Karnyújtásnyira Tőled... - 17. fejezet

Sziasztok!

Fenn is a 17. fejezet! Kiderül, vajon Natalie meddig bírja a civakodást Jacksonnal :) Jó olvasást, a komikat pedig várom! Puszi!


17. fejezet - Civakodás

Mielőtt még újra egymás fejéhez vághattunk volna bármit, az ajtóban megjelent Jay zenekara, és belénk fojtották a szavakat. A hirtelen támadt csend, amely ránk borult, roppant módon zavaró volt, de a srácok, mintha mi sem történ volna, elkezdték faggatni őt – engem figyelembe sem véve – a baleset körülményeiről, és már a bú felejtő partit is szervezgetni kezdték.

- Ne lógasd már az orrod – boxolt bele a vállába Ben. – Majd elmegyünk egy jó kis klubba, és felszedünk pár nőt.

Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy ezt hallanom kellett, reflexszerűen forgattam meg a szemeimet. A fiúk viszont roppantul élvezték a helyzetet, még pár lesajnáló pillantást is kaptam, amire legszívesebben úgy reagáltam volna, hogy kapnak egy-egy pofont. Fejben el is terveztem, hogy Bennel kezdem a sort, ugyanis sejtettem, hogy ő volt a felbujtó.

- Megkérdeztem a dokit, és azt mondta, ha jobban leszel, holnap haza jöhetsz! Nem kell sokáig elviselned ezt a poklot – és a hangsúly természetesen a poklon volt.

Kezdett elég kellemetlen lenni a helyzet, így fogtam magam, és kisétáltam a folyósóra az ajtó előtt álldogáló biztonságiakat megkerülve. Kis bolyongás után rájöttem, hogy fogalmam sincs merre vagyok, és ha ebben az életben még vissza akarok találni a szobába, és nem a szertárban meghalni, akkor kerítenem kell valakit, aki segít.

Ilyenkor egy árva lélek sem járkál erre, vagy mi van? – morgolódtam félig hangosan, de gyorsan lehalkítottam magam. Még csak az hiányzott volna, hogy egyenesen a dilisek közé importáljanak. Kezdtem feladni a reményt, amikor a végeláthatatlan hosszúságú folyósón megláttam egy ismerős alakot.

- Sam! – kiabáltam neki, még én is tisztán hallottam a hangomban rejlő hisztéria kezdeti jeleit. – De jó, hogy bejöttél – borultam a nyakába, amint belátható közelségbe kerültünk.

- Natalie, neked meg mi bajod? – ölelt meg. – Te reszketsz, mint a nyárfalevél, és a szobádban sem találtalak, csak pár idiótán vigyorgó pasast Jackson mellett.

- Féltem, hogy egy szertárban fogok meghalni öregen, és szenilisen – motyogtam, miközben belekarolva elindultunk a kórterem felé.

- Aha… Szóval azt hitted, hogy megúszod majd az idősek otthonában folyó kő-papír-olló játékokat? – kuncogott.

- Semmi pénzért – nevettem el magam.

Szerencsére a fiúk elmentek mire mi visszaértünk, már csak az orvost találtuk ott, aki vizsgálatokat csinált éppen, és elmondta Jacksonnak is, amit Ben már készségesen közölt vele. Sam segített levenni a köntösömet, és nagy meglepetésemre behozta a rajzcuccaimat, meg pár dolgot, amire szükségem lehet.

- Köszönöm, hogy gondoltál rám – sóhajtottam, mikor végre újra az ágyban voltam, és tudtam figyelni arra, amit Sam mond. – Ne akadj ki nagyon, de itt volt Ryan.

- Mit keresett itt? – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Ez a pasi keresi a bajt, ez biztos… mit mondott? – halkította le magát, mikor az orvos szúrós pillantásokat lövellt felénk.

- Közölte, hogy Barbara informálta arról, hogy benn vagyok, és hogy a szerződések mind ott vannak George asztalán.

- Remélem elhajtottad. Nem hiányzik, hogy állandó látogatód legyen – mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.

Nem volt időm megválaszolni a kérdését, mert Jay horkantása egyből megválaszolta helyettem is … Sam pedig szemrehányó pillantások tömkelegét lövellte felém, én meg legszívesebben elsüllyedtem volna az ággyal együtt. Mégsem előtte kéne elmondanom, hogy féltékennyé akartam tenni…

- Jól esett, hogy foglalkozik velem – nyögtem ki a gyenge magyarázatot. – Hálás vagyok neki, hogy elintézett mindent, na.

- Aztán ne panaszkodj nekem, hogy segítsek – vonta meg a vállát, és láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolta.

Elképzelni sem tudtam az életem a barátsága nélkül. Ha ő nem lett volna mellettem az elmúlt időszakban, valószínűleg semmi esélyem nem lett volna arra, hogy ép ésszel magam mögött hagyjam az eddigi életem. Ha jól bele gondolok, csak Alex volt ott ebben a nehéz időszakban.

- Ne haragudj – hajtottam le a fejem. – Bosszúhadjáratot akartam, és Ryan volt a megfelelő személy erre, és nagyon-nagyon sajnálom. Nem akarlak elveszíteni – hadartam egyszerre, elharapva a szavakat.

- Jó, semmi baj – csitított, bár először nem értettem miért.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a szokottnál hisztérikusabban reagálok minden egyes, számomra nem tetsző szituációban, és kezdtem még magamtól is megijedni. Talán nem is álltam olyan messze attól a ténytől, hogy az elmeosztályra kéne kerülnöm. A délutános nővér mentette meg a helyzetet, és valószínűleg egy életre hálás leszek neki ezért.

- Vége a látogatásnak kisasszony – mosolygott kedvesen. – De holnap visszajöhet a barátnőjéhez, ígérem.

Gyors búcsúzkodás után, Sam magamra hagyott Jacksonnal. Valahol féltem attól, hogy mi lesz, ha kettesben maradunk. Most sem tudtam volna egy értelmes, vagy kedves mondatot kinyögni, így csak bámultam a falat, vagy ha éppen meguntam a pókhálókkal való szemezést, a kórház parkjában járattam a szemem a padokon üldögélő betegeken.

Találomra kaptam fel a rajzlapot és a ceruzámat, majd rajzolni kezdtem. A vonalak lassan kezdtek körvonalazódni, és már nem csak a fejemben láttam a képet, amit meg akartam mutatni másoknak is. Határozott mozdulatokkal kontúroztam, élesítettem az eddig halvány vonalakat, amikor ismét feltűnt a nővér a szokásos gyógyszerekkel.

Elsüllyesztettem a rajzot a mappámban, és kelletlenül ugyan, de végül bevettem a gyógyszereimet. Mivel nem járok minden nap kórházakba, így megkérdeztem, hogy merre találom a fürdőt, de a nővér egykedvűen felvilágosított, hogy az ilyen típusú kórtermekhez jár saját is.

- Korán le szeretnél feküdni? – ült fel az ágyban Jay, amíg én egy törülközőt, és a fogkefém szedtem elő a táskából.

- Csak fel akarok frissülni – indultam el a fürdő felé. – És nem szeretnék kellemetlen meglepetéssel találkozni, úgyhogy lehetőleg ne is próbálkozz – vetettem neki oda a vállam felett, amit egy huncut vigyorral nyugtázott.

A biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót, esküszöm, mintha csak gondoltak volna a helyzet pikantériájára. Villámgyorsan szabadultam meg a kórházi hálóingtől, majd hanyagul a földre hajítottam, és a tus alá lépve azonnal megnyitottam a meleg vizet. Jól esett felfrissülni, a teljes ellazulásból az ajtón való kopogtatás riasztott fel, és nem volt nehéz kitalálni, hogy ki van a másik oldalon.

- Minden rendben? – hallottam a feszült hangot az ajtó túloldaláról. – Elég régóta benn vagy már, rosszul vagy Natalie?

- Nem, semmi baj – morogtam, és elzártam a csapot.

Átöltöztem a saját pizsamámba, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Meglepetésemre Jay rendíthetetlenül álldogált az ajtóban, és megingathatatlanul bámulta az arcomat, mintha bármit is le tudna olvasni a tekintetemből. Ledobtam a cuccaim az ágyra, és bekapcsoltam a tévét, ha már ilyen szuper szobát kaptunk, hát használjuk ki rendesen a lehetőségeket.

- Biztos, hogy nem akarsz higgadtan beszélni a történtekről? – ült az ágyam szélére, mire azonnal elkaptam a fejem a bugyuta vígjátékról.

- Fáradt vagyok, nem akarok veszekedni – kezdtem bele az idáig jól bevált szövegbe, de látszólag őt ez egyáltalán nem hatotta meg. – Figyelj, nem haragszom rád, amiért a barátaidnak hiszel, csak azt hittem, hogy ez más lesz.

- De nem is hagytad, hogy megmagyarázzam neked – mentegetőzött, és én már előre tudtam, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkimenetele. – Ha meg tudnál bocsátani, ígérem, hogy jóváteszem – suttogta.

- Megbocsátok, de zárjuk le a témát, jó?

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – állt fel váratlanul mellőlem. – Azért mondod, hogy lerázhass, csak hogy békén hagyjalak végre – vagdalkozott a szavakkal, amik valóban igazak voltak, mégis fájdalmat okoztak.

Hátat fordítottam neki, és úgy tettem akár egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha nem veszi figyelembe a problémát, talán nem is létezik. Egy ideig csendben hallgattam, ahogy ő is lefürdik, majd visszasétál a saját ágyához és kikapcsolja a tévét. Szólni szerettem volna, de nem volt hozzá elég bátorságom. Igen, gyáva voltam.

Furcsa álmom volt. Tisztában voltam vele, hogy álmodom, hiszen az apám már rég elhagyott minket, és csakis itt kísértett az emléke. Újra az a törékeny, könnyű préda voltam, akin uralkodhatott. Próbáltam menekülni a szobánkba, de hiába kiabáltam, hogy valaki segítsen… senki sem jött.

- Natalie, ébredj – szólongatott egy ismerős hang, és bár nagyon távolról hallottam, apám üvöltése sokkal inkább elnyomta őt. – Hallod, ébredj fel! – próbálkozott tovább, én pedig hallgattam rá.

Izzadtságban úszva ébredtem fel, és a riadt arcot vágó Jacksonra lettem először figyelmes. Mire felfogtam, hogy nincs semmi baj, és tényleg csak egyedül vagyunk a szobában, nagy levegőket véve borultam a nyakába, és elkezdtem keservesen bőgni. Ő pedig csak hagyta, hogy kiadjam magamból a feszültséget.

- Bocsáss meg – szipogtam, és eltoltam magamtól. – Nem szoktam ennyire kiborulni, csak ez a mai nap kihozta belőlem – kezdtem el érvelni, pedig igazából semmi szükség sem lett volna rá.

- Ugyan, csak egy rossz álom volt – simított ki egy hajtincset az arcomból, minek hatására kellemes borzongás járta át minden porcikámat. – Nyugodj meg, és próbálj visszaaludni, én itt leszek.

Annyira megnyugtatott a hangja. Az arca vészesen közeledett az enyém felé, ahogy az ajkai is. Istenem, meg akart csókolni, és ha nem akartam magamat becsapni, én is vágytam rá ugyanannyira. Sőt, talán még annál is jobban. Lehunytam a szemem, és remélve, hogy nem éppen most csinálok magamból ügyeletes marhát, vártam, hogy megtegye az első lépést…

Karnyújtásnyira Tőled... - 16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 16. fejit :) Kiderül, Natalie sorsa, és vajon Jackson játszik-e ápolófiút? :P Jó olvasást, a komikat most is várom! Puszi Nektek!


16. fejezet - Zuhanás

- Natalie! – kapott utánam Jackson, de már ő sem tudott megtartani.

Magammal rántva zuhantunk le, miközben nem kis túlzással, lepergett előttem az egész életem. Végiggondolva nem is olyan sok minden történt velem eddig, ami említésre méltó lett volna, de azért nem terveztem a közeljövőben elhalálozni.

Földet érve ugyan megpróbáltam megmozdulni, de éles szúrást éreztem a karomban, és akaratlanul is hangosan felszisszentem. Aztán bevillant, hogy én nem is egyedül fekszem itt, vagyis Jacksont is magammal rántottam. Erőt véve magamon próbáltam felülni, és megtalálni őt.

- Jay, itt vagy? – ültem fel hirtelen.

- Itt, persze – nyögte, miközben közelebb mászott hozzám. – És te? Veled minden rendben? – kérdezte aggódva, de az arcom elárulhatott valamit.

- Fáj a kezem, csak ennyi – feleltem kurtán. – Neked nem lett semmi bajod? Nem fáj semmid?

- Nem, csak a fejem sajog, de túlélem.

Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megszabadult a szürke pólójától, és hirtelen vészesen kevésnek éreztem az oxigént, ami ebben az átkozott lyukban volt. Már reccsent is a könnyű anyag, és átvetve a könyököm alatt, a nyakamnál kötötte össze.

- Mit… mit csinálsz? – néztem felváltva rá, és a karomra.

- Elsősegélyen tanultam, valószínűleg eltört a kezed – tapogatta végig a csont mentén, és rátapintott a fájdalmam forrására.

- Auuuu – kaptam el a kezemet. – Ne kínozz már! – rivalltam rá, miközben egy könnycsepp is legördült a szememből a fájdalomtól.

- Ne haragudj, nem akartam – húzódott el tőlem.

Kínomban azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, aztán találomra kiabálni kezdtem. Jackson szánalmas pillantásokat lövellt felém, úgy tűnt, hogy ő igazán élvezi ezt a helyzetet. Hát én viszont kevésbé, és reménykedve, hogy valaki majd csak észreveszi az eltűnésünk, folytattam a kiabálást.

- Szerintem nem hallják – közölte kiábrándítóan a számomra is nyilvánvaló tényt. – Inkább próbáljunk meg beletörődni, hogy egy darabig itt maradunk. Idővel úgyis feltűnik nekik, hogy kámforrá váltunk.

- Akkor próbáljunk telefonálni – és máris a táskámban kezdtem el kutatni, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. – Itt vagyunk, hahóóó – kiabáltam újra, és ezúttal Jackson is becsatlakozott.

- A fenébe is Jackson! – mordult ránk a pasas, aki közölte pár perccel ezelőtt, hogy legyünk óvatosak. – Nem megmondtam, hogy nézzetek a lábatok alá? És hogy nézel ki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Az osztást nem hagyhatnánk későbbre? – morogta idegesen. – Inkább szedjetek ki innen minket.

A hátralévő időt megpróbáltam a lehető legtávolabb tölteni tőle, egyszerűen nem voltam kíváncsi a magyarázkodására. Csak figyeltem, ahogy pár perc múlva mindenki fölöttünk toporog, és idegesen várja a fejleményeket.

Eszembe jutott, hogy én csak egy ebédre ugrottam ki, meg hogy beugorjak a céghez, ehelyett itt dekkolok, és ha most nem haltam meg, akkor tuti, hogy George fog kinyírni, és az nem lesz szép…

- Natalie – érintette meg a karomat Jackson, majd egy szempillantás alatt a karjaiba kapott –, kiszednek minket, csak maradj nyugton, rendben?

- Jézusom, muszáj így? – sopánkodtam, miközben szorosan hozzábújtam.

Tudtam, hogy vészhelyzet esetén nem állok éppen a helyzet magaslatán, így szorosan simultam hozzá, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Miután leengedték a kötelet, szorosan összehúzta a derekunkon a hurkot.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, de nem sok sikerrel.

Olyan voltam, akár egy kocsonya… mármint remegés szempontjából. Félve nyitottam ki a szememet, de már csak a körülöttem sürgő orvosokat láttam, akik arról faggattak, hogy hol fáj, és van-e gyógyszer allergiám. Ahogy a mentőautó felé haladtunk, Sam is azonnal hozzám rohant.

- Natalie, mi a fene történt?

- Leszakadtunk Jacksonnal – fogtam rövidre, de az arcán megjelenő rémület miatt jobbnak láttam folytatni. – Semmi bajom, csak a kezem… azt hiszem eltörtem.

- Megyek utánad, nem lesz semmi baj – kiabálta még be, mielőtt becsukódott a mentő ajtaja.

Szánalmasnak éreztem az egész helyzetet. Az életem nem hogy jobbá vált volna mióta elhagytam Ryant, inkább rohamosan csúsztam egyre lejjebb. Mostanra rájöttem, hogy még az is hiú remény volt, amikor azt hittem, hogy Jackson és köztem lehetne valami.

- Jól van? – villogtatott előttem valami fényes holmit.

- Ennél jobban nem is lehetnék – morogtam alig hallhatóan, mire a doki csak szolidan elmosolyodott. – Ha elárulná, hogy mi ilyen muris, sokat segítene – dörrentem rá.

- Örüljön, hogy ennyivel megúszta – szorította meg a kezemet. – Lehetett volna ennél rosszabb is, és a barátja is roppant figyelmes volt – tette még hozzá.

Próbáltam nem foglalkozni ezzel a kijelentéssel. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezek után semmi sem lesz köztünk. Nem vágytam semmire sem, csak egy kis nyugalomra, és hogy visszamehessek dolgozni.

A kórházban elsőbbséget élveztem, így rekordidő alatt végeztem minden osztályon, ahol megfordultam. Mint kiderült, a kezem eltört, így begipszelték, és betettek egy szobába megfigyelésre.

- Ha bármire szüksége van, csak nyomja meg ezt a gombot – mosolygott rám a nővér, majd magamra hagyott.

Észre sem vettem, hogy mikor nyomott el az álom. Talán a gyógyszerek hatása volt, de sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, amikor kinyitottam a szemem. A hátam mögül hallottam valami neszelést, de amikor megfordultam, azt kívántam, bár ne tettem volna.

- Végre felkeltél – nevette el magát Jackson. – Bár nem tagadom, igazán édes vagy, ahogy alszol.

- Mit keresel itt? – estem neki, folytatva a házban zajló beszélgetést. – Azt hittem, egy kórházban az a cél, hogy a beteg túlélje a napot, nem pedig az, hogy begolyózzon a nap végére.

- Biztos csak a sok gyógyszer miatt vagy ilyen, nyugi Natalie – csitított, de bennem ettől még inkább felment a pumpa. – Amúgy agyrázkódásom van, és benn tartanak megfigyelésre.

Készültem is visszavágni neki, remélve, hogy végleg a padlóra küldöm, ehelyett azonban jött a következő sorscsapás. Ryan jelent meg az ajtóban, hatalmas vigyorral a képén, és egy hatalmas virágcsokorral a kezében.

- Hallottam mi történt, vagyis Sam mondta – mire ledöbbenten figyeltem, ahogy az ágyam szélére ül. – Azaz ez így nem teljesen igaz… Barbara mondta, akivel Sam beszélt – helyesbített.

Amíg lelkesen magyarázta, hogy elintézte nekem a megbeszéléseket, és a szerződések már mind George asztalán vannak, eszembe jutott egy ritka gonosz terv. Úgy tűnt, Ryan mindeddig észre sem vette, hogy Jacksonnal vagyunk egy szobában, az említett viszont nagyon is tisztában volt vele.

- Mindent köszönök – szorítottam meg a kezét, ő pedig meglepetten nyugtázta a gesztusomat, majd elmosolyodott, és adott egy puszit a kézfejemre.

Egy cseppet sem lepett meg, jól ismertem Ryant, és a határait. Jackson arca egyre inkább árulkodott csalódottságról, mostanra nem volt olyan vicces kedvében, mint pár perce. Végtére is ez volt a célom, de akkor miért nem érzem azt, hogy elégedett vagyok…

- Szerintem, hagylak pihenni – rántott vissza a valóságba Ryan. – Beküldöm Barbarat, hogy meg tudjátok beszélni a teendőket, és ha időm engedi, még beugrok hozzád – ölelt át.

- Várlak, és tényleg köszönöm – kapaszkodtam bele az egyetlen szabad kezemmel, amit még meg tudtam mozdítani.

Kifelé menet vetett egy pillantást az ágyban fekvő Jacksonra, és úgy tűnt, mostanra bevillant neki kicsoda is. Vágott egy fintort, aztán még egy utolsó pillantást vetett felém, és kisétált.

- Nem hiszem el, hogy megbocsátottál ennek a szemétnek – sziszegte dühösen.

- Én meg azt nem hiszem el, hogy képes voltál faképnél hagyni csupán a barátaid miatt – vetettem oda neki.

Karnyújtásnyira Tőled... - 15. fejezet

Sziasztok!

Íme a 15. fejezet :) Fény derül Jackson különös viselkedésére, és érdekes fordulatok is várhatóak! Jó olvasást, a komikat most is várom! Puszi!


15. fejezet - Léteznek véletlenek?

Reggel úgy ébredtem, mint akit szó szerint fejbe vágtak. Állítom, hogy még egy vízi hulla is jobb színben festett nálam – ezt a következtetést a tükörben látottak alapján vontam le –, így nagy erőfeszítések árán próbáltam életet varázsolni az arcomra, kevés sikerrel.

Kedvetlenül sétáltam le a konyhába, és bár legszívesebben elbújtam volna a világ elől, egy kis hűtőben való kutakodás után egy tál müzli kíséretében leültem az asztalhoz, és vártam a csodát, vagy legalább Alex megjelenését.

- Jó reggelt Natalie – ölelt át váratlanul. – Nekem nem is hagytál abból a csodából? – mutatott a müzlis tálra.

- Neked is jó reggelt Alex – kuncogtam, miközben felé löktem a majdnem teli müzlis dobozt. – Bocsi, hogy tegnap olyan szörnyen viselkedtem.

- Ugyan, Ryan engem is felhúzott – ült le mellém. – Akarod, hogy esetleg ma én vigyelek be melózni?

- Jó lenne, mert a kocsimat a parkolóban hagytam – sütöttem le a szemeimet. – Sam pedig… nem akarom iderángatni.

- Jó, egy szót se többet, beviszlek. Már csak egy valamit nem értek – lapozta az újságot érdektelenül. – Miért hagytad ott a kocsit?

Elgondolkozhattam, hogy melyik tényt közöljem a bátyámmal. Vajon kezdjem ott, hogy egy híres sztárral néztem tegnap lakást, vagy rögtön azzal, hogy a venice beach-i kiruccanásom óta ismerjük egymást.

- Lakást néztem – válaszoltam tömören, remélve, hogy nem kell több kérdésre válaszolnom.

- Lakást? Nem érzed itt jól magad?

- Dehogynem, viszont nem élhetek itt örökké – sóhajtottam lemondóan. – Mindig is hálás leszek, amiért befogadtál, de egyszer élnem kell a saját életem.

- Megértem, na és merre van a lakás? Gondolom, sikerült találni valamit, nem?

Elmeséltem neki mindent, hogy az utolsó pillanatban bukkantam rá a házra, ami ha úgy vesszük, nincs is olyan messze tőle, úgyhogy sokszor átjöhet majd. Aztán mind a ketten felmentünk a szobáinkba, hogy átöltözzünk.

- Indulhatunk? – kiabált be a fürdőbe Alex.

- Aha, máris megyek – szóltam vissza, majd felkaptam a rajzaimat, és gondosan beleraktam a táskámba őket.

Alexet már útközben is hívták, pedig általában ő az első, aki benn van a cégnél. Amint leparkoltunk, csak intettem neki, és egy puszit adtam az arcára. A tornádó hozzám képest semmi volt, amikor megláttam, hogy George is felfelé igyekszik.

- Gyorsan! Gyere, gyere – állta el az utat Sam, ahogy beléptem.

Pont még annyi időm volt, hogy leüljek az asztalomhoz, és úgy tegyek, mintha épp egy rém fontos aktát nyálaznék át már legalább negyed órája. George morgása már messziről hallatszódott, és amint meglátott, csak intett, hogy menjek az irodájába.

- Sok szerencsét – suttogta Sam, miközben elhaladt mellettem.

Valóban szükségem volt a szerencsére, főleg hogy a jelek nem éppen azt mutatták, hogy George olyan hű de remek kedvében van. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak vártam a hosszas monológot.

- Natalie – kezdett bele George –, kíváncsi vagyok, milyen indokod van arra, hogy ilyen sokáig távol voltál – meredt rám kérdőn.

- Beteg voltam – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, bár ha George helyében lettem volna, én sem hittem volna el. – De ígérem…

- Elég is, nem kell a magyarázkodás! – dörrent rám, mire egyből elhallgattam. – Az a fontos, hogy visszajöttél, és teljes bedobással fogsz dolgozni mától. Van egy új projekt, amit rád akarok bízni.

- Rám? – néztem rá értetlenkedve.

Mióta itt dolgozom, egyszer sem kaptam tőle sem egy elismerő szót, sem egy árva köszönömöt. Sőt… az is maga a csoda volt, hogyha egyáltalán említésre méltatott valakit, nem hogy megbízzon valamivel.

- Igen, át kell menned az Univision-hoz, ahol adnak majd pár szerződést. Ebédidő után nyugodtan el is mehetsz, megbeszéltük?

Először szóhoz se tudtam jutni, csak egy ügyefogyott bólintásra futotta tőlem. Mikor tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel George ugyanarról a cégről beszél, ahol Ryan is dolgozik, majdnem megállt bennem az ütő.

Szerencsémre viszont nem Ryan volt az összekötő ember, hanem valami Barbara. Ezt még tekinthettem szerencsés jelnek, azt viszont nem, hogy máskor is kénytelen leszek elmenni majd a céghez. Falfehéren sétáltam ki az irodából, Sam máris rohant hozzám, hogy kifaggasson.

- Mi történt? Mi a baj? – nézett rám aggódó szemekkel.

- George megbízott egy új munkával, és ki kell mennem az Univision-hoz – vázoltam a helyzetet. – A baj csak az, hogy Ryan is ott dolgozik Sam! Érted?

- De vele kell találkoznod? Mert szívesen elkísérlek, ha gondolod – ajánlkozott fel készségesen. – Nem hagyom, hogy az a szemét kikészítsen.

- Köszönöm – szorítottam meg a kezét. – Nem vele kell találkoznom, de mégis tartok tőle, hogy összefutunk.

- Majd ebédnél megdumáljuk, rendben? – ült vissza a helyére.

Igaza is volt, hiszen nem azért járunk dolgozni, hogy kokettáljunk egymással, így én is belemerültem a munkába. George még egyszer behívott az irodájába, hogy újabb halom szerződéssel „ajándékozzon” meg, ebédidőig azonban már minden a megszokott módon történt.

Sam energikusan indult el a lift felé, engem is magával rángatva. Megvártuk, amíg a főnökeink is leléptek, aztán mi is a kedvenc éttermünk felé vettük az irányt. A nap hétágra sütött, öröm volt egy kicsit kiszabadulni a fülledt épületből.

- És most mesélj, milyen volt a randi tegnap? – karolt belém Sam, miközben átvágtunk az úttesten.

- Képzeld, tegnap sikerült lakást szereznem, és Jacksonnal töltöttük az egész napot – újságoltam lelkesen. – Bár elég hamar le kellett lépnie, de az együtt töltött idő volt a lényeg.

- Szuper, bár meg kell, mondjam, annak egyáltalán nem örülök, hogy elköltözöl a cuki bátyádtól – húzta el a száját. – Hogy fogok én vele így összejönni?

- Ugyan Sam – legyintettem –, majd kiokoskodjuk, és egyébként nem is lakom túl messze tőle, szóval majd átruccanunk hozzá.

- Szuper, akkor még semmi sincs veszve – de a tekintete már régen más felé járt, ezzel elvonva az én figyelmem is.

Nem is olyan messze tőlünk egy csomó, őrjöngő tini ugrándozott. Értetlenül néztünk egymásra, és átadva magunkat a kíváncsiságnak, mi is a tömeg felé indultunk. A régi ház belsejéből zene hallatszott, de ez még nem adott magyarázatot arra, hogy miért van itt ez a rengeteg ember.

- Bocsi, de mi folyik itt? – veregette vállon az egyik lányt Sam, aki úgy meredt ránk, mintha arra nem tudtunk volna válaszolni, hogy hívnak minket.

- Itt a 100 Monkey’s, klipet forgatják – azzal ügyet sem vetve ránk, próbált közelebb férkőzni a házhoz.

A szívem egyből meglendült, Jackson a közelemben volt, és én még csak nem is tudtam róla. Sam azonnal átvette az irányítást, és megpróbált utat törni magunknak, hogy mi is lássunk valamit a történtekből.

Odabenn rengeteg kamera és ember rohangált fel-alá. Inkább hasonlított az egész egy hangyabolyra, amelyik totálisan felbolydult. A tekintetem minden percben Jacksont kereste, de egyelőre nem láttam senkit, csak a banda többi tagját.

- Látod már? – pipiskedett Sam.

Már szóra akartam nyitni a számat, hogy nem, de abban a pillanatban előjött egy másik pasival a nyomában, aki láthatóan instrukciókat adott neki. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, ő pedig elindult kifelé a sikítozó tömegbe.

- Natalie, hát te? – ölelt át szorosan.

- Itt dolgozom – vontam meg a vállam. – Nem is mondtad, hogy a közelben fogtok forgatni – toltam el magamtól, miközben kézen fogott, és a ház irányába indultunk.

- Én is csak ma reggel tudtam meg – terelte a témát, és megpróbált egy csendesebb helyre húzódni.

Útközben minden tekintet ránk szegeződött, és a zenész társai is jócskán végigmértek engem, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy követtem őt a labirintosnak tűnő díszletek között, kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.

- Jackson! – szólt utánunk egy férfi. – Hátul vigyázzatok, az épület elég labilis – figyelmeztetett, aztán el is tűnt a látóteremből.

Sietve rohantam Jay után, aki akár az űzött vad, úgy próbált szabadulni a mi kis közönségünktől. Egy félreeső kis szobában pihentünk meg, ami régen valószínűleg valami nappali féleség lehetett.

- Ne haragudj, de nem szeretem, ha társaságunk van – közeledett felém.

- Semmi baj – pislogtam zavartan. – Én csak azt nem értem, hogy miért ilyenek velem? Mármint… csak a vak nem látja, hogy nem kedvelnek.

- Nem ismernek még eléggé, és úgy gondolják, hogy nem illünk össze – közölte hidegen. – Persze én nem így gondolom – tette hozzá.

- Ezért tűntél el tegnap olyan hirtelen, ugye? – estem neki, és hirtelen sokkal inkább hangzott számonkérésnek a dolog, mint kérdésnek.

Nem szólt egy szót sem. Valószínűleg nem tudott volna semmit sem mondani, amivel megcáfolja a nyilvánvalót. Ott hagyott, mert a barátai úgy akarták. Dühösen indultam el az ajtó felé, amikor a padló megreccsent, és már csak azt éreztem, hogy nincs biztos talaj a lábam alatt.

Karnyújtásnyira Tőled... - 14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 14. fejezetet, mégis időben :D ^^ Remélem mindenki tetszését elnyeri az új rész :) Folytatódik a sztori a lakásvásárlás után... vajon Jackson miért lesz hirtelen fura, és milyen meglepetések várnak még Natalie-ra otthon?! Komikat most is várom, jó olvasást! Puszi Nektek!


14. fejezet - Nincs menekvés?!

- Meg is hoztam a papírokat – jelent meg az ajtóban Leo szuszogva, akár egy maratoni futó. – Elnézést a lassú tempóért kedvesem, de nem vagyok már mai darab – viccelte el a dolgot.

- Semmi baj – mosolyodtam el, majd kibontakoztam Jay ölelő karjaiból.

Leo bácsi ahhoz képest, hogy nem a mi korosztályunk volt, egész jót beszélgetett Jacksonnal, amíg én átfutottam a szerződést. Néha megütötte a fülemet egy-egy kalandokról szóló faggatózás, és nem tagadom, ilyenkor egy picit elkalandoztak a gondolataim a szerződés apróbb pontjairól.

Minden szempontból jónak tűnt a ház, már tényleg csak a végleges válaszom, és egy aláírás hiányzott. Életem egyik legnagyobb döntése volt ez talán, de végül egy laza firkát biggyesztettem a lap aljára, és visszaadtam Leonak.

- Akkor ennyi lenne, azt hiszem – nyújtottam át a szerződést. – A kulcsokért majd még eljövök, gondolom, még van pár elintéznivalója.

- Persze kedveském, egy telefonszámot, ha itt hagyna… – kezdett bele, de beelőzve a gondolatmenetében, leírtam egy üres papír sarkára a számom.

- Hm, egész jól csinálja Leo – kacagott fel Jay a hátam mögött. – Tudja, hogy nekem mennyi idő kellett, mire megkaptam ezt a számsort?

- Ez nem is igaz! – dörrentem rá, de egyből elvörösödtem, amint eszembe jutott, hogy nem is vagyunk egyedül. – Na jó, rögös út volt, de megkaptad, nem?

Több ellentmondást nem tűrve indultunk meg a kijárat felé, majd búcsút vettünk az öreg Leotól. Felmértem a környéket, hogy kb. milyen messzire lehetünk Alex házától, de rövid időn belül inkább úgy döntöttem, hogy sétálnék hazáig.

- Nem lakom messze innen – fordultam Jackson felé, aki éppen a telefonját nyomkodta. – Szerintem nem kell ide taxi.

- Nekem viszont mennem kell, sajnálom Natalie – ölelt át váratlanul. – A bandának valami miatt kellek, de ígérem, hogy hívni foglak, és köszönöm ezt a napot.

- Öh… rendben – válaszoltam kurtán.

Egy ideig figyeltem, ahogy kisétál az utca sarkáig, és fog egy taxit, majd elmegy. Nem tudtam kiigazodni rajta… egészen idáig minden rendben volt. Úgy értem, felszabadultan kerestük a lakásomat, sokat nevettünk, most meg csak úgy eltűnik.

- Minden rendben? – állt meg mellettem Leo.

- Persze, csak halaszthatatlan dolga akadt – erőltettem egy mosolyt az arcomra, amit Leo mosolyogva fogadott.

- Zenészek… ne aggódjon kedves, keresni fogja – azzal magamra maradtam a gondolataimmal.

Hazafelé megpróbáltam elérni Samet, de nem sok sikerrel. Kicsit eltúloztam, hogy közel lakunk, így egy kisebb túrával felérő utat tettem meg hazáig. Szerencsére Alex még nem volt otthon, így nyugodtan szorgoskodhattam.

Elhatároztam, hogy vacsorával fogom meghálálni, amit értem tett. Férfi lévén nem sok konyhai eszközzel rendelkezett, de azért nem panaszkodhat… éhen nem halunk, az már biztos.

Már javában készítettem a húshoz a pácot, amikor neszelést hallottam a bejárati ajtó felől. Úgy saccoltam, hogy Alex munkaideje nemrég járt le, szóval tuti ő jött meg, de nagy meglepetésemre tévedtem. Ryan állt a falnak támaszkodva.

- Hát te? – csúszott ki az első kérdés a számon. – Honnan volt kulcsod? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Az anyukád mondta, hogy itt vagy – fonta keresztbe a karját maga előtt. – Aztán ideadta a kulcsait, hogy nyugodtan látogassalak meg.

Jellemző. Az anyám már megint szamaritánust játszik, csak egy baj van: nem vagyok rászorulva. Gondolatban elszámoltam tízig, majd kifújtam a benn tartott levegőt. Ryan arcán egy halvány mosoly jelent meg, amit nem tudtam mire vélni.

- Most meg mi ilyen mulatságos? – szegeztem neki a kérdést dühösen.

- Ahogy pufogsz – indult meg felém –, mindig is imádtam, ha durcás voltál Natalie, olyan édes ráncok jelentek meg az arcodon – nyúlt az arcom felé, mire elhajoltam.

- Hagyd abba, ne ködösíts!

Valójában fogalmam sem volt, hogy miért zavart annyira a közelsége. Talán nem is vagyok annyira erős még, hogy ki tudjam zárni az életemből. Nyilvánvaló volt, hogy túl sok dolog köt még hozzá, és ezeket a kötelékeket nehéz elszakítani.

- Csak meg akartam köszönni személyesen is, hogy olyan kedves voltál velem. Nem érdemlem meg, téged sem érdemeltelek meg.

- Szuper, elmondtál mindent? – szólaltam meg mogorván. – Tudod, hogy Alex nem fog örülni, ha itt talál téged.

- Tudom, hogy nem bír engem, de nem érdekel a véleménye – tett egy újabb lépést felém, amivel elvágta előlem a menekülési utat. – Meg fogom mutatni neki is, és neked is, hogy megváltoztam.

- Hajrá! De nálam végleg elvágtad magad – fordítottam el az arcom, miközben éreztem a leheletét a bőrömön.

A lábam kezdte felmondani a szolgálatot, és a testem egyértelmű jeleit adta annak, hogy Ryan igenis hatással van rám. Már alig egy hajszál választott el minket egymástól, éreztem az ajkai súrlódását a kulcscsontomnál, amikor végre megjött Alex.

- Hahó, megjöttem – kiabált a konyha felé lelkesen, mire Ryan lemondóan sóhajtott, mint aki elvesztett egy nagy csatát. – Te meg mi a fenét keresel ott? – váltott durva hangnembe.

- Már itt sem vagyok! – emelte fel a kezét. – Látod Alex, nem akarlak bántani, úgyhogy te se emelj rám kezet, rendben?

Alex tekintete kettőnk között járt. Valószínűleg azon filózhatott, hogy most akkor tényleg ne üsse le, és mi történt volna, ha nem jön időben. A francba is… még belegondolni is szar, hogy mi lehetett volna.

- Kotródj innen Ryan, ha jót akarsz magadnak!

- Itt sem vagyok – ütögette vállon, mire Alex arca eltorzult. – Natalie, nem akartalak megijeszteni, majd jelentkezem – intett felém.

Annyira lefagytam, hogy nem tudtam mi lenne a leghelyesebb. Arra eszméltem, hogy Alex karjaiban vagyok, és úgy szorítom magamhoz, mintha ő tartana felszínen. Jó érzés volt, hogy rá mindig számíthattam.

- Mit akart itt? – simított ki egy hajszálat az arcomból.

- Anya küldte – morogtam érzéketlenül. – Azaz ő mondta meg neki, hogy itt vagyok, és odaadta a kulcsát.

Alex egy szót sem szólt, és én tudtam, hogy mit gondol. Jön majd egy újabb hosszú beszélgetés anyával, hogy miért csinálta ezt, és hogy nem érdemes rám erőltetnie a saját akaratát.

Néha azt hiszem, hogy feleslegesen teszi mindezt. Az anyám olyan, akár egy gyerek… az információ egyik fülén be, a másikon ki. Akár a falnak beszélne az ember, de mindegy is.

- Vacsit akartál csinálni? – tolt el magától váratlanul. – Ünneplünk valamit, vagy mi történt?

Egy kósza pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy elmesélem az újdonsült lakásom történetét, de aztán meggondoltam magam. A mai napra mindentől elment a kedvem, egyszerűen csak szerettem volna aludni.

- Semmi nem történt – rántottam meg a vállam. – Szerettelek volna meglepni, ennyi mindössze.

- Köszönöm – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor azt hiszem nincs más hátra, mint hogy együtt fejezzük be.

Újra olyanok voltunk, mint a gyerekek. A konyha inkább hasonlított egy csatatérre, miután befejeztük a vacsorát. Alex elmosogatott, amíg én átnéztem az újságokat, majd elbúcsúztam tőle.

- Én ledőlök szerintem – öleltem meg. – Elfáradtam, hosszú nap volt a mai. Jó éjt Alex!

- Menj csak, neked is jó éjt Natalie!

Szerencsére nem kellett magyarázkodnom, többek között ez is Alex egyik jó tulajdonsága. Vettem egy gyors fürdőt, majd bebújtam a meleg ágyamba, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Csak egy baj volt… Ryan az álmaimban is kísértett, megmérgezett mindent, ami szép volt, akár egy kígyó, úgy kúszott be a legbensőbb tudatomba, ezzel is azt éreztetve, hogy nem tudok tőle elmenekülni.

Karnyújtásnyira Tőled... - 13. fejezet

13. fejezet - Egy új élet

- Natalie! Várj már! – verte a taxi ablakát kitartóan. – Meg tudom magyarázni, csak engedd meg!

A taxis hátrafordult, és érdeklődve figyelte, hogy mit lépek. Könnyebb lett volna csak sértődötten lelépni, bár ahogy elnéztem Jackson nem adta volna fel egyhamar. Arrébb csúsztam az ülésen, ő pedig kinyitotta az ajtót, és beült mellém.

- Köszönöm – suttogta, miközben letekerte az ablakot, és ki akarta dobni a „bizonyítékot”.

- Na ne! – kaptam az újság után, és fellapoztam azt a bizonyos oldalt. – Azt mondtad, hogy meg tudod magyarázni, de előbb elolvasom.

Egy árva szót sem szólt, én pedig olvasni kezdtem. Csak a sofőr köhögése zavart meg, és rájöttem, hogy még be se mondtam a címet, ahová vinnie kellett volna. Mivel haza nem akartam menni, előhalásztam a két címet, ahol a lakások voltak, és megkértem, hogy vigyen oda minket.

- Szóval megyünk lakást nézni – mosolyodott el, én pedig mint aki semmit sem hallott, újra belemerültem az újság hasábjaiba.

Az egyik esélyes ház Los Angeles központjában volt, a másik pedig a külvárosban, közel Alexhez. A sorok között cikázott a szemem, és rájöttem, hogy semmi komoly dolog nem volt a cikkben, mindössze annyi, hogy összebarátkoztak a forgatások alatt.

Vettem egy mély levegőt, és becsuktam az újságot. Egy mozdulattal letekertem a taxi ablakát, majd megtettem, amire eddig Jay készült. Egyszerűen kidobtam azt az átkozott magazint, nem is törődve, hogy esetleg valamelyik autó szélvédőjén landol.

- Hiszel már nekem? – nézett rám bizonytalan tekintettel. – Nincs köztünk semmi, de tényleg. Mi csak jóban vagyunk, testvéri szeretet…

- Hiszek – sóhajtottam. – Ne haragudj, hogy ennyire hülyén viselkedtem, de amikor megláttam a szalagcímet, egyszerűen elborult az agyam.

- A helyedben én is így viselkedtem volna, de komolyan. Szerencse, hogy ilyen rámenős vagyok – húzta ki magát büszkén, mire felkuncogtam. – Na, mi ilyen vicces kisasszony?

- Semmi, csak ez aranyos volt. Ugye nem bánod, hogy elcipellek lakásnézőbe? Csak más ötletem nincs.

- Egy csöppet sem. Veled szerettem volna lenni, és ez így is kivitelezhető.

Mikor megérkeztünk, kifizettem a taxist. Úgy gondoltam, hogy ha végeztünk, fogunk majd egy másikat, ez nem lehet akadály. Becsöngettünk a bérházba, és egy fiatalabb pár nyitott ajtót, akiknek az álla majd leesett.

Először nem értettem, hogy mi bajuk lehet, de amikor leesett, hogy mellettem gyakorlatilag egy filmcsillag és énekes áll, egyből megvilágosodtam. Zavaromban én is elkezdtem vörösödni, aztán kizökkentettem a párt.

- Jó napot! Natalie Johnson vagyok, és a lakás miatt jöttem – nyújtottam udvariasan a kezemet.

- Üdvözlöm, én Johnatan Weiner vagyok, ő pedig a feleségem Susie. Jöjjenek csak be nyugodtan – tárta szélesre előttünk az ajtót, miközben megkerültük a sóbálvánnyá dermedt feleségét.

A szomszédok elég csendesek voltak, vagy ilyenkor moderálják magukat, ha friss hús jön a házba? Ki tudja, de nem is számított. Lelkesen követtük hát Johnatant a tekergő lépcsősorban és hálát adtam az égnek, hogy csak a másodikra mentünk.

- Íme, a nappali – mutatott körbe. – Tudjuk, hogy nem valami nagy, de egy tömblakásban mit várhat az ember, nem igaz? – vigyorodott el.

Tényleg nem volt valami ultra nagy durranás, és láthatóan Jackson tetszését sem nyerte el, na, nem mintha neki akartam volna lakást keresni, de ahogy Sam véleményére, úgy az övére is adtam.

- Ez itt a konyha – ugrott elő a semmiből Susie is. – Egy ilyen aranyos párnak pont megfelel szerintem.

- Tessék? – szólaltunk meg egyszerre Jacksonnal.

- Hát gondolom, együtt akarnak élni, nem? – forgatta a szemeit drámaian, mintha ő mindent tudna rólunk.

Összenéztünk, és elmosolyodtunk. Micsoda ötletei vannak már, és fogadni mertem volna, hogy holnap minden szennylap azzal lesz tele, hogy Jackson Rathbone új lakást keres a szerelmével. Haha…

- Csak… – de mielőtt bármit szólhattam volna, Jackson leállított.

- Édes, ne is tagadd – ölelt át váratlanul. – Keressük a megfelelő lakást, de azt hiszem ez nem a mi stílusunk, bocsásson meg Susie.

- Igazán sajnáljuk – sóhajtott lemondóan. – Azért ha mégis meggondolnák magukat, mi itt leszünk, és a lakás is.

- Ez igazán nagylelkű – bólogattam, majd elbúcsúztunk.

- Viszlát! – köszöntünk el egyszerre, majd becsuktuk magunk mögött az ajtót, hogy Susie is nyugodtan bemondhassa az unalmast.

A folyósón már alig bírtuk ki nevetés nélkül, megváltás volt, amikor a friss levegőn végre szabadjára engedhettük a felgyülemlett energiáinkat. De Jackson már le is állította a következő taxit.

- Mi a következő célpont? – kapta ki lelkesen a cetlit a kezemből, és bediktálta a címet a sofőrnek.

- Egész belejöttél – kacagtam fel. – Remélem a másik lakás befutó lesz, ha mégsem, akkor is van még másik kettő célpont – vontam vállat.

- Sosem gondoltam, hogy egy ilyen lakásvásárlás lehet ilyen izgalmas. És láttad az arcukat? Istenem, minden pénzt megadtam volna, ha felvettük volna videóra.

- Olyan vagy – csaptam oda a vállára. – Szegény asszony egy hétig fog szenvedni a sokktól, amit kapott.

Ez a vidék már sokkal nyugodtabb volt, és őszintén szólva megnyugtatott, hogy Alex is közel lakik hozzám, pontosan kétutcányira. Bizalommal szálltam ki a kocsiból, és reméltem, hogy itt végre tényleg megtaláltam álmaim új lakását.

- Ez lesz az, meglásd – karolt át. – Amikor én kerestem a tökéletes lakást, legalább húsz házat néztem meg, de végül megtaláltam. Ez pedig nekem tetszik.

- Köszi, hogy itt vagy – nyomtam egy apró puszit az arcára, és már vonszoltam is magammal a ház felé, ahonnan egy idős bácsika jött ki éppen.

Látszólag be akart zárni, de amint meglátott minket, türelmesen várt az ajtóban, és bár látszott rajta, hogy fáradt, sőt… inkább elgyötört, egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

- Jó napot, Natalie Johnson vagyok – kezdtem bele másodjára is a kis mondókámba. – És a lakás miatt érdeklődnék.

- Oh kedveském, még éppen időben. Én Leo Freemont vagyok – nyúlt a jobbom után az idős bácsika. – Fáradjanak beljebb fiatalok.

A nappali lakályos volt, a falak bézs árnyalatban pompáztak, és volt pár fa bútor is, gondolom ez a házhoz járt. Felfelé egy kacskaringós lépcső vezetett, és azonnal beleszerettem a hálószobába.

Zöld falak, és egy fekete tükör, valamint hozzá passzoló éjjeliszekrény is volt benn. Egy hatalmas ablakkal keretezve ez az egész, melyből tökéletes kilátás nyílt az utca, és a közeli tér felé.

- Ez… ez… csodás – ámuldoztam.

- Köszönöm kedvesem – mosolyodott el elismerően Leo. – Régen az én művem volt, és a gyerekeimnek terveztem, de ők más házat választottak.

- Szeretném megvenni – vágtam rá azonnal.

- Akkor hozom a papírokat kedves – azzal komótos léptekkel indult lefelé, bár féltem, hogy hamarabb lezúg a lépcsőn, minthogy visszatér a szerződéssel.

Szinte ittam a látványt, mindent el akartam raktározni az emlékeztemben. Az egész házat, minden egyes apró részletet, a környéket… Lendületesen megpördültem, Jay ugyanolyan levakarhatatlan vigyorral az arcán figyelt engem.

- Most mi van? – néztem rá kérdőn.

- Mondtam, hogy megtaláljuk – közeledett óvatosan. – Natalie… a végén még ide kell fogadnod, ha hajléktalan leszek – ölelt át.

- El is várom, hogy a biztonsági szolgálat mindig a közelemben legyen – bújtam hozzá olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

A nappali:















A szoba: