Karnyújtásnyira Tőled... - 27. fejezet

Sziasztok!

Nos, íme a 27. fejezet is megérkezett! Ebben a fejiben ismét próbáltam Jay fejével gondolkodni, mérlegelni és végül dönteni :) A benneteket legjobban érdeklő kérdésre is fény derül: Vajon történt-e valami Nicol és Jay között... Jó olvasást, a kommenteket most is várom! Puszi, Angel


27. fejezet - Az igazság pillanata/Jay szemszög

Döbbenten figyeltem az ismerős alak sziluettjét, ahogy az egyik távolabbi asztalhoz sétált. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy ezer közül is megismertem volna azt a csípőmozgást, noha nem éppen szép emlékeket felidézve ezzel magamban. Észre sem vettem, hogy mennyire lekötött Nicol látványa, csak arra eszméltem, hogy Natalie a nevemet mondja.

- Jay, mi az? – rázta meg a kezemet.

- Csak egy ismerős – nyögtem ki nagy nehezen, mikor rádöbbentem, hogy nem egy látomás az, így kiűzni sem tudom a tudatomból.

Igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb lenni, közben nagyon jól tudtam, hogy semmi esélyem nem volt. Ha eddig nem jött rá, hogy mit műveltem, akkor most fogok lebukni – gondoltam magamban. Ha ugyan lehetséges volt, még annál is jobban bántam, hogy nem vallottam színt azonnal Natalie-nak.

Venice Beach azonnal a rémálmaim helyszínévé vált. Hirtelen pokol lett a mennyországból, és ahelyett, hogy önfeledten tudtam volna élvezni a barátaimmal és a szerelmemmel töltött időt, kétségek sokasága kúszott a tudatomba. A legjobb és nem utolsó sorban a legkönnyebb megoldást kerestem, de egyelőre nem találtam meg.

A talpam alatt égett a talaj, a levegő forrósodott körülöttem. Az egész helyzet olyan nevetségesen ironikus volt. Itt volt ez a hely, ahol először ismerkedtünk meg, ahol nagyobb biztonságban soha nem éreztem még magam és Natalie-t, erre most megjelent Nicol, aki mindent felforgatott.

A meglepettségem csak tovább fokozódott, amikor megláttam, hogy Nicol is észrevett engem, és egy széles mosollyal az arcán integetett az asztalunk felé. Ott és akkor legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Már nem volt visszaút, nem volt értelme tagadni, így elhatároztam, hogy azonnal cselekedem.

- Egy pillanat, csak odamegyek egy percre – álltam fel az asztaltól. – Egy régi ismerős, nem akarom, hogy megsértődjön – húztam el a szám, a többiek pedig zavartan bólogattak, mintha értették volna, hogy mire gondolok.

Lassan – mintha a vesztőhely felé igyekeztem volna – haladtam a kiszemelt asztal felé, ahol Nicol már várt rám. Csak reménykedtem benne, hogy nem akar itt rögtön mindent megbeszélni, bár talán az is jobb lett volna. Erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd megtorpanva az asztal előtt vártam, hogy egyikünk megtörje a csendet.

- Szia Jackson – kapta fel a széken heverő táskáját. – Ülj csak le – mutatott az immár felszabadult helyre.

- Nem csevegni jöttem Nicol, mit keresel itt? – tértem rögtön a lényegre, ugyanis nem szándékoztam ott üldögélni huzamosabb ideig. – Ugye nem miattam jöttél?

- Férfiak… – sóhajtott fel sokat tudóan. – Nem csak belőletek áll a világ, ezt mikor fogjátok megérteni?

Semmi kedvem nem volt végighallgatni egy megkeseredett nő monológját, aki csak arról képes beszélni, hogy mi férfiak mennyire gerinctelen és mocskos alakok vagyunk. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit keres éppen ott, ahol én is. Persze ehhez türelmesen ki kellett várnom a megfelelő időt.

- Jól van, tételezzük fel, hogy nem miattam. De akkor mégis miért jöttél ide?

Vártam valami újabb okosságot, de helyette csak megvető pillantásokat kaptam. Nem értettem, hirtelen mi üthetett belé, de ugyanabban a pillanatban megvilágosodtam. Ő tudta egyedül, hogy mi történt azon az estén köztünk, nekem pedig azáltal, hogy ő is itt van, lehetőségem nyílt megtudni mindent, amire kíváncsi voltam.

- Lazítani jöttem, mi másért? – vonta fel a szemöldökét, közben egy percre sem levéve a szemét az asztaltársaságunkról. – Ők a barátaid? – biccentett feléjük.

- Igen, a barátaim és a barátnőm – mondtam ki meggondolatlanul, de mire észbe kaptam, már nem lett volna értelme visszavonni.

- Hmm, Natalie, igaz?

A vér megfagyott az ereimben. Fogalmam sem volt róla, honnan tudhatja Natalie nevét. Kétségbeesetten kutattam csak egyetlen emlékfoszlány után, amiből rájöhettem volna, hogy akár egyszer is említettem Natalie nevét, de a próbálkozásaim sikertelenek voltak.

- Figyelj – nyúlt a kezem után –, mi lenne, hogyha egy alkalmasabb helyen találkoznánk? Úgy sejtem, vannak kérdéseid.

- Nem tudom – haboztam annak ellenére, hogy igaza volt. – A barátaim már így is rossz szemmel nézik ezt az egész…

- Beszélgetést – fejezte be helyettem. – Csak beszélgetünk Jackson, nem úgy mint legutóbb. De nem ez a lényeg – terelte el a szót. – Este legyél itt, én várni foglak.

Ennyi volt, felállt és elsétált. Meg sem várta, hogy bármit mondjak, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy válaszokra volt szükségem. Gyűlöltem, hogy a markában tarthat, ezáltal pedig teljesen elrontotta a hangulatomat. Pár percig még ültem a székben, aztán visszasétáltam az asztalunkhoz.

- Ne haragudjatok – szabadkoztam, de Alex leintett.

– Gondolom, nagyon jó ismerősöd, nem?

Erre a kérdésre nem volt megfelelő válasz. Nemrég még pont neki magyaráztam, hogy fő az őszinteség, de nem jöttek a nyelvemre a szavak. Így inkább csendesen bólintottam és imádkoztam, hogy Sam elővegyen egy régi témát, amivel mindenki figyelmét eltereli.

Most sem kellett csalódnom, egész ebéd alatt be nem állt a szája. A többiek lelkes hallgatóként lesték minden szavát, miközben én a saját harcomat vívtam. A kérdés nem is volt olyan könnyű: Színt vallani vagy nem? A legfőbb aggályom mégis az volt, hogy milyen válaszokat kapok majd.

- Van kedved lesétálni a partra? – bújt hozzám Natalie. – Tudod, nagyon félek egyedül, és a szeretném igénybe venni a Rathbone biztonsági szolgálatot.

- Bármikor állunk a rendelkezésére – pusziltam meg az arcát, mire fejét a vállamra hajtotta.

- Mi a parton leszünk, ha hiányoznánk – mosolygott ránk Sam. – Rávettem a bátyád, hogy jöjjön le velem napozni.

- Mivel csábítottad el? – kacagott Natalie. – Utál napozni.

- Megengedtem, hogy bekenje a hátamat – öltötte ránk a nyelvét.

Rendeztük a számlát, majd a megbeszéltek szerint mi a part felé indultunk, Sam és Alex pedig fürdőruháért a házba. Natalie eleinte elég szótlan volt, amit két dolognak tudtam be. Vagy neheztelt rám, amiért átültem Nicol asztalához – ami mellesleg nem lenne meglepő –, vagy egyszerűen csak elmerengett valamin.

- Nagyon elgondolkodtál – karoltam át. – Valami baj van?

- Semmi, csak szeretek itt lenni – hunyorgott rám. – Este kimehetnénk egy koncertre vagy ilyesmi. Mit szólsz?

- Megbeszéljük még – ködösítettem, majd ismét jótékony csendbe burkolózva sétáltunk a forró homokban.

Egész délután csak lófráltunk. Találomra indultunk el, miközben a mutatványosokat figyeltük a placcon. Natalie megbabonázva figyelte, ahogy egy pasi kardot nyelt, vagy éppen tüzet nyelt. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha tudná, mit tettem nem is olyan régen… valószínűleg mentem levágná a fejem a karddal.

A nap gyorsan eltelt, talán kicsit túl gyorsan. Jól éreztük magunkat, a napot egy hatalmas rózsaszín vattacukorral fejeztük be. Natalie olyan felszabadult volt, mint eddig még sosem, eközben én meghazudtolva önmagamat, egyáltalán nem tudtam lazítani.

Lassan hazafelé sétáltunk, azaz a part felé vettük az irányt. Sam és Alex már egy hatalmas napernyő alatt üldögéltek és nagyban beszélgettek. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy az első találkozásunk hogyan is alakult. Akkor is megállás nélkül beszélgettünk, bár nem ment minden olyan gördülékenyen.

- Sziasztok! – köszönt ránk Sam mosolyogva. – Merre jártatok báránykáim?

- Mutatványosokat néztünk meg ilyesmi – kuncogott Natalie eltüntetve az utolsó falat vattacukrot. – Ti mi jót csináltatok? – ült le Sam mellé magával húzva engem is.

- Napoztunk és megállás nélkül beszélgettünk…

A szavak lassan értelmüket vesztették, a gondolataim újra a körül forogtak, hogyan tovább ezek után. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje ültünk már ott, olyan volt, mintha nem is ebben a világban lettem volna, csak egy csendes megfigyelő voltam, egy idegen a barátok között.

- Ne haragudjatok – álltam fel, hogy lesöpörjem a homokot –, kicsit lelépek, de egy fél óra múlva visszajövök.

- Rendben – mosolyodott el Natalie.

Utáltam magam érte, amit vele teszek. Közben azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy mindezt azért teszem, hogy mindkettőnknek a legjobb legyen. Már messziről kiszúrtam Nicol alakját, ahogy a bárpultnál fesztelenül figyelte a felhozatalt. Talán akkor is egy áldozatra várt, akit tönkretehet.

- Nicol – léptem mögé, mire összerezzent.

- Áh, Jackson – fordult felém nevetve –, azt hittem, már nem is jössz.

- Térjünk a lényegre – siettettem.

- Gyere – szállt le a bárpultnál lévő székről, majd ráérősen indult el az egyik eldugott asztal felé.

Napok óta más sem járt a fejemben, csak hogy milyen kérdéseket tehetnék fel neki, ha újra a közelemben lenne. Most viszont gyakorlatilag a száz kérdés közül mindössze egyetlen egyre akartam választ kapni, méghozzá arra, hogy mi történt köztünk azon az estén. Csak a fürkésző tekintete juttatta eszembe, hogy meg kéne törnöm a csöndet.

- Mondd már, kérlek – váltottam könyörgő hangnembe, tőlem szokatlan módon.

- Te tényleg semmire sem emlékszel – mosolyodott el.

Idegességemben dobolni kezdtem az üvegasztal lapján, majd döbbenten hallgattam a meséjét a közös éjszakánkról. Sajnálatomra egyre csak az ismert képek villantak be, így nem hogy előrébb nem jártam, úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgunk. A homályos részletekre még mindig nem derült fény, a türelmem viszont egyre inkább fogytán volt.

- Nicol, az istenért! – szóltam rá, mire végre a lényegre tért.

- Jackson… – kezdett bele életem talán legfontosabb mondatába. – Az égvilágon semmi sem történt közöttünk akkor éjjel – de mivel úgy nézhettem rá, mint aki nem teljesen komplett, újra megismételte. – Hallod, semmi se történt.

- Ugye most szívózol velem, hogy aztán behúzz a csávába? – értetlenkedtem, mert egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondott.

- Nem feküdtünk le, értsd már meg! – mondta újra, ezúttal erélyesebben. – Amikor ott feküdtél az ágyban és megcsókoltál, az ő nevét mondtad – sóhajtott. – Értesz engem? Natalie-nak hívtál, ezért otthagytalak.

- Erre megesküszöl Nicol?

- Meg. Bármennyire is furán hangozhat, van annyi önbecsülésem, hogy nem fekszem le olyannal, aki más nőre vágyik.

Egyszerre minden világos lett. Már tudtam, hogy miért nem emlékeztem az éjszakára… hiszen voltaképpen nem is volt mire. Köszönés nélkül pattantam fel és a part felé indultam, hogy megkeressem Natalie-t. Semmi nem állt az utunkban, újra éreztem, hogy van esélyünk.

Nem kellett sokáig keresgetnem, ugyan már egyedül volt. A part egyik eldugott felében ült egy leterített pokrócon és rajzolgatott. Csendben leültem mellé, majd a papír fölé hajolva figyeltem, ahogy rajzolt. Egy plumeria csokron dolgozott elmélyülten, amikor magam felé fordítottam az arcát.

- Hiányoztál – suttogtam a fülébe. – Mit csináltál, ameddig távol voltam? – bár a válasz az orrom előtt volt, mégis tőle akartam hallani.

- Gondoltam, amíg elmész, én rajzolgatok egy kicsit – tette félre a kész művét, majd az ölembe hajtotta a fejét.

- Mit szeretnél csinálni? - kérdezősködtem tovább, miközben ő kényelmesen befészkelte magát az ölembe.

- Mezítláb a parton sétálni, napfelkeltét nézni, nagyokat nevetni, rajzolgatni, veled lenni - fejezte be a sort. - Te mit szeretnél?

- Szeretkezni veled - mondtam ki, amire a legjobban vágytam, majd megcsókoltam.