Karnyújtásnyira Tőled... - 37. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt is a 37. fejezet! Valamilyen csoda folytán mégis sikerült összehoznom, így fel is teszem rögtön, hogy reggel olvashassátok is! :) Ezt a fejezetet Nillának ajánlom sok-sok szeretettel a rengeteg biztatásért, kedves szóért és még egy dolog miatt, de ez maradjon a Mi titkunk :P Jó olvasást a fejihez, a kommenteket most is várom! Puszi, Angel


37. fejezet - Váratlan fordulat

A nap végén visszaszolgáltattuk Noah-t a szüleinek, aki kismilliószor megígérte Jay testvérével, hogy még eljöhet velünk a vidámparkba. Jó érzés volt, hogy hozzánk hasonlóan ő is remekül érezte magát, így nem volt nehéz felhőtlen boldogságot sugároznom, amit Jay is észrevett.

- Látom, te is jól érezted magad – karolta át a derekam, mire közelebb húzódtam biztonságot adó ölelésébe.

- Ennyire látszik? – érdeklődtem töretlen jókedvvel. – Noah nagyon aranyos kissrác, nem volt nehéz felszabadultnak lennem mellette.

Még megvártuk a naplementét, majd a kocsi felé indultunk. Élveztem ezt a napot, és semmi kedvem nem volt hazamenni, de tekintve a másnapot és a kezdődő munkát, Jay sikeresen rábeszélt az indulásra. Hazafelé felváltva dúdoltuk a lejátszóban felcsendülő dalokat, közben jóízűen nevetgélve.

Otthon ismét néma csend fogadott, de nem zavartattam magam, azonnal az emeletre indultam, hogy felfrissüljek, majd bedőljek az ágyamba. Furcsa volt, hogy sem Alex, sem pedig Sam nem voltak otthon, de gondoltam, biztos randizni mentek. Anyát viszont nem akartam felkelteni, így elvonultam a saját szobámba.

Gondosan előkészítettem a fürdővizemet, és percek múlva már az illatos habokban áztattam megfáradt végtagjaimat. Tény és való, hogy a lábamat teljesen lejártam a nap folyamán, így teljességgel kizárt volt, hogy másnap magassarkú cipőt veszek fel a munkába.

Amíg az apró részleteken agyaltam, egész eltelt felettem az idő. Kikászálódtam a kádból és először a törülközőmbe csavartam magam, majd felvettem a hálóingem, és bedőltem a puha ágyba. Nem kellett sokáig várnom, az álom pillanatokon belül megtalált, és elsodort egy megállíthatatlan körhintán ülve…


Reggel energikusan ébredtem, úgy éreztem nincs lehetetlen. Gyorsan felpattantam, hogy elvégezzem a szokásos reggeli teendőim, majd lelkes ruhavadászatba kezdtem. Jó benyomást akartam kelteni, nem utolsó sorban pedig egy magabiztos nőként akartam George elé állni.

Végül a választásom redukálódott egy fehér vászonnadrágra, valamint egy hozzá illő fehér, spagetti pántos felsőre. A hajamat feltűztem egy lepkés hajtűvel, és már készen is álltam az indulásra. Beledobáltam a határidőnaplóm a táskámba és a földszintre indultam a reggeli kávémért.

- Jó reggelt, Alex – nyomtam a bátyám arcára egy puszit, amit csak egy álmos „Sziával” viszonzott. – Sietek a melóba, ma kell beszámolnom George-nak a tárgyalásról, és ezúttal nem késhetek – hadartam.

Szegénykém fel sem fogta talán, hogy miről beszéltem neki, csak kapkodta a fejét az újság és az én folyton rohanó sziluettem között. Felkaptam még egy pirítóst és egy almát, aztán tényleg elindultam. Az ajtóban jártam, amikor eszembe jutott, hogy a kulcsot nem raktam még el.

- Sok sikert! – kiabált még utánam Alex.

Persze nem lehettem túl szerencsés, mert amíg egy sms-t írtam Jay-nek – fixálva egy esetleges későbbi találkozót – egy hatalmas dugó kellős közepébe csöppentem. Nem volt mit tenni, türelmesen ki kellett várnom, amíg megindult a sor. Miután megírtam az üzenetet, felkaptam az anyósülésen lévő újságot, és találomra belelapoztam.

Semmi sem fogott meg benne, így továbbra is az előttem lévő kocsi csomagtartóját szuggeráltam, mindhiába. Az idő haladt, de én semerre se tudtam menni, további negyed órán át vesztegeltem még, amikor végre elindultunk. Késésben voltam, így idegesen rohantam fel a márványlépcsőkön, meg sem állva a liftig.

Mire felértem az irodába, már folyt rólam a víz. Ellenőriztem a lift fémajtajának visszatükröződésében a frizurám, majd igyekeztem összeszedetten besétálni. A kívánt hatás nem maradt el, mindenki szeme azonnal rám szegeződött, én pedig büszkén sétáltam el mellettük, egyenesen az asztalom felé.

- Szia, Sam! – köszöntem rá vidáman. – George benn van? Tudod, muszáj neki odaadnom a papírokat – soroltam neki gyermeki izgatottsággal a terveket, figyelembe sem véve, hogy mondani akart valamit.

- Natalie, gyere az irodámba! – kiabált ki George, mire egyből összerezzentem. A hangja nem volt éppen vidám, így joggal gondolhattam volna, hogy valami baj van, ám én mégsem tettem.

Magabiztos mosollyal az arcomon sétáltam az irodáig, majd becsuktam az ajtót magam mögött. A kezem remegett, pedig semmi okom nem volt arra, hogy féljek, hiszen minden remekül ment New Yorkban. Éppen csak leültem és kihámoztam a papírokat a mappából, amikor George félbe akart szakítani, ám én nem hagytam.

Lelkesen magyaráztam az elért eredményeket, amelyeket alátámasztottam az általam szerzett adatokkal, kimutatásokkal. Hazafelé a gépen rendesen utánanéztem mindennek, egyetlen olyan eleme sem volt a dokumentációnak, amelybe bele lehetett volna kötni, ám George mégis közbeszólt.

- Hallottam a fejleményeket, amik New Yorkban történtek – kezdett bele. – Az egész üzlet csak azon múlt, hogy a másik tárgyalófél észen volt – közölte ridegen a valótlant. – Azt hittem, hogy működhet ez az egész, de úgy látszik, tévedtem. Ki vagy rúgva, Natalie.

A fejemben csak az visszhangzott, hogy mindennek vége van. Mindenre számítottam, csak erre nem… George szavai hidegzuhanyként értek, és szinte fel sem fogtam a jelentésüket, amikor kivágódott az iroda ajtaja. Döbbenten pillantottam a hirtelen jött látogatóra, aki diadalittas vigyorral az arcán közelített felém.

- Szóval elmondta neki – nézett George-ra.

A megdöbbenés, amit az arcomról leolvasott, csak még bátrabbá tette. Én viszont csak külső megfigyelő voltam ebben a párbeszédben. A külvilág megszűnt, a körülöttem lévő zajok eltompultak, miközben a jövőmről döntöttek éppen. Nem bírtam tovább ott maradni.

- Natalie, hova mész? – kiabált utánam George. – Még nem fejeztem be!

Engem azonban már cseppet sem érdekelt, hogy mit akart mondani. Dühös voltam mindenkire, de legfőképpen Ryanre. Nem tudtam biztosan, mivel sikerült elérnie, hogy George azt higgye amit, de bármi is volt ezzel a célja, elérte. Kirohantam az irodából, felkaptam a táskámat és a lift felé indultam.

A könnyek szúrták a szemem, én pedig hagytam, hogy akadálymentesen lefolyjanak az arcomon. Azonnal kocsiba szálltam, és indítottam is. Gyakorlatilag mindegy volt, hová megyek, csak olyan helyre, ahol egyedül lehetek és senki sajnálkozó tekintetére nem kell figyelnem.

A telefon megállás nélkül csörgött, de nem akartam felvenni. Idő kellett, hogy megemésszem ezt a hátba támadást, amelyre sosem sejtettem, hogy sor kerül. Ryan túllőtt a célon, elérte, hogy kirúgjanak. De késő volt bármit tenni, hiszen ki voltam én, hogy megkérdőjeleztem az ő döntéseit, miértjeit.

Legközelebb a házam előtt fékeztem le, bár fogalmam sem volt, hogy keveredtem el odáig. Szerencsére nálam voltak a kulcsaim, így gond nélkül bejutottam. A hálószobába indultam, hogy besötétítsek, és elmerüljek az édes öntudatlanság érzetében.

Szabadjára engedtem minden indulatomat, de mégsem köszöntött rám a jól ismert megnyugvás… ahhoz több kellett volna. Egy ideje csak a szemben lévő tükörrel szemeztem, amikor jött egy sms-em. Biztos voltam benne, hogy vagy Sam, vagy Jay jelentkezett, így próba szerencse alapon megnéztem.

Jay volt az. „Natalie, aggódom… Sam hívott és azt mondta, nem tud elérni, és nekem sem veszed fel a telefont. Merre vagy?” Nem tudtam, mitévő legyek, így egy rövid, de egy annál lényegre törőbb válaszban megírtam, hogy otthon és nincs semmi bajom, ne aggódjon.


Elszunnyadhattam egy kicsit, mert a legközelebbi emlékem az volt, hogy visszazuhantam az ágyba, hogy betakarózzam. Nyújtóztam egyet, amikor megéreztem, hogy egy kar a derekamon pihent. Érdeklődve fordultam hátra váratlan látogatóm kilétének felkutatása miatt, mikor megpillantottam az alvó Jay-t.

Nem bírtam ki, így a lehető legóvatosabban szembefordultam vele, mire csak még szorosabban húzott magához. Annyira aranyos volt, hogy még álmában is azon volt, hogy vigyázzon rám. Figyeltem, ahogy édesen szuszogott mellettem, de rögtön elkalandozott a tekintetem félig elnyílt ajkaira.

Fogalmam sincs mi jött rám, egyszerűen azt éreztem, hogy meg kell őt csókolnom, méghozzá azonnal. Közelebb húzódtam, és amikor már egészen közelről éreztem forró leheletét, ingerlően játszani kezdtem alsó ajkával. Öntudatlanul is azonnal reagált, amikor viszonozta az iménti cselekedetem.

Tovább ízleltem mámorító csókjának ízét, ő pedig hasonló vehemenciával csapott le ajkaimra. Egy gyors és határozott mozdulattal helyezkedtem el rajta, közben hagyva, hogy tovább kényeztessen, ahogy kedve tartotta. Kezei egyre többször kalandoztak el a topom alatt, mindannyiszor kéjes hangokat kicsalva belőlem.

Lassan – őrjítően lassan – szabadított meg a falatnyi ruhától, míg tekintete a fehér csipke melltartón kalandozott. Úgy érintett, mintha bármelyik percben elszállhattam volna, akár egy illúzió… én azonban mindennek gyökeres ellentéte voltam. Minél közelebb akartam magamhoz érezni, így kapkodva szabadítottam meg a mostanra feleslegessé vált ruhadaraboktól.

Földöntúli örömökben akartam részesíteni, így amint feltárult előttem fedetlen felsőteste, azonnal lágy cirógatásba kezdtem. Ajkaim végigsiklottak finoman sós bőrén, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva mindeközben. Halk morgása biztosított róla, hogy kedvére való volt ez a játék, de hirtelen felcserélődtek a szerepek.

Maga alá tepert, s újonnan jött hévvel kezdett szüntelen kényeztetésbe. Először finom harapásokkal borította be a nyakamat, vissza-visszatérve csókért esedező ajkaimhoz, majd egyre lejjebb vándorolt. Reszketeg sóhajok milliárdjai hagyták el ajkamat, teljesen libabőrös lettem minden érintésétől.

Kívántam, efelől semmi kétségem nem volt, így mihamarabbi cselekvésre ösztönözve csípőmet az ágyékának nyomtam. Egy újabb sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megéreztem vágyának bizonyítékát, bár még csak a feszes farmeren keresztül. Akár egy fékezhetetlen vad, úgy rángattuk le egymásról a maradék ruhadarabokat, amelyek gátolták testünk végső egyesülését.

Az édes kínzásnak azonban úgy tűnt, még koránt sem volt vége. Jay ismét visszatért ajkaimhoz, amit más esetben még díjaztam volna, de jelen helyzetben semmi másra nem vágytam, csak hogy ténylegesen is az övé lehessek. A vérem száguldozott az ereimben, még tovább korbácsolva az amúgy sem átlagos vágyaimat, amikor végre megéreztem magamban.

Leírhatatlan érzés volt, amikor mozogni kezdett bennem… mintha egyszerre robbant volna szét a világ, s vele együtt én is. Nem finomkodott, de nem is volt rá szükség, hiszen testünk tökéletes összhangban volt a másikéval. Kontrolláltan nyögéseink hasítottak csupán a csendbe, mely egyértelműen jelezte mindkettőnk élvezetét, s vele együtt szerelmünk beteljesülését…

Jay pihegve borult rám, én pedig továbbra sem engedtem el, még mindig birtoklóan fonódtak karjaim nyaka köré. Finom csókokat adott, begyógyítva egy-egy erélyesebb harapás helyét, amit az iménti heves együttlétünk során szereztem. Imádtam ezeket a perceket, a finom cirógatásokat.

- Elmeséled, mi volt a baj? – simogatta meg az arcomat, mire azonnal elszontyolodtam, és nemet intettem a fejemmel. – Kérlek… – tette hozzá kérlelő tekintettel.

- Kirúgtak – közöltem tömören, végül magam sem tudom miért, de folytattam. – Ryan elérte, hogy George kirúgjon… Mindezt azért, mert nem voltam hajlandó lefeküdni vele.

- Micsoda? És erről miért nem szóltál? – vont kérdőre finoman.

- Nem akartam, hogy féltékeny légy – bújtam a karjaiba. – Féltem, hogy rosszul venné ki magát a dolog.

- Szeretlek, Natalie – csókolt meg ismét. – Ezen senki és semmi nem változtat, a többivel pedig ne foglalkozz!

Információk

Sziasztok!

Azért ez a kis kitérő a fejezetek között, mert szeretnélek Benneteket megkérni valamire... Nem biztos, hogy menni fog a holnapi friss, mivel rengeteg elintéznivalóm akad, nem utolsó sorban az is egy szempont, hogy kifogytam a kész fejezetekből. Fejben már megvan, mi lesz, de egyszerűen ha megszakadok, se megy :(

Nem akarlak Benneteket cserben hagyni, eddig sem tettem szerintem, de most úgy érzem, nem tudok mást tenni. Szóval ez még közel sem biztos, még addig sok dolog változhat. Lehet, hogy késő este még felkerül a fejezet! Csak egy kis türelmet és bizalmat kérek :) Köszönöm!


Egy icike picike részletet azért beteszek:

A fejemben csak az visszhangzott, hogy mindennek vége van. Mindenre számítottam, csak erre nem… George szavai hideg zuhanyként értek, és szinte fel sem fogtam a jelentésüket, amikor kivágódott az iroda ajtaja. Döbbenten pillantottam a hirtelen jött látogatóra, aki diadalittas vigyorral az arcán közelített felém.

- Szóval elmondta neki – nézett George-ra.

A megdöbbenés, amit az arcomról leolvasott, csak még bátrabbá tette. Én viszont csak külső megfigyelő voltam ebben a párbeszédben. A külvilág megszűnt, a körülöttem lévő zajok eltompultak, miközben a jövőmről döntöttek éppen. Nem bírtam tovább ott maradni.

- Natalie, hova mész? – kiabált utánam George. – Még nem fejeztem be!

Puszi, Angel

Karnyújtásnyira Tőled... - 36. fejezet

Sziasztok!

Íme a 36. fejezetet is meghoztam! Ezúttal fény derül a kis meglepetésre, amire már a feji végén is utaltam :P Remélem, elnyeri a tetszésetek a feji, igyekeztem! :) Jó olvasást, pár kominak pedig még mindig örülnék :) Puszi, Angel


36. fejezet - Vidámpark

Alig bírtam ki, hogy hazaérjünk, már pattantam is ki a kocsiból. Jay nevetve halászta ki a bőröndömet, majd követett engem. Be voltam sózva, bár fogalmam sem volt, hogy miért… Mindössze szerettem volna újra együtt lenni a családommal, de az első döbbenet, amelyet a házban fogadó látvány okozott, megbénított.

- Szerinted élnek még? – fordultam tanácstalanul Jay felé, aki látszólag alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését kijelentésem hallatán. – Naa, ez egyáltalán nem vicces – bökdöstem a mellkasát.

Végignéztem ismét a nappalin, hátha káprázott az imént a szemem, de nem úgy tűnt. Még mindig ott virított az „Isten hozott újra itthon!” felirat, valamint a bátyám és a legjobb barátnőm is ott feküdt a kanapén elterülve. A terv már meg is született, s miután beljebb tessékeltük magunkat, egy jól irányzott mozdulattal bevágtam a hatalmas ajtót.

A hatás nem maradt el, mindketten úgy ugrottak fel, mintha minimum a KGB elől menekülnének. Én sem bírtam sokáig nevetés nélkül, így rövidesen nem csak mindkettőjük döbbent arcával találtam magam szemben, hanem Jay vigyorgó arcával is, amint a kezét nyújtva indult a többiek felé.

- Jó reggelt Vietnam! – harsogtam, amilyen hangosan csak tudtam, de úgy tűnt, az illetékesek nem díjazták eme ötletem.

- Css!!! – kapott a fejéhez Sam. – Mi a frász karikának kell úgy üvöltened, mint egy oroszlánnak? – zsörtölődött, majd visszarogyott a kanapéra.

- Azt hittem, legalább egy „Légy üdvözölve itthon” szöveget megeresztesz – huppantam le mellé, és jól megölelgettem.

A diagnózis pillanatokon belül megvolt, a mi két ki parti arcunk privát bulit tartott, miután mi nem méltóztattunk megjelenni, ami mint kiderült nekem lett rendezve. Végül annyira megsajnáltam őket, hogy úgy döntöttem, ma átvállalom a Tündér keresztanya szerepét, és főzök egy adag jó erős kávét.

Nem kellett sokáig egyedül lennem, a két gerlice amúgy sem volt túl használható állapotban, így egy percig sem lepődtem meg, amikor megéreztem Jay karjait a derekamon. Persze nekem is több kedvem lett volna egy vad, asztallesöprő orgiát lenyomni, mint kávét főzni, de hát ilyenek azok a bizonyos másnapok.

- Mikor lesz még egy ilyen nyugodt napunk? – suttogta a fülembe, mire csak egy sóhaj volt a válaszom. – Azért a mai napot még szeretném veled tölteni – tette hozzá gyorsan.

- Adja a határidőnaplóját, Mr. Rathbone, és megoldjuk – azzal szembefordultam vele, és egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot váltottunk.

A kis enyelgésünket a telefonja csörgése zavarta meg, így kelletlenül ugyan, de elváltunk egymástól. Én hagytam, hogy lerendezze az ügyeit, addig pedig kimentem a frissen főtt kávéval. Sam és Alex úgy vetették rá magukat a koffeinadagjukra, mint nemrég én a házamban.

- Na és mesélj, milyen volt New Yorkban? – fészkelte be magát Alex ölébe Sam. – Nem úszod meg a beszámolót! – fenyegetett gyerekesen.

- Hol is kezdjem – forgattam a szemeim, de Sam kezdett egyre türelmetlenebb lenni, aminek jeleként egy hatalmasat csapott a lábamra. – Megadom magam! – kacagtam, és inkább belekezdtem a mesébe.

A Ryan témát náluk is gondosan tereltem, bár kezdett a magam számára is fura lenni az a kínos figyelem, ahogy hárítottam a vele kapcsolatos kérdéseiket. Így elmeséltem az éttermi esetet, és hogy bepróbálkozott, de itt kimerült a dolog. Időközben Jay is visszaért hozzánk, és leült mögém.

- Zenélni mentek? – fordultam felé kicsavarodva.

- Nem, egészen más miatt kerestek – simított ki egy hajszálat az arcomból. – Lenne kedved elugrani velem a vidámparkba?

A kérdés villámcsapásként ért, hiszen milyen botor kérdés volt ez már. Kiskoromban is imádtam vidámparkba járni, mindig elbűvölt az a színes forgatag, amely olyan észrevétlenül szippantott be, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Anyának úgy kellett könyörögnie, hogy szálljak le a hullámvasútról, ami csak nagy-nagy kérlelések árán ment.

- Persze, mi ketten?

- Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nővéremék erre járnak, de Noah-t nem tudták a bébiszitterre bízni. Így gondolták, hogy majd én figyelek rá, amíg el nem intézik a dolgukat. Benne lennél? – villantott egy ellenállhatatlan mosolyt.

- Nem tudok neked nemet mondani – hízelegtem neki, majd az emeletre indultam magam után húzva őt. – Segíthetnél kiválasztani a ruhát, szigorúan Noah miatt.

Szerencsére nem kellett sokáig nyaggatnom, készségesen segített kiválasztani a szerinte tökéletes öltözetet, ami kimerült a csipkés fehérnemű szettemben. Végül azért mégis sikerült meggyőznöm arról, hogy ez nem a megfelelő viselet, így kiegyeztünk egy keresztpántos fekete felsőben és egy farmer shortban.

Pillanatokkal később teljesen késznek nyilvánítottam magam, majd nem is törődve a még mindig sokkos állapotban lévő gerlicéinkkel, a megbeszélt találkahely felé indultunk. Igazából ez volt az első alkalom, hogy találkoztam valakivel, aki nem csak baráti viszonyban volta Jay-el, és ez kicsit megijesztett.

Kíváncsi voltam már a családjára, mert amiket eddig mesélt róluk, az alapján szimpatikusnak tűntek. Remegő gyomorral figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat, míg nem az egyik határozottan felénk közeledett. Egy szöszi kisgyerek pattant ki a hátsó ülésről, nem törődve az anyja szavaival, és azonnal Jay nyakába ugrott.

- Jay bácsi, megérkeztem – majd erősen megszorította a kezét, amit Jay eltorzult arccal fogadott, elviccelve a helyzetet.

- Látom, sok borsót megettél az idén – borzolta össze a haját. – Na de szeretnék bemutatni neked valakit – fordult felém. – Ő itt a barátnőm, Natalie.

- Szia, Noah vagyok – nyújtotta udvariasan a kezét. – Úgy gondolom, rossz döntést hoztál, amikor összejöttél vele – mutatott Jacksonra, mire egyből lehervadt a vigyor az arcomról. – Inkább velem kellett volna – tette hozzá harminckét fogas, fogkrémreklámba beillő mosollyal.

- Csak ésszel kisfiam, már megint nem hagyod érvényesülni Jacksont? – jelent meg egy fiatal lány. – Ne haragudj, egyébként Kelly vagyok, ennek a bohém pasinak a testvére – üdvözölt két puszi kíséretében. – Örülök, hogy megismerhettelek, Jay már sokat mesélt rólad.

- Én is örülök – viszonoztam a gesztust. – Hidd el, nekem sem volt rest mesélni a családjáról – bújtam hozzá, ő pedig egyből átölelt. A különbség annyi volt, hogy most Noah is kikövetelte a figyelmem, így ő is hozzánk bújt. – Azt hiszem, remekül meg leszünk – konstatáltam a nyilvánvalót.

- Úgy legyen – kacagott Kelly. – Rátok csörgök, ha végeztünk az üggyel. Noah, te pedig legyél jó, és fogadj szót Jay-nek és Natalie-nak, rendben?

Noah nem is hazudtolta meg magát, felvette a kisangyal álcát, majd egy cuppanós puszi után már ismét a mi társaságunkat élvezte. A parkolóból azonnal a vidámpark felé indultunk, de útba ejtettünk egy fagyizót is. Amíg mi a finomabbnál finomabb fagyik között válogattunk, Jay csendben figyelte az évődésünk.

- Tudod már, mit kérsz? – néztem rá kérdőn.

- Már akkor tudtam, amikor ideértünk – mosolyodott el. – Szeretem a klasszikus ízeket, ezért az eper-csoki páros nálam verhetetlen.

Jó volt tudni ilyen apróságokat, de végül mégis visszatértem a saját választásomhoz, ami a karamellás és az őszibarackos fagyira esett. Noah legszívesebben mind a kétszáz féle fagylaltot megkóstolta volna, de sikerült rávennünk, hogy redukálja a számot maximum három gombócra.

- De ugye megyünk a vidámparkba? – húzta meg Jay ingét. – Mert nem gondolod, hogy ezzel a fagyi trükkel elvonod a figyelmem.

- Eszembe se jutott – csóválta a fejét tettetett értetlenséggel. – Gyere vasgyúró, irány a vidámpark.

Santa Monica mindig napfényes strandja sem volt elhanyagolható távolságban tőlünk, de a móló végigvitt egészen a vidámparkig. A hatalmas kapu előtt állva is tisztán kivehető volt az óriáskerék, amelyen rengetegen csodálták meg Los Angelest madártávlatból.

Noah-t alig lehetett fékezni, szinte azonnal bevetette magát a forgatagba, amely egészen a céllövöldéig sodorta őt. Mosolyogva figyeltem, ahogy Jay-el együtt egy-egy plüssmacit próbáltak eltalálni, míg végül mindkettőjüknek sikeres volt a lövésük. Így eshetett meg, hogy egyből két ajándékkal is megleptek, amit egy-egy puszival jutalmaztam.

De nem volt megállás... jött a dodzsem, a körhinta, a hullámvasút. Sosem tudtak rávenni, hogy én beszálljak abba a szörnyűségbe, Noah kedvéért mégis megtettem. Az első körben én mentem vele, a másodikban pedig Jay. Örülhettem volna, hogy legalább gyorsan túlesek rajta, de nem így volt… a gyomrom valósággal liftezett.

- Ne félj, Natalie – szorította meg a kezem Noah. – Majd én vigyázok rád.

Hálásan mosolyogtam rá, bár sejtettem, hogyha fejre állunk, még ő sem tud mit tenni. Az indulás elég döcögős volt, de amint elérkeztünk az első lejtőhöz, ösztönösen csuktam be a szemem. Hirtelen megálltunk, majd őrületes sebességgel robogtunk lefelé. Nem bírtam ki, muszáj volt sikítanom, ahogy az összes mögöttünk és előttünk lévőnek is.

A sokadik ilyen kör után már élveztem. Semmi kedvem nem volt kiszállni, így pár bocsánatkérő pillantás után a második kört is elhappoltam Jay-től. Még egy szédületes kör következett, az ismerős borzongással megfűszerezve, de sokkal jobban élveztem, mint elsőre.

Amíg a srácok elmentek a harmadik körre, gondoltam, meglepem őket. Elindultam, hogy felkeressem a vattacukrost, és mire véget ért az őrült száguldás, három hatalmas gombóccal az arcom előtt fogadtam a fiúkat. Már előre jót mosolyogtam, amikor meghallottam Noah közeledő hangját.

- Én a szőlőset kérem, Natalie – ölelt át szorosan. – Imádom a vattacukrot!

- Tessék, Noah – nyújtottam át neki, mire azonnal majszolni kezdte a vatta puhaságú édességet. – Rólad sem feledkeztem meg, édes – nyomtam egy csókot Jay szájára. – Egy kis eper, mert csokis vattacukrot még nem gyártanak – fűztem hozzá, és a saját, szeder ízű habos csodámat kezdtem elpusztítani.

- Menjünk az óriáskerékre is! – kérlelt minket, mi pedig engedtünk a kérlelésének.

Kéz a kézben sétáltunk az óriáskerékig, pár perccel később már a magasban jártunk, ahol senki se zavart minket. Apró csókok sokaságát váltottuk, néha pedig ránéztünk az előttünk ülő Noah-ra. Jól éreztem magam, és ezt az érzést semmire se cseréltem volna el.



A vidámpark:

Karnyújtásnyira Tőled... - 35. fejezet

Sziasztok!

Ezer meg ezer bocsánat, hogy csak most... de meghoztam, íme a 35. fejezet! Elöljáróban annyit, hogy eldöntöttem, már csak 5 fejezet van vissza a történet lezártáig :) Tudom, hogy kicsit hosszabb pályafutásra számítottatok, de lássuk be, 40 fejezet se semmi! Mindegy is, az érzelgősködést hagyjuk a végére :) Most jó olvasást a fejezethez, bár kicsit rövid lett. Ígérem, a 36. fejezetben kiteszek magamért :) Pár kominak azért örülnék! Puszi, Angel


35. fejezet - Forró fogadtatás

Kellemesen megborzongtam finom érintésétől, majd szembefordultam vele, hogy minden további habozás nélkül megcsókolhassam. Azonban még mielőtt célt értem volna, elhajolt, száját végigcsúsztatta a bőrömön, fel az államon, hogy végül egy – általa irányított – gátlástalan csókban forrjunk össze.

Zihálva, levegő után kapkodva váltunk el egymástól, épp csak annyi időre, amíg becéloztuk a kanapét. Mosolyogva figyeltem, ahogy megszabadult szürke felsőjétől, felfedve előttem tökéletes felsőtestét. Ugyan még egy ujjal se ért hozzám, máris egy halk – mindenképpen elégedett – nyögés hagyta el a számat.

Kezeim ösztönösen kalandoztak forró bőrén, miközben ő próbált minél szorosabban magához vonni. Én is éreztem, mennyire abszurd ez tőle, hiszen ennél közelebb nem is lehettünk volna egymáshoz, mégis égetően vágytam rá, hogy eggyé olvadjunk. Feszülő farmere egyértelmű bizonyítéka volt vágyának, de háttérbe szorítva saját vágyát, inkább rám koncentrált.

Artikulátlan hangok törtek fel belőlem, mikor megéreztem matató kezét a nadrágom cipzárjánál. Zsibbadtan tűrtem, tegyen velem, amit csak akar, így behunyt szemmel élveztem kényeztetését. Ajkai minduntalan égető érzést hagytak, amerre csak jártak, mindent felperzseltek maguk mögött.

Óvatosan kihúzta hajamból a hajtűket, majd a nyakamat kezdte harapdálni. Eleinte csak finoman, majd egyre durvábban. Kutató érintéseit már a melleimnél éreztem, bár fogalmam sem volt, hogyan került le rólam az ing. Nem is számított, a világ forogni kezdett, csak Jay volt az egyetlen biztos pont.

Míg nyakát a karjaimmal, derekát a lábaimmal kulcsoltam át, ezzel is gyorsabb cselekvésre ösztökélve. Szerencséjére – és az enyémre is – egyből vette a lapot, így csak annyi időre vált el tőlem, amíg mindkettőnket megszabadított az utolsó akadályt jelentő ruhadaraboktól.

- Megőrjítesz, tudod? – mormolta elragadtatottan a fülembe, én azonban már semmi magyarázkodásra nem vágytam, azt akartam, hogy tettekkel fejezze ki mindazt, amiről beszélt.

- Mutasd meg – és az ajkai után kapva ösztönöztem a folytatásra.

Minden pillanat egy csoda volt, ahogy egyre beljebb és beljebb hatolt bennem, mígnem teljesen kitöltött. Testünk egy pillanatra sem csillapodott, vadul követelte a folytatást, melyre már oly régen vágyott. Egyre gyorsuló ütemben mozgott bennem, mikor végre elért a várt robbanás.

Kéjsóvár csókjai még az utolsó pillanatban sem engedték, hogy megfeledkezzem róla, mikor a kéj visszatarthatatlan hullámokban öntött el. Csupán elhomályosult szemei és halk – de annál erőteljesebb – nyögései jelezték, hogy ő is elért a csúcsra. Viharos együttlétünk volt a legszebb záloga a viszontlátásnak.

- Isten hozott újra itthon – vont szorosan magához.

- Szeretnék mindig ilyen üdvözlést – kacsintottam rá cinkosan, majd egy utolsó csókot leheltem duzzadt ajkaira.


Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy valaki csörömpölt. Azonnal felkaptam a fejem, de csak Jay bocsánatkérő pillantásával találkoztam. Ekkor néztem csak szét jobban, és azonnal megakadt a szemem a terülj-terülj asztalkámon, amit valószínűleg ő készített elő.

- Bocs, hogy keresztülhúztam a számításaid – vettem elő a bűnbánó arcomat. – De ha van kedved, akkor esetleg… – majd szavaimat tettekre váltva felkaptam egy fürt szőlőt, és Jay mellé bújtam.

Ő is azonnal vette a lapot, így a hazaérkezésem estéjén másodjára is egymásra találtunk, felfalva a másikat. Hosszú percekig nem bírtam még elaludni, így csak csendben hallgattam, ahogy Jay szuszogott mellettem. Tekintetem megakadt a falon lévő festményen, de mielőtt elkalandozhattam volna, beszippantott az álomvilág.

Reggel friss kávéillatra ébredtem, és bár nem mondhatom magamat koffein függőnek, ölni tudtam volna egy pohárért. Felültem, majd körbecsavartam magam a takaróval, és a konyha felé indultam. Nem kellett csalódnom, Jay ott álldogált egy szál farmerben, és a reggelinket készítette.

- Hm, a mesterszakács akcióban – suttogtam a fülébe, és belemarkoltam a fenekébe.

- Úgy látom, ismét éhes vagy – fordult velem szembe, hogy egy lágy csókot adjon. – De ki kell, ábrándítsalak, a múlt éjjel leszívtad az összes energiámat – közölte bánatos arccal, mire muszáj volt felnevetnem.

Végül sikerült kiegyeznünk egy sonkás szendvicsben és egy kávéban. A nappaliban, ott is a kanapén ülve reggeliztünk meg, miközben egy pillanatra se vettük le a szemünket egymásról. Igaz az én tekintetem elkalandozott néha a falakon, valamint a festményen, de mindig visszatalált azokhoz a zöld szemekhez, amelyek örökre rabul ejtettek.

- És a hálót még nem is láttad! – törte meg a csendet Jay.

- Átfestettétek a hálószobámat? – néztem rá riadtan, mire csak heves fejrázást kaptam. – De… az úgy volt tökéletes! – sóhajtottam lemondóan. – Szerettem zölden!

- Ezért maradt zöld, csak kicsit frissítettünk rajta – húzódott közelebb, hogy egy békecsókot lophasson. – Ne haragudj, ha megijesztettelek.

- Nem bánom – vontam vállat hetykén. – Meg van bocsátva.

Jóízűen megreggeliztünk, miközben elmeséltük mi történt velünk. Persze én kicsit ferdítettem az igazságon, ugyanis eszem ágában sem volt megemlíteni a Ryannel való kis kalandjaimat. Élvezettel hallgattam, ahogy mesélt az új lemezükről, amikor beugrott, hogy hoztam neki valamit New Yorkból.

- Istenem! – ugrottam fel. – El ne mozdulj, mindjárt itt vagyok – azzal kirohantam, de az ajtóban megtorpantam. Elvégre hogy néztem volna már ki egy szál bugyiban és takaróban. Így taktikát váltottam, és elővettem a mézes-mázos hangomat. – Jay, nem lenne kedved kimenni a kocsihoz?

- Van más választásom? – túrt bele a hajába, amitől elöntötte az agyamat egy csomó fantáziakép. – Aha, szóval nincs – vigyorodott el, majd kisétált.

Visszabújtam a kanapéra, majd végignéztem, ahogy Jay behozta a bőröndömet, és letette elém. Lelkesen vetettem bele magam a kutatásba, mikor végre a kezem ügyébe akadt az első táska. Pechemre csak Sam és Alex ajándékát találtam meg, de nem kellett sok, és a második csomagra is rátaláltam.

Elég sok időbe telt, mire rábukkantam a tökéletes ajándékra. Sam volt a legkönnyebb, neki egy hógömböt vettem, amelyben a Szabadság-szobor magasodott a hatalmas toronyházak között, és egy táskát. Alex egy régóta keresett képregényt kapott, amely tökéletesen passzolt a több száz darabos gyűjteményébe.

Nos… Jay ajándékára azonban egy kis üzletben bukkantam. Egy idős bácsi, aki rengeteget mesélt arról az időszakról, amikor a Broadway még a fénykorát élte, egy féltett kincset mutatott. Azt ígérte, hogy az a programfüzet, amit a kezembe nyomott, nagy valószínűséggel letaglózó lesz annak, akit meglepek majd vele.

Bíztam benne, és nem kellett csalódnom. Ahogy átnyújtottam a zacskót, benne az ajándékommal, tudtam, hogy taroltam. Jay, akár egy kisgyerek, perceken belül kikapta a megviselt papírköteget. Elragadtatottan lapozgatta, majd pár perc tanulmányozás után megölelt.

- Ez csodálatos, Natalie – szorongatott.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – kacagtam. – Azt mondták, egy ilyen pasinak csakis ez az ajándék dukál – kacsintottam rá.

Boldog voltam. Egyrészt végre úgy éreztem, sínen volt az életem, másrészt pedig kölcsönösen örömet okoztam annak, akit szerettem. Lassan rávettük magunkat, hogy ideje felöltözni és hazaindulni. Amíg én az emeleten átöltöztem, addig Jay összepakolt utánunk, majd együtt indultunk haza.

Még fogalmunk sem volt, mi vár ránk ezután…

Karnyújtásnyira Tőled... - 34. fejezet

Sziasztok!

Íme a 34. fejezet! Igaz kicsit késve, de megérkezett :) Natalie hazatér, de vajon hogyan fogadják majd otthon? Mit szól majd a rögtönzött meglepetésnek? Kiderül a fejezetből :) Jó olvasást, a komiknak örülnék! Puszi, Angel


34. fejezet - Ajándék

Miután úgy ahogy sikerült magam összeszedni, felöltöztem és a recepcióra mentem, hogy lemondjam a foglalásomat. Minden simán ment, egészen addig, amíg a liftajtó kinyílásával párhuzamosan meg nem pillantottam Ryan gondterhelt arcát. Már nem hatott meg a kis trükkjeivel, talán ezért is tudtam gond nélkül átnézni rajta.

Előző terveimhez hűen még mindig szerettem volna bejárni New Yorkot. Az idő ezúttal nekem kedvezett, a nap sugarai mindenhová utat törtek maguknak, a város pedig éledezett. Így én sem voltam rest, újonnan jött lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a mindent magával ragadó tömegbe.

Első utam a kihagyhatatlan Szabadság-szoborhoz vezetett, amely szerencsére az évek folyamán sem vándorolt arrébb megszokott helyéről. Egész New York valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzotta a szememet, mindent meg akartam ismerni, nem érdekelt az sem, hogyha esetleg eltévedek.

A következő célom a Times Squere volt, amely varázslatos, s nem utolsósorban elkápráztató volt. Kiskoromban sok filmet néztem, amely tekintve a szemem elé táruló látványt, a közelében sem volt mindehhez. Az ezer meg ezer csillogó felirat, a város hangulata teljesen letaglózott.

Természetesen a Broadway sem maradhatott ki, így elégedetten tértem vissza a szállodába, egy csomó szuvenírrel felszerelkezve. A hordárok sorra megbámultak, én meg igyekeztem tudomást se venni róluk. Boldogan nyúltam el a hatalmas franciaágyon a csomagokkal együtt, majd pár perces pihenő után nekiálltam összepakolni.

Sorra dobáltam be a ruhákat a feneketlen mélységű bőröndömbe, amely gyorsan megcáfolta az iménti gondolataim. A beszerzett ajándékokat ugyanis csak nagy erőfeszítések árán tudtam becsempészni, de végül én nyertem. Diadalittas mosollyal az arcomon rohantam be a fürdőbe, hogy némileg felfrissüljek, majd elindulhassak a reptérre.

Csak egyetlen dolog maradt hátra, a kijelentkezés és, hogy szólok a többieknek a váratlan érkezésemről. Persze először mindenképpen a bátyámat akartam felhívni, mégiscsak ő az elsőszámú férfi az életemben, így amíg vártam, hogy felvegye a telefont, gyorsan kihúztam az ajtó elé a bőröndöm.

- Szia, Natalie! – köszönt vidáman. – Minden rendben van? Milyen New York? – zúdította rám a kérdéseit.

- Imádom – adtam tömör választ. – Most mégsem ezért hívtalak, hanem hogy szóljak, indulok haza – ismertettem a terveimet.

- Miért? Történt valami? Ryan?

- Nem telefontéma – hárítottam. – Tudod, hogy mindent elmesélek, leghamarabb, ha hazaértem – nyugtattam meg. – Este nyolc körül landol a gépem, szólnál Jacksonnak, hogy jöjjön ki elém?

Szinte láttam is a döbbenetet az arcán, a néma csend pedig fokozta a gyanúmat, miszerint a bátyám teljesen kiakadt. Igyekeztem türelmes lenni, de az időm fogytán volt és mivel nem volt kedvem egy újabb szócsatához, vagy akármi máshoz, egyetlen mondattal lezártnak tekintettem a beszélgetést.

- Alex, nagylány vagyok, úgyhogy csak tedd, amire kérlek. Most mennem kell, még taxit kell fognom, szeretlek! – csacsogtam vidáman, majd kinyomtam.

A hotel előtt szerencsére sorakoztak a taxik, így könnyűszerrel fogtam magamnak egyet, amely egyenesen a reptérre vitt. Utoljára volt szerencsém keresztülszáguldani pár meghatározó sugárúton, de az én gondolataim már ekkor is merőben más irányba szálltak.

Mintha minden nekem kedvezett volna, a forgalom sem gátolta meg, hogy magam mögött hagyjam New Yorkot. Mikor már a gépen ültem, semmi más nem lebegett a szemeim előtt, mint hogy hamarosan újra otthon leszek a családommal, valamint Jay sem volt éppen elhanyagolható szempont.

Igyekeztem minél hasznosabban eltölteni az utat, így amikor éppen nem a távolodó metropoliszt figyeltem, a kedvenc könyvemet lapozgattam. El is határoztam, hogy amint hazaérek, lefestem New Yorkot olyannak, amilyennek én elképzeltem. Rettenetesen hiányzott már a rajzolás, ezért nem is bírtam megállni, hogy ne firkáljak egy-egy motívumot a koktélhoz tartozó szalvétámra.

Az előttem üldögélő kisfiú időről időre átkukucskált az anyukája válla felett, mikor pedig rajtakaptam a „kukkoláson”, mindannyiszor nevetve bújt el előlem. Rajzoltam neki egy kisautót, a következő akciójánál pedig átnyújtottam neki. Lelkesen mutogatta az anyukájának az ajándékot, majd úgy állított be, mintha én lennék a barátnője…


Az utolsó egy óra már nagyon nyögvenyelősen telt el, nem túlzok, ha azt mondom, szinte megállás nélkül mocorogtam az ülésben, amit a szomszédom sem vett éppen jó néven. Szerencsére hamarosan bemondták, hogy landolni fogunk, így nekem is sikerült összeszednem a maradék lélekjelenlétem.

A gépről lefelé éppen csak nem csókoltam meg a földet, ugyanis az izgatottságom minden eddiginél nagyobb vehemenciával tört rám. Szemeimmel csak egyetlen embert kerestem az elém tornyosuló tömegben, de nem találtam. Az idő múlását elősegítve elindultam a csomagomért, azonban visszatérve a kiindulási pontomhoz, még mindig nem találtam senkit.

Gondterhelten, s nem utolsó sorban csalódottan vágtam át a terminálon, amikor beleütköztem valakibe. Már éppen elnézést akartam kérni, amikor felpillantva az ismeretlenre, teljesen ledöbbentem. Jay állt velem szemben, egy az enyémhez hasonló vigyorral az arcán.

- Hiányoztál, isten hozott, Natalie – ölelt át szorosan. – Csak nem azt hitted, hogy elfeledkeztem rólad? – nézett mélyen a szemembe.

Amikor összekapcsolódott tekintetem az ő zöld szemeivel, azonnal láncreakciók sorozata indult el bennem. Az egyik percben még a kezemben volt a bőröndöm, a következőben azonban ugyanezek a karok már Jay nyakát ölelték. Ajkaim hívogatóan simultak az övéire, szenvedélyes csókok sorát követelve.

Komoly erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy megszakítsam édes csókunkat, végül mégis sikerült. Azonban szemeitől még mindig nem tudtam elszakadni, valósággal vonzotta az én kíváncsi pillantásaimat. Hosszú percek telhettek el így, egymást figyelve, mire észbe kaptam.

- Nekem is hiányoztál – karoltam belé, majd a kijárat felé húzott. – Örülök, hogy végre itthon vagyok, de mi ilyen sürgős? – nevettem el magam reakcióján.

- Meglepetés – puszilt homlokon. – Ha jó kislány leszel, akkor talán részleteket is elárulok útközben – kacsintott rám.

Még szerencse, hogy szorosan kapaszkodtam belé, mert nagy valószínűséggel a földről kellett volna felkaparnia ezután a térd remegtető akciója után. Készségesen szálltam be a kocsiba, közben türelmetlenül vártam, hogy további részleteket tudjak meg a meglepetésről.

- Na, kérlek – pislogtam rá ártatlanul, miután elindította a motort. – Csak egy apró részletet – könyörögtem.

- Ne légy türelmetlen – kérte.

Igyekeztem úgy tenni, ahogy mondta, de elég nehezemre ment. A repülőn tanúsított viselkedésem most is úrrá lett rajtam, de Jay inkább mulatságosan találta, minthogy bosszantónak. Tettetett dühvel figyeltem, ahogy sorra hagyjuk el a házakat, hogy mindezek után az enyém előtt kössünk ki.

- Ez a meglepetés? – hajoltam át az ő térfelére. – Ha nem rémlene, ezt a házat együtt vettem veled, mi ebben az újdonság? – néztem fel rá értetlenül.

- Hjaj, feladom – sóhajtott drámaian, miközben előhúzott egy fekete kendőt a zsebéből. – Gyere, inkább megmutatom – tartotta felém, mire hátrahőköltem.

- Na neeee – tettem védekezően szemem elé a kezem. – Ugye egy percig sem gondoltad, hogy hagyom ezt?

Sosem szerettem az ilyen dolgokat, egészen eddig pedig azt hittem, hogy Jay sem vevő az ilyesmire. Természetesen nem arról volt szó, hogy nem vágytam a közelségére, de nem akartam magam kiszolgáltatottá tenni. Kényszerítettem magam rá, hogy visszazökkenjek a valóságba, így kilestem a kezeim közül.

- Na? – olyan várakozóan tekintett rám, hogy egyszerűen nem volt szívem nemet mondani neki, így beleegyezően kifújtam a levegőt.

Hagytam, hogy betakarja a szememet a fekete anyag, miközben igyekeztem Jay-re támaszkodni mindenben. Remek munkát végzett – mintha minden nap erre készült volna mióta elmentem –, magabiztosan vezetett egészen a lakásom ajtajáig, ahol csak addig időztünk, amíg ki nem nyitotta az ajtót.

Kicsiket léptem, mert bár biztos karok vezettek, mégis féltem, hogy kitöröm a lábamat, vagy belerúgok valamibe. Amíg Jay becsukta az ajtót és visszajött mellém, addig megpróbáltam lesni, de mindhiába. Hirtelen megéreztem kezeit a vállamon, mivel kicsit balra forgatott.

- Készen állsz? – kérdezte közvetlenül a fülem mellől.

- Naná! – vágtam rá hevesen, amin jót nevetett.

Amikor végre lekerült a szememről a kendő és feltárult előttem a lakás, azt hittem, hogy álmodom. A nappali merőben más színben pompázott, mint amire emlékeztem, a falon pedig egy számomra ismeretlen festmény lógott. Azonban a következő, amin megakadt a pillantásom, a megterített asztal volt.

Ezzel egy időben Jay ajkai a nyakamat kényeztették, amit csak egy halk nyögéssel nyugtáztam a házban lévő félhomályban…

Karnyújtásnyira Tőled... - 33. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 33. fejezetet is! A szavazás lezárult, és most végre Ti magatok is megbizonyosodhattok róla, hogy Natalie megálljt tudott-e parancsolni Ryannek, vagy talán magának? Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez! A kommenteket pedig most is várom :)

Puszi, Angel


33. fejezet - Pofonok

- Jó estét, bizonyára Univision képviselői – szólított meg minket franciás akcentussal egy középkorú férfi.

- Igen, Önök pedig nyilván a tárgyalópartnereink – állt fel Ryan, s miközben én azon agyaltam – szarkasztikus énem elővéve –, hogy micsoda éles elme kellett hozzá, hogy erre rájöjjön, egészen elkalandoztam. – Ő pedig itt Natalie Johnson, a másik cég képviselője – mutatott be.

A tárgyalásunk ugyan döcögősen, de mégiscsak beindult. Mint később kiderült, az ügyfeleink tényleg franciák voltak, és ezt a nyelvtudást egy percig sem féltek megcsillogtatni. A pincér felvette a rendelésünket, majd miután ismét magunkra maradtunk, a másodperc törtrésze alatt kaptam sokadjára is frászt.

Ugyanis nem volt elég, hogy Ryan lába ismét feltűnően közel volt az enyémhez, úgy tűnt, a kedves tárgyalópartnereink is igencsak kaphatóak lettek volna egy kis privát bulira. Erre akkor figyeltem fel, amikor a szokásos körök lefutása után – legalábbis én úgy sejtettem azok voltak – feltűnően sokszor említettek egy felkapott szórakozóhelyet.

Muszáj volt valamilyen menekülőt találnom, de az órámra pillantva ellepett a nyugalom. Ha csak egy kicsit is hasonló kaliberűek a franciák, mint mi, amerikaiak, akkor hamarosan nekik is készülődniük kellett az egész estés bulira. Az újabb elméletgyártásomat csak Ryan egyre feljebb tülekedő lába zavarta meg.

Ijedten ugrottam meg, ahogy megéreztem lábát, amely ezúttal eltökélten haladt felfelé. Látszólag másnak fel sem tűnt a kis mutatványom, mégis roppant kellemetlen volt a helyzet, amit tetézett a velem szemben ülő Ryan önelégült vigyora. Mikor pedig már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, ő még rátett egy lapáttal…

- Nos Natalie, nem érzed talán jól magad? – tette fel a jól álcázott kérdését egy önelégült vigyor kíséretében.

- Oh, dehogynem – füllentettem, majd oldalra pillantottam, de az ügyfeleink inkább a papírok aláírásával voltak elfoglalva, nem a mi kis közjátékunkkal.

A tollak sercegése a papíron mintha egyfajta láncreakciót indított volna el. Egy roppant aljas terv fogalmazódott meg bennem, amellyel Ryant is megleckéztethettem, de az üzletet egy percig sem veszélyeztettem vele. Miután mindhárman összecsukták az aktákat, azonnal felém nyújtották, én pedig nem voltam rest belekezdeni a tervem megvalósításába.

- Köszönjük az együttműködést, remélem, a munkánk gyümölcsöző lesz – tettem meg az első lépést, amivel indulásra ösztökéltem őket, és vették is a lapot.

- Mi is bízunk benne, öröm volt megismerni Önt, Natalie – mosolyodott el egyikük, majd a kezem felé nyúlt.

Naná, hogy hirtelen Ryan is észbe kapott, de már nem volt menekvés. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, összezártam a lábaim, ezzel csapdába ejtve őt. Az arcáról azonnal leolvastam a döbbenetet, és az a „cuki” kis vigyora is egyből leolvadt az önelégült fejéről. Hiába próbálkozott volna, tudta, hogy semmi esélye.

- Nos, Ryan – kezdtem bele mézes-mázos hangon. – Te sem érzed talán jól magad? – vágtam vissza a saját fegyverével egy ördögien angyali mosoly kíséretében.

- Az igazat megvallva kicsit fáj a lábam – sandított az asztalnál álldogálókra. – Ugye nem gond uraim, ha nem állok fel?

- Maradjon csak, örültem a találkozásnak – nyújtotta a kezét Mr. Valencoso. – Ha esetleg meggondolták magukat az esti buli miatt, tudják a számom – kacsintott rám, majd magunkra hagytak.

Elégedett mosoly futott végig az arcomon. Nem csak azért, mert sikeres üzletet kötöttünk, hanem mert Ryant is sikerült megleckéztetnem, valamint valószínűleg a másik fél egy faragatlan tuskónak titulálta, amiért még felállni sem volt képes az asztaltól. Szerencsére rólam teljes mértékben elterelődött a figyelem, így egyedüli haszonélvezője voltam a helyzetnek.

- Elégedett vagy? – dörrent rám Ryan, amint engedtem a szorításon. – Gondolom, végig ez volt a célod!

- Persze, eleve úgy utaztam ide – nevettem el magam. – Bolond voltam, amikor azt hittem, hogy változtál Ryan, te ugyanaz az ember maradtál!

Igyekeztem minél gyorsabban elhagyni az éttermet, hiszen a számlát így is-úgyis Ryan rendezte volna. Odakinn még mindig sűrű szmog borította az utcákat, de már lényegesen nyugodtabb volt a város. Leintettem egy taxit, majd türelmesen vártam, hogy Ryan is megjelenjen.

Eltelt legalább harminc perc, de semmi sem történt, így megelégelve a várakozást, bediktáltam a címet a sofőrnek. Hirtelen kedvet kaptam egy kis városnézéshez, de amint kiszálltam a szálloda előtt, eleredt az eső. Mivel sok választásom nem maradt, így fogtam magam és felmentem a szobámba, hogy legalább beszéljek pár szót az otthoniakkal.

Első dolgom volt, hogy megszabaduljak az esti ruhámtól, majd beálltam a zuhany alá, hogy felfrissüljek egy kissé. Az estét már előre elterveztem, úgy gondoltam, megnézek egy vígjátékot – vagy éppen amit adnak a tv-ben –, a szobámban vacsorázok, majd lefekszem aludni.

A szobaszerviznek leadtam a rendelésemet, másodpercekkel később pedig már a laptopommal az ölemben üldögéltem, és bőszen falatoztam a milánói makarónimat. Elhatároztam, hogy másnap akkor is bejárom New Yorkot, ha törik, ha szakad, és ezúttal nem akadályozhat meg benne holmi kis zápor.

A film ugyan még a felénél sem járt, de én máris úgy éreztem, hogy elalszom. Nem tudnám egész pontosan megmondani, hogy mikor nyomott el az álom, de annyira még tisztán emlékeztem, hogy valami izomagyú pasi akart elcsábítani egy szőke cicababát, aki nem adta meg magát egykönnyen.

Az első dolog, ami visszarántott a való világba, hogy valaki az ajtózárral babrált. Ez még nem is ijesztett volna meg annyira, ha hamarosan nem nyílt volna ki az ajtó is. A sötétben semmit sem tudtam kivenni, csak azt, hogy valaki az ajtóban áll és bár körvonalait megvilágította a folyosóról beszűrődő halvány fény, mégsem jöttem rá elsőre, hogy ki az.

- Ki az? – ültem fel az ágyban, de még mielőtt a lámpa kapcsolója felé nyúltam volna, az illető máris rajtam volt.

- Csak én vagyok az, Ryan – kiabálta a fülembe.

Az első gondolatom az volt, hogy lelököm magamról és rohanok a portára, hogy távolítsák el a szobámból, de tekintve az erőfölényét, erre képtelen lettem. A második ötletem sem volt éppen kivitelezhető, mivel a kezeimet lefogta, de lehelete, mely mindannyiszor megcsapta az arcomat, tudatta velem, hogy részeg.

- Mi a fenének ordítasz velem, nem vagyok süket?! – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadva a pillanatot, hogy kevésbé éber, lekevertem neki egy pofont.

Mindketten döbbenten néztük a másikat, bár állítom, más és más érzések kavarogtak bennünk. Én hatalmas felszabadultságot éreztem, tekintve, hogy rájöttem, soha többé nincs rám hatással. Ryan viszont… neki egészen másról árulkodott a tekintete, inkább volt dühös és sértett.

- Most pedig takarodj a szobámból – váltottam halkabbra, de minden egyes szónak éles, fenyegető nyomatékot adtam.

Egy percig azt hittem, tényleg nem úszom meg, bevallom, attól is rettenetesen féltem, hogy újra megüt, de végül nem tette. Kezével végigsimította az arcomat, de éreztem, ahogy felemelkedett rólam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ismét egyedül voltam a szobában.

Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonom után, hogy tárcsázzam az egyetlen számot, hogy halljam az egyetlen hangot, amelyre vágytam ezen a késői órán. Fogalmam sincs, honnan gondoltam, hogy ilyenkor elérem majd őt, de egyszerűen muszáj volt kockáztatnom.

- Natalie, baj van? – hallottam meg aggódó hangját a vonal másik végén.

- Hiányzol, ez akkora baj? – tettem fel tétován a kérdést. Nem akartam neki elmondani, hogy mi történt, egyszerűen csak a hangja, a közelsége hiányzott. – Ugye énekelsz nekem, ha megkérlek rá?

- Nem tudsz aludni?

- Nem igazán – lódítottam. – Akkor énekelsz nekem valamit?

- Persze – nevetett fel. – De Natalie…

- Igen, én is szeretlek Jay.

Igyekeztem csak a hangjára koncentrálni, a lágy dallamok pedig szinte azonnal megtették a kívánt hatást. Reggel a reluxa alatt bekúszó első napsugarak ébresztettek, amiért hálás voltam. A mobilom a fejem mellett volt, pontosan úgy, ahogy elaludtam, de a vonal már órák óta szétkapcsolt.

Visszanéztem a pontos időt, és döbbenten láttam, hogy Jay majd’ egy órán át beszélt hozzám. Az első szám, amit tárcsáztam, az a reptér volt, hogy megkérjem őket, még a délután folyamán találjanak nekem egy gépet, amivel hazautazhattam Los Angelesbe, hátrahagyva ezt a rémálmot.

Végül is a lényeg megtörtént, az üzlet megköttetett, több ügyféllel pedig tudomásom szerint nem kellett tárgyalni. Viszont még ha így is lett volna, akkor se tudtam volna egy légtérben maradni Ryannel. Felhúztam a köntösöm, majd a fürdő felé indultam, de a szemem megakadt egy borítékon, amely az ajtó alatt volt becsúsztatva.

„Sajnálom!” Mindössze ennyi állt a fehér papíron, én pedig nagyon is tudtam, hogy ki csúsztatta be. Én is sajnáltam. Az életem minden egyes elvesztegetett percét, amit rááldoztam, s a közös jövőnkre. Sajnáltam az együtt töltött időt, a veszekedéseket, a pofonokat, melyeket mellette kaptam…