Karnyújtásnyira Tőled... - 32. fejezet

Sziasztok!

Íme a 32. fejezet is megérkezett egy hosszabb kihagyás után! Örülök, hogy láttam új arcokat az előző fejezetnél, remélem jönnek még ^^ Ez egy Jay szemszög lesz, csak hogy ne hiányoljátok őt se :P Remélem, elnyeri a tetszésetek! Jó olvasást, a kommenteket pedig várom :) Puszi, Angel


32. fejezet - Meglepetés / Jay szemszöge

Igyekeztem hősiesen figyelni, ahogy Natalie elhajt azzal a pasassal, akit szívem szerint szarrá vertem volna. Sosem voltam az erőszak híve, de Ryan már jó ideje a bögyömben volt. A tekintetem végigkövette a kocsit, egészen addig, amíg már csak egy homályos pont volt a forgalomban.

- Bejössz egy kicsit? – tette vállamra a kezét Alex. – Persze semmi sem kötelező, de gondolom, vannak kérdéseid.

Fején találta a szöget, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi is történt valójában. Csak annyi volt világos, hogy a helyzetünk tisztázása helyett Natalie elutazott, és fogalmam sem volt hova, valamint hogy miért. Persze sejtettem, hogy nem azért, mert felejteni akart, ezt a búcsúja is bizonyította.

- Rendben – bólintottam, majd követtem őket a házba.

Volt ott egy idősebb, inkább középkorú hölgy, akiről úgy sejtettem, hogy Natalie és Alex édesanyja lehetett. Árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, miközben gondosan végigmért tetőtől talpig. Megmosolyogtatott, mégsem most volt itt az ideje, hogy bemutatkozzam neki.

- Natalie elutazott New Yorkba munkaügyben – ismertette Alex a rideg valóságot. – A helyzet az, hogy kénytelen volt Ryannel menni, mivel ő az Univision képviselője.

Amíg Alex ismertette a helyzetet, szótlanul hallgattam őt. Igyekeztem megérteni, s nem utolsó sorban felfogni, hogy Natalie gyakorlatilag teljesen ki van szolgáltatva Ryannek, és ez a tudat egyáltalán nem tett boldoggá. Hirtelen rengeteg kérdésem volt, de nem akartam félbeszakítani őt, hagytam, hogy meséljen.

- Három napra mentek, de gondolj arra, hogy mi lesz, miután hazajön – és az arcán valami sejtelmes vigyor jelent meg. – Ahogy láttam, nem kell sokat győzködnöd és megbocsát majd.

Nem értettem mire fel ez a cinizmus a hangjában, de akkor minden bevillant. Ő és Sam – Natalie-ról nem is beszélve – megbíztak bennem, én pedig tönkre tettem mindent egyetlen vallomással és egy félresikerült éjszakával. Kedvem lett volna a fejemet a falba verni, azt is elviseltem volna, ha maga Alex veri ki belőlem a szuszt, de mire ismét észbe kaptam, eltűnt az emeleten.

Tanácstalanul figyeltem, hogy egyedül maradtam, csak egy fürkésző, meggyötört barna szempár nézett még mindig rám. Nem tudtam, mit kellene tennem, de mivel Sam is Alex után sietett, így végül úgy döntöttem hazamegyek. Nem volt maradásom a házban, a barna szempárhoz tartozó hang azonban megállított.

- Van kedve beszélgetni, fiatalember? – hallottam meg a hangját, mire kissé összerezzentem. – De ha siet valahová, megértem – tette hozzá ugyanolyan hangon.

- Nem sietek – torpantam meg. Tisztában voltam vele, hogy vagy számon akar kérni, vagy tanácsot adni, így mikor leültem vele szembe, reménykedtem, hogy a második lehetőséget fogja választani. – Jackson Rathbone vagyok – nyújtottam a kezem. – A lánya jó barátja.

- Igen, mesélt magáról – mosolyodott el. – Barbara vagyok, Natalie és Alex édesanyja, de ezt gondolom kitalálta már. Gondoltam, adok egy jó tanácsot, persze csak ha megszívleli egy édesanya szavait.

- Ez természetes – bólintottam. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani, másrészt viszont piszkosul féltem az elhangzottaktól. Mintha egy kimondatlan terhet vártam volna, önként és dalolva. – Szívesen venném.

- Ha rám hallgat, meglepi valamivel – hajolt közelebb bizalmasan. – És ne aggódjon a fiam miatt, megnyugszik idővel.

Pár percig csendben gondolkoztam, mivel is lephetném meg őt, aminek tényleg örülne. Átfutott az agyamon, hogy esetleg utánamegyek New Yorkba, de nem tudtam, hogyan venné ki magát ebben a helyzetben. Tanácstalanabb voltam, mint valaha, de ez a gond is egy csapásra megoldódott.

- Itthon hagyta a lakáskulcsait – nyúlt át a kisasztalra. – Ha esetleg a kis barátnőjét is bevonná, biztosan össze tudnának hozni valamit.

- Köszönöm, ez nagyon jó ötlet – pattantam fel, majd a kulcsot a farzsebembe gyűrve indultam kifelé.

Új terveim voltak, méghozzá nem is akármilyenek. Eszembe jutott, hogy Natalie mennyire szeret rajzolni, így az első utam egy festményekkel teli boltba vezetett. A híresség előnye volt, hogy sok ismerősöm volt, akik tudták, hogy hova is irányítsanak engem.

Dave – egy zeneszerző ismerősöm – szerencsére ajánlott egy színvonalas üzletet, ahol persze előzetes bejelentkezés után azonnal fogadtak. Igyekeztem műértő szemmel a festményekre tekinteni, persze nem sok sikerrel. Aztán Vicky mutatott egy kezdő festőt, akinek a képei elnyerték a tetszésem.

Egy képet választottam ki csupán, mivel nem sejthettem Natalie hogyan reagál majd a meglepetésre, amelyen egy gyönyörű homokos tengerpart volt, két – egymást ölelő – párral. Elsőre elnyerte a tetszésem, és habozás nélkül meg is vettem. A zsákmánnyal a csomagtartóban indultam el Ben háza felé, remélve, hogy benne lesz a kis meglepetés akciómban.

- Haver, mondd azt, hogy okkal vertél fel ilyen korán – nyitotta résnyire az ajtót hunyorogva.

- Ugyan Ben – löktem be az ajtót –, nincs is korán, már elmúlt tizenegy is – azzal ügyet sem vetve kómás barátomra, beljebb tessékeltem magam. – Van negyed órád átvedleni, valamint emberi kinézetet ölteni – sürgettem. – Meló van!

- A stúdióba megyünk? – kérdezte álmosan. – Nem volt róla szó, hogy ma felveszünk bármit is.

- Mert nem is – nyomtam a kezébe a kávéját. – Natalie házát dekoráljuk ki – közöltem egyszerűen, mire kis híján visszaköpte a kávéját.

- Oké, ezt igazán elmagyarázhatnád – nézett rám értetlen arccal. – Nem volt róla szó, hogy ez lesz a büntetésem – forgatta a szemeit.

Röviden elmagyaráztam neki a terveim, így kissé már nyugodtabb volt. Mozgósítottuk a bandát is, akikre rábíztuk a festékek beszerzését is. Egy fél órás totyogás után pedig szerencsére Ben is elkészült, így nem volt más hátra, mint elindulni Natalie házához, és véghezvinni a tervet.

Meglepetésemre, alig indítottam be a kocsit, máris csörgött a telefonom. Csak egy sms-em jött, így nyugodt szívvel soroltam be az addigra feltorlódott kocsisor végére. Meglepetésemre Sam hagyott egy rövid üzenetet: „Barbara szólt a tervedről, és bár nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de ott leszünk! Sam”

- Na, Natalie? – bökött oldalba Ben.

- Nem, Sam volt az – nyomtam a kezébe a telefont. Örömmel töltött el, hogy mellettem állt, és hogy ez által Alexet is meg tudom majd békíteni. – Jönnek segíteni, amint látod.

A ház előtt már vártak ránk a fiúk, és pár perces eligazítás után mindenki belekezdett a feladatába. Először lefedtük az összes bútort, amelyet Leo ott hagyott, nehogy bármi bajuk essen, aztán mindenki ragadott magának egy-egy festőhengert, és belekezdtünk a munkába.

Egész elmerültünk a falak színesre pingálásában, amikor kintről tisztán hallatszott, hogy valaki lefékezett. Ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy Alex és Sam érkeztek meg. Ezt a feltételezést pedig az is megerősítette, amikor mindketten beléptek az ajtón.

- Húha, nagy munkában vagytok, ahogy látom! – lelkesedett be Sam, és azonnal beállt közénk segíteni, még egy zöld csíkot is festett az arcomra. – Harci jelzés, Jay nagyfőnök – nevette el magát.

- Köszi, egy tündér vagy – vontam meg a vállam, majd Alex felé fordultam, aki látszólag még tüntetőleg kicsit játszotta a sértődöttet. – Nem jössz levezetni a feszültséget? – nyújtottam felé egy ecsetet, ő pedig szerencsére nem akadékoskodott sokáig.

- Miért is ne – nyúlt az ecset után. – Úgyis sok a felgyülemlett energia az irodában történtek miatt.

A nap túlságosan gyorsan telt, de egész jól haladtunk. A nappali és a konyha teljesen kész volt, már csak az emelet volt hátra. Mint a jó munkások, még kaját is rendeltünk, amit el is pusztítottunk percek alatt. Öröm volt végignézni a társaságon, mindenki jól érezte magát, a hangulat is remek volt. Talán így történt, hogy az idő túl gyorsan telt el felettünk, s ez a nap is véget ért…


Amikor másnap ismét belefogtunk a munkába, már sokkal gyorsabban és rutinosabban haladtunk mindennel. Sam és Alex a nappalinál szedték le a védőhuzatokat, mi pedig fenn pingáltunk tovább. Amikor ott is végeztünk, a nap fénypontjaként felkerült a festmény, amit Natalie-nak vettem. Csak reméltem, hogy sikerül meglepetést okoznom neki.