Karnyújtásnyira Tőled... - 36. fejezet

Sziasztok!

Íme a 36. fejezetet is meghoztam! Ezúttal fény derül a kis meglepetésre, amire már a feji végén is utaltam :P Remélem, elnyeri a tetszésetek a feji, igyekeztem! :) Jó olvasást, pár kominak pedig még mindig örülnék :) Puszi, Angel


36. fejezet - Vidámpark

Alig bírtam ki, hogy hazaérjünk, már pattantam is ki a kocsiból. Jay nevetve halászta ki a bőröndömet, majd követett engem. Be voltam sózva, bár fogalmam sem volt, hogy miért… Mindössze szerettem volna újra együtt lenni a családommal, de az első döbbenet, amelyet a házban fogadó látvány okozott, megbénított.

- Szerinted élnek még? – fordultam tanácstalanul Jay felé, aki látszólag alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését kijelentésem hallatán. – Naa, ez egyáltalán nem vicces – bökdöstem a mellkasát.

Végignéztem ismét a nappalin, hátha káprázott az imént a szemem, de nem úgy tűnt. Még mindig ott virított az „Isten hozott újra itthon!” felirat, valamint a bátyám és a legjobb barátnőm is ott feküdt a kanapén elterülve. A terv már meg is született, s miután beljebb tessékeltük magunkat, egy jól irányzott mozdulattal bevágtam a hatalmas ajtót.

A hatás nem maradt el, mindketten úgy ugrottak fel, mintha minimum a KGB elől menekülnének. Én sem bírtam sokáig nevetés nélkül, így rövidesen nem csak mindkettőjük döbbent arcával találtam magam szemben, hanem Jay vigyorgó arcával is, amint a kezét nyújtva indult a többiek felé.

- Jó reggelt Vietnam! – harsogtam, amilyen hangosan csak tudtam, de úgy tűnt, az illetékesek nem díjazták eme ötletem.

- Css!!! – kapott a fejéhez Sam. – Mi a frász karikának kell úgy üvöltened, mint egy oroszlánnak? – zsörtölődött, majd visszarogyott a kanapéra.

- Azt hittem, legalább egy „Légy üdvözölve itthon” szöveget megeresztesz – huppantam le mellé, és jól megölelgettem.

A diagnózis pillanatokon belül megvolt, a mi két ki parti arcunk privát bulit tartott, miután mi nem méltóztattunk megjelenni, ami mint kiderült nekem lett rendezve. Végül annyira megsajnáltam őket, hogy úgy döntöttem, ma átvállalom a Tündér keresztanya szerepét, és főzök egy adag jó erős kávét.

Nem kellett sokáig egyedül lennem, a két gerlice amúgy sem volt túl használható állapotban, így egy percig sem lepődtem meg, amikor megéreztem Jay karjait a derekamon. Persze nekem is több kedvem lett volna egy vad, asztallesöprő orgiát lenyomni, mint kávét főzni, de hát ilyenek azok a bizonyos másnapok.

- Mikor lesz még egy ilyen nyugodt napunk? – suttogta a fülembe, mire csak egy sóhaj volt a válaszom. – Azért a mai napot még szeretném veled tölteni – tette hozzá gyorsan.

- Adja a határidőnaplóját, Mr. Rathbone, és megoldjuk – azzal szembefordultam vele, és egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot váltottunk.

A kis enyelgésünket a telefonja csörgése zavarta meg, így kelletlenül ugyan, de elváltunk egymástól. Én hagytam, hogy lerendezze az ügyeit, addig pedig kimentem a frissen főtt kávéval. Sam és Alex úgy vetették rá magukat a koffeinadagjukra, mint nemrég én a házamban.

- Na és mesélj, milyen volt New Yorkban? – fészkelte be magát Alex ölébe Sam. – Nem úszod meg a beszámolót! – fenyegetett gyerekesen.

- Hol is kezdjem – forgattam a szemeim, de Sam kezdett egyre türelmetlenebb lenni, aminek jeleként egy hatalmasat csapott a lábamra. – Megadom magam! – kacagtam, és inkább belekezdtem a mesébe.

A Ryan témát náluk is gondosan tereltem, bár kezdett a magam számára is fura lenni az a kínos figyelem, ahogy hárítottam a vele kapcsolatos kérdéseiket. Így elmeséltem az éttermi esetet, és hogy bepróbálkozott, de itt kimerült a dolog. Időközben Jay is visszaért hozzánk, és leült mögém.

- Zenélni mentek? – fordultam felé kicsavarodva.

- Nem, egészen más miatt kerestek – simított ki egy hajszálat az arcomból. – Lenne kedved elugrani velem a vidámparkba?

A kérdés villámcsapásként ért, hiszen milyen botor kérdés volt ez már. Kiskoromban is imádtam vidámparkba járni, mindig elbűvölt az a színes forgatag, amely olyan észrevétlenül szippantott be, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Anyának úgy kellett könyörögnie, hogy szálljak le a hullámvasútról, ami csak nagy-nagy kérlelések árán ment.

- Persze, mi ketten?

- Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nővéremék erre járnak, de Noah-t nem tudták a bébiszitterre bízni. Így gondolták, hogy majd én figyelek rá, amíg el nem intézik a dolgukat. Benne lennél? – villantott egy ellenállhatatlan mosolyt.

- Nem tudok neked nemet mondani – hízelegtem neki, majd az emeletre indultam magam után húzva őt. – Segíthetnél kiválasztani a ruhát, szigorúan Noah miatt.

Szerencsére nem kellett sokáig nyaggatnom, készségesen segített kiválasztani a szerinte tökéletes öltözetet, ami kimerült a csipkés fehérnemű szettemben. Végül azért mégis sikerült meggyőznöm arról, hogy ez nem a megfelelő viselet, így kiegyeztünk egy keresztpántos fekete felsőben és egy farmer shortban.

Pillanatokkal később teljesen késznek nyilvánítottam magam, majd nem is törődve a még mindig sokkos állapotban lévő gerlicéinkkel, a megbeszélt találkahely felé indultunk. Igazából ez volt az első alkalom, hogy találkoztam valakivel, aki nem csak baráti viszonyban volta Jay-el, és ez kicsit megijesztett.

Kíváncsi voltam már a családjára, mert amiket eddig mesélt róluk, az alapján szimpatikusnak tűntek. Remegő gyomorral figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat, míg nem az egyik határozottan felénk közeledett. Egy szöszi kisgyerek pattant ki a hátsó ülésről, nem törődve az anyja szavaival, és azonnal Jay nyakába ugrott.

- Jay bácsi, megérkeztem – majd erősen megszorította a kezét, amit Jay eltorzult arccal fogadott, elviccelve a helyzetet.

- Látom, sok borsót megettél az idén – borzolta össze a haját. – Na de szeretnék bemutatni neked valakit – fordult felém. – Ő itt a barátnőm, Natalie.

- Szia, Noah vagyok – nyújtotta udvariasan a kezét. – Úgy gondolom, rossz döntést hoztál, amikor összejöttél vele – mutatott Jacksonra, mire egyből lehervadt a vigyor az arcomról. – Inkább velem kellett volna – tette hozzá harminckét fogas, fogkrémreklámba beillő mosollyal.

- Csak ésszel kisfiam, már megint nem hagyod érvényesülni Jacksont? – jelent meg egy fiatal lány. – Ne haragudj, egyébként Kelly vagyok, ennek a bohém pasinak a testvére – üdvözölt két puszi kíséretében. – Örülök, hogy megismerhettelek, Jay már sokat mesélt rólad.

- Én is örülök – viszonoztam a gesztust. – Hidd el, nekem sem volt rest mesélni a családjáról – bújtam hozzá, ő pedig egyből átölelt. A különbség annyi volt, hogy most Noah is kikövetelte a figyelmem, így ő is hozzánk bújt. – Azt hiszem, remekül meg leszünk – konstatáltam a nyilvánvalót.

- Úgy legyen – kacagott Kelly. – Rátok csörgök, ha végeztünk az üggyel. Noah, te pedig legyél jó, és fogadj szót Jay-nek és Natalie-nak, rendben?

Noah nem is hazudtolta meg magát, felvette a kisangyal álcát, majd egy cuppanós puszi után már ismét a mi társaságunkat élvezte. A parkolóból azonnal a vidámpark felé indultunk, de útba ejtettünk egy fagyizót is. Amíg mi a finomabbnál finomabb fagyik között válogattunk, Jay csendben figyelte az évődésünk.

- Tudod már, mit kérsz? – néztem rá kérdőn.

- Már akkor tudtam, amikor ideértünk – mosolyodott el. – Szeretem a klasszikus ízeket, ezért az eper-csoki páros nálam verhetetlen.

Jó volt tudni ilyen apróságokat, de végül mégis visszatértem a saját választásomhoz, ami a karamellás és az őszibarackos fagyira esett. Noah legszívesebben mind a kétszáz féle fagylaltot megkóstolta volna, de sikerült rávennünk, hogy redukálja a számot maximum három gombócra.

- De ugye megyünk a vidámparkba? – húzta meg Jay ingét. – Mert nem gondolod, hogy ezzel a fagyi trükkel elvonod a figyelmem.

- Eszembe se jutott – csóválta a fejét tettetett értetlenséggel. – Gyere vasgyúró, irány a vidámpark.

Santa Monica mindig napfényes strandja sem volt elhanyagolható távolságban tőlünk, de a móló végigvitt egészen a vidámparkig. A hatalmas kapu előtt állva is tisztán kivehető volt az óriáskerék, amelyen rengetegen csodálták meg Los Angelest madártávlatból.

Noah-t alig lehetett fékezni, szinte azonnal bevetette magát a forgatagba, amely egészen a céllövöldéig sodorta őt. Mosolyogva figyeltem, ahogy Jay-el együtt egy-egy plüssmacit próbáltak eltalálni, míg végül mindkettőjüknek sikeres volt a lövésük. Így eshetett meg, hogy egyből két ajándékkal is megleptek, amit egy-egy puszival jutalmaztam.

De nem volt megállás... jött a dodzsem, a körhinta, a hullámvasút. Sosem tudtak rávenni, hogy én beszálljak abba a szörnyűségbe, Noah kedvéért mégis megtettem. Az első körben én mentem vele, a másodikban pedig Jay. Örülhettem volna, hogy legalább gyorsan túlesek rajta, de nem így volt… a gyomrom valósággal liftezett.

- Ne félj, Natalie – szorította meg a kezem Noah. – Majd én vigyázok rád.

Hálásan mosolyogtam rá, bár sejtettem, hogyha fejre állunk, még ő sem tud mit tenni. Az indulás elég döcögős volt, de amint elérkeztünk az első lejtőhöz, ösztönösen csuktam be a szemem. Hirtelen megálltunk, majd őrületes sebességgel robogtunk lefelé. Nem bírtam ki, muszáj volt sikítanom, ahogy az összes mögöttünk és előttünk lévőnek is.

A sokadik ilyen kör után már élveztem. Semmi kedvem nem volt kiszállni, így pár bocsánatkérő pillantás után a második kört is elhappoltam Jay-től. Még egy szédületes kör következett, az ismerős borzongással megfűszerezve, de sokkal jobban élveztem, mint elsőre.

Amíg a srácok elmentek a harmadik körre, gondoltam, meglepem őket. Elindultam, hogy felkeressem a vattacukrost, és mire véget ért az őrült száguldás, három hatalmas gombóccal az arcom előtt fogadtam a fiúkat. Már előre jót mosolyogtam, amikor meghallottam Noah közeledő hangját.

