kimegyek – bújtam elő óvatosan a vékony függöny mögül.

- Nagyszerű – tapsolt lelkesen Sam, már az általa kiválasztott ruhadarabban. – Oh, ez csodásan áll Natalie – lelkendezett.

- Komolyan? – simítottam végig a ruhán. – Amúgy te is istenien festesz – nevettem el magam, ahogy Sam a tükör előtt állva pózolt.

Sam egy igen mini darabot választott magának, bár mindig is arról volt híres, hogy imádta a kirívó darabokat. Egy fekete-fehér masnis kis ruhát választott magának, ami kétség kívül remekül kiemelte az alakját, és ezzel biztos a bátyám is egyet fog majd érteni.

Természetesen nem hagyhattuk ki, hogy ne próbáljunk fel egy tucatnyi napszemcsit és cipőt, de végül sikerült a választékot leredukálni mindenből egy-egy darabra. Mind a ketten elégedetten hagytuk el az üzletet, egyedül talán csak a bankkártyáink érezték magukat rosszabbul, mint mielőtt bejöttünk.

- Akkor holnap nálatok – búcsúzott az üzlet előtt. – Ígérem, hogy nem fogok késni és időben ott leszek.

- El is várom – kacsintottam rá.

- Másképp nem jutnátok be a házba – kacagott, majd egy utolsó intés után el is tűnt a látóteremből.

Előhalásztam a táskámból a mobilomat, hogy felhívjam a bátyámat, de nem volt rá szükségem, ugyanis a busz éppen az orrom előtt húzott el. Mivel tudtam, hogy még egy csomó időbe telne, mire ideérne, így inkább a busz mellett döntöttem. Szerencsére tömegbaleset és egyéb katasztrófák nélkül szálltam fel, pár perc múlva pedig már otthon is voltam.

Ahogy szoktam, most is a konyhába indultam először, hogy megnézzem van-e a hűtőben kaja, de teljesen meglepett, amikor megláttam a tűzhely mellett szorgoskodó anyát. Régről még ugyan voltak ilyen emlékeim, ahogy együtt sütöttünk süteményt, de már nagyon régóta nem volt ilyesmire példa.

- Szia anya, megjöttem – köszöntem rá óvatosan, nehogy megijedjen.

- Áh Natalie, kicsim – fordult felém mosolyogva. – Jó hogy jössz, szükségem lenne pár fűszerre, de nem tudom, hol találom őket.

- Persze – tettem le a székre a csomagjaimat, majd pipiskedve kezdtem keresni a fűszereket.

A vége az lett, hogy mire Alex hazaért, már javában főzőcskéztünk. Azt hiszem, fura képet nyújthattunk, mert mikor megfordultam, Alex arcán őszinte meglepettséget és örömöt láttam. Nem tudtam, hogy mennyi ideje figyelhette már a ténykedésünk, de engem is elégedettség töltött el.

- Szia bátyus – köszöntem rá, ezzel kizökkentve a mélázásából. – Anya és én főztünk vacsit, gyere.

Pár perc leforgása alatt megterítettem, nem sokkal később pedig már vacsoráztunk is. Alex elmesélte, hogy kapott egy jelentős projektet, amire már nagyon régóta várt. Ez újabb beszállítókat és nyereséget jelent majd a cégnek, de az ő hírnevét is sokkal inkább növeli majd.

- Anya, ugye nem haragszol meg, ha mi leruccanunk a hétvégére? – tette fel a nagy kérdést Alex vacsora alatt.

Kicsit meg is lepődtem, hogy rögtön a lényegre tért, azt hittem, hogy mielőtt szóluk anyának, még kicsit átbeszéljük az egészet. Vártam, hogy anya kicsit kiborul – vagy inkább nagyon –, de nem ez történt. Ugyanolyan töretlen jókedvvel ült az asztalnál, ezzel teljesen kikészítve minket.

- Semmi gond fiam, érezzétek jól magatokat – fogta meg Alex kezét, majd az enyémet is. – Miattam semmit se hagyjatok ki – tette meg hozzá.

Engem is meglepett ezzel a kijelentésével, ahogy Alexet is. Akkor és ott azt éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van végre. Az este további részében Alex elmosogatott, mi pedig anyával a nappaliban ücsörögtünk a tv előtt. Nem sokkal később pedig már az igazak álmát aludtuk.

Reggel korán keltem, mivel a bátyámmal ellentétben lusta voltam bepakolni a cuccaimat. Most sem hiányozhatott a felhozatalból a fürdőruha, a falatnyi nadrágok és felsők, valamint a kihagyhatatlan rajzcuccaim. Utolsó simításként pedig az új ruhát is felvettem.

Elégedett voltam a tükörben látott önmagammal, így felkapva a bőröndömet, a nappali felé indultam. Már a lépcső tetejéről is jól láttam, hogy a bátyám csomagjai az ajtóban vannak, de egy számomra idegen – eddig sosem látott – bőrönd is ott sorakozott.

- Alex, egyedül vagy? – kiabáltam le, de a szívem abban a pillanatban hatalmasat dobbant.

Alig szólaltam meg, Jay máris a konyhaajtóban termett. Széles mosolyra húzódtak ajkai, miközben a tekintetem végigvándorolt rajta. Egy koptatott farmert és egy fekete izompólót viselt. Ha nem féltettem volna a testi épségemet, több mint valószínű, hogy lefolytam volna a lépcsőről, de így csak megszaporázva a lépteimet sétáltam le hozzá.

- Mondtam, hogy itt leszek – ölelt meg, mikor végre odasétáltam hozzá.

- Tudom, emlékszem még – mosolyogtam.

- Gyönyörű vagy – tolt el magától annyi időre, amíg jobban szemügyre vett. – Nem is érdemellek meg.

- Majd azt én eldöntöm – simultam hozzá.

A kis enyelgésünk csak Sam megérkezése zavarta meg. Ő most is, mint általában mindig teljesen felpörögve bíztatott minket a mihamarabbi indulásra. Nem volt értelme hadakozni, egy utolsó búcsúzó ölelés után már úton is voltunk. Csak egy hátrahagyott élet volt az eddigi.

- Van egy meglepetésem – suttogta a fülembe Jay, mikor már jócskán elhagytuk a várost.

Várakozóan pillantottam rá, mikor elővett egy apró dobozt a nadrágja zsebéből. Egy percig sem gondoltam, hogy ajándékot fog hozni, de nagyon izgatott lettem. Lassan leemelte a doboz fedelét, az én lélegzetem meg valósággal elakadt. Egy ezüst nyaklánc volt a dobozban, virágos medállal.

- Hawaii rózsája, hogy emlékeztessen Venice Beachre – emelte ki a dobozból és a nyakamba akasztotta.

- A kedvencem, hát emlékszel…

- Minden pillanatra – csókolt meg.

Egész úton egy percre se tudtunk elszakadni egymástól. Nem tudtam figyelni sem Sam, sem pedig Alex szavaira. Egyedül az térített magamhoz, amikor újra éreztem a tenger sós, jellegzetes illatát. Szinte azonnal kiugrottam a kocsiból, meg sem várva, hogy Sam normálisan leparkoljon.


Natalie ruhája:



Jay ajándéka: