Karnyújtásnyira Tőled... - 32. fejezet

Sziasztok!

Íme a 32. fejezet is megérkezett egy hosszabb kihagyás után! Örülök, hogy láttam új arcokat az előző fejezetnél, remélem jönnek még ^^ Ez egy Jay szemszög lesz, csak hogy ne hiányoljátok őt se :P Remélem, elnyeri a tetszésetek! Jó olvasást, a kommenteket pedig várom :) Puszi, Angel


32. fejezet - Meglepetés / Jay szemszöge

Igyekeztem hősiesen figyelni, ahogy Natalie elhajt azzal a pasassal, akit szívem szerint szarrá vertem volna. Sosem voltam az erőszak híve, de Ryan már jó ideje a bögyömben volt. A tekintetem végigkövette a kocsit, egészen addig, amíg már csak egy homályos pont volt a forgalomban.

- Bejössz egy kicsit? – tette vállamra a kezét Alex. – Persze semmi sem kötelező, de gondolom, vannak kérdéseid.

Fején találta a szöget, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi is történt valójában. Csak annyi volt világos, hogy a helyzetünk tisztázása helyett Natalie elutazott, és fogalmam sem volt hova, valamint hogy miért. Persze sejtettem, hogy nem azért, mert felejteni akart, ezt a búcsúja is bizonyította.

- Rendben – bólintottam, majd követtem őket a házba.

Volt ott egy idősebb, inkább középkorú hölgy, akiről úgy sejtettem, hogy Natalie és Alex édesanyja lehetett. Árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, miközben gondosan végigmért tetőtől talpig. Megmosolyogtatott, mégsem most volt itt az ideje, hogy bemutatkozzam neki.

- Natalie elutazott New Yorkba munkaügyben – ismertette Alex a rideg valóságot. – A helyzet az, hogy kénytelen volt Ryannel menni, mivel ő az Univision képviselője.

Amíg Alex ismertette a helyzetet, szótlanul hallgattam őt. Igyekeztem megérteni, s nem utolsó sorban felfogni, hogy Natalie gyakorlatilag teljesen ki van szolgáltatva Ryannek, és ez a tudat egyáltalán nem tett boldoggá. Hirtelen rengeteg kérdésem volt, de nem akartam félbeszakítani őt, hagytam, hogy meséljen.

- Három napra mentek, de gondolj arra, hogy mi lesz, miután hazajön – és az arcán valami sejtelmes vigyor jelent meg. – Ahogy láttam, nem kell sokat győzködnöd és megbocsát majd.

Nem értettem mire fel ez a cinizmus a hangjában, de akkor minden bevillant. Ő és Sam – Natalie-ról nem is beszélve – megbíztak bennem, én pedig tönkre tettem mindent egyetlen vallomással és egy félresikerült éjszakával. Kedvem lett volna a fejemet a falba verni, azt is elviseltem volna, ha maga Alex veri ki belőlem a szuszt, de mire ismét észbe kaptam, eltűnt az emeleten.

Tanácstalanul figyeltem, hogy egyedül maradtam, csak egy fürkésző, meggyötört barna szempár nézett még mindig rám. Nem tudtam, mit kellene tennem, de mivel Sam is Alex után sietett, így végül úgy döntöttem hazamegyek. Nem volt maradásom a házban, a barna szempárhoz tartozó hang azonban megállított.

- Van kedve beszélgetni, fiatalember? – hallottam meg a hangját, mire kissé összerezzentem. – De ha siet valahová, megértem – tette hozzá ugyanolyan hangon.

- Nem sietek – torpantam meg. Tisztában voltam vele, hogy vagy számon akar kérni, vagy tanácsot adni, így mikor leültem vele szembe, reménykedtem, hogy a második lehetőséget fogja választani. – Jackson Rathbone vagyok – nyújtottam a kezem. – A lánya jó barátja.

- Igen, mesélt magáról – mosolyodott el. – Barbara vagyok, Natalie és Alex édesanyja, de ezt gondolom kitalálta már. Gondoltam, adok egy jó tanácsot, persze csak ha megszívleli egy édesanya szavait.

- Ez természetes – bólintottam. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani, másrészt viszont piszkosul féltem az elhangzottaktól. Mintha egy kimondatlan terhet vártam volna, önként és dalolva. – Szívesen venném.

- Ha rám hallgat, meglepi valamivel – hajolt közelebb bizalmasan. – És ne aggódjon a fiam miatt, megnyugszik idővel.

Pár percig csendben gondolkoztam, mivel is lephetném meg őt, aminek tényleg örülne. Átfutott az agyamon, hogy esetleg utánamegyek New Yorkba, de nem tudtam, hogyan venné ki magát ebben a helyzetben. Tanácstalanabb voltam, mint valaha, de ez a gond is egy csapásra megoldódott.

- Itthon hagyta a lakáskulcsait – nyúlt át a kisasztalra. – Ha esetleg a kis barátnőjét is bevonná, biztosan össze tudnának hozni valamit.

- Köszönöm, ez nagyon jó ötlet – pattantam fel, majd a kulcsot a farzsebembe gyűrve indultam kifelé.

Új terveim voltak, méghozzá nem is akármilyenek. Eszembe jutott, hogy Natalie mennyire szeret rajzolni, így az első utam egy festményekkel teli boltba vezetett. A híresség előnye volt, hogy sok ismerősöm volt, akik tudták, hogy hova is irányítsanak engem.

Dave – egy zeneszerző ismerősöm – szerencsére ajánlott egy színvonalas üzletet, ahol persze előzetes bejelentkezés után azonnal fogadtak. Igyekeztem műértő szemmel a festményekre tekinteni, persze nem sok sikerrel. Aztán Vicky mutatott egy kezdő festőt, akinek a képei elnyerték a tetszésem.

Egy képet választottam ki csupán, mivel nem sejthettem Natalie hogyan reagál majd a meglepetésre, amelyen egy gyönyörű homokos tengerpart volt, két – egymást ölelő – párral. Elsőre elnyerte a tetszésem, és habozás nélkül meg is vettem. A zsákmánnyal a csomagtartóban indultam el Ben háza felé, remélve, hogy benne lesz a kis meglepetés akciómban.

- Haver, mondd azt, hogy okkal vertél fel ilyen korán – nyitotta résnyire az ajtót hunyorogva.

- Ugyan Ben – löktem be az ajtót –, nincs is korán, már elmúlt tizenegy is – azzal ügyet sem vetve kómás barátomra, beljebb tessékeltem magam. – Van negyed órád átvedleni, valamint emberi kinézetet ölteni – sürgettem. – Meló van!

- A stúdióba megyünk? – kérdezte álmosan. – Nem volt róla szó, hogy ma felveszünk bármit is.

- Mert nem is – nyomtam a kezébe a kávéját. – Natalie házát dekoráljuk ki – közöltem egyszerűen, mire kis híján visszaköpte a kávéját.

- Oké, ezt igazán elmagyarázhatnád – nézett rám értetlen arccal. – Nem volt róla szó, hogy ez lesz a büntetésem – forgatta a szemeit.

Röviden elmagyaráztam neki a terveim, így kissé már nyugodtabb volt. Mozgósítottuk a bandát is, akikre rábíztuk a festékek beszerzését is. Egy fél órás totyogás után pedig szerencsére Ben is elkészült, így nem volt más hátra, mint elindulni Natalie házához, és véghezvinni a tervet.

Meglepetésemre, alig indítottam be a kocsit, máris csörgött a telefonom. Csak egy sms-em jött, így nyugodt szívvel soroltam be az addigra feltorlódott kocsisor végére. Meglepetésemre Sam hagyott egy rövid üzenetet: „Barbara szólt a tervedről, és bár nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de ott leszünk! Sam”

- Na, Natalie? – bökött oldalba Ben.

- Nem, Sam volt az – nyomtam a kezébe a telefont. Örömmel töltött el, hogy mellettem állt, és hogy ez által Alexet is meg tudom majd békíteni. – Jönnek segíteni, amint látod.

A ház előtt már vártak ránk a fiúk, és pár perces eligazítás után mindenki belekezdett a feladatába. Először lefedtük az összes bútort, amelyet Leo ott hagyott, nehogy bármi bajuk essen, aztán mindenki ragadott magának egy-egy festőhengert, és belekezdtünk a munkába.

Egész elmerültünk a falak színesre pingálásában, amikor kintről tisztán hallatszott, hogy valaki lefékezett. Ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy Alex és Sam érkeztek meg. Ezt a feltételezést pedig az is megerősítette, amikor mindketten beléptek az ajtón.

- Húha, nagy munkában vagytok, ahogy látom! – lelkesedett be Sam, és azonnal beállt közénk segíteni, még egy zöld csíkot is festett az arcomra. – Harci jelzés, Jay nagyfőnök – nevette el magát.

- Köszi, egy tündér vagy – vontam meg a vállam, majd Alex felé fordultam, aki látszólag még tüntetőleg kicsit játszotta a sértődöttet. – Nem jössz levezetni a feszültséget? – nyújtottam felé egy ecsetet, ő pedig szerencsére nem akadékoskodott sokáig.

- Miért is ne – nyúlt az ecset után. – Úgyis sok a felgyülemlett energia az irodában történtek miatt.

A nap túlságosan gyorsan telt, de egész jól haladtunk. A nappali és a konyha teljesen kész volt, már csak az emelet volt hátra. Mint a jó munkások, még kaját is rendeltünk, amit el is pusztítottunk percek alatt. Öröm volt végignézni a társaságon, mindenki jól érezte magát, a hangulat is remek volt. Talán így történt, hogy az idő túl gyorsan telt el felettünk, s ez a nap is véget ért…


Amikor másnap ismét belefogtunk a munkába, már sokkal gyorsabban és rutinosabban haladtunk mindennel. Sam és Alex a nappalinál szedték le a védőhuzatokat, mi pedig fenn pingáltunk tovább. Amikor ott is végeztünk, a nap fénypontjaként felkerült a festmény, amit Natalie-nak vettem. Csak reméltem, hogy sikerül meglepetést okoznom neki.

Karnyújtásnyira Tőled... - 31. fejezet

Sziasztok!

Íme a 31. fejezet :) Lenne egy kis bejelenteni valóm is ezzel egy időben. Ezen a héten elutazom nyaralni, így előreláthatólag jövő héten nem tudok frisselni. A véleményeket ennek ellenére várom, és örülnék neki, ha nem kellene csalódnom, mikor hazajövök. Jó olvasást a fejezethez :) Puszi, Angel


31. fejezet - Valami új

Ryan, állj meg! – tapostam a fékre, hogy megállítsam a kocsit, majd pár perccel később már Jay karjaiban legyek.

Nem akartam búcsú nélkül eltűnni, ahogy hamis ígéreteket sem hátrahagyni, de egyszerűen képtelen voltam csak úgy lelépni. Szorosan fontam nyaka köré a karjaimat, utoljára beszívtam jól ismert parfümjének megrészegítő illatát, s ajkaimmal felkutattam az övéit.

- Visszajövök – suttogtam, mikor végre elváltunk egymástól, és visszasiettem a kocsihoz.

- Csak pár nap, aztán mindent tisztázunk! – kiabálta még utánam.

Ryan durcás fejjel farolt ki a ház elől, de ezzel a kis akciómmal legalább annyit elértem nála, hogy a reptérig egy árva szót sem váltottunk. Igazából ez volt számomra a kritikus pillanat, hiszen általában minden az első pár mondatnál dőlt el. Meglepő módon nem erőltetett semmit, csak jótékony csöndbe burkolózva hajtott át Los Angeles útjain.

A LAX szokás szerint zsúfolásig volt emberekkel, akik akár egy hömpölygő tömeg vittek minket előre. Alig bírtam követni Ryant, aki összeszedett vonásokkal haladt előre, még egy-egy ember hangos kiabálása se billentette ki a jól felépített álarc mögül, ezzel teljesen letaglózva engem.

- Hoppá, megvagy – kapott fel egy kisfiút, aki kacagva nézett rá. – Hol hagytad a szüleid öcskös? – faggatta.

- Arra felé – mutatott az egyik irányba.

Feszülten figyeltem a tömeget, amely lassan egy emberként nyílt szét egy aggódó, harmincas éveiben járó nő előtt. Szemeiben ott volt az ijedtség, de azonnal megszűnt, amint megpillantotta Ryan karjaiban a gyermekét. Az első könnycseppek már kibuggyantak a szeméből, amint magához ölelte újra.

- Aaron, ilyet soha többé ne csinálj a mamával! – dorgálta meg. – Hogyan köszönhetném meg? – fordult Ryan felé.

- Semmivel, de szerintem egy játékautó lefoglalná – biccentett az ajándéküzlet felé mosolyogva.

Fogalmam sem volt, mikor lett Ryan ilyen. Sosem volt az a gyerek centrikus, sőt, nem is szerette a gyerekeket. Legalábbis amikor szóba került a téma, hogy szeretnék majd egy kislányt, mindig azzal védekezett, hogy ráérünk még. Újabb döbbenetemből csak egy fiatalabb nő szavai rángattak ki, aki a jegyemet kérte.

- Natalie, gyere – nógatott finoman, én meg döbbenten követtem őt.

Az út folyamán se vittük különösen túlzásba a társalgást, nem tudom mitől félt annyira… talán attól, hogyha felidegesít, kiugrom a repülőből, vagy felkötöm magam az oxigénmaszkkal. Abszurd helyzetek milliárdjai peregtek le a fejemben, némelyiket meg is mosolyogtam, de a fennálló helyzeten akkor sem változtatott.

- Zavar valami? – nézett mélyen a szemembe. – Ha feszélyez a közelségem, átülhetek máshová is – vonta meg a vállát.

- Igen? És elárulod, hogy mégis hova? – vágtam vissza durván, közben az utasokat néztem, azaz az üres helyek számát.

- Látod ott azt az arab pasast? – mutatott pár üléssel előbbre. – Na, ő biztos jobban élvezné a társaságom, mint te – fordult vissza felém.

Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon, leforrázva hallgattam, amit mond. Komolyan nem tudtam, hogy hányadán is állunk, de a meglepettségtől csak tátogtam, mint egy hal. Miután már kellőképpen kínosnak ítéltem meg a helyzetet, inkább a felhőket kezdtem bámulni.

Az út hátralévő részében még annyit sem szóltunk egymáshoz, mint eddig. Az agyam leblokkolt, már mínusz alfában voltam, amikor megéreztem Ryan kutakodó kezét a derekamnál. Készen álltam rá, hogy egy jól irányzott mozdulattal leütöm, de megint tévedtem vele kapcsolatban.

- A füleden ülsz szépségem? A biztonsági övet be kell csatolni – mosolyodott el gúnyosan.

Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha megütöm. Hirtelen elöntötte az arcomat a pír – legalábbis azt éreztem –, és égető szükségét éreztem, hogy mondjak valamit, azonban erre egészen a szállodáig még lehetőségem sem volt…


Az első nap javarészt azzal telt, hogy elfoglaltuk a hotelszobáinkat – megjegyzem, szerencsére két külön hotelszobát kaptunk – és Ryan amúgy is egyfolytában telefonálgatott. Egészen más embernek tűnt, mint nem is olyan régen. Összeszedett, magabiztos, egy teljesen más ember.

- Délután máris lesz egy megbeszélés – lépett mellém. – Nem kell kiöltöznöd, nem bálba megyünk majd – mosolyodott el a mai nap folyamán sokadjára. – Bár nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsokat adnom.

- Igazad lehet – bólintottam beleegyezően.

- Nos, akkor hagylak kipakolni – indult az ajtó felé. – Igaz, nem valami királyi lakosztály, de a célnak megfelel – járatta a tekintetét a szobán, majd pillantása visszasiklott rám. – Később benézek.

Mikor végleg egyedül maradtam, először a George által adott mappákat néztem át, nekem is tisztában kellett lennem a helyzettel. Mint számomra is kiderült, a Delmonico's étteremben volt a megbeszélés, amely igen impozáns helynek bizonyult, legalábbis a netes kutatásaim alapján.

Ezúttal is megbizonyosodhattam róla, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket. A tét az volt, hogy a mi cégünkkel az élen az Univision is belépjen az üzleti köreinkbe, amelyben a mostani kapcsolataink fognak majd segíteni remélhetőleg. Az anyag teljesen elfeledtette velem, hogy lassan készülődnöm se ártana.

Percekig álltam tanácstalanul a bőröndöm felett, míg végül a fekete nadrágkosztümöm mellett döntöttem. Mégsem mehet akárhogyan egy ilyen fontos megbeszélésre az ember. Sietős mozdulatokkal szabadultam meg a felsőmtől és a nadrágomtól, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.

- A francba, ne haragudj – fordult el azonnal Ryan. – Tudom, hogy kopognom kellett volna, még egyszer bocs – szabadkozott.

- Oké, semmi baj – ültem le az ágyra. – Miért volt ilyen sietős? – érdeklődtem, közben pedig felnyaláboltam magamra a nadrágot és a fekete csipketopot. – Megfordulhatsz, amúgy is láttál már ennél lengébben is – bukott ki belőlem.

- Csak szólni akartam, hogy rendeltem taxit, szóval egy negyed óra múlva indulhatunk, ha gondolod – de a következő percben már mögöttem állt, hogy felsegítse a blézeremet. – Csodásan festesz – suttogta a nyakamba olyan érzékien, hogy az egész testem libabőrös lett a vallomásától.

- Ez kedves tőled – motyogtam, ahogy felé fordultam. – Te sem panaszkodhatsz – konstatáltam a végeredményt. – Felőlem pedig indulhatunk, csak még összeszedem az aktákat – böktem az ágyon lévő iratok felé.

Kérés nélkül hagyott magamra az üres szobában. Kellett pár perc, amíg az agyam felfogta az eseményeket, de még így is megdöbbentő volt a felismerés, miszerint még ennyi idő elteltével is hatással volt rám. Igyekeztem összeszedni a maradék józan eszem, majd az aktákat a táskámba gyűrve léptem ki az ajtón.

A hal felé indultam, ahol pár perces várakozás után Ryan is megjelent. Odaadta a szobáink kulcsát a recepción, majd rutinosan indult a kijárat felé, hogy ezúttal a taxit kerítse elő. Idegesen topogtam a nyomában, ő pedig előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és bediktálta a címet.

- Ne idegeskedj, biztos minden rendben lesz – nyugtatott, amikor meglátta folyton dobogó lábaimat. – Voltál már ilyen megbeszéléseken, nem?

Hát persze… egyik nap még otthon ültem, a következő pillanatban pedig már a világ bármely pontján lehettem egy munkamegbeszélésen. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, még most sem igazán értettem, hogy George miért rám bízta ezt a nagyszabású feladatot.

- Persze, egy tucatnyin – füllentettem.

Ezek után jobbnak láttam csendben meghúzni magam, és csak akkor válaszolni, ha kérdeztek. Naná, hogy ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, ugyanis nemsokára megérkeztünk az étterem elé, amely pontosan ugyanolyan méltóságteljes megjelenést sugárzott, mint alig pár órája a laptop képernyőjén a fénykép.

- Hmm, jó ízlésre vall a hely – állapította meg a nyilvánvalót Ryan, miközben kifizette a taxit. – Nem lesz egy olcsó mulatság George-nak – azzal átkarolt és beléptünk az étterembe.

- Segíthetek valamiben? – indult el felénk a pincér. – Van már foglalásuk?

- Igen, Ryan Thompson névre foglaltunk asztalt – hadarta az információkat, a férfi pedig egy széles asztalhoz vezetett minket.

A hely nagyon lenyűgöző volt, az asztalunk egy hatalmas korabeli partiról készült pillanatkép mellett volt. A pincér kihozta az itallapokat, így amíg az ügyfeleink megérkeztek, gondosan elmerültem a kínálatban. A figyelmem azonban mégsem kerülte el Ryan bambán vigyorgó képe, amely nagyon idegesített.

- Tetszik valami? – dörrentem rá, mire válaszképpen hozzám dörgölte a lábát.

A válasza helyetti cselekvés nagyon megijesztett, azt se tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés. Kedvem lett volna felpattanni, és elfutni, de az események beindultak, az üzletfeleink is megjelentek…


A Delmonico's kívülről:



Az asztal:

Karnyújtásnyira Tőled... - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme a 30. fejezet! A cím is árulkodó lehet, de amondó vagyok, inkább várjátok ki a végét, vagy az elejét? :D Mindegy is, jó olvasást! A kommentekért hálás vagyok :) Puszi, Angel


30. fejezet - New York, jövök!

Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni egyetlen hajszálban, amely arra emlékeztet, hogy van kiút ebből a helyzetből. A fejemben pergő gondolatok, akár egy éles kés, a langyos szél az arcomon, akár az ő kezének gyengéd érintése… Nem tudtam szabadulni, és talán nem is akartam.

Hangos dudálás szakított ki elmém védőfala mögül, a következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy az autó megpördült velünk. Riadtan kaptam fel a fejem Alex szitkozódására, s szinte azonnal megnyugodtam, hogy egyikünknek sem lett semmi komoly baja.

Észre sem vettem, hogy milyen görcsösen kapaszkodtam Sam karjaiba, még a körmöm nyoma is tisztán látható volt a kezén. Bűntudatos tekintettel néztem rá, de ő egy szót sem szólt, csak tovább simogatta a hátamat. Jay és Alex hangja azonban minden eddig felépített falat ledöntött.

- Normális vagy? Majdnem karamboloztunk! – kiabált a bátyám magából kikelve.

- De nem akartál megállni! – vágott vissza ő is.

Gyenge érvek, semmi értelme nem lett volna megállni. Azonban a szívem csak tette, amire a leginkább vágyott. Kiszálltam a kocsiból és egyenesen feléjük indultam, majd megkerülve a bátyámat, beültem Jay autójába. Tüntetőleg összefont karokkal vártam, hogy végre induljunk, de senki nem mozdult.

- Nem szeretnék itt szobrozni egész nap – szólaltam meg végül reszelős hangon.

Jay kérés nélkül szállt be mellém, és mintha félne a bátyám haragjától – esetleg attól, hogy elszakít tőle – azonnal a gázra taposott. A tájból csak egy elmosódott csík látszott, fogalmam sem volt, hova tartunk, de így volt jó. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, a csend helyettünk is beszélt.

Az érzés, s vele együtt a vallomása fojtogatott, nem engedett. A szememből kicsorduló könnyek minduntalan potyogtak, elmosva minden eddigi érzelmet. Jay egyik kezével próbálta felitatni őket, de mindhiába. Nem akartam a szemébe nézni, így is elég rosszul érezte magát.

- Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom – rázta meg a fejét. – Azaz nem akkor és nem ott – javította ki magát.

- Tényleg rossz időt választottál rá – erősítettem meg az iménti szavait. – De még mindig jobb, mintha sose tudtam volna meg.

- Elmondtam volna, esküszöm! – bizonygatta. – Ha be akartalak volna csapni, szerinted megtettem volna?

Hirtelen annyi mindent szerettem volna neki mondani, de nem tudtam hogyan. Hogy jobb lett volna, ha már akkor megmondja, mielőtt lefeküdtünk volna egymással, azt is mennyire gyűlölöm érte, hogy nem tudok rá haragudni. A szavak nem jöttek a számra, csak némaságba burkolózva vártam ennek az egésznek a végét.

- Szeretlek a fenébe is! Nem hiheted, hogy képes lennék bántani téged! – rántotta félre a kormányt, s leparkolt egy számomra ismeretlen helyen. – Tudom, hogy nem sok pozitív élményed volt eddig, de én… én más vagyok, más leszek. Érted, értünk!

- Hogy kérheted ezt? – hüppögtem, s letöröltem a kibuggyanó könnyeim. – Vele voltál akkor is, mielőtt együtt voltunk, igaz? – szegeztem neki a kérdést. Már nem számított, hogy borul a bili, egyszerűen csak tudnom kellett. – Mondd már!

Válasz helyett azonban csak egy bólintást kaptam. Legalább végre őszinték voltunk mindketten, ez volt az egyetlen előnye az egész helyzetnek. Ennek ellenére mégsem tudtam azt mondani, hogy megbocsátok. A motor váratlan felpörgése viszont kellőképpen meglepett.

- Hova megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Hazaviszlek – jött a kemény válasz.

- Haza? – ismételtem meg a kérdést. Mintha nem értettem volna már az első percben is, amit mondott. – Rendben – sóhajtottam végül beleegyezően.

Egész úton egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Már-már fájó volt a csend, de azért sem szólaltam meg. Figyeltem az embereket, a házakat és szinte varázsütésre megvilágosodtam. Hiszen nekem volt egy házam, de még az is hozzá kötött. Fél szemmel rásandítottam, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Most mi van? – mosolyodtam el én is.

- Semmi – szabadkozott, de a szája szélén továbbra is ott bujkált a vigyor.

- Figyelj, menjünk az én házamba – vetettem fel az ötletet. – Nincs kedvem Alexet hallgatni, hogy felelőtlen vagyok.

- Ahogy akarod – vonta meg a vállát, majd ráfordult az odavezető útra.

Persze továbbra is kerültük a beszélgetéseket, ahogy azt is, hogy egymásra nézzünk. Így sokkal nehezebb volt, de mire ismét észbe kaptam, már a házamnál is voltunk. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, meg sem várva, hogy Jay kiszálljon. A kulcsot leakasztottam a fa gerenda rejtekéből, az ajtó pedig azonnal megadta magát.

- Nem jössz? – fordultam hátra, mivel nem hallottam a lépteit mögöttem.

- Biztos vagy benne?

Én sem válaszoltam, csak nyitva hagytam az ajtót, hogy tegyen belátása szerint. Nem akartam vele veszekedni, már csak az számított, hogy valahogyan megbeszéljük a dolgokat. Egy széles mosollyal nyugtáztam, amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódott, ez csak egyet jelenthetett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, be kell, fogadjalak? – hajoltam le a lépcső korlátjáról, ő pedig követte a hangomat. – Azt mondtad, mindig a közelemben akarsz maradni.

- Minden szóra – szaladt fel a lépcsőn –, és most is úgy gondolom – ölelt szorosan magához.

Éreztem, hogy nem mer olyan szorosan tartani, mint amennyire szeretne. Meg akarta adni az esélyt rá, hogy kihátráljak az öleléséből, de bolond lettem volna. Szerettem a biztonságot adó karjaiban lenni, magamba szívni az illatát. Mindent, ami ő és én voltunk.

Az idillt a telefonom csörgése zavarta meg. Morgolódva, de Jay-el a nyomomban sétáltam le, hogy előkeressem a vinnyogó készüléket. Először gondolkodóba estem, hogy felvegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom az állásomat. George hangja viszont higgadtságról árulkodott.

- Natalie, ugye nem zavarlak?

- Mondd, George – sietettem. – Miben tudok segíteni?

- Ugye emlékszel arra, hogy egy nagy üzletet akartam rád bízni. Holnap utazol Natalie, New Yorkba méghozzá – közölte egyszerűen, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Egyik nap még itt, holnap már New Yorkban. – Remélem, nem volt semmi programod – puhatolózott.

- A munka az első, nincs igazam? – erőltettem mosolyt az arcomra. – Kivel utazom egyáltalán? Menyi időre?

- Az Univision kirendelt dolgozójával, valami Ryan – közben a háttérből jól hallottam, hogy valaki megerősíti. – Nem több mint három nap, kielégítő a válasz?

- Ki, George – azzal kinyomtam a telefont.

Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az ég összeesküdött ellenem. Ettől kezdve nem volt kedvem múlt idézéshez, csak egyre vágytam… hazamenni a családomhoz. Jay akadékoskodás nélkül hazafuvarozott, majd egy futó búcsúzkodás elváltunk.

A bátyám természetesen mindent tudni akart, merre jártam, mit művelt velem Jay, de még ehhez sem volt kedvem. Gépiesen mondtam el a részleteket, majd ügyet sem vetve a hozzám intézett szavaira, felsétáltam a szobába. Bepakoltam minden ruhát, bár azt se figyeltem, mit teszek be, de egyszer csak megtelt a bőrönd.

- Bejöhetek kicsim? – hallottam meg anyám hangját, aki meg sem várva a válaszomat, belépett a szobába. Egy darabig csendben figyelte a fotelból, ahogy egyik másik ruhát visszaraktam, majd megszólalt. – Ugye tudod, hogy a bátyád aggódik érted?

- Már hogyne tudnám – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj anyu, én csak… egyszerűen nem megy – roskadtam össze előtte.

- De mégis mi történt? – faggatott óvatosan. – Persze nem kell elmondanod, ha nem akarod – nyugtatott meg.

- Nem lehetne, úgy mint régen? – néztem fel rá könnyes szemmel. – Tudod, mikor apu nem volt otthon.

Nem kellett többet beszélnem, anyu megerősítésként megszorította a kezem, és az ágyamhoz sétált. Mikor befeküdtem, betakart a takaróval és mellém feküdt. Egész éjjel csak beszélt nekem, egy olyan világról, amelyben mindig is élni akartam, ahová mindig menekültem, ha valami vagy valaki bántott. Egy olyan világról, ahol senki se bántott, mert erős voltam…

Reggel friss kávé illatára ébredtem, mikor pedig kinyitottam a szememet, egy csésze fogadott az éjjeliszekrényemen. Kapva kaptam az alkalmon, és miután megittam, a fürdőbe indultam. Rutinos mozdulatokkal szabadultam meg a ruháimtól, majd a tus alá állva vártam a felfrissülést…


A függönynél álltam, a hátam mögött a bőröndjeim, s bár arra kellett volna gondolnom, hogy ez az utazás egy új esély a helyzet átgondolására, belül mégis rettegtem. Nem csak attól, hogy Jay nem érti majd meg, attól is féltem, hogy milyen lesz újra az Ő közelében lenni.

Vontatott léptekkel sétáltam le az emeletről, ahol ott volt mindenki. Sorra búcsúztam el a családomtól, majd Samtől. Odakinn már hangos dudálás hallatszott, mely fülsüketítően szakította félbe az oly meghitt csendet. Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kisétáltam az ajtón.

- Natalie, hova készülsz? – kapta el a kezem Jay. – Ugye nem akarsz semmi ostobaságot csinálni? És legfőképpen nem vele!

- Hagyj elmenni – kértem suttogva, s kitépve magam szorításából a kocsi felé indultam.

Ryan roppantul nyeregben érezte magát. Kivette a kezemből a bőröndöm és elsüllyesztette a kocsija csomagtartójában. Kinyitotta nekem az ajtót, majd intett egy utolsót az ajtóban állók felé és már indította is a kocsit.

Karnyújtásnyira Tőled... - 29. fejezet

Sziasztok!

Tádáám, meghoztam a 29. fejezetet! Kicsit rendhagyó lett, mivel majd' 6 oldalas, és ennél általában rövidebbre írok egy-egy fejezetet. Ezúttal is sok érzelmet, eseményt próbáltam belezsúfolni az utolsó Venice Beach-en töltött napba... remélem, sikerült :) Jó olvasást, a kommenteket várom! Puszi, Angel

Zene a részhez: http://www.youtube.com/watch?v=2BXu-puOA4k


29. fejezet - Vakrepülés

Egy gyors tusolás után, szinte az egész éjszakát átbeszélgettük. Már nagyon régen csináltam ilyesmit, utoljára talán Sammel. Minden szóba került, a jövőbeni terveink, a munkánk, a családról való elképzeléseink… igazából mégis Ben szóba kerülése lepett meg a legjobban.

- Szerelmes volt beléd, hitted volna? – nézett rám érdeklődve.

- Ben? Ugye most csak hülyéskedsz? – kérdeztem döbbenten. Ha az arcom nem is, a hangom csengése elárulta a meglepettségem.

- Dehogy! – torkolt le finoman, majd magához ölelt. – Mikor számon kértem, hogy miért viselkedett veled úgy, azzal érvelt, hogy szerelmes volt beléd gyerekkorában, de te észre se vetted.

Elhűlve hallgattam a meséjét, mindeközben a mélyre temetett emlékeim sűrűjében kutattam valami megfogható képkocka után. Ez azért is volt nehéz, mert a kiskori emlékeimet nagyrészt mélyre temettem magamban. Nagyon mélyre. Minden az apámra és a veréseire emlékeztetett abból az időből.

Amit eddig még Jay-nek se mondtam el, az az volt, hogy emiatt pszichológushoz is jártam. Az iskolában fontosnak tartották ezt, mondván majd segít túltenni magam ezen az egészen. A legmeglepőbb az volt, hogy egy ilyen igazgatói beszélgetés felelevenítése közben „akadtam rá” Benre.

Már emlékeztem rá, és azt is tudtam, eddig miért nem. Akkoriban nem is hasonlított a mostani, magabiztos és híres Benre. Visszahúzódó volt és közel sem volt ilyen kisportolt testalkatú, mint mostanában. Persze nem ez volt a fő ok, hogy nem érdekelt engem, mindössze megvoltak a saját gondjaim.

- Emlékszem rá – nyomtam egy puszit az orrára. – De sose gondoltam volna, hogy szerelmes belém.

- Ő egész kis összeesküvés elméletet hozott össze – kuncogott, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésem.

- Megosztod még ma velem is? – vontam fel a szemöldököm.

- Röviden annyi, hogy azt hitte, engem is kihasználsz, akárcsak őt – mondta ki végül, mintha ez lenne a legtermészetesebb magyarázat valaki bunkóságára. – Ugye nem haragszol rá?

- Nem – sóhajtottam fel.

Az igazat megvallva azonban mégis. Ha belegondoltam, hogy mennyiszer állt ez a butaság Jay és közém, őszintén elgondolkodtam az előbb kimondottakon. Mindesetre igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, és lassan átadtam magam a hívogató álomvilágnak.

Reggel az első, amivel szembetaláltam magam, Jay volt. Félig nyitott szájjal aludt, de keze még mindig engem ölelt. Elmosolyodtam, és igyekeztem minél óvatosabban kimászni a karjaiból, ami sikerült is. Kisétáltam a konyhába, ahol Sam és Alex már az asztalnál üldögéltek.

- Jó reggelt – nyomtam el egy ásítást. – Milyen éjszakátok volt fiatalok? – ültem le az egyik székre ártatlan arccal.

- Ezt mi is kérdezhetnénk – vágott vissza rutinosan Sam, egy pillanatra sem kizökkenve a sértett fél szerepéből. – Merre jártatok éjszaka?

- Sétálgattunk, aztán hazajöttünk – vontam vállat.

- Abban fáradt ki ennyire Jackson? – kuncogott zavartan, de én sem voltam rest visszavágni.

- Miért, a bátyám talán egész éjjel a konyhaasztalt támasztotta?

És ezzel le is igáztam őket. Leesett állal bámultak hol engem, hol a másikat. Gyors és rutinos mozdulattal kaptam ki két almát az asztalon lévő fonott kosárból, majd magukra hagytam a két gerlicét, had szedegessék össze méltóságuk utolsó darabjait. A szobába lépve óvatosan visszabújtam Jay mellé, aki ezúttal már sokkal éberebb volt, mint mikor magára hagytam.

- Jó reggelt – nyújtózott egyet, majd magához húzott egy apró puszi erejéig. – Merre jártál?

- Reggelit vadásztam – kacsintottam rá, és felé nyújtottam az egyik almát, amire rögtön le is csapott.

Jóízűen majszolta az almáját, amíg én nyakig merültem a bőröndömben. Gondoltam kikérem a véleményét, így egyik ruhadarabot a másik után mutattam fel neki, mire széles mosoly terült el az arcán. Végül mivel gyakorlatilag mindenre rábólintott, inkább én választottam.

- Mit szólsz ehhez a csíkos felsőhöz és ehhez a nadrághoz? – emeltem a magasba a kiválasztott darabokat. – Megfelelő lesz? – emeltem magam elé.

- Bármiben tökéletes vagy – mosolyodott el. – Fürdőruhapróba is lesz? – kérdezte ártatlan arccal, amin muszáj volt nevetnem.

- Azt már kiválasztottam – fordítottam neki hátat, de a következő pillanatban már előttem is termett.

Szorosan ölelt magához, s ha nem élveztem volna a helyzetet, még akár kényelmetlen is lehetett volna. Nagy hévvel nyomott a fürdőszobaajtónak, majd ajkaimat vette kitartó ostrom alá. Nem kellett sokáig várakoznia, azonnal bebocsátást nyert, s nyelveink szédítő táncba kezdtek.

- Nincs kedved kicsit lehűlni? – suttogtam a fülébe csábítóan.

- Akármihez – hallgattatott el egy újabb csókkal –, ahol te is ott vagy.

Bíztam benne, hogy ez lesz a válasza, de azért volt egy B tervem is arra az esetre, ha mégsem hajlott volna a visszautasíthatatlan ajánlatomra. Kuncogva sétáltunk be a fürdőbe, ahol megszabadítottuk egymást az össze felesleges ruhadarabunktól, majd belépve a zuhany alá, ismét átadtuk magunkat a mindent elsöprő vágyakozásnak…


Felfrissülve léptünk ki a zuhany alól, de mindkettőnk érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Jay a fürdőben, én pedig a szobában öltözöm fel. Igyekeztem minél gyorsabban felkapni a ruháimat, de nem akartam elkapkodni. Mikor Jay is végzett, együtt sétáltunk ki a szobából.

- Program mára? – fordultam először Alex, majd Sam felé, aki abban a percben sétált le az emeletről szintén rózsaszín felsőben.

- Megyünk a partra reggelizni, van kedvetek jönni? – karolt belém jókedvűen, majd az ajtó felé húzott.

Rámosolyogtam Jay-re, ezzel hátrahagyva a bátyámmal. Odakinn már valóságos kánikula volt, de a tenger mellett még ez is elviselhetőnek tűnt. Meg sem lepődtem, amikor egyenesen a bár felé tartottunk, ahol megterítve egy asztalt várt minket. Tom sietve jött hozzánk, hogy mint mindig, most is felvegye a rendelésünket.

- Mit hozhatok? – pillantott fel a fehér füzetéből. – Esetleg ajánlhatom a ma reggeli menünket, ami Tengeri álom névre hallgat?

- Jól hangzik – szólaltunk meg egyszerre.

- Rendben, akkor hozom is. Italok? A szokásos narancslé és a fiúknak sör? – tette fel rutinosan a kérdéseket.

Reggeli alatt csak zavart pillantások, vagy apró kuncogások váltották egymást, az idő többi részében élveztük a napfényt, valamint a szakács menüjét. A pillanatnyi csöndet csak egy hangosbemondó zavarta meg, amely a nemsokára kezdődő bungee jumpingra hívta fel a figyelmet.

- Mit szólnátok, ha kipróbálnánk? – kapott az alkalmon Sam, mire a bátyám arcáról egyből lefagyott a vigyor.

- Én benne vagyok – vágta rá Jackson, amivel engem is meglepett. – Mit szólsz hozzá Natalie? – nézett rám várakozóan.

- Ha komolyan gondoltad, akkor kipróbálhatjuk – nyögtem ki mikor végre észhez tértem annyira, hogy válaszoljak.

Tom sok szerencsét kívánt az ugráshoz, majd elindultunk a part felé. A hatalmas daru, amelyről már javában ugráltak az emberek a part keleti részén volt, ahol a tenger a legmélyebb volt. Egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledtünk, de még mielőtt felmentünk volna, lepakoltuk a cuccainkat a parton.

- Én inkább maradok – torpant meg Alex. – Sosem bírtam a magasságot, félek, hogy nem menne – szabadkozott.

- Ne butáskodj, együtt ugrunk – nógatta Sam, ő pedig nagy nehezen megadta magát.

Levettük a ruháinkat, így rajtunk csak a fürdőruha maradt. Egy pasas valóságos kiselőadást tartott az ugrásról, a veszélyekről és arról, hogy mikre is kell odafigyelni. Figyelmesen hallgattuk, bár meggyőződésem, hogy Alexnek ez egyáltalán nem tett jót, mert az arca színe többször is vetekedett a fehér homokéval.

- Szóval legalább száz km/h sebességgel fogtok zuhanni – fejezte be a mondatát. – Aki még ezek után is szeretne ugrani, az kövessen.

Lesz, ami lesz alapon követtük a srácot, pár perc múlva pedig több méter magasból szemeztünk a hullámokkal. Nem is tűnt már annyira jó ötletnek a dolog, így szorosan Jay mellkasába fúrtam a tekintetem. Sam jót mosolygott rajtunk, majd minket megkerülve elsőként vállalkoztak az ugrásra.

Döbbenten figyeltem, ahogy összekötözték őket, majd mindketten feszülten néztek a mélybe. Az egyik percben még ott álltak a daru szélén, a következőben már a mélységbe zuhantak. Sam sikolyai – még ha nem is rémületről árulkodtak – teljesen megborzongattak.

- Ez isteni volt! – ugrott a nyakamba, amint ismét a magasban voltak. – Istenem, repülni akarok örökké! – ugrott ezúttal a bátyám nyakába, aki még mindig falfehér volt az imént átéltektől.

- Pár perc szabadesésért nem kell ezt bevállalnunk – emelte fel az arcom Jay. – Ha nem akarod, nem ugrunk.

- De, szeretnék – biztosítottam róla.

Nem akartam teketóriázni, és mivel a többiek is túlélték, én is nekivágtam. Ezúttal mi voltunk soron, a kötelet a lábunkra erősítették, majd még egyszer mindent átnéztek, nehogy valami gond legyen. Akárcsak a bátyáméknál, nálunk sem adták semmi jelét, hogy lelöknek, egyszer csak elveszett a talpam alól a talaj.

Ijedten kapaszkodtam Jay-be, na nem mintha ő tudott volna segíteni. Az első másodpercek után azonban teljesen átadtam magam az érzésnek. Leírhatatlan volt, ahogy nagy sebességgel csapódtunk be egészen a feltörő hullámokig, majd egy pillanattal később már vissza is rántott minket a kötél…


- Megérte a kockázatot? – simogatta meg az arcomat Jay pár perccel később, ezúttal a parton, a homokban ülve.

- Naná! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha Alex nem rendezett volna patáliát, kipróbáltam volna még párszor.

- Figyelj, beszéltünk arról, hogy mennyire fontos neked az őszinteség – terelte el a témát, közben egy percre sem abbahagyva a hátam simogatását.

Elképzelni se tudtam, mire is akart kilyukadni. Tény, hogy felmerült ez a téma is, amikor hajnalban beszélgettünk, de én lezártnak tekintettem. Nem gondoltam, hogy bármilyen titkolnivalója van előttem, ahogy nekem sem volt előtte. Hiszen pontosan tudta, milyen időszakon mentem keresztül.

- Emlékszem még – pillantottam fel zavart arcára. – De mire akarsz kilyukadni ezzel az egésszel?

- Emlékszel még arra a nőre, akihez átültem tegnap? – aprót bólintottam, így szó nélkül folytatta. – Amikor magamra hagytál akkor éjjel, Ben és a srácok eljöttek, hogy elvigyenek bulizni, ott ismertem meg.

- Rajongó? – mosolyogtam, mert még akkor sem fogtam fel, mit akart ezzel.

- Olyasmi – biccentett. – De kicsit elfajult akkor este a rajongás… Nézd, tudnod kell, hogy semmi sem történt köztünk, csak csókolóztunk.

A szavai villámcsapásként értek. Nem akartam felfogni, hogy miről beszélt, nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem. Némán figyeltem az arcát, de a hangját már nem hallottam. A fülemben egyre csak a miértek kavarogtak, viszont mikor úgy ahogy észhez tértem, azonnal felpattantam mellőle.

- Natalie, várj – nyúlt a kezem után, de ellöktem.

- Nem akarom hallani! – rivalltam rá.

Felkapkodtam a ruháimat, a táskámat, és Sam felé kezdtem rohanni. Értetlenül figyelte, ahogy a ház felé húzom, de a bátyámnak is feltűnt, hogy valami nem stimmelt. Ugyan nem jött utánunk, inkább Jackson felé indult, hogy kiderítse mi történhetett.

- Mondd már el, mi baj? – faggatott Sam. – Ez így nagyon nem jó!

- Segíts összepakolni! Haza akarok menni! – üvöltöttem hisztérikusan, így szó nélkül tette, amire kértem.

Mire meghallottam az ajtó csapódását, már az összes cuccomat összepakoltam. Reméltem, hogy nem Jay az, mert az igencsak megnehezítette volna a dolgomat. Az ajtó kinyílt, de csak a bátyám állt ott tanácstalanul és dühös arccal. Megcsóváltam a fejem, majd a kijárat felé indultam.

A teraszon ott állt Jay is, de nem akartam látni, így a kocsi felé indultam. Ahogy a parkolóba fordultam, fél szemmel még láttam, hogy Sam odaadja a kulcsokat neki, aztán utánam jött. Alex hangját is hallottam, de már nem értettem, hogy mit mondott neki, már nem számított.

Muszáj volt átgondolnom az egész helyzetet… Túl sok dolog történt egyszerre, amit nem értettem. Nemrég még boldog voltam, most pedig megtörten figyeltem a kocsi szélvédőjén át, ahogy a bátyám őrült tempóval hagyta maga mögött Venice Beach-et, vele együtt Jacksont is.

- Minden a legnagyobb rendben lesz Natalie – próbált nyugtatni Alex, bár a hangja nem árulkodott higgadtságról.

Már nem hallottam a szavait, üresek és jelentéktelenek voltak. Erőtlenül borultam Sam karjaiba, és sírtam. Ez volt az egyetlen, ami ösztönösen jött, a sírás. A könnyeim lassan jótékony fátylat borítottak a szememre, mintha ezzel is attól védtek volna, de hiába. Az elmém minduntalan vetítette a képeket, amelyek nem hogy megnyugtattak volna, még inkább összetörtek.


Natalie ruhái:








Sam ruhái:

A felső: http://www.cosmopolitan.hu/dl/files/pictures2/original/161/43/16156.jpg

Karnyújtásnyira Tőled... - 28. fejezet

Sziasztok!

Íme a 28. fejezet is megérkezett :) Ahogy rami is fogalmazott, lehet, hogy ezt a fejit vártátok a leginkább?! Akkor szeretném jelét látni ^^ Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a fejezethez! A komikat természetesen várom :) Puszi, Angel


28. fejezet - Mámor

Már alkonyodott, amikor kiültem a part legeldugottabb részére. Szerettem volna kicsit egyedül maradni a gondolataimmal. A fejemben szüntelenül Alex és Sam kérdései kavarogtak. Hinni akartam Jacksonnak, bízni benne. Így hát leterítettem a kockás pokrócot a hófehér homokba, és rajzolni kezdtem.

Először csak találomra nézelődtem a kihalt strandon, kerestem az első figyelmemet felkeltő pillanatot, de az egyre csak nem jött. Végül a kezdetleges vonalak kezdtek értelmet nyerni általam. A kerekded vonalakból lassan virágszirmok lettek, pár perc múlva pedig már tudtam, hogy a kedvenc virágomat fogom lerajzolni.

Számomra egy másik világot jelentett a rajzolás. Olyankor senki és semmi nem számított, egyszerűen csak hagytam, hogy a képzeletem szárnyra kapjon és általam eddig nem ismert tájakat, érzéseket, pillanatokat örökíthessek meg. Hosszú percek telhettek el így, amikor észrevettem, hogy Jay mellém ült.

Egészen elterelte a figyelmemet a pillanatnyi elfoglaltságom, ő pedig elragadottan figyelte a legújabb művemet. Lehelete azonnal kellemes borzongást keltett bennem, a testem akaratlanul is reagált minden egyes rezdülésére. Váratlanul maga felé fordította az arcomat, ezzel kizökkentve.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe, miközben a fülem mögé simította a hajamat. – Mit csináltál, ameddig távol voltam?

- Gondoltam, amíg elmész, én rajzolgatok egy kicsit – válaszoltam meg a kérdését, majd félre tettem a rajzom, és az ölébe fészkeltem magam.

- Mit szeretnél csinálni? – faggatózott tovább, mire ezer meg ezer hirtelen és őrült ötlet jutott eszembe, végül mégis belekezdtem a felsorolásukba.

- Mezítláb a parton sétálni, napfelkeltét nézni, nagyokat nevetni, rajzolgatni, veled lenni. Te mit szeretnél?

- Szeretkezni veled – válaszolt a kérdésemre, amivel egy pillanatra nagyon meglepett.

Lehunyt szemmel igyekeztem végiggondolni, hogy biztos jól hallottam-e, vajon tényleg velem akarta tölteni az estét, vagy szimplán csak a józan eszem játszik velem őrült – s nem utolsó sorban gonosz – játékot. A következő pillanatban már éreztem kutató ajkait, ahogy a nyakamnál időztek.

Minden annyira tökéletes volt… a tengerpart, az óceán felől jövő lágy, meleg szél, mely a bőrömet simogatta. A nap már nyugodni készült, csupán a horizont mögött eltűnő vöröslő fénye ragyogta be a felénk csapódó hullámokat. A tenger sós illata, a plumeria virágok aromájával együtt befurakodott az orromba, valósággal elbódított.

Nem mintha Jay nem foglalta volna le így is minden figyelmemet, ugyanis ajkai szüntelenül becézgették az enyémeket. Szinte tapinthatóvá vált a boldogság, a vágy, amely mindkettőnket elementáris erővel járt át. Óvatosan gördült rám, közben cikázó zöld szemeit egy percre sem levéve rólam.

Percekig csak egymást figyeltük, még a félhomályban is jól láttam azokat a vonásokat, amelyeket ezer közül is felismernék, a nevetőráncokat a szája körül. Nem bírtam tovább, lágyan simogattam meg az arcát, mire csak apró csókok sokaságát kaptam válaszul. A mosoly az arcán elárulta, hogy ő is ugyanúgy élvezi a kóstolgatást, de ugyanebben a percben ismét lecsapott ajkaimra.

Ajkai ezúttal perzselő forróságot sugároztak, nyelvünk óvatosan tapogatózva fedezte fel a sokadik csók mámorító gyönyöreit. Hosszú percek teltek el így, egymás óvatos, csöppet sem kapkodó kényeztetésével, de az idő számunkra ismeretlen fogalommá vált, nem számított senki és semmi, csak mi ketten.

Magamhoz öleltem őt újra és újra, miközben megszabadítottam a fehér ingjétől, amely hamarosan a homokban landolt mellettünk. Éreztem teste forróságát, amely engem is lángba borított, felemésztett. Úgy szorítottam, mint a fuldokló a mentőövet, olyan hévvel akartam őt, hogy szinte már szétfeszített a vágy.

Kapkodva szabadítottuk meg egymást az utolsó ruhadaraboktól, némelyik egy hangos reccsenéssel adta meg magát, akkor azonban még ez sem érdekelt. Reszkető kézzel, kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, s mikor meztelen testünk egymáshoz simult, az élvezet már a tetőfokára hágott.

Kéjes sóhajok százai hagyták el az ajkamat, Jay tekintete végigsiklott az immár meztelen testemen. Ezzel egy időben indultak ajkai felfedezőútra, melleimnél kissé elidőzve. Mindeközben én sem voltam rest bebarangolni a háta minden egyes négyzetcentiméterét.

- Olyan gyönyörű vagy – suttogta, mikor visszatért ajkaimhoz, ezúttal pedig rajtam volt a sor, hogy mohón követeljem, ami megilletett.

Megadóan tártam szét combjaimat, ezzel teljesen felkínálva neki magamat. Minden porcikám apró puszikkal borította be, de ekkor már egészen másra vágytam. Nyomatékot adva a kimondatlan kérésnek emeltem meg a csípőmet, és a hatásra nem is kellett sokáig várnom.

- Kérlek – nyögtem elhaló hangon.

Vágytól elhomályosult szemekkel néztem rá, ő pedig egyetlen lökéssel hatolt belém. Elmondhatatlan érzések milliói kerítették hatalmába a testem, amikor végre magamban éreztem őt. A gyönyör hatására, ami teljesen átjárt, a hátába markoltam, szinte szűköltem a gyönyörtől, amikor mozogni kezdett bennem.

A szavak feleslegesek lettek volna, úgysem tudtam kifejezni semmivel sem – csupán egyre hangosabb sikolyaimmal – a bennem kavargó érzéseket. Akkor és ott azt éreztem, hogy repülök… nem is repülök, hanem elmerülök a gyönyör hullámaiban, amelyek lassan, de biztosan maguk alá temettek.

Kezeink ott simogatták egymást, ahol éppen érték, érintéseink nyomán láthatatlan szikrák pattantak. A mozgásunk lassan harmonikussá vált, testünk szinkronban rezdült, egyre hangosabban ziháltunk, ahogy egymást hajszoltuk a gyönyör kapuja felé.

Minden mozdulatom az élvezetet hajhászta. A testünk egyszerre feszült meg, de meglepetésemre Jay lassított a tempón. Mintha még tovább akarta volna fokozni a már amúgy is tetőfokára hágott pillanatot. Visszafogta a tempót, majd kissé eltávolodott tőlem, hogy végignézhesse, ahogy felemészt a pillanat.

Lassabbak, de ugyanakkor határozottabbak lettek a mozdulatai, még egy lökés, majd még egy, és még egy, de én már nem bírtam tovább. Egyszerre robbantunk fel, minek hatására egy utolsó hangos sikoly hagyta el az ajkaim, eközben a kéj hullámokban borította be a testünket.

A légzésem csak lassan csillapodott, még Jay ölelő karjaiban is rendezetlenül vert a szívem. Kezei egy pillanatra sem pihentek meg, még ezek után is a testemet barangolták be. Az utolsó pillanatokat kiélvezve lágyan csókolt, és én már akkor tudtam, hogy ebből az érzésből sosem elég…

- Szeretlek – törte meg a csendet. – Sosem mondtam még ki eddig, mert talán magamnak is féltem bevallani. – Féltem, hogy ez által sebezhető leszek, ahogyan te is azzá válsz… kiszolgáltatottá.

- Akkor tennél azzá, ha becsapnál és hazudnál – suttogtam, hátha nem hallja meg a butaságaimat. – Én is szeretlek – emeltem rá végül a tekintetem.

Szorosan hozzábújtam, hogy elfeledtessem vele a kétségeit. Olyan embernek ismertem meg, aki képtelen lenne becsapni vagy akár csak hazudni is. Nem csalódhattam benne is, egyszerűen nem volt szabad. Így még a gondolatát is messzire űztem annak, hogy tévedtem vele kapcsolatban.

- Talán ideje visszatérni a civilizációba – ült fel mellettem egy kis idővel később. – Nem kockáztatom, hogy a bátyád kifiléz engem – tette még hozzá a nadrágjával való viaskodás közben.

- Majd én megvédelek – kuncogtam, bár tudtam jól, hogy esélyem sem lenne.

- Oh, mostantól nincs szüksége a szolgálataimra? – fordult felém csüggedten Jay, én pedig nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Bolond vagy – léptem mellé –, mostantól örökké szükségem lesz rád.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a házig. Odabenn szokatlan csend uralkodott, így először visszasétáltunk a bárhoz. Mivel ott sem találtuk a bátyámékat, úgy döntöttünk, mégis visszamegyünk. Szerettem volna lefürdeni, aztán bebújni az ágyba Jay mellé.

- Kulcs? – fordult hátra Jay.

Szó nélkül a kezébe adtam, de meglepetésünkre nem volt rá szükség. Az ajtó megadta magát, be sem volt zárva. Zavartan egymásra néztünk, de a kíváncsiságunk már sokkal erősebb volt, mint hogy visszaforduljunk. Nagy meglepetésemre Sam és a bátyám a konyhában üldögéltek.

Azaz Sam ült a konyhaasztalon, miközben a bátyám félreérthetetlenül és mondhatni szemérmetlenül csókolgatta őt. A nagy meglepetéstől hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, de Jackson helyettem is észnél volt. Feltűnésmentesen becsukta az ajtót, majd a saját szobánk felé húzott.

- Nekik is kijár ennyi – szólalt meg, miután becsukta az ajtót.

- Egy percig sem állítottam az ellenkezőjét – nyomtam egy puszit pipiskedve az arcára. – De nekem ez olyan fura – ültem le az ágyra, helyet csinálva Jacksonnak is.

- Összeillenek, nem? – nézett rám értetlenkedve.

- De, nagyon szeretem mindkettőjüket – mosolyogtam rá.

Végiggondolva a szavait, teljesen igaza volt. Ahogy Sam, úgy a bátyám is megérdemelte, hogy boldog legyen végre. Egyszerűen csak annyira fura volt ez a már-már mesébe illő tökéletesség, hogy akaratomtól függetlenül is gyanakvó lettem, mégis Jay egyetlen apró csókja újra feledtette velem a kétségeket.

Natalie rajza:

Karnyújtásnyira Tőled... - 27. fejezet

Sziasztok!

Nos, íme a 27. fejezet is megérkezett! Ebben a fejiben ismét próbáltam Jay fejével gondolkodni, mérlegelni és végül dönteni :) A benneteket legjobban érdeklő kérdésre is fény derül: Vajon történt-e valami Nicol és Jay között... Jó olvasást, a kommenteket most is várom! Puszi, Angel


27. fejezet - Az igazság pillanata/Jay szemszög

Döbbenten figyeltem az ismerős alak sziluettjét, ahogy az egyik távolabbi asztalhoz sétált. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ezer közül is megismertem volna azt a csípőmozgást, noha nem éppen szép emlékeket felidézve ezzel magamban. Észre sem vettem, hogy mennyire lekötött Nicol látványa, csak arra eszméltem, hogy Natalie a nevemet mondja.

- Jay, mi az? – rázta meg a kezemet.

- Csak egy ismerős – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rádöbbentem, hogy nem egy látomás az, így kiűzni sem tudom a tudatomból.

Igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb lenni, közben nagyon jól tudtam, hogy semmi esélyem nem volt. Ha eddig nem jött rá, hogy mit műveltem, akkor most fogok lebukni – gondoltam magamban. Ha ugyan lehetséges volt, még annál is jobban bántam, hogy nem vallottam színt azonnal Natalie-nak.

Venice Beach azonnal a rémálmaim helyszínévé vált. Hirtelen pokol lett a mennyországból, és ahelyett, hogy önfeledten tudtam volna élvezni a barátaimmal és a szerelmemmel töltött időt, kétségek sokasága kúszott a tudatomba. A legjobb és nem utolsó sorban a legkönnyebb megoldást kerestem, de egyelőre nem találtam meg.

A talpam alatt égett a talaj, a levegő forrósodott körülöttem. Az egész helyzet olyan nevetségesen ironikus volt. Itt volt ez a hely, ahol először ismerkedtünk meg, ahol nagyobb biztonságban soha nem éreztem még magam és Natalie-t, erre most megjelent Nicol, aki mindent felforgatott.

A meglepettségem csak tovább fokozódott, amikor megláttam, hogy Nicol is észrevett engem, és egy széles mosollyal az arcán integetett az asztalunk felé. Ott és akkor legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Már nem volt visszaút, nem volt értelme tagadni, így elhatároztam, hogy azonnal cselekedem.

- Egy pillanat, csak odamegyek egy percre – álltam fel az asztaltól. – Egy régi ismerős, nem akarom, hogy megsértődjön – húztam el a szám, a többiek pedig zavartan bólogattak, mintha értették volna, hogy mire gondolok.

Lassan – mintha a vesztőhely felé igyekeztem volna – haladtam a kiszemelt asztal felé, ahol Nicol már várt rám. Csak reménykedtem benne, hogy nem akar itt rögtön mindent megbeszélni, bár talán az is jobb lett volna. Erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd megtorpanva az asztal előtt vártam, hogy egyikünk megtörje a csendet.

- Szia Jackson – kapta fel a széken heverő táskáját. – Ülj csak le – mutatott az immár felszabadult helyre.

- Nem csevegni jöttem Nicol, mit keresel itt? – tértem rögtön a lényegre, ugyanis nem szándékoztam ott üldögélni huzamosabb ideig. – Ugye nem miattam jöttél?

- Férfiak… – sóhajtott fel sokat tudóan. – Nem csak belőletek áll a világ, ezt mikor fogjátok megérteni?

Semmi kedvem nem volt végighallgatni egy megkeseredett nő monológját, aki csak arról képes beszélni, hogy mi férfiak mennyire gerinctelen és mocskos alakok vagyunk. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit keres éppen ott, ahol én is. Persze ehhez türelmesen ki kellett várnom a megfelelő időt.

- Jól van, tételezzük fel, hogy nem miattam. De akkor mégis miért jöttél ide?

Vártam valami újabb okosságot, de helyette csak megvető pillantásokat kaptam. Nem értettem, hirtelen mi üthetett belé, de ugyanabban a pillanatban megvilágosodtam. Ő tudta egyedül, hogy mi történt azon az estén köztünk, nekem pedig azáltal, hogy ő is itt van, lehetőségem nyílt megtudni mindent, amire kíváncsi voltam.

- Lazítani jöttem, mi másért? – vonta fel a szemöldökét, közben egy percre sem levéve a szemét az asztaltársaságunkról. – Ők a barátaid? – biccentett feléjük.

- Igen, a barátaim és a barátnőm – mondtam ki meggondolatlanul, de mire észbe kaptam, már nem lett volna értelme visszavonni.

- Hmm, Natalie, igaz?

A vér megfagyott az ereimben. Fogalmam sem volt róla, honnan tudhatja Natalie nevét. Kétségbeesetten kutattam csak egyetlen emlékfoszlány után, amiből rájöhettem volna, hogy akár egyszer is említettem Natalie nevét, de a próbálkozásaim sikertelenek voltak.

- Figyelj – nyúlt a kezem után –, mi lenne, hogyha egy alkalmasabb helyen találkoznánk? Úgy sejtem, vannak kérdéseid.

- Nem tudom – haboztam annak ellenére, hogy igaza volt. – A barátaim már így is rossz szemmel nézik ezt az egész…

- Beszélgetést – fejezte be helyettem. – Csak beszélgetünk Jackson, nem úgy mint legutóbb. De nem ez a lényeg – terelte el a szót. – Este legyél itt, én várni foglak.

Ennyi volt, felállt és elsétált. Meg sem várta, hogy bármit mondjak, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy válaszokra volt szükségem. Gyűlöltem, hogy a markában tarthat, ezáltal pedig teljesen elrontotta a hangulatomat. Pár percig még ültem a székben, aztán visszasétáltam az asztalunkhoz.

- Ne haragudjatok – szabadkoztam, de Alex leintett.

– Gondolom, nagyon jó ismerősöd, nem?

Erre a kérdésre nem volt megfelelő válasz. Nemrég még pont neki magyaráztam, hogy fő az őszinteség, de nem jöttek a nyelvemre a szavak. Így inkább csendesen bólintottam és imádkoztam, hogy Sam elővegyen egy régi témát, amivel mindenki figyelmét eltereli.

Most sem kellett csalódnom, egész ebéd alatt be nem állt a szája. A többiek lelkes hallgatóként lesték minden szavát, miközben én a saját harcomat vívtam. A kérdés nem is volt olyan könnyű: Színt vallani vagy nem? A legfőbb aggályom mégis az volt, hogy milyen válaszokat kapok majd.

- Van kedved lesétálni a partra? – bújt hozzám Natalie. – Tudod, nagyon félek egyedül, és a szeretném igénybe venni a Rathbone biztonsági szolgálatot.

- Bármikor állunk a rendelkezésére – pusziltam meg az arcát, mire fejét a vállamra hajtotta.

- Mi a parton leszünk, ha hiányoznánk – mosolygott ránk Sam. – Rávettem a bátyád, hogy jöjjön le velem napozni.

- Mivel csábítottad el? – kacagott Natalie. – Utál napozni.

- Megengedtem, hogy bekenje a hátamat – öltötte ránk a nyelvét.

Rendeztük a számlát, majd a megbeszéltek szerint mi a part felé indultunk, Sam és Alex pedig fürdőruháért a házba. Natalie eleinte elég szótlan volt, amit két dolognak tudtam be. Vagy neheztelt rám, amiért átültem Nicol asztalához – ami mellesleg nem lenne meglepő –, vagy egyszerűen csak elmerengett valamin.

- Nagyon elgondolkodtál – karoltam át. – Valami baj van?

- Semmi, csak szeretek itt lenni – hunyorgott rám. – Este kimehetnénk egy koncertre vagy ilyesmi. Mit szólsz?

- Megbeszéljük még – ködösítettem, majd ismét jótékony csendbe burkolózva sétáltunk a forró homokban.

Egész délután csak lófráltunk. Találomra indultunk el, miközben a mutatványosokat figyeltük a placcon. Natalie megbabonázva figyelte, ahogy egy pasi kardot nyelt, vagy éppen tüzet nyelt. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha tudná, mit tettem nem is olyan régen… valószínűleg mentem levágná a fejem a karddal.

A nap gyorsan eltelt, talán kicsit túl gyorsan. Jól éreztük magunkat, a napot egy hatalmas rózsaszín vattacukorral fejeztük be. Natalie olyan felszabadult volt, mint eddig még sosem, eközben én meghazudtolva önmagamat, egyáltalán nem tudtam lazítani.

Lassan hazafelé sétáltunk, azaz a part felé vettük az irányt. Sam és Alex már egy hatalmas napernyő alatt üldögéltek és nagyban beszélgettek. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy az első találkozásunk hogyan is alakult. Akkor is megállás nélkül beszélgettünk, bár nem ment minden olyan gördülékenyen.

- Sziasztok! – köszönt ránk Sam mosolyogva. – Merre jártatok báránykáim?

- Mutatványosokat néztünk meg ilyesmi – kuncogott Natalie eltüntetve az utolsó falat vattacukrot. – Ti mi jót csináltatok? – ült le Sam mellé magával húzva engem is.

- Napoztunk és megállás nélkül beszélgettünk…

A szavak lassan értelmüket vesztették, a gondolataim újra a körül forogtak, hogyan tovább ezek után. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje ültünk már ott, olyan volt, mintha nem is ebben a világban lettem volna, csak egy csendes megfigyelő voltam, egy idegen a barátok között.

- Ne haragudjatok – álltam fel, hogy lesöpörjem a homokot –, kicsit lelépek, de egy fél óra múlva visszajövök.

- Rendben – mosolyodott el Natalie.

Utáltam magam érte, amit vele teszek. Közben azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy mindezt azért teszem, hogy mindkettőnknek a legjobb legyen. Már messziről kiszúrtam Nicol alakját, ahogy a bárpultnál fesztelenül figyelte a felhozatalt. Talán akkor is egy áldozatra várt, akit tönkretehet.

- Nicol – léptem mögé, mire összerezzent.

- Áh, Jackson – fordult felém nevetve –, azt hittem, már nem is jössz.

- Térjünk a lényegre – siettettem.

- Gyere – szállt le a bárpultnál lévő székről, majd ráérősen indult el az egyik eldugott asztal felé.

Napok óta más sem járt a fejemben, csak hogy milyen kérdéseket tehetnék fel neki, ha újra a közelemben lenne. Most viszont gyakorlatilag a száz kérdés közül mindössze egyetlen egyre akartam választ kapni, méghozzá arra, hogy mi történt köztünk azon az estén. Csak a fürkésző tekintete juttatta eszembe, hogy meg kéne törnöm a csöndet.

- Mondd már, kérlek – váltottam könyörgő hangnembe, tőlem szokatlan módon.

- Te tényleg semmire sem emlékszel – mosolyodott el.

Idegességemben dobolni kezdtem az üvegasztal lapján, majd döbbenten hallgattam a meséjét a közös éjszakánkról. Sajnálatomra egyre csak az ismert képek villantak be, így nem hogy előrébb nem jártam, úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgunk. A homályos részletekre még mindig nem derült fény, a türelmem viszont egyre inkább fogytán volt.

- Nicol, az istenért! – szóltam rá, mire végre a lényegre tért.

- Jackson… – kezdett bele életem talán legfontosabb mondatába. – Az égvilágon semmi sem történt közöttünk akkor éjjel – de mivel úgy nézhettem rá, mint aki nem teljesen komplett, újra megismételte. – Hallod, semmi se történt.

- Ugye most szívózol velem, hogy aztán behúzz a csávába? – értetlenkedtem, mert egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondott.

- Nem feküdtünk le, értsd már meg! – mondta újra, ezúttal erélyesebben. – Amikor ott feküdtél az ágyban és megcsókoltál, az ő nevét mondtad – sóhajtott. – Értesz engem? Natalie-nak hívtál, ezért otthagytalak.

- Erre megesküszöl Nicol?

- Meg. Bármennyire is furán hangozhat, van annyi önbecsülésem, hogy nem fekszem le olyannal, aki más nőre vágyik.

Egyszerre minden világos lett. Már tudtam, hogy miért nem emlékeztem az éjszakára… hiszen voltaképpen nem is volt mire. Köszönés nélkül pattantam fel és a part felé indultam, hogy megkeressem Natalie-t. Semmi nem állt az utunkban, újra éreztem, hogy van esélyünk.

Nem kellett sokáig keresgetnem, ugyan már egyedül volt. A part egyik eldugott felében ült egy leterített pokrócon és rajzolgatott. Csendben leültem mellé, majd a papír fölé hajolva figyeltem, ahogy rajzolt. Egy plumeria csokron dolgozott elmélyülten, amikor magam felé fordítottam az arcát.

- Hiányoztál – suttogtam a fülébe. – Mit csináltál, ameddig távol voltam? – bár a válasz az orrom előtt volt, mégis tőle akartam hallani.

- Gondoltam, amíg elmész, én rajzolgatok egy kicsit – tette félre a kész művét, majd az ölembe hajtotta a fejét.

- Mit szeretnél csinálni? - kérdezősködtem tovább, miközben ő kényelmesen befészkelte magát az ölembe.

- Mezítláb a parton sétálni, napfelkeltét nézni, nagyokat nevetni, rajzolgatni, veled lenni - fejezte be a sort. - Te mit szeretnél?

- Szeretkezni veled - mondtam ki, amire a legjobban vágytam, majd megcsókoltam.

Karnyújtásnyira Tőled... - 26. fejezet

Sziasztok!

Íme a 26. fejezet is megérkezett :) Ismét Venice Beach, a tenger, jó pasik és egy kis bonyodalom... Nem is tartalak fel benneteket, jó olvasást! A kommenteket pedig most is várom! Puszi, Angel


26. fejezet - Sodródni az árral

Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, egyszerűen kézen ragadtam Jayt és a tenger felé kezdtem húzni. Még hallottam a bátyám aggodalmaskodó hangját – mintha ugyan nem tudnék magamra eléggé vigyázni – aztán átvette a helyét a tenger halk, minden más zajt maga mögé utasító morajlása.

- Mire készülsz? – suttogta Jay, de a következő pillanatban már nem volt szüksége a magyarázkodásomra.

- Csak gyere – nógattam tovább, ahogy a kicsapódó hullámok óvatosan nyaldosták a lábunkat.

Mindketten sietősen szabadultunk meg a cipőinktől, majd újonnan jött hévvel indultunk egyre beljebb a hívogató mélység felé. A víz kellemesen hűs volt, a nap közben hétágra sütött. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sokkal jobban élveztem az ittlétet, mint mikor először voltam itt.

Mikor már elég mélyen voltunk ahhoz, hogy senki se lásson minket, csak akkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag mindketten ruhástól vetettük bele magunkat a vízbe. Erre a gondolatra elmosolyodtam, ezzel egy időben Jay arcán is megjelent egy huncut vigyor.

- És most? – nézett rám kérdőn. – Hogyan tovább?

- Nem tudom – lódítottam, pedig nagyon is tudatában voltam, hogy mit akarok.

Már a kocsiban is égtem a vágytól, hogy egy pillanatra is megcsókolhassam, de mégsem tettem. Minden idegszálammal vágytam rá, ezt pedig valószínűleg ő is észrevette, mert habozva figyelte mire készülök. Olyan voltam, akár egy mazochista, aki élvezi, ha huzamosabb ideig szenvedhet.

Más szemszögből nézve talán inkább egy ínyenc borkedvelő, aki az utolsó pillanatot is elodázza, csak hogy amikor a szenvedély a tetőfokára hág, ő biztosan maximálisan ki tudja majd élvezni minden rejtett gyönyörét a legfinomabb, legkülönlegesebb nedűnek is.

Kizárva az elmémet foglalkoztató kérdéseket, ismét csak azt tettem, amit a szívem diktált. Odaúsztam hát mellé, majd lábaimmal átkulcsolva derekát hajoltam az ajkaihoz. Viszont egyrészt az izgalomtól, másrészt a fulladástól való félelem miatt a kezeim valósággal remegtek.

- Fázol? – lehelte olyan érzéki vágyhullámat gerjesztve ezzel, hogy kedvem lett volna ott helyben nekiesni.

- Nem, de ha az a feltétele, hogy ilyen közel lehetek hozzád, akkor igen – mosolyodtam el.

- Annak semmi köze hozzá – fonta még szorosabbra egyik bilincsként körém záruló karját, mivel a másikkal igyekezett mindkettőnket a felszínen tartani.

Olyan lassan – már-már félve – kóstolgatta az ajkaimat, hogy az első gondolatom az volt, ezzel a végeláthatatlannak tűnő, s nem utolsó sorban utolsó józan eszemet elvevő játékával akar az őrület határára kergetni, mígnem ajkai végre lecsaptak az enyémekre.

Most ellenben a máskor oly édes csókkal, a tenger általi sós ízt éreztem a számban. Nyelve mindenféle akadály nélkül siklott a számba, ahol azonnal az enyémmel kezdett szenvedélyes táncot járni. Kifulladásig csókoltuk egymást, míg a józan ész felül nem kerekedett.

- Gyere, a testvéred és Sam már biztos aggódnak – lökte el magát tőlem, és a part felé kezdett úszni.

Még észhez térni sem volt időm, hiszen percekkel ezelőtt még szorosan a karjaiban tartott, csókjaival kényeztetett, most pedig egy szempillantás alatt elérhetetlenné vált. Végül erőt véve a meglepettségem első hullámain úsztam utána, de mire beértem őt, jócskán kifogyott belőlem a szufla.

- Mi lett volna, ha megfulladok? – faggattam, mikor beértem végre.

- Megmentettelek volna – közölte nemes egyszerűséggel. – Előző életemben vízi mentő voltam.

- Oh, egy igazi szexi vízi mentő – kuncogtam.

A parton már valóban várt ránk Alex és Sam, akik egy cseppet sem voltak lelkesek az iménti akciómtól, legalábbis nem annyira, mint én. Sam ábrázatáról csak annyit tudtam leolvasni, hogy a ruhát sajnálta, Alex meg… Alex csak a fejét csóválta, közben azért nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el.

- Bolondok vagytok – szólalt meg végül Sam, majd karon ragadott, és a ház felé vonszolt.

- Kipakoltatok? – karoltam belé, majd fél szemmel visszanéztem a minket követő srácokra.

- Aha, a bátyád felvállalta ezt a roppant nemes feladatot.

A ház semmit sem változott, ahogy a verandára léptünk, szép emlékek milliói öntötték el az agyamat. A második randi Jacksonnal, az első csók… minden olyan tökéletes volt, így bíztam benne, hogy a most eltöltött idő is hasonlóan szép lesz. Sam azonnal lefoglalta az emeletet, így nekünk a földszinti szoba maradt.

- Jó lesz itt? – torpantam meg a szobaajtóban. – Úgy értem, megfelel neked? Mert rá tudom vennem Samet, hogy cseréljünk.

- Tökéletes lesz – ölelt át. – Nekem bárhol tökéletes, ahol te is velem vagy – puszilta meg a hajamat.

Magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire jól esnek a szavai, de lassan kezdtem elhinni, hogy lehet valami kettőnk között. Kipakoltunk a bőröndökből, majd átöltöztünk egy némileg szárazabb ruhába, utána pedig bevettük a konyhát. Azaz csak bevettük volna, de mivel semmi ehetőt nem találtunk, így feladtuk.

- Nincs semmi kaja – kiabáltam fel az emeletre, mire csak halk susmust és kacarászást kaptam válaszul. – Halljátok, éhen fogunk pusztulni! – folytattam túlzásokba esve.

- Rendeljünk valamit, vagy menjünk ki a partra – vetette fel az ötletet.

- Benne vagyok – vágtam rá azonnal. – Tom biztos ma is dolgozik – örvendeztem.

Még emlékeztem, hogy voltaképpen nagyon sokat köszönhetek neki. Ő vett rá, hogy este nézzek ki a koncertekre, ahogy arra is ő bíztatott, hogy adjak még esélyt az egész románcunknak Jacksonnal. A fiúk is beleegyezően bólogattak, így ismét a part felé vettük az irányt, ahol nem sokkal később már fel is tűnt az ismerős bár.

- Tom! – kiabáltam már messziről, az említett pedig azonnal felkapta a tekintetét a neve említésének hallatán.

- Natalie? Jackson? – fordult felénk kétkedve. – Tényleg visszajöttetek?

- Nagyon úgy fest – nevettem el magam, mire Tom felkapott és megölelt.

Az üdvözlés után bemutattam Tomnak a bátyámat, hiszen Samet már ismerte. A legjobb asztalt kaptuk, amit az összes vendég irigykedve nézett. A strand most is tele volt, mindenhonnan özönlöttek a fiatalok, hogy kikapcsolódjanak a hófehér homokos tengerparton.

- Ez a Tom gyerek nagyon figyelmes, ezt mivel vívtad ki? – kérdezősködött a bátyám kitartóan.

- Egy kis bűbájjal – legyintettem, majd újra elmélyedtem az étlapban.

Miután mind kikértük a kiválasztott ételeket, már csak az italokat vártuk. Sam lelkesen mesélte, hogy mi mindent fog felújítani a házán, amihez hozzátette, hogy nem árthat egy-két erős férfikéz sem. Jót mosolyogtam a próbálkozásán, tudtam, hogy Alex kezét-lábát kitöri, csak hogy segíthessen neki.

- Az italaitok – jelent meg Tom mellettem. – Az ebédet is hamarosan hozom, de meséljetek, mi újság?

- Láthatod, újra rászántuk magunkat, hogy meglátogatunk téged – néztem fel rá.

- Jól tettétek – helyeselt, majd Jay felé kacsintott. – Azt hittem, hogy szörfözni jöttetek, vagy ilyesmi.

- Persze, egyenesen meghalni – kontrázott rá Jay. – Azért nem tagadom, egy-két figurát szívesen megtanulnék.

- Jól van, én benne vagyok pár leckében – indult el egy másik asztal felé. – Bocsi, de fel kell vennem a hölgy rendelését, egy pillanat.

Visszafordultam a többiek felé, de még így is láttam, hogy Jay arckifejezése valami miatt megváltozott. Meredten bámult abba az irányba, amerre Tom is indult, én pedig követve a tekintetét megpillantottam egy fekete, hosszú hajú lányt. Nem volt ismerős, így gondoltam, rákérdezek baj van-e.

- Jay, mi az? – ráztam meg a kezét, mire kicsit magához tért.

- Csak egy ismerős – rázta meg a fejét, mintha el akarta volna felejteni az imént látottakat.

Bár váltig állította, hogy semmi nem történt, nekem mégis úgy tűnt, hogy valami nem stimmelt. Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe, hogy találkoztam volna ezzel a nővel, de valami miatt mégis fenyegetve éreztem magam a közelében. Amikor ismét hátrafordultam, egy percre találkozott a pillantásunk, ő pedig vigyorogva intett az asztalunk felé.