Karnyújtásnyira Tőled... - 2. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 2. fejezet is! Köszönöm a kedves szavakat az előző fejinél, már válaszoltam is rájuk :) Nem is "tartalak fel benneteket", jó olvasást! A véleményeket várom most is.


2. fejezet - Az első találkozás

Lassan, de biztosan kezdtem azt érezni, hogy szabad vagyok. Elmondhatatlan érzések kavarogtak bennem, még ha nem is végérvényesen menekültem meg az eddigi életemből. Legalábbis, amit eddig annak neveztem.

- Ezt pedig add szépen ide – kapta ki a kezemből Sam a telefont. – Erre egyáltalán nem lesz szükséged, hiszen pihenni mész.

- De hát akkor mit csinálok, ha szólni akarok neked? – próbáltam kifogásokat keresni, de hiába.

- Van vezetékes telefon a házban – vágta rá azonnal. – Én tudom a számod, és ennyi pont elég – mosolygott elégedetten.

- Kérlek, a bátyám ki fog akadni – erősködtem tovább. – Ma valami családi vacsorán kellett volna részt vennem. Esküszöm, hogy nem hívom fel Ryant, csak ne vidd el a telefont.

- Jól van, de rá fogok jönni, ha válaszoltál akár egy hívására is annak a szemétnek! Minden nap meglátogatlak, egyik este majd kirúgunk a hámból.

Nem sok választásom volt, engednem kellett neki. Sokkal tartozom Samnek, hiszen ha ő nem lenne, most nem itt lennék… Örültem, hogy megakarja változtatni az életem, de mindketten tudtuk, hogy örökké nem bujkálhatok.

Venice Beacht úgy jellemezném, mint egy színes, vibráló festményt. Van egyfajta hangulata a helynek, és kell hozzá egy bizonyos fajta életstílus is. Sosem tartottam magam bohémnak, de nagy ritkán azért elengedtem magam.

- Figyelj, lehetőleg próbálj nem gondolni Ryanre, amíg itt vagy. Minden nap van valami itt, fesztivál, koncertek, szóval kapcsolódj ki, jó?

- Megígérem, hogy ezt fogom tenni. De még oda se értünk – kuncogtam. – Te máris tervezed a mindennapjaim.

- Viccelsz? Valakinek oda kell figyelnie rád – állította le a kocsit a parkolóban. – Nos, kívánságod parancs, megérkeztünk.

Meglepett, hogy ilyen hamar, talán mélyen magamban abban reménykedtem, hogy elvisz majd a világ végére. Mindenesetre lelkesen indultam el az átmeneti lakásom felé Samanthaval az oldalamon.

- Köszönöm, hogy kiutat mutattál – karoltam bele. – Nem tudom mi lenne, ha nem győzködtél volna.

- Ne hálálkodj, majd meghálálod, ha nekem lesz szükségem segítségre.

A nyaraló otthonos volt, egy szoba, egy fürdő, meg egy kisebb konyha volt csupán, de így is lakályosnak nevezhető. Miután Sam mindent megmutatott a lakásban, és mindenre figyelmeztetett, elindult vissza Los Angelesbe.

- Ma már nem jövök vissza, ha nem gond – ölelt meg utoljára. – De holnap benézek, hogy minden rendben van-e.

- Én itt leszek – kuncogtam. – Legalábbis nagyon remélem, hogy nem rabolnak el innen.
Visszakísértem a kocsihoz, útközben pedig a sétányon nézelődtem a mai programok miatt. Megakadt a szemem pár koncerten, kezdő bandák, karaoke est, na és valami számomra ismeretlen banda 100Monkeys.

A part mentén mentem vissza a házhoz, a hullámok ki-kicsaptak, és újra meg újra a lábaimhoz értek, mintha a tengernek is az lenne a célja, hogy elnyeljen. Jóleső érzés volt, bármeddig képes lettem volna itt sétálgatni.

A házba lépve olyan magányosnak éreztem magam, pedig tényleg arra volt szükségem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és tisztán lássam a dolgokat. Elkezdtem kipakolni a ruháimat, mikor megszólalt a telefonom.

- Merre vagy hugi?

- Eljöttem otthonról – suttogtam. – Nem megyek a vacsorára, ne haragudj Alex. Egy pár napra eltűnök, de ne ijedjetek meg, csak kell egy kis kikapcsolódás.

- Mi az, hogy eljöttél otthonról? Ryan hol van? – szegezte nekem a kérdéseket, hirtelen azt sem tudtam melyikre válaszoljak.

- Összepakoltam, és eljöttem, ennyi. Ryan pedig otthon van, mert még nem keresett, vagy nem fogta fel, hogy végleg elhagytam.

- Elhagytad? – értetlenkedett. – Miért? Mit művelt?

- Hagyjuk, most nem akarok erről beszélni – zártam rövidre a beszélgetést. – Holnap felhívlak, és ígérem, beszélünk. De most elégedj meg ennyivel, jó?

- Legyen, de aztán részletes magyarázatot várok. Hagylak akkor pihenni, és vigyázz magadra, bárhol is vagy. Szia – azzal megszakadt a vonal.

Alexet alaposan meglephettem, sosem voltam az a fajta, aki hirtelen döntéseket hoz meg, de a helyzet most megkívánta. Gyorsan kidobáltam a maradék ruhámat a bőröndből, aztán átöltöztem, és elindultam a partra.

Nem gondolkodtam azon, hogy mit kéne csinálnom, nem céltudatosan vágtam az éjszakába, csak sodródtam az eseményekkel. A parton még mindig nyüzsgött az élet, és már javában készülődtek az esti koncertekre.

- Mit kérsz? – mosolygott rám a pincér a bárpultnál. – Esetleg egy koktél, vagy üdítő? A ház vendége vagy erre a körre.

- Köszi, egy koktélt kérek. Rád bízom, milyen legyen, ha már meghívtál.

Máskor is volt rá példa, hogy meghívtak egy-egy italra, most különösen jól esett. Mintha csak azt bizonyítaná, hogy igenis nő vagyok, még mindig. Na és persze a jelek szerint tetszem más férfiaknak is.

- Kész is, egészségedre – tette elém a poharat. – A neve Bűbáj, gondoltam passzol hozzád – folytatta a szemérmetlen flörtölést.

- Ez kedves – eresztettem meg én is egy mosolyt. – Mondd, jók szoktak lenni a koncertek? Nem maradok itt sokáig, csak kíváncsi vagyok a felhozatalra.

- Hallgass rám, és maradj itt. A mai este nagyon jónak ígérkezik, minden fiatal a 100Monkeys-ra vár.

- Köszi a tippet, és az italt is – álltam fel a pulttól, és a part felé indultam.

Az emberek már javában gyülekeztek a színpad körül, fent már hangszereltek. A koktélt kortyolgatva járattam a tekintetem ide-oda, hátha látok egy ismerős arcot, vagy egy híres embert.

Felcsendült a zene, én pedig megilletődötten pislogtam, amint a körülöttem lévő tinik visítozni, sőt, hisztérikusan ordítani kezdtek körülöttem. Két lehetőségem volt, vagy rájövök, hogy nekem nem valók a koncertek, vagy kissé a háttérbe vonulok.

De nem tudtam, már nem akartam. A színpadon megjelent egy srác, és úgy éreztem, megtaláltam azt az ismerős ismeretlent, a kisugárzása, a tekintete rabul ejtette az enyémet, végig őt figyeltem.

Időbe telt, mire összeszedtem magam, és újra a bár felé indultam. A zene elhallgatott, én pedig csalódottan huppantam le a székre. Nem mondhatom, hogy álmaim számát hallottam az előbb, valami miatt mégis tetszett.

- Ugye mondtam, hogy megéri? – nyúlt az üres poharamért a pincér. – A srácok iszonyú jól játszanak, nem gondolod?

- De – habogtam. – Gyakran járnak ide? Úgy értem, most voltak itt először, vagy már máskor is?

- Elég gyakran. Hozzak még egy italt?

- Köszi, kérnék egy ugyanilyet.

Megfordultam, hogy jobban lássam a színpad körüli teret, abban reménykedtem, hogy a srác még feltűnik, amíg itt vagyok. Nem kellett sokáig keresnem, hamar megtaláltam a szememmel, egyenesen felém jött.

- Csá Tom – kezeltek a pultos sráccal. – A szokásosat kérem, a fiúk megszomjaztak a nagy buliban – nevetett.

- Máris hozom az italokat, csak előbb a hölgynek készítek egy koktélt – fordította a fejét felém.

- Nyugodtan, Ben csak nem hal szomjan.

Próbáltam nyugodt maradni, már amennyire ez lehetséges. Játszottam egy szerepet, és csak reménykedhettem benne, hogy hitelesen. Nehezen bírtam ki, hogy ne nézzek a szemébe, de Tom megmentett a koktéllal.

- Köszi – emeltem meg a poharat.

- Ne haragudj – ült le a mellettem lévő székre. – Megkérdezhetem, hogy mi ez a kék csoda, amit iszol?

- Bűbáj – fordultam felé, de abban a percben megvilágosodtam.

Most esett csak le, hogy ez a srác nem véletlenül volt annyira ismerős nekem. Igaz most barna haja volt, és rövidebb, mint a filmekben, de akkor is… ő volt Jackson Rathbone, aki a Twilightban játszott.

- Baj van? – meredt rám értetlenül. – Esetleg valami rosszat kérdeztem?

- Nem, semmi – habogtam. – Én azt hiszem mára ennyi volt, hazamegyek – és lázas kutatásba kezdtem a pénztárcám után.

Nem lehetek ennyire hülye, hogy azt hiszem ez a pasi bármit is akar tőlem egy éjszakán kívül. Letettem a pénzt a pultra, és már pattantam is le a székről. Egy-két embert majdnem fel is löktem közben.

- Bocsi, megbántottalak? – kapta el a kezemet. – Még be sem mutatkoztam – de mielőtt még bármit mondott volna, félbeszakítottam.

- Tudom, hogy ki vagy – húztam ki a szorításából karom. – Nem mondtál semmi rosszat, de ennek nem lesz jó vége.