- Én a szőlőset kérem, Natalie – ölelt át szorosan. – Imádom a vattacukrot!

- Tessék, Noah – nyújtottam át neki, mire azonnal majszolni kezdte a vatta puhaságú édességet. – Rólad sem feledkeztem meg, édes – nyomtam egy csókot Jay szájára. – Egy kis eper, mert csokis vattacukrot még nem gyártanak – fűztem hozzá, és a saját, szeder ízű habos csodámat kezdtem elpusztítani.

- Menjünk az óriáskerékre is! – kérlelt minket, mi pedig engedtünk a kérlelésének.

Kéz a kézben sétáltunk az óriáskerékig, pár perccel később már a magasban jártunk, ahol senki se zavart minket. Apró csókok sokaságát váltottuk, néha pedig ránéztünk az előttünk ülő Noah-ra. Jól éreztem magam, és ezt az érzést semmire se cseréltem volna el.



A vidámpark:

Karnyújtásnyira Tőled... - 35. fejezet

Sziasztok!

Ezer meg ezer bocsánat, hogy csak most... de meghoztam, íme a 35. fejezet! Elöljáróban annyit, hogy eldöntöttem, már csak 5 fejezet van vissza a történet lezártáig :) Tudom, hogy kicsit hosszabb pályafutásra számítottatok, de lássuk be, 40 fejezet se semmi! Mindegy is, az érzelgősködést hagyjuk a végére :) Most jó olvasást a fejezethez, bár kicsit rövid lett. Ígérem, a 36. fejezetben kiteszek magamért :) Pár kominak azért örülnék! Puszi, Angel


35. fejezet - Forró fogadtatás

Kellemesen megborzongtam finom érintésétől, majd szembefordultam vele, hogy minden további habozás nélkül megcsókolhassam. Azonban még mielőtt célt értem volna, elhajolt, száját végigcsúsztatta a bőrömön, fel az államon, hogy végül egy – általa irányított – gátlástalan csókban forrjunk össze.

Zihálva, levegő után kapkodva váltunk el egymástól, épp csak annyi időre, amíg becéloztuk a kanapét. Mosolyogva figyeltem, ahogy megszabadult szürke felsőjétől, felfedve előttem tökéletes felsőtestét. Ugyan még egy ujjal se ért hozzám, máris egy halk – mindenképpen elégedett – nyögés hagyta el a számat.

Kezeim ösztönösen kalandoztak forró bőrén, miközben ő próbált minél szorosabban magához vonni. Én is éreztem, mennyire abszurd ez tőle, hiszen ennél közelebb nem is lehettünk volna egymáshoz, mégis égetően vágytam rá, hogy eggyé olvadjunk. Feszülő farmere egyértelmű bizonyítéka volt vágyának, de háttérbe szorítva saját vágyát, inkább rám koncentrált.

Artikulátlan hangok törtek fel belőlem, mikor megéreztem matató kezét a nadrágom cipzárjánál. Zsibbadtan tűrtem, tegyen velem, amit csak akar, így behunyt szemmel élveztem kényeztetését. Ajkai minduntalan égető érzést hagytak, amerre csak jártak, mindent felperzseltek maguk mögött.

Óvatosan kihúzta hajamból a hajtűket, majd a nyakamat kezdte harapdálni. Eleinte csak finoman, majd egyre durvábban. Kutató érintéseit már a melleimnél éreztem, bár fogalmam sem volt, hogyan került le rólam az ing. Nem is számított, a világ forogni kezdett, csak Jay volt az egyetlen biztos pont.

Míg nyakát a karjaimmal, derekát a lábaimmal kulcsoltam át, ezzel is gyorsabb cselekvésre ösztökélve. Szerencséjére – és az enyémre is – egyből vette a lapot, így csak annyi időre vált el tőlem, amíg mindkettőnket megszabadított az utolsó akadályt jelentő ruhadaraboktól.

- Megőrjítesz, tudod? – mormolta elragadtatottan a fülembe, én azonban már semmi magyarázkodásra nem vágytam, azt akartam, hogy tettekkel fejezze ki mindazt, amiről beszélt.

- Mutasd meg – és az ajkai után kapva ösztönöztem a folytatásra.

Minden pillanat egy csoda volt, ahogy egyre beljebb és beljebb hatolt bennem, mígnem teljesen kitöltött. Testünk egy pillanatra sem csillapodott, vadul követelte a folytatást, melyre már oly régen vágyott. Egyre gyorsuló ütemben mozgott bennem, mikor végre elért a várt robbanás.

Kéjsóvár csókjai még az utolsó pillanatban sem engedték, hogy megfeledkezzem róla, mikor a kéj visszatarthatatlan hullámokban öntött el. Csupán elhomályosult szemei és halk – de annál erőteljesebb – nyögései jelezték, hogy ő is elért a csúcsra. Viharos együttlétünk volt a legszebb záloga a viszontlátásnak.

- Isten hozott újra itthon – vont szorosan magához.

- Szeretnék mindig ilyen üdvözlést – kacsintottam rá cinkosan, majd egy utolsó csókot leheltem duzzadt ajkaira.


Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy valaki csörömpölt. Azonnal felkaptam a fejem, de csak Jay bocsánatkérő pillantásával találkoztam. Ekkor néztem csak szét jobban, és azonnal megakadt a szemem a terülj-terülj asztalkámon, amit valószínűleg ő készített elő.

- Bocs, hogy keresztülhúztam a számításaid – vettem elő a bűnbánó arcomat. – De ha van kedved, akkor esetleg… – majd szavaimat tettekre váltva felkaptam egy fürt szőlőt, és Jay mellé bújtam.

Ő is azonnal vette a lapot, így a hazaérkezésem estéjén másodjára is egymásra találtunk, felfalva a másikat. Hosszú percekig nem bírtam még elaludni, így csak csendben hallgattam, ahogy Jay szuszogott mellettem. Tekintetem megakadt a falon lévő festményen, de mielőtt elkalandozhattam volna, beszippantott az álomvilág.

Reggel friss kávéillatra ébredtem, és bár nem mondhatom magamat koffein függőnek, ölni tudtam volna egy pohárért. Felültem, majd körbecsavartam magam a takaróval, és a konyha felé indultam. Nem kellett csalódnom, Jay ott álldogált egy szál farmerben, és a reggelinket készítette.

- Hm, a mesterszakács akcióban – suttogtam a fülébe, és belemarkoltam a fenekébe.

- Úgy látom, ismét éhes vagy – fordult velem szembe, hogy egy lágy csókot adjon. – De ki kell, ábrándítsalak, a múlt éjjel leszívtad az összes energiámat – közölte bánatos arccal, mire muszáj volt felnevetnem.

Végül sikerült kiegyeznünk egy sonkás szendvicsben és egy kávéban. A nappaliban, ott is a kanapén ülve reggeliztünk meg, miközben egy pillanatra se vettük le a szemünket egymásról. Igaz az én tekintetem elkalandozott néha a falakon, valamint a festményen, de mindig visszatalált azokhoz a zöld szemekhez, amelyek örökre rabul ejtettek.

- És a hálót még nem is láttad! – törte meg a csendet Jay.

- Átfestettétek a hálószobámat? – néztem rá riadtan, mire csak heves fejrázást kaptam. – De… az úgy volt tökéletes! – sóhajtottam lemondóan. – Szerettem zölden!

- Ezért maradt zöld, csak kicsit frissítettünk rajta – húzódott közelebb, hogy egy békecsókot lophasson. – Ne haragudj, ha megijesztettelek.

- Nem bánom – vontam vállat hetykén. – Meg van bocsátva.

Jóízűen megreggeliztünk, miközben elmeséltük mi történt velünk. Persze én kicsit ferdítettem az igazságon, ugyanis eszem ágában sem volt megemlíteni a Ryannel való kis kalandjaimat. Élvezettel hallgattam, ahogy mesélt az új lemezükről, amikor beugrott, hogy hoztam neki valamit New Yorkból.

- Istenem! – ugrottam fel. – El ne mozdulj, mindjárt itt vagyok – azzal kirohantam, de az ajtóban megtorpantam. Elvégre hogy néztem volna már ki egy szál bugyiban és takaróban. Így taktikát váltottam, és elővettem a mézes-mázos hangomat. – Jay, nem lenne kedved kimenni a kocsihoz?

- Van más választásom? – túrt bele a hajába, amitől elöntötte az agyamat egy csomó fantáziakép. – Aha, szóval nincs – vigyorodott el, majd kisétált.

Visszabújtam a kanapéra, majd végignéztem, ahogy Jay behozta a bőröndömet, és letette elém. Lelkesen vetettem bele magam a kutatásba, mikor végre a kezem ügyébe akadt az első táska. Pechemre csak Sam és Alex ajándékát találtam meg, de nem kellett sok, és a második csomagra is rátaláltam.

Elég sok időbe telt, mire rábukkantam a tökéletes ajándékra. Sam volt a legkönnyebb, neki egy hógömböt vettem, amelyben a Szabadság-szobor magasodott a hatalmas toronyházak között, és egy táskát. Alex egy régóta keresett képregényt kapott, amely tökéletesen passzolt a több száz darabos gyűjteményébe.

Nos… Jay ajándékára azonban egy kis üzletben bukkantam. Egy idős bácsi, aki rengeteget mesélt arról az időszakról, amikor a Broadway még a fénykorát élte, egy féltett kincset mutatott. Azt ígérte, hogy az a programfüzet, amit a kezembe nyomott, nagy valószínűséggel letaglózó lesz annak, akit meglepek majd vele.

Bíztam benne, és nem kellett csalódnom. Ahogy átnyújtottam a zacskót, benne az ajándékommal, tudtam, hogy taroltam. Jay, akár egy kisgyerek, perceken belül kikapta a megviselt papírköteget. Elragadtatottan lapozgatta, majd pár perc tanulmányozás után megölelt.

- Ez csodálatos, Natalie – szorongatott.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – kacagtam. – Azt mondták, egy ilyen pasinak csakis ez az ajándék dukál – kacsintottam rá.

Boldog voltam. Egyrészt végre úgy éreztem, sínen volt az életem, másrészt pedig kölcsönösen örömet okoztam annak, akit szerettem. Lassan rávettük magunkat, hogy ideje felöltözni és hazaindulni. Amíg én az emeleten átöltöztem, addig Jay összepakolt utánunk, majd együtt indultunk haza.

Még fogalmunk sem volt, mi vár ránk ezután…

Karnyújtásnyira Tőled... - 34. fejezet

Sziasztok!

Íme a 34. fejezet! Igaz kicsit késve, de megérkezett :) Natalie hazatér, de vajon hogyan fogadják majd otthon? Mit szól majd a rögtönzött meglepetésnek? Kiderül a fejezetből :) Jó olvasást, a komiknak örülnék! Puszi, Angel


34. fejezet - Ajándék

Miután úgy ahogy sikerült magam összeszedni, felöltöztem és a recepcióra mentem, hogy lemondjam a foglalásomat. Minden simán ment, egészen addig, amíg a liftajtó kinyílásával párhuzamosan meg nem pillantottam Ryan gondterhelt arcát. Már nem hatott meg a kis trükkjeivel, talán ezért is tudtam gond nélkül átnézni rajta.

Előző terveimhez hűen még mindig szerettem volna bejárni New Yorkot. Az idő ezúttal nekem kedvezett, a nap sugarai mindenhová utat törtek maguknak, a város pedig éledezett. Így én sem voltam rest, újonnan jött lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a mindent magával ragadó tömegbe.

Első utam a kihagyhatatlan Szabadság-szoborhoz vezetett, amely szerencsére az évek folyamán sem vándorolt arrébb megszokott helyéről. Egész New York valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzotta a szememet, mindent meg akartam ismerni, nem érdekelt az sem, hogyha esetleg eltévedek.

A következő célom a Times Squere volt, amely varázslatos, s nem utolsósorban elkápráztató volt. Kiskoromban sok filmet néztem, amely tekintve a szemem elé táruló látványt, a közelében sem volt mindehhez. Az ezer meg ezer csillogó felirat, a város hangulata teljesen letaglózott.

Természetesen a Broadway sem maradhatott ki, így elégedetten tértem vissza a szállodába, egy csomó szuvenírrel felszerelkezve. A hordárok sorra megbámultak, én meg igyekeztem tudomást se venni róluk. Boldogan nyúltam el a hatalmas franciaágyon a csomagokkal együtt, majd pár perces pihenő után nekiálltam összepakolni.

Sorra dobáltam be a ruhákat a feneketlen mélységű bőröndömbe, amely gyorsan megcáfolta az iménti gondolataim. A beszerzett ajándékokat ugyanis csak nagy erőfeszítések árán tudtam becsempészni, de végül én nyertem. Diadalittas mosollyal az arcomon rohantam be a fürdőbe, hogy némileg felfrissüljek, majd elindulhassak a reptérre.

Csak egyetlen dolog maradt hátra, a kijelentkezés és, hogy szólok a többieknek a váratlan érkezésemről. Persze először mindenképpen a bátyámat akartam felhívni, mégiscsak ő az elsőszámú férfi az életemben, így amíg vártam, hogy felvegye a telefont, gyorsan kihúztam az ajtó elé a bőröndöm.

- Szia, Natalie! – köszönt vidáman. – Minden rendben van? Milyen New York? – zúdította rám a kérdéseit.

- Imádom – adtam tömör választ. – Most mégsem ezért hívtalak, hanem hogy szóljak, indulok haza – ismertettem a terveimet.

- Miért? Történt valami? Ryan?

- Nem telefontéma – hárítottam. – Tudod, hogy mindent elmesélek, leghamarabb, ha hazaértem – nyugtattam meg. – Este nyolc körül landol a gépem, szólnál Jacksonnak, hogy jöjjön ki elém?

Szinte láttam is a döbbenetet az arcán, a néma csend pedig fokozta a gyanúmat, miszerint a bátyám teljesen kiakadt. Igyekeztem türelmes lenni, de az időm fogytán volt és mivel nem volt kedvem egy újabb szócsatához, vagy akármi máshoz, egyetlen mondattal lezártnak tekintettem a beszélgetést.

- Alex, nagylány vagyok, úgyhogy csak tedd, amire kérlek. Most mennem kell, még taxit kell fognom, szeretlek! – csacsogtam vidáman, majd kinyomtam.

A hotel előtt szerencsére sorakoztak a taxik, így könnyűszerrel fogtam magamnak egyet, amely egyenesen a reptérre vitt. Utoljára volt szerencsém keresztülszáguldani pár meghatározó sugárúton, de az én gondolataim már ekkor is merőben más irányba szálltak.

Mintha minden nekem kedvezett volna, a forgalom sem gátolta meg, hogy magam mögött hagyjam New Yorkot. Mikor már a gépen ültem, semmi más nem lebegett a szemeim előtt, mint hogy hamarosan újra otthon leszek a családommal, valamint Jay sem volt éppen elhanyagolható szempont.

Igyekeztem minél hasznosabban eltölteni az utat, így amikor éppen nem a távolodó metropoliszt figyeltem, a kedvenc könyvemet lapozgattam. El is határoztam, hogy amint hazaérek, lefestem New Yorkot olyannak, amilyennek én elképzeltem. Rettenetesen hiányzott már a rajzolás, ezért nem is bírtam megállni