Karnyújtásnyira Tőled... - 40. fejezet

Sziasztok!

Íme a 40. és egyben utolsó fejezet! Igyekeztem a kedvetekre tenni, tekintve ez az utolsó lehetőségem rá :) Köszönettel tartozom, hogy végigkövettétek a 40 fejezetet, és néha meg is ajándékoztatok egy-egy kommenttel. Sokat köszönhetek Nektek, de tényleg! Konkrétan: 41 rendszeres olvasót, valamint 194 kommentet és egy olyan sztorit, amit sosem fogok elfelejteni! :) Remélem, ha csak egy kis időre is, de boldog perceket okoztam :) Jó olvasást az utolsó fejezethez! Puszi, Angel

Epilógus

~*~ 3 évvel később ~*~

Los Angeles ezen a napon sem volt másabb a szokottnál. Az emberek megbolygatott hangyabolyként rohangáltak a forgalmas útszakaszokon, míg én egy újabb hatalmas dugóban ücsörögtem a kocsimban. A telefonom megállás nélkül csörgött, nekem pedig rá sem kellett néznem, tudtam ki keresett.

Egyelőre azonban nem akartam vele beszélni, mindenképpen túl akartam esni a délutáni kis programomon, amely elsőbbséget élvezett. Ezzel egy időben a hosszú kocsisor is megindult előttem, így végre szabad utat kaphattam a galériába, amely egyszerre volt az életem és a munkahelyem.

Három éve dolgoztam már ott, és visszatekintve egyáltalán nem bántam, hogy így alakult az életem. Eleinte voltak elég húzós időszakok, de szerencsére sokan álltak mellettem, akik nem hagyták, hogy feladjam. Aztán egyik nap úgy ébredtem, hogy tudtam mit akarok az életemtől, és számos döntő lépést hoztam meg aznap.

Kezdtem azzal, hogy – összefogva a bátyámmal –, vettünk egy házat az anyánknak, tekintve az időközben fennálló helyzetet, miszerint Sammel komoly szándékaik voltak a jövőjüket illetően. Boldogan asszisztáltam az összeköltözésüknél, ahogy egy évvel később az esküvőjükön is.

A következő nagy lépés az volt, hogy beköltöztem a hónapokkal azelőtt vásárolt házamba, amely már teljes mértékben készen állt arra, hogy belakják. Persze ebben nagy segítségemre volt az a tény is, hogy eközben több képemet is sikerült eladnom, valamint egyre jobb lettem a szakmában is.

Vicky rengeteget segített nekem, nagyszerű barátok lettünk. Sokszor fordult elő, hogy amíg ő beszerző körúton volt, addig én tartottam a frontot az üzletben. Az első eladásom is egy ilyen alkalommal történt, én pedig olyan boldog voltam, hogy amikor Vicky visszajött, szabályosan a nyakába vetettem magam.

Mosolyogva idéztem fel az emlékeket, miközben a galéria felé tartottam a parkolóból. Szándékosan mentem a park felé, ugyanis feltett szándékom volt, hogy meglepem magunkat egy kis kávéval a mai napon. A kedvencünket rendeltem, majd sietős léptekkel futottam át az úttesten.

- Jó reggelt, Vicky! – köszöntem rá hangosan szokásomhoz híven, mivel tudtam, hogy ilyenkor még az emeleten rendezi az iratokat. – Hoztam kávét is, gyere le, mert még a végén kihűl!

- Jövök, Natalie! – kiabált le, majd egy hatalmas csattanást hallottam. Furcsa volt ez az egész helyzet, hiszen emlékeim szerint nem volt semmi nehéz tárgy odafenn, ezért elindultam felfelé. Már majdnem a lépcső tetején voltam, amikor Vicky elém állt, ezzel elállva az utat. – Mehetünk is, csak elejtettem az egyik dossziét – motyogta zavartan.

- Biztos? Csak nem rejtegetsz valakit odafenn? – vigyorogtam sejtelmesen, bízva benne, hogy lebuktattam.

- Bolondnak nézel? – sipított felháborodottan. – Inkább menjünk dolgozni, nyomás! – adta ki a parancsot, majd finoman tolni kezdett lefelé.

Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de úgy döntöttem, ezzel ráérek majd később is foglalkozni. Alig értünk le, máris szembe találtuk magunkat egy új vevővel, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy körbevezessem. A kis körút végére annyit megígért, hogy visszatér még hozzánk.

A nap nagyrészt ugyanúgy telt, mint az eddigiek… potenciális vevők jöttek és mentek, mi pedig igyekeztünk a legjobb formánkat hozni. Ebédszünetben beültünk a közeli kis étterembe, ahol már törzsvendégnek számítottunk egy ideje. A nap megkoronázása mégis az volt, amikor egy festményt valóban sikerült eladnunk.

- Vicky, nekem mennem kell – álltam fel a kényelmes bőrkanapéról, félbeszakítva a beszélgetésünk. – Holnap a szokott időben – búcsúztam tőle, majd kisiettem az üvegajtón.

A terveim között szerepelt, hogy mielőtt találkozom Sammel, még hazarohanok átöltözni, így ennek megfelelően tettem. Meglepetésemre a ház nem volt üres, mert az ismerős kocsi most is ott állt a bejárón. Kapkodva szálltam ki a kocsiból, de az ajtóban máris szembe találtam magam életem sokadik szerelmével.

Több szempontból is tökéletes volt. És hogy miért? Egyrészt mindig hazavárt, és soha nem volt velem mogorva, állandóan – már-már betegesen – hízelgett, ezzel kivívva az állandó figyelmemet. Másrészt pedig nem szólt vissza, nekem adott igazat mindenben és alkalom adtán még melegített is.

- Oh, hát megvagy, Éjfél – kaptam fel az apró szőrcsomót. – Elárulod nekem, merre van a gazdi? – gügyögtem neki, akár egy babának.

Nos, igen… ha már babákról van szó, személy szerint én is nagyon vágytam egyre. Ezért is ért váratlanul, amikor Sam bejelentette, hogy valószínűleg terhes, de a biztonság kedvéért menjek el vele a nőgyógyászhoz. Pont oda kellett volna tartanom, de persze mint mostanában mindig, én megint késésben voltam.

- Szia, Natalie – ölelt át hátulról Jay, mire alig halhatóan felnyögtem, mikor megéreztem édes leheletét a nyakamnál. – Nagyon hiányoztál már – suttogta a fülembe.

- Ugyan, ne butáskodj – kacagtam el magam a vallomásán, majd felé fordultam, hogy egy apró puszit lopjak tőle, ami persze egy csókká nőtte ki magát. – Csak átöltözni jöttem, és már rohanok is tovább – ismertettem vele a mai programot, de ügyet sem vetve minderre, tovább ostromolt.

Nem árulok el újdonságot azzal, hogy természetesen nem tudtam ellenállni neki, így hagytam, hogy az együtt eltöltött hossz idő után ismét elcsavarja a fejemet. Számításaim szerint amúgy is volt még fél órácskám, és mivel a vetkőzésen már túl voltam – hála Jay-nek – így nem sok egyéb feladat maradt nekem…


A kis délutáni kalandunknak az lett a vége, hogy bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elszabadulni Jay édes kísértést kínáló csókjaitól. A hajam és a sminkem ugyan vont némi kívánnivalót maga után, de nem akartam megvárakoztatni Samet.

Szerencsére nem késhettem olyan sokat, ugyanis barátnőm türelmesen, nem utolsó sorban pedig jókedvűen várakozott a klinika bejáratánál. Az ő helyében én is boldog lettem volna, de mi egyelőre még csak a baba projekt megbeszélésénél sem tartottunk, hiába is gyakoroltuk sokszor a kivitelezést.

- Bocsi a késésért, de Éjfélt meg kellett etetnem – kezdtem magyarázkodásba, de Sam sem most jött le a falvédőről, rögtön rájött, hogy ködösítek.

- Aha, és Éjfél kócolta ennyire össze a hajad, vagy esetleg egy másik kandúrt is tartasz a háznál? – vágott vissza diadalittas vigyorral az arcán. – Natalie, nincs ezzel semmi baj, a szex jó dolog – azzal lezárva a beszélgetést befelé húzott.

- Jó, igazad van – sóhajtottam fel, leplezve ezzel a zavaromat. – Tényleg kicsit… öhm… huncutkodtunk – nyögtem ki végül. – Viszont itt vagyok, és ez a lényeg, nem?

- Dehogynem! – vágta rá habozás nélkül, majd hosszas mesélésbe kezdett, ami az újabb munkahelyi pletykákat illette.

Furcsa volt, hogy én már nem voltam ennek az egész őrült körforgásnak a részese, de mostanra hálás voltam Ryannek, hogy kirúgatott. Sok idő kellett, mire rádöbbentem, hogy ezzel voltaképpen a javamat szolgálta, és ma már semmire sem cseréltem volna el a mostani munkámat.

Az újabb, hosszas merengésemből az asszisztens hangja szakított ki, amikor is behívta Samet. Egy bátorító mosoly kíséretében elengedtem barátnőm kezét, majd mivel magamra maradtam, elindultam a kávéautomaták felé. Sajnos az idő – ahogy az ilyenkor lenni szokott – talán még lassabban telt, mint általában, de kivételesen nem zavart.

Figyeltem a hatalmas pocakkal érkező fiatal nőket, akiknek az arcáról mindannyiszor boldogságot olvashattam le. Elképzeltem, ahogy Sam is majd gömbölyödő pocakkal fog átsétálni hozzánk, vagy talán én magam is. Egy percig sem tagadtam, hogy mennyire tetszett az ötlet, ám nem akartam magam belelovalni.

Miután már a második adag kávét is magamba döntöttem, úgy határoztam, inkább meghallgatom a hangposta üzeneteimet, amiket még reggel hagyott Jay. Beütöttem az ismerős számkódot és türelmesen vártam, hogy meghalljam a hangját. Ezúttal azonban teljesen ledöbbentem szavai hallatán.

- Tudom, hogy nem veszed fel és nem akarod hallani, de én akkor is elmondok neked egy titkot – kezdte bátortalanul. – Először is szeretnék sok boldog születésnapot kívánni az én hercegnőmnek, másodszor pedig a kérdésedre választ adva igen, szeretném, ha meglepnél egy csöppséggel. Este találkozunk, addig vigyázz magadra!

A hirtelen jött döbbenettől legalább tízszer – ha nem húszszor –hallgattam meg az üzenetét, nem értettem-e félre valamit. De nem. Ő is arra vágyott, amire én, egy kisbabára. Alig vártam, hogy Sam kilépjen végre a vizsgálóból, mert igencsak fenn állt a veszély, hogy egy vadidegennek ugrom a nyakába.

- Kész is vagyunk, Samantha – jelent meg az ajtóban egy őszes hajú orvos Sam mellett. – Akkor a további eredményekért fáradjanak még be, aztán megbeszéljük, hogyan tovább – búcsúzott.

- Na, mit mondott a doki? – faggattam, miközben én is majd meghaltam, hogy megosszam vele a jó hírt.

- Vissza kell jönnünk még, de bizakodhatunk – ölelt át szorosan. – Annyira szeretném megajándékozni a bátyádat egy kisbabával.

- Így is lesz – biztosítottam, mivel valóban teljesen biztos voltam abban, hogy ez meg fog történni. Felkaptam a táskámat, és már indultunk is a kijárat felé, ugyanis Sam megígértette velem, hogy elmegyek vele vásárolgatni. – Nekem is van egy hírem egyébként – váltottam témát. – Jay is szeretné, ha belevágnánk a baba projektbe.

- Komoly? Natalie, hiszen ez szuper! – sikított Sam, és ma már sokadjára is a nyakamba vetette magát. – Akkor ezek után soha többé nem panaszkodom, ha késel egy kósza numera után – emelte a magasba kezét. – Cserkész becsszó!

Az évek folyamán szerencsére megtanultam elengedni az ilyen beszólásokat a fülem mellett, ám úgy tűnt, Sam még mindig tud meglepetéseket okozni. Egy kiadós vásárlással később pedig hajlandó volt hazaengedni, de furcsa módon ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el a lakásomhoz, mert Alex ott fogja várni.


Az egész nap tele volt meglepetésekkel, ám a legnagyobb mégis az volt, amikor a saját házamban egy hadseregnyi ember esett nekem, miközben azt ordibálták a fülembe: „Meglepetés!” Előbb megrökönyödve álltam a letámadók hadát, majd elérzékenyülve fogadtam a jókívánságokat.

Az utolsó, aki meglepett, Jay volt. Tudtam, hogy készül valamire, ugyanis olyan sunyin sétált felém, kezeit a háta mögött tartva, mint aki készül valamire. A következő pillanatban valaki befogta a szememet, nekem pedig kezdett rossz érzésem lenni. A hangok elcsendesedtek, végül mégis erőt vettem a félelmeimen.

- Natalie, szeretném, ha elfogadnád ezt az ajándékot – fogta meg a kezemet Jay, majd valami puhát helyezett a tenyerembe, ekkor pedig végre újra láttam.

Egy aprócska, fekete dobozt tartottam a kezemben, és csak egy komplett idióta nem tudta, hogy mit is rejthet. Izgatottan, remegő kezekkel nyitottam fel a kis ékszerdobozt, mikor megpillantottam benne a gyűrűt. Könnyes szemekkel pillantottam fel Jay-re, és a karjaiba bújtam.

- Leszel a feleségem? – tette hozzá az iménti kis monológjához. – Mert én semmi mást nem szeretnék jobban ezen a világon – csókolt a nyakamba.

- Igen, leszek a feleséged – adtam meg a válaszomat, ezzel megpecsételve közös életünk minden további percét.

Vége

Elérkeztünk tehát a végéhez, ezzel a fejezettel valóban lezárul Jay és Natalie története. A fiatalok két hónap múlva megtartják az esküvőt, ahol csak a szűk családi és baráti kör vesz részt, valamint egy hónappal korábban Natalie bejelenti, hogy kilenc hónap múlva szülők lesznek. Így hát az esküvő után hét hónappal Natalie életet ad egy Los Angeles-i kórházban Mia Rathbonenak :)

Éjfél:



A gyűrű:

Karnyújtásnyira Tőled... - 39. fejezet

Sziasztok!

Íme a 39. fejezet! Tudom, kicsit késtem, de az egyetem teljesen lefoglal :( Most viszont itt van az utolsó előtti fejezet. Jövő héten kedden pedig végleg lezárom Natalie és Jay életét, legalábbis az én képzeletemben :) Jó olvasást, remélem, ez a fejezet is okoz meglepetéseket! Kommentek... nem könyörögtem sosem értük, de most jól esne pár darab, főleg így a vége felé. Puszi, Angel


39. fejezet - Ez még csak a kezdet…

Mikor felébredtem, szomorúan vettem tudomásul, hogy Jay már lelépett. A kis üzenete azonban, miszerint délután még találkozunk, egyből jobb kedvre derített. Jókedvűen botorkáltam le az emeletről, hogy készítsek egy teát magamnak, közben az újságot is magamhoz vettem.

Nem késlekedhettem sokáig, hiszen munka nélkül senkinek éreztem magam. Sosem voltam az a fajta, aki egész napokat ücsörgött egymagában, és a legnagyobb teljesítménye az volt, hogy kivitte a szemetet. Tettre kész voltam, így azonnal belevetettem magam az álláshirdetések sűrűjébe.

Bár fogalmam sem volt, mit hittem, mégis sorra karikázgattam be az elsőre megfelelőnek tűnő hirdetéseket. A lelkesedésem azonban egyre inkább fogyni látszott, mivel a felhívott állásokat már mind betöltötték. Csalódottan kortyoltam az utolsó csöpp teámat, majd felrohantam az emeletre, hogy megágyazzak.

Elhatároztam, hogy hamarosan valóban átköltözöm majd ide, és végre ismét a saját lábamra állok. Ehhez azonban több dologra is szükségem volt. Egyrészt egy új munkahelyre, másrészt pedig támogatásra a családom részéről. Ott volt még Jay is, aki mit sem sejtett a terveimről.

Az említett nagy örömömre meg is érkezett, így csapot-papot hátrahagyva rohantam biztonságot adó karjaiba. Nem tehetek róla, egyszerűen vágytam a közelében lenni, ezt pedig ő is hasonlóan érezhette, mivel majd’ megfojtott az ölelésével, az arcán pedig gyermeki izgalom látszott.

- Képzeld, azt hiszem, sikerült neked munkát találnom – ecsetelte lelkesen, és az ágy felé kezdett húzni. – Az egyik galériában kellene segítened, persze ha nem akarod, nem kell – jegyezte meg gyorsan, hiszen valószínűleg láthatta rajtam az őszinte döbbenetet.

Bevallom, minden megfordult a fejemben, csak az nem, hogy Jay munkát talált nekem. Sokkal inkább örültem volna, ha azzal állít be, hogy együtt töltjük az estét, akár a hétvégét. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, sarokba szorítottak. Nem volt menekülési útvonalam, és teljesen bepánikoltam.

Kerestem a megfelelő szavakat, a miérteket… de nem találtam őket. Egyszerűen magam sem tudtam megfogalmazni pontosan, mi is volt a baj. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem, az utcán sétálgató embereket, lassan megnyugodtam, és a bátorságom is összeszedtem, hogy visszasétálhassak Jay-hez.

- Én ezt nem akarom, ne haragudj Jay – kezdtem bele lehajtott fejjel. – Nem akarom, hogy irányíts, főleg nem azt, hogy tőled függjek!

Kimondtam. Abban a percben megértettem minden félelmemet, hiszen világ életemben egy valamitől rettegtem, attól, hogy valaki majd meghozza helyettem a döntéseim, valaki kitapossa az ösvényt számomra. Kísértetiesen emlékeztetett ez az életforma a régi életünkre, így talán érthető volt, miért is idegenkedtem.

Jay arcáról mély döbbenetet olvastam le, és bár tisztában voltam vele, hogy ezzel kétség kívül neki is fájdalmat okoztam, már késő volt. Jóvátenni semmivel se tudtam volna, csak ha hirtelen mindent meg nem történtté teszek, ami nem állt módomban. A velem szemben ülő férfi azonban nem adta fel egykönnyen.

- Natalie – csúsztatta kezét az enyémre, mire összerezzentem –, ne beszélj butaságokat, kérlek. Szó sincs arról, hogy irányítani akarlak, csak szerettem volna segíteni. Persze, ha úgy érzed, hogy te ezt nem akarod, felejtsük el – zárta le a beszélgetést, majd magához húzott, és szorosan átölelt.

Ezzel az apró gesztusával minden kétségemet és tanácstalanságomat képes volt feledtetni velem. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam, és ha nem lettünk volna ebben az abszurd helyzetben, még az is megfordult volna a fejemben, hogy összenyomom őt.

- Hiszek neked – szólaltam meg végül, mire rám emelte kíváncsiságtól égő zöld szemeit. – Tudom, hogy nem akarsz irányítani engem, de ez túlságosan hirtelen jött.

- Tudom, és mondtam, hogy nem kell vele foglalkoznod – szabadkozott. – Csináljunk úgy, mintha nem mondtam volna semmit, rendben? – simogatta meg az arcomat.

- De ez nem igaz – vágtam a szavába újonnan jött lelkesedéssel. – Szóval halljuk, milyen munkát találtál nekem? Csak azt ne mondd, hogy a Rathbone biztonsági szolgálat keres munkaerőt – vetettem be egy ártatlan poént.

Jay elmesélte, hogy járt a galériában, ahol a festményt is vette. Vicky szerencsénkre jó kedvében volt, és így sikerült összehozni nekem egy állásinterjút délutánra. Ettől kezdve egész feldobódtam, és már csak egy távoli emlék volt a sok félelem. Izgatott voltam, hiszen végre volt esélyem bizonyítani.


Hazamentünk, hogy keressek egy megfelelő ruhát, valamint, hogy egy kicsit rendbe tudjam szedni magam. Egy elegáns, mégis könnyed nyári ruhát választottam végül, majd a frizurámmal bíbelődtem. Már éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor halk kopogtatást hallottam.

- Bújj be – kiabáltam ki a szekrényből, ahol pár vázlatomat kerestem.

- Csak én vagyok az, Sam – hallottam meg barátnőm vidám hangját, percekkel később pedig már az ágyon való landolását is.

- Hallottad a legújabb híreket? – ültem le mellé egy rakat régi rajzommal. – Jay talált nekem munkát, megyek állásinterjúra – újságoltam a legfrissebb híreket. – Először totál kiborultam, de szerencsére észbe kaptam…


A kis mesedélutánomnak végül az lett a vége, hogy majdnem elkéstem a megbeszélt helyről, így rohamléptekben futottam a kocsiig, hogy aztán egy eszelős autós üldözést imitáljak egymagam a Los Angeles-i forgalomban. Még frappánsnak is tartottam volna a helyzetet, ha nem ilyen fontos pillanatban történt volna.

Hálát adtam az égnek, ugyanis gond nélkül megérkeztem a galériához, és a közelben találtam is parkolóhelyet. Az utat mégis futólépésben tettem meg, így csak pont annyi időm maradt, hogy a sminkemre a kocsiban, a hajamra pedig a hatalmas üvegajtó ideiglenesen tükörként funkcionáló részében vessek egy pillantást.

Utolsó simításként pedig egy ellenállhatatlan mosoly is dukált a teljes meggyőzés érdekében. Amint benyitottam, a pult mögött ülő lány tekintete azonnal találkozott az én fürkésző pillantássommal. Gyorsan kifújtam a benn tartott levegőt, majd magabiztos léptekkel felé indultam.

- Jó napot, az állásinterjú miatt jöttem, Natalie Johnson vagyok – nyújtottam a kezemet, ezzel egy időben pedig átnyújtottam a rajzaimat is.

- Igen, vártalak már – mosolyodott el. – Vicky vagyok, a jelenlegi idegenvezetőd itt. Ha nagyon poénosra akarnám venni a figurát, üdv, a purgatóriumban! Hjaj, ez nekem sose ment – nevetett fel. – A humorizálás nem az én oldalam.

- Szerintem nem volt rossz – biztattam. – Különben is, ha én is itt leszek, majd segítek tökélyre fejleszteni ezt az adottságot.

A galéria nagyon tetszett, hiszen voltaképpen közvetve az életem legmeghatározóbb helyének is nevezhettem volna. A festmények egytől egyig lenyűgözőek voltak, és elképzelésem sem volt róla, hogyan tudta Jay ezek közül kiválasztani mégis a legszebb és legkifejezőbbet.

Vicky szakértő szemmel megnézte a vázlataimat, ami első látásra furcsának tűnt. Bár sejtettem, hogy valószínűleg nem a semmiért dolgozott egy ilyen helyen, mégis voltak kétségeim. Azonban ezeket rögtön szertefoszlatta, amint beszélni kezdett egy-egy állítólagos korszakomról.

Az órák csak úgy repültek, mi pedig egy percre sem untuk meg a beszélgetést. Kiderült, hogy elég sok közös vonásunk van, és itt nem feltétlenül a szilikon mellekre gondoltam, sokkal inkább a rajz iránti szeretetre, amely őt is ebbe a varázslatos világba csábította.

- Ugyan nem én mondom ki a végleges választ, de ha rajtam múlna, biztos lehetsz benne, hogy itt mindig lesz helyed – ölelt át búcsúzóul. – Amint biztosabbat tudok, hívlak majd, ígérem.

- Köszönök mindent, Vicky – hálálkodtam sokadjára is a nap folyamán.


Valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg, amely még késő délután sem múlt el. Izgatottan járkáltam fel-alá a lakásban, miközben azon kattogott az agyam, hogyan tovább… Jó úton haladtam afelé, hogy legyen egy munkám, amit imádtam, és egy férfi, aki megadhatta, amire mindig is vágytam.

Egyetlen telefon kellett csupán, hogy mindez eldőljön…

Karnyújtásnyira Tőled... - 38. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 38. fejezet is! Elnézést a késésért, de most sikerült összeszednem magam :) És természetesen kedden érkezik a 39. fejezet is! Ez egy újabb Jay szemszög lesz, amely fordulatokkal szolgálhat még. Nem is ragozom tovább, jó olvasást! A kommenteket most is várom :) Puszi, Angel


38. fejezet - Düh / Jay szemszöge

Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az a mocsok Ryan nem riad vissza a tisztességtelen módszerektől sem, de azzal, hogy kirúgatta Natalie-t, végleg kihúzta a gyufát. Egy alapos verés már akkor is járt volna neki, amikor nekem esett a parton, de akkor nem tettem semmit.

Kétszer is megúszta, hogy helyben hagyjam, azonban ezúttal nem akartam semmit a véletlenre bízni. Mégsem hagyhattam szó nélkül, hogy így bánjon azzal a nővel, akit szeretek, így hamar megfogalmazódott az édes bosszú ötlete. Nagyon is tudtam, hogy ez sehová se vezet, de ezúttal elvakított a düh.

Mivel az idő már elég későre járt, így inkább Natalie-t részesítettem előnyben, s az együtt töltött kellemes perceket. Mióta hazajött New Yorkból egészen megváltozott, persze jó értelemben. Megvallom, féltem ettől az úttól, főleg attól, hogy rádöbben majd, nem szeret engem.

Ahhoz viszont túlságosan is gyáva voltam, hogy ezeket a félelmeket megosszam vele, vagy akárkivel. Elvégre sosem voltam az a fajta ember, aki kisgyerek módjára kezd rinyálni arról, mennyire fél valaminek vagy valakinek az elvesztésétől. Az nem én lettem volna, nem az a laza, tökös srác, akinek mindenki ismert.

Bár kétség sem fér hozzá, hogy az elmúlt időben változtam, formálódtam, de legbelül még mindig az a lázadó kamasz voltam, aki falja az életet. Ezúttal azonban túl nagy falatot akartam magamnak, és benne ragadtam a szerelem nevű nagy csapdában, amelyből megjegyzem, egyelőre semmi kedvem nem volt szabadulni.

- Nem vagy éhes? – fordította maga felé az arcom Natalie. – Arra gondoltam, ketten összeüthetnénk valamit – mosolyodott el.

- Nem is tudom – hunytam le a szemem, miközben végiggondoltam, mit tudnánk csinálni. Arra jutottam, hogy az ezernyi variáció között egy sem volt szorosabb összefüggésben a főzéssel, így gyorsan hárítottam. – Mi lenne, ha csak rendelnénk valamit?

- Nem szereted a főztömet? – esett nekem dühös arccal, ami megmosolyogtató volt számomra.

- Dehogynem, kis méregzsákom – húztam közelebb egy csók erejéig, majd a nadrágomban lévő telefonom után kezdtem kutatni, hogy tárcsázzam a kedvenc éttermem. – Jó estét, házhozszállítást szeretnék kérni – kezdtem bele a sablonszövegbe, miután sikerült elszakadnom Natalie ajkaitól.

Szerencsére sikerült vele feledtetni a kezdeti gondokat, ugyanis a vacsora alatt már nyomát sem mutatta, hogy ideges lenne. Még mindig a hálóban voltunk, mivel semmi kedvünk nem volt kimozdulni onnan. Egymást etetve merültünk el egy-egy beszélgetésben, jókat nevetve.

A kiadós vacsora után sem tétlenkedtünk, beraktunk egy filmet, én pedig valamikor a közepe táján el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen zsibbadt a karom, mégis igyekeztem óvatosan kihúzni Natalie feje alól. Egy kis mocorgás után ki is szabadultam az ideiglenes fogságból, majd a fürdőbe indultam, felfrissülést remélve.



Egy gyors frissítő zuhany után egyből más színben láttam a világot, így egy apró üzenet után, amit az éjjeliszekrényen hagytam, elsiettem, hogy mindent elrendezzek még a mai nap folyamán. Mielőtt még elindultam volna haza, egy óvatos puszit adta Natalie-nak, majd lesiettem a lépcsőn.

A város, mint mindig, most is ezerrel pörgött, akárcsak a gondolataim. Első lépésként rá kellett jönnöm, hogy Ryan hol lakik. Persze sejtéseim voltak Natalie elmondásai alapján, de ezúttal biztosra kellett mennem. Mindezek mellett meglepetést is akartam szerezni Natalie-nak, na nem Ryan összeverésével… ahhoz egészen más terveket szövögettem.

A galériába indultam, ahol nemrégen a festményt is vettem Natalie-nak. Az volt a tervem, hogy megkérdezem Vicky-t, kellene-e valamilyen segítség a galériában, vagy lenne-e lehetőség rá, hogy Natalie is kiállíthassa a műveit. Mindennél jobban szerettem volna neki segíteni, és erre megvoltak az esélyeim.

- Vicky, segítened kellene – tértem rögtön a lényegre, amint beléptem, kivívva ezzel a maradéktalan figyelmét.

- Miben is? – nézett rám érdeklődve. – Bár tudod, ha ismét egy festményre van szükséged, szívesen segítek – tette hozzá gyorsan, majd máris egy rakat kép felé húzott. – Ha az előző tetszett, akkor ez is elnyeri majd a hölgy tetszését – mutatott egy újabb képre, de halk köhögésem kizökkentette. – Baj van?

- Tetszik ez a határozottság, de nem egy újabb kép miatt jöttem – folytattam higgadtan az iménti monológot, amelyet nemrég félbeszakított. – Szeretném, ha segítenél nekem állás ügyben.

- Neked? Szakmát váltasz? – mért végig hitetlenkedve, én pedig akaratlanul is elnevettem magam az értetlenségén. Hiába volt egy dekoratív nő, úgy tűnt az eszét valahol elhagyta két plasztikai műtét között.

- A barátnőmnek – sóhajtottam. – Kirúgták, és jól jönne valami meló. Főleg, hogy a rajzolás az élete. Mit gondolsz, Vicky, tudnál segíteni?

Bevetettem a szerintem csöppet sem elhanyagolandó férfi sármot, amelyet minden valamire való hím elsajátított még a születésekor. Eleinte mégis úgy tűnt, hiába. Aztán pár telefonnal később és pár perc intenzív hallgatás után – amely elég idegtépő volt – Vicky végre hajlandó volt megszólalni.

- Rendben, délután jöjjön be, és meglátjuk, mit tehetünk – nyögte ki végre. – Remélem, valóban olyan jó, amilyennek mondod – fenyegetett meg játékosan.

- Elhiheted – kiabáltam még vissza az ajtóból, majd sietve a közeli kávézó irányába indultam, hogy a további programokhoz kellő löketet adjak.


A sztárságomnak és a sármomnak egyedül a kávézóban nem tudtam hasznát venni, ugyanis a sor csak nem akart megnyílni előttem. Türelmesen vártam, amíg végül a kezemben lehetett a kávéadagom. Belekortyoltam a forró koffeintartalmú italba, de szinte azonnal azt éreztem, hogy visszaköpöm.

Nem más üldögélt az egyik asztalnál halálos nyugalommal, egy újságot lapozgatva, mint Ryan. Nekem sem kellett több, a düh újra elöntötte az agyamat, de mintha hirtelen valami vészjelző-féle megszólalt volna a fejemben, és indulásra sarkallt, minél távolabb a kávézótól.

Az utam azonban csak a közeli padig vezetett, ahol leülve vártam a megfelelő pillanatot, amikor csak négyszemközt lehetünk. Eleinte egész türelmes voltam, csak figyeltem a járókelőket, akik valószínűleg nem is hitték el, hogy engem láttak, ugyanis rendre elmentek mellettem.

Megmosolyogtam a hitetlenségüket, azonban ezúttal kivételesen örültem ennek. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, így mondhatni meglapulva vártam, hogy Ryan kisétáljon végre, amely fél óra távlatából úgy tűnt, sosem jön majd el. Kezdtem azt hinni, hogy nem vettem észre, mikor távozott, amikor végre kisétált.

Gyors léptekkel indultam el utána, mégis megtartva a kellő távolságot. Ahogy a gondolataim csapongtak, már teljesen biztos voltam benne, hogy komplett hülyét fogok magamból csinálni, így elhatároztam, hogy csak kérdőre vonom, és semmiképpen sem hagyom, hogy elfajuljon a dolog. Naná, hogy nem így történt.

- Ryan! – kiabáltam utána, ő pedig azonnal megtorpant a hangomra. – Beszélhetnénk? – vettem elő a jobbik modorom, de amint felém fordult, és megpillantottam azt az önelégült mosolyt az arcán, rögtön lemondtam erről a szándékomról.

- Mit akarsz? Csak nem Natalie küldött? – bokszolt a vállamba. – Haver, jobb lesz, ha beletörődsz! Mindössze kiegyenlítettem a számlát – röhögte el magát.

Eddig tartott minden jóindulatom, ugyanis a következő pillanatban minden erőmet beleadva behúztam neki egyet, melynek eredményeképpen rögtön elterült a földön. Szánalmas féregként néztem le rá, míg ő grimaszolva tapogatta az ütésem nyomát, amelyet az imént kapott.

- Szemét alak vagy! El sem tudod képzelni, Natalie min megy át miattad! De tudod mit? Ne is akard! Neki már ott vagyok én! – azzal hátat fordítottam neki, és magára hagytam.

Nem voltam elégedett a viselkedésemmel, de mélyen magamban nagyon is élveztem a helyzetet. Beszálltam a kocsiba és gondolkodás nélkül Natalie-hoz siettem. Szerettem volna neki elmondani, hogy sikerült állást találnom, viszont a Ryan ügyet nem akartam felhozni.

A kocsija még a ház előtt parkolt, így nyugodtan sétáltam be a lakásba. Felsiettem az emeletre, ahol sikeresen meg is találtam. Éppen ágyazott, amikor betoppantam, ő pedig mindenről megfeledkezve borult a nyakamba. Szorosan megöleltem, majd úgy döntöttem, rögtön megosztom vele a jó hírt.

- Képzeld, azt hiszem, sikerült munkát találnom neked – húztam az ágy felé. – Az egyik galériában kellene segítened, persze ha nem akarod, nem kell – váltottam taktikát, döbbent arcát látva.

Nem értettem, mi történhetett, ami miatt ennyire rosszul fogadta. Váratlanul kihúzta a kezét az enyémből, és az ablakhoz lépett. Percekig csak a tájat bámulta, de mikor ismét megfordult, zavartabb volt, mint előtte. Látszott rajta, hogy nem találta a szavakat, végül mégis megeredt a nyelve.

- Én ezt nem akarom, ne haragudj, Jay – hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Nem akarom, hogy irányíts, főleg nem azt, hogy tőled függjek!

Az utolsó mondatával okot adott arra, hogy féljek. Nem tudtam mire vélni, mi történhetett, mióta utoljára találkoztunk, de ki kellett derítenem. Nem akartam elhinni, hogy ennyire elpuskáztam volna a kapcsolatunk ezzel az egyetlen, s a jelek szerint meggondolatlan lépésemmel.