Karnyújtásnyira Tőled... - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme a 30. fejezet! A cím is árulkodó lehet, de amondó vagyok, inkább várjátok ki a végét, vagy az elejét? :D Mindegy is, jó olvasást! A kommentekért hálás vagyok :) Puszi, Angel


30. fejezet - New York, jövök!

Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni egyetlen hajszálban, amely arra emlékeztet, hogy van kiút ebből a helyzetből. A fejemben pergő gondolatok, akár egy éles kés, a langyos szél az arcomon, akár az ő kezének gyengéd érintése… Nem tudtam szabadulni, és talán nem is akartam.

Hangos dudálás szakított ki elmém védőfala mögül, a következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy az autó megpördült velünk. Riadtan kaptam fel a fejem Alex szitkozódására, s szinte azonnal megnyugodtam, hogy egyikünknek sem lett semmi komoly baja.

Észre sem vettem, hogy milyen görcsösen kapaszkodtam Sam karjaiba, még a körmöm nyoma is tisztán látható volt a kezén. Bűntudatos tekintettel néztem rá, de ő egy szót sem szólt, csak tovább simogatta a hátamat. Jay és Alex hangja azonban minden eddig felépített falat ledöntött.

- Normális vagy? Majdnem karamboloztunk! – kiabált a bátyám magából kikelve.

- De nem akartál megállni! – vágott vissza ő is.

Gyenge érvek, semmi értelme nem lett volna megállni. Azonban a szívem csak tette, amire a leginkább vágyott. Kiszálltam a kocsiból és egyenesen feléjük indultam, majd megkerülve a bátyámat, beültem Jay autójába. Tüntetőleg összefont karokkal vártam, hogy végre induljunk, de senki nem mozdult.

- Nem szeretnék itt szobrozni egész nap – szólaltam meg végül reszelős hangon.

Jay kérés nélkül szállt be mellém, és mintha félne a bátyám haragjától – esetleg attól, hogy elszakít tőle – azonnal a gázra taposott. A tájból csak egy elmosódott csík látszott, fogalmam sem volt, hova tartunk, de így volt jó. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, a csend helyettünk is beszélt.

Az érzés, s vele együtt a vallomása fojtogatott, nem engedett. A szememből kicsorduló könnyek minduntalan potyogtak, elmosva minden eddigi érzelmet. Jay egyik kezével próbálta felitatni őket, de mindhiába. Nem akartam a szemébe nézni, így is elég rosszul érezte magát.

- Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom – rázta meg a fejét. – Azaz nem akkor és nem ott – javította ki magát.

- Tényleg rossz időt választottál rá – erősítettem meg az iménti szavait. – De még mindig jobb, mintha sose tudtam volna meg.

- Elmondtam volna, esküszöm! – bizonygatta. – Ha be akartalak volna csapni, szerinted megtettem volna?

Hirtelen annyi mindent szerettem volna neki mondani, de nem tudtam hogyan. Hogy jobb lett volna, ha már akkor megmondja, mielőtt lefeküdtünk volna egymással, azt is mennyire gyűlölöm érte, hogy nem tudok rá haragudni. A szavak nem jöttek a számra, csak némaságba burkolózva vártam ennek az egésznek a végét.

- Szeretlek a fenébe is! Nem hiheted, hogy képes lennék bántani téged! – rántotta félre a kormányt, s leparkolt egy számomra ismeretlen helyen. – Tudom, hogy nem sok pozitív élményed volt eddig, de én… én más vagyok, más leszek. Érted, értünk!

- Hogy kérheted ezt? – hüppögtem, s letöröltem a kibuggyanó könnyeim. – Vele voltál akkor is, mielőtt együtt voltunk, igaz? – szegeztem neki a kérdést. Már nem számított, hogy borul a bili, egyszerűen csak tudnom kellett. – Mondd már!

Válasz helyett azonban csak egy bólintást kaptam. Legalább végre őszinték voltunk mindketten, ez volt az egyetlen előnye az egész helyzetnek. Ennek ellenére mégsem tudtam azt mondani, hogy megbocsátok. A motor váratlan felpörgése viszont kellőképpen meglepett.

- Hova megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Hazaviszlek – jött a kemény válasz.

- Haza? – ismételtem meg a kérdést. Mintha nem értettem volna már az első percben is, amit mondott. – Rendben – sóhajtottam végül beleegyezően.

Egész úton egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Már-már fájó volt a csend, de azért sem szólaltam meg. Figyeltem az embereket, a házakat és szinte varázsütésre megvilágosodtam. Hiszen nekem volt egy házam, de még az is hozzá kötött. Fél szemmel rásandítottam, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Most mi van? – mosolyodtam el én is.

- Semmi – szabadkozott, de a szája szélén továbbra is ott bujkált a vigyor.

- Figyelj, menjünk az én házamba – vetettem fel az ötletet. – Nincs kedvem Alexet hallgatni, hogy felelőtlen vagyok.

- Ahogy akarod – vonta meg a vállát, majd ráfordult az odavezető útra.

Persze továbbra is kerültük a beszélgetéseket, ahogy azt is, hogy egymásra nézzünk. Így sokkal nehezebb volt, de mire ismét észbe kaptam, már a házamnál is voltunk. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, meg sem várva, hogy Jay kiszálljon. A kulcsot leakasztottam a fa gerenda rejtekéből, az ajtó pedig azonnal megadta magát.

- Nem jössz? – fordultam hátra, mivel nem hallottam a lépteit mögöttem.

- Biztos vagy benne?

Én sem válaszoltam, csak nyitva hagytam az ajtót, hogy tegyen belátása szerint. Nem akartam vele veszekedni, már csak az számított, hogy valahogyan megbeszéljük a dolgokat. Egy széles mosollyal nyugtáztam, amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódott, ez csak egyet jelenthetett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, be kell, fogadjalak? – hajoltam le a lépcső korlátjáról, ő pedig követte a hangomat. – Azt mondtad, mindig a közelemben akarsz maradni.

- Minden szóra – szaladt fel a lépcsőn –, és most is úgy gondolom – ölelt szorosan magához.

Éreztem, hogy nem mer olyan szorosan tartani, mint amennyire szeretne. Meg akarta adni az esélyt rá, hogy kihátráljak az öleléséből, de bolond lettem volna. Szerettem a biztonságot adó karjaiban lenni, magamba szívni az illatát. Mindent, ami ő és én voltunk.

Az idillt a telefonom csörgése zavarta meg. Morgolódva, de Jay-el a nyomomban sétáltam le, hogy előkeressem a vinnyogó készüléket. Először gondolkodóba estem, hogy felvegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom az állásomat. George hangja viszont higgadtságról árulkodott.

- Natalie, ugye nem zavarlak?

- Mondd, George – sietettem. – Miben tudok segíteni?

- Ugye emlékszel arra, hogy egy nagy üzletet akartam rád bízni. Holnap utazol Natalie, New Yorkba méghozzá – közölte egyszerűen, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Egyik nap még itt, holnap már New Yorkban. – Remélem, nem volt semmi programod – puhatolózott.

- A munka az első, nincs igazam? – erőltettem mosolyt az arcomra. – Kivel utazom egyáltalán? Menyi időre?

- Az Univision kirendelt dolgozójával, valami Ryan – közben a háttérből jól hallottam, hogy valaki megerősíti. – Nem több mint három nap, kielégítő a válasz?

- Ki, George – azzal kinyomtam a telefont.

Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az ég összeesküdött ellenem. Ettől kezdve nem volt kedvem múlt idézéshez, csak egyre vágytam… hazamenni a családomhoz. Jay akadékoskodás nélkül hazafuvarozott, majd egy futó búcsúzkodás elváltunk.

A bátyám természetesen mindent tudni akart, merre jártam, mit művelt velem Jay, de még ehhez sem volt kedvem. Gépiesen mondtam el a részleteket, majd ügyet sem vetve a hozzám intézett szavaira, felsétáltam a szobába. Bepakoltam minden ruhát, bár azt se figyeltem, mit teszek be, de egyszer csak megtelt a bőrönd.

- Bejöhetek kicsim? – hallottam meg anyám hangját, aki meg sem várva a válaszomat, belépett a szobába. Egy darabig csendben figyelte a fotelból, ahogy egyik másik ruhát visszaraktam, majd megszólalt. – Ugye tudod, hogy a bátyád aggódik érted?

- Már hogyne tudnám – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj anyu, én csak… egyszerűen nem megy – roskadtam össze előtte.

- De mégis mi történt? – faggatott óvatosan. – Persze nem kell elmondanod, ha nem akarod – nyugtatott meg.

- Nem lehetne, úgy mint régen? – néztem fel rá könnyes szemmel. – Tudod, mikor apu nem volt otthon.

Nem kellett többet beszélnem, anyu megerősítésként megszorította a kezem, és az ágyamhoz sétált. Mikor befeküdtem, betakart a takaróval és mellém feküdt. Egész éjjel csak beszélt nekem, egy olyan világról, amelyben mindig is élni akartam, ahová mindig menekültem, ha valami vagy valaki bántott. Egy olyan világról, ahol senki se bántott, mert erős voltam…

Reggel friss kávé illatára ébredtem, mikor pedig kinyitottam a szememet, egy csésze fogadott az éjjeliszekrényemen. Kapva kaptam az alkalmon, és miután megittam, a fürdőbe indultam. Rutinos mozdulatokkal szabadultam meg a ruháimtól, majd a tus alá állva vártam a felfrissülést…


A függönynél álltam, a hátam mögött a bőröndjeim, s bár arra kellett volna gondolnom, hogy ez az utazás egy új esély a helyzet átgondolására, belül mégis rettegtem. Nem csak attól, hogy Jay nem érti majd meg, attól is féltem, hogy milyen lesz újra az Ő közelében lenni.

Vontatott léptekkel sétáltam le az emeletről, ahol ott volt mindenki. Sorra búcsúztam el a családomtól, majd Samtől. Odakinn már hangos dudálás hallatszott, mely fülsüketítően szakította félbe az oly meghitt csendet. Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kisétáltam az ajtón.

- Natalie, hova készülsz? – kapta el a kezem Jay. – Ugye nem akarsz semmi ostobaságot csinálni? És legfőképpen nem vele!

- Hagyj elmenni – kértem suttogva, s kitépve magam szorításából a kocsi felé indultam.

Ryan roppantul nyeregben érezte magát. Kivette a kezemből a bőröndöm és elsüllyesztette a kocsija csomagtartójában. Kinyitotta nekem az ajtót, majd intett egy utolsót az ajtóban állók felé és már indította is a kocsit.