Karnyújtásnyira Tőled... - 7. fejezet

Sziasztok!

Kis késéssel meghoztam a 7. fejit! Szánom-bánom, hogy nem hoztam hamarabb, de tegnap elhavazódtam... No de most itt van, szóval jó olvasást! A komikat pedig várom :))


7. fejezet - Új esély

Gondolkodás nélkül ült le mellém, ahol az imént még az én kezem pihent, és fürkésző tekintettel nézett az ölemben heverő papírra. Kerestem a megfelelő szavakat, és sokkal nehezebb volt rájuk lelnem, mint azt eleinte gondoltam.

Fejben több százszor lejátszottam már az elmúlt este ezt a jelenetet. Odajön, rám mosolyog, és készségesen végighallgat. Meghallgatja az érveimet miért hazudtam neki, vagy faképnél hagy… Nem volt választásom, belekezdtem.

- Ne haragudj, kérlek – fontam össze a karom a lábamon.

Micsoda hülye szöveg Natalie, már vagy százezerszer elcsépelték, ráadásul a csöpögős romantikus filmekben is sorra csak ennyit tudnak kinyögni. Nem igaz, hogy én nem tudtam valami mással előjönni, valami kifejezőbbel, amivel megmutathatom, hogy tényleg megbántam.

- Egyszóval nem kérem, hogy bízz bennem, mert én sem tenném. Hülye voltam, amikor nem szóltam arról, hogy van Ryan – közben a ceruzával doboltam a vázlatfüzeten.

És itt megállt a tudomány, a védőbeszédem cseppet sem állta meg a helyét, nem tudtam mit mondani neki. Felnéztem rá, bízva abban, hogy legalább valamit kiolvasok a tekintetéből, de csak a szokásos mosoly bujkált a vonásai mögött.

- Befejezted? – állította le a pótcselekvésemben. – Mert akkor én is szeretnék valamit mondani neked.

- Aha, asszem.

- Tényleg nem értem miért nem mondtad, hogy van ez a Ryan, de én is hülyén viselkedtem, amikor hagytam, hogy csak úgy elmenj. Megbántam, és szeretném, ha megpróbálnánk újra, ha te is akarod persze.

- Újra? – pislogtam rá értetlenül. – Biztos vagy te ebben?

- Szerinted? – lökött rajtam egyet játékosan. – De csak azzal a feltétellel, hogy mindent el fogsz mondani, megbeszéltük?

Nem hittem volna, hogy ennyire könnyen rendbe jön minden. Persze azt sejtettem, hogy nem poénból flangál a parton ilyenkor, de akkor is. Nem bíztam benne, hogy még egyszer akar majd velem találkozni.

- Meg, és ezúttal mindent elmondok, ígérem – mosolyodtam el.

- El is várom, hogy ne legyen több titok. Most viszont el kell mennem, a srácokkal a stúdióba, de este érted jövök – állt fel mellőlem egy puszi kíséretében.

- Várni foglak – suttogtam.

Figyeltem a távolodó alakját, aztán visszatértem a rajzomhoz. Sokkal jobb kedvem lett, megint azt éreztem, hogy van miért élnem. A nap sugarai megtörtek a felém csapódó hullámokon, az egész délelőttöt a parton töltöttem.

Mintha varázsütésre az ihlet is visszatért volna, a rajzaim is egész más színben pompáztak. Az első gondolat, ami végigfutott az agyamban, hogy talán újra meg kéne próbálni beadni pár művem, próba szerencse.

A konyhában rohangáltam, azon kattogtam, hogy Alex vajon miért nem hívott vissza tegnap este. Más esetben teljesen kiborult volna, hogy miért hívom ennyiszer, így újra próbálkoztam, és végre sikerült, felvette a telefont.

- Szia Alex, csak azért hívlak, mert tegnap nem vetted fel, és aggódtam – hadartam egy szuszra. – Csak nincs valami baj?

- Bocs, de a rendőrségen voltam. Ott ki tudja miért, de nem engedték, hogy csak úgy telefonálgassak – pufogott.

- Rendőrség? Mégis mit kerestél te ott? – a hangom akaratlanul is hisztérikusan csengett. – Azt ne mondd, hogy anya…

Anyámról tudni kell még annyit, hogy bár imád minket, és az életét is feláldozná értünk, amolyan mártír típus. Mindig rossz férfiba szeretett bele, ilyen volt az apám is, talán minden itt romlott el.

- Nem, ezúttal én. Az a mocsok Ryan, éppen tőled jött haza én pedig a ruháid szedtem össze. Egyszerűen nem bírtam magammal, és nekimentem.

- Jaj Alex, nem kellett volna. De mégis miért kötöttél ki az őrsön?

- Mert a szomszédok kihívták a zsarukat. Csak azt nem értem, amikor téged vert, miért nem tudták ugyanezt megtenni.

Nem tudtam lenyugtatni, egyszerűen csak mondta és mondta a magáét. Azért valahol irtó büszke voltam rá, megtette azt, amit már nagyon régen senki sem. Megbeszéltük, hogy holnap értem jön, és hazavisz.

Furcsa lesz újraépíteni mindent magam körül. A bátyám lakása hatalmas, ő legalább elérte, amit mindig is akart. Menő építész, a szakmában csak úgy kapkodnak érte, egész évben el van havazva.

Voltaképpen csak most jöttem rá igazán, hogy mindig is irigyeltem azért, mert megvalósította az álmait. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy esetleg én nem akartam elég keményen elérni a célomat…

Az idő ólomlábakon járt, legalábbis én azt éreztem. Percenként pattantam fel a kanapéról, s néztem ki az ablakon, de a táj nem változott semmit. Csak váltogattam a csatornák között, egy tévéműsor se kötötte le a figyelmemet, folyton görcsöltem, hogy mi lesz majd este.

Váratlanul ért, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Reméltem, hogy nem Ryan jött vissza, nem hiányzott egy újabb veszekedés. Meglepetésemre azonban Tom álldogált az ajtómban.

- Hát te? – néztem rá értetlenkedve, miközben besétált a házba.

- Ha megengeded, kicsit rendezkedem – állt tanácstalanul az étkezőben.

- Már bocs, de mire is készülsz pontosan? – álltam elé vonakodva. – Mégiscsak az én házam.

- Én csak csinálom, amire megkértek. Nincs valami idillibb hely itt?

Mi van? Egyáltalán mit keres itt Tom, amikor dolgoznia kellene? És… és… minek neki idilli hely az én lakásomban? A kérdések csak gyűltek a fejemben, és egyszer csak kiborultam.

- Állj le! – kiabáltam el magam, mire Tom totál lefagyott. – Mi ez az egész?

- Natalie, nyugi van – ültetett le a kanapéra. – Tom vagyok, a barátod, lélegezz mélyeket – utasított, akár egy terapeuta.

- Tom, kezd elfogyni a türelmem – váltottam vészjósló hangnembe, de akaratlanul is elmosolyodtam.

- Jackson küldött, hogy rendezkedjek egy kicsit, mert nem akarta, hogy esetleg valami újabb probléma adódjon.

Nagyszerű, végre egy értelmes magyarázat, és én egyszerre megvilágosodtam. Megértettem, hogy ezúttal Jackson nem akarja megkockáztatni, hogy újra összefutunk valahol is Ryannel.

- Idilli helynek nem felel meg a veranda?

- Nekem igen, én csak az italok miatt jöttem, meg a kaját hoztam, vagyis az alapanyagot.

Szigorú eltávot kaptam a konyha közeléből, és csak távolról figyelhettem, ahogy Tom téblábol meg ügyködik. Némely pillanatban megkérdőjeleztem, hogy van-e fogalma arról mit művel, de inkább nem firtattam a dolgot.

- Jackson haragszik rám? – zökkentettem ki az italok kipakolásából.

- Szerinted itt lennék, ha igen? – támaszkodott a pultnak. – Nem volt ez olyan vészes, ha nem vesszük figyelembe, hogy a pasid laposra akarta verni.

- Nem a pasim, több gondot nem fog okozni, megígérem.

- Ne nekem ígérgess, én hiszek neked.

Még jó, hiszen végül is semmi főbenjáró bűnt nem követtem el, amit ne lehetne megbocsátani, Ryan már tényleg a múlté. Elégedetten dőltem hátra a kanapén, és kikapcsoltam a tévét.

Tom biztosított, hogy ő tökéletesen elboldogul, én csak készülődjek nyugodtan. Ismét tanácstalanul topogtam a bőröndöm felett, aztán találomra kikaptam egy szoknyát és egy topot, ami passzolt egymáshoz.

- Na, milyen? – sétáltam el Tom előtt.

- Elismerésem, tökéletes. Bááár…

- Bár?

- Nincs egy rövidebb szoknyád? – kuncogott.

- Aj Tom – azzal felkaptam egy konyharuhát, és hozzávágtam.

- Ezt nem hagyhattam ki, bocs – emelte védekezően maga elé a kezét.

Segítettem eltüntetni az üres zacskókat és üvegeket, majd az asztalt vettük kezelésbe. Tom kihozta a terítőt, és a tányérokat, nekem pedig maradtak az evőeszközök, és a gyertyák. Egyszerűen nem tudtam megmaradni egy helyben.

- Na, végeztünk is Natalie. Legyen kellemes estétek – majd vetett még egy utolsó pillantást a művére.

- Köszi Tom, hálás vagyok.

Elmosolyodott, majd magamra hagyott. Tele volt a fejem instrukciókkal, amiket az estével kapcsolatban kaptam tőle, kezdtem azt hinni, hogy ez mégsem fog nekem működni. Talán mégsem emiatt aggódtam leginkább.