Karnyújtásnyira Tőled... - 31. fejezet

Sziasztok!

Íme a 31. fejezet :) Lenne egy kis bejelenteni valóm is ezzel egy időben. Ezen a héten elutazom nyaralni, így előreláthatólag jövő héten nem tudok frisselni. A véleményeket ennek ellenére várom, és örülnék neki, ha nem kellene csalódnom, mikor hazajövök. Jó olvasást a fejezethez :) Puszi, Angel


31. fejezet - Valami új

Ryan, állj meg! – tapostam a fékre, hogy megállítsam a kocsit, majd pár perccel később már Jay karjaiban legyek.

Nem akartam búcsú nélkül eltűnni, ahogy hamis ígéreteket sem hátrahagyni, de egyszerűen képtelen voltam csak úgy lelépni. Szorosan fontam nyaka köré a karjaimat, utoljára beszívtam jól ismert parfümjének megrészegítő illatát, s ajkaimmal felkutattam az övéit.

- Visszajövök – suttogtam, mikor végre elváltunk egymástól, és visszasiettem a kocsihoz.

- Csak pár nap, aztán mindent tisztázunk! – kiabálta még utánam.

Ryan durcás fejjel farolt ki a ház elől, de ezzel a kis akciómmal legalább annyit elértem nála, hogy a reptérig egy árva szót sem váltottunk. Igazából ez volt számomra a kritikus pillanat, hiszen általában minden az első pár mondatnál dőlt el. Meglepő módon nem erőltetett semmit, csak jótékony csöndbe burkolózva hajtott át Los Angeles útjain.

A LAX szokás szerint zsúfolásig volt emberekkel, akik akár egy hömpölygő tömeg vittek minket előre. Alig bírtam követni Ryant, aki összeszedett vonásokkal haladt előre, még egy-egy ember hangos kiabálása se billentette ki a jól felépített álarc mögül, ezzel teljesen letaglózva engem.

- Hoppá, megvagy – kapott fel egy kisfiút, aki kacagva nézett rá. – Hol hagytad a szüleid öcskös? – faggatta.

- Arra felé – mutatott az egyik irányba.

Feszülten figyeltem a tömeget, amely lassan egy emberként nyílt szét egy aggódó, harmincas éveiben járó nő előtt. Szemeiben ott volt az ijedtség, de azonnal megszűnt, amint megpillantotta Ryan karjaiban a gyermekét. Az első könnycseppek már kibuggyantak a szeméből, amint magához ölelte újra.

- Aaron, ilyet soha többé ne csinálj a mamával! – dorgálta meg. – Hogyan köszönhetném meg? – fordult Ryan felé.

- Semmivel, de szerintem egy játékautó lefoglalná – biccentett az ajándéküzlet felé mosolyogva.

Fogalmam sem volt, mikor lett Ryan ilyen. Sosem volt az a gyerek centrikus, sőt, nem is szerette a gyerekeket. Legalábbis amikor szóba került a téma, hogy szeretnék majd egy kislányt, mindig azzal védekezett, hogy ráérünk még. Újabb döbbenetemből csak egy fiatalabb nő szavai rángattak ki, aki a jegyemet kérte.

- Natalie, gyere – nógatott finoman, én meg döbbenten követtem őt.

Az út folyamán se vittük különösen túlzásba a társalgást, nem tudom mitől félt annyira… talán attól, hogyha felidegesít, kiugrom a repülőből, vagy felkötöm magam az oxigénmaszkkal. Abszurd helyzetek milliárdjai peregtek le a fejemben, némelyiket meg is mosolyogtam, de a fennálló helyzeten akkor sem változtatott.

- Zavar valami? – nézett mélyen a szemembe. – Ha feszélyez a közelségem, átülhetek máshová is – vonta meg a vállát.

- Igen? És elárulod, hogy mégis hova? – vágtam vissza durván, közben az utasokat néztem, azaz az üres helyek számát.

- Látod ott azt az arab pasast? – mutatott pár üléssel előbbre. – Na, ő biztos jobban élvezné a társaságom, mint te – fordult vissza felém.

Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon, leforrázva hallgattam, amit mond. Komolyan nem tudtam, hogy hányadán is állunk, de a meglepettségtől csak tátogtam, mint egy hal. Miután már kellőképpen kínosnak ítéltem meg a helyzetet, inkább a felhőket kezdtem bámulni.

Az út hátralévő részében még annyit sem szóltunk egymáshoz, mint eddig. Az agyam leblokkolt, már mínusz alfában voltam, amikor megéreztem Ryan kutakodó kezét a derekamnál. Készen álltam rá, hogy egy jól irányzott mozdulattal leütöm, de megint tévedtem vele kapcsolatban.

- A füleden ülsz szépségem? A biztonsági övet be kell csatolni – mosolyodott el gúnyosan.

Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha megütöm. Hirtelen elöntötte az arcomat a pír – legalábbis azt éreztem –, és égető szükségét éreztem, hogy mondjak valamit, azonban erre egészen a szállodáig még lehetőségem sem volt…


Az első nap javarészt azzal telt, hogy elfoglaltuk a hotelszobáinkat – megjegyzem, szerencsére két külön hotelszobát kaptunk – és Ryan amúgy is egyfolytában telefonálgatott. Egészen más embernek tűnt, mint nem is olyan régen. Összeszedett, magabiztos, egy teljesen más ember.

- Délután máris lesz egy megbeszélés – lépett mellém. – Nem kell kiöltöznöd, nem bálba megyünk majd – mosolyodott el a mai nap folyamán sokadjára. – Bár nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsokat adnom.

- Igazad lehet – bólintottam beleegyezően.

- Nos, akkor hagylak kipakolni – indult az ajtó felé. – Igaz, nem valami királyi lakosztály, de a célnak megfelel – járatta a tekintetét a szobán, majd pillantása visszasiklott rám. – Később benézek.

Mikor végleg egyedül maradtam, először a George által adott mappákat néztem át, nekem is tisztában kellett lennem a helyzettel. Mint számomra is kiderült, a Delmonico's étteremben volt a megbeszélés, amely igen impozáns helynek bizonyult, legalábbis a netes kutatásaim alapján.

Ezúttal is megbizonyosodhattam róla, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket. A tét az volt, hogy a mi cégünkkel az élen az Univision is belépjen az üzleti köreinkbe, amelyben a mostani kapcsolataink fognak majd segíteni remélhetőleg. Az anyag teljesen elfeledtette velem, hogy lassan készülődnöm se ártana.

Percekig álltam tanácstalanul a bőröndöm felett, míg végül a fekete nadrágkosztümöm mellett döntöttem. Mégsem mehet akárhogyan egy ilyen fontos megbeszélésre az ember. Sietős mozdulatokkal szabadultam meg a felsőmtől és a nadrágomtól, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.

- A francba, ne haragudj – fordult el azonnal Ryan. – Tudom, hogy kopognom kellett volna, még egyszer bocs – szabadkozott.

- Oké, semmi baj – ültem le az ágyra. – Miért volt ilyen sietős? – érdeklődtem, közben pedig felnyaláboltam magamra a nadrágot és a fekete csipketopot. – Megfordulhatsz, amúgy is láttál már ennél lengébben is – bukott ki belőlem.

- Csak szólni akartam, hogy rendeltem taxit, szóval egy negyed óra múlva indulhatunk, ha gondolod – de a következő percben már mögöttem állt, hogy felsegítse a blézeremet. – Csodásan festesz – suttogta a nyakamba olyan érzékien, hogy az egész testem libabőrös lett a vallomásától.

- Ez kedves tőled – motyogtam, ahogy felé fordultam. – Te sem panaszkodhatsz – konstatáltam a végeredményt. – Felőlem pedig indulhatunk, csak még összeszedem az aktákat – böktem az ágyon lévő iratok felé.

Kérés nélkül hagyott magamra az üres szobában. Kellett pár perc, amíg az agyam felfogta az eseményeket, de még így is megdöbbentő volt a felismerés, miszerint még ennyi idő elteltével is hatással volt rám. Igyekeztem összeszedni a maradék józan eszem, majd az aktákat a táskámba gyűrve léptem ki az ajtón.

A hal felé indultam, ahol pár perces várakozás után Ryan is megjelent. Odaadta a szobáink kulcsát a recepción, majd rutinosan indult a kijárat felé, hogy ezúttal a taxit kerítse elő. Idegesen topogtam a nyomában, ő pedig előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és bediktálta a címet.

- Ne idegeskedj, biztos minden rendben lesz – nyugtatott, amikor meglátta folyton dobogó lábaimat. – Voltál már ilyen megbeszéléseken, nem?

Hát persze… egyik nap még otthon ültem, a következő pillanatban pedig már a világ bármely pontján lehettem egy munkamegbeszélésen. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, még most sem igazán értettem, hogy George miért rám bízta ezt a nagyszabású feladatot.

- Persze, egy tucatnyin – füllentettem.

Ezek után jobbnak láttam csendben meghúzni magam, és csak akkor válaszolni, ha kérdeztek. Naná, hogy ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, ugyanis nemsokára megérkeztünk az étterem elé, amely pontosan ugyanolyan méltóságteljes megjelenést sugárzott, mint alig pár órája a laptop képernyőjén a fénykép.

- Hmm, jó ízlésre vall a hely – állapította meg a nyilvánvalót Ryan, miközben kifizette a taxit. – Nem lesz egy olcsó mulatság George-nak – azzal átkarolt és beléptünk az étterembe.

- Segíthetek valamiben? – indult el felénk a pincér. – Van már foglalásuk?

- Igen, Ryan Thompson névre foglaltunk asztalt – hadarta az információkat, a férfi pedig egy széles asztalhoz vezetett minket.

A hely nagyon lenyűgöző volt, az asztalunk egy hatalmas korabeli partiról készült pillanatkép mellett volt. A pincér kihozta az itallapokat, így amíg az ügyfeleink megérkeztek, gondosan elmerültem a kínálatban. A figyelmem azonban mégsem kerülte el Ryan bambán vigyorgó képe, amely nagyon idegesített.

- Tetszik valami? – dörrentem rá, mire válaszképpen hozzám dörgölte a lábát.

A válasza helyetti cselekvés nagyon megijesztett, azt se tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés. Kedvem lett volna felpattanni, és elfutni, de az események beindultak, az üzletfeleink is megjelentek…


A Delmonico's kívülről:



Az asztal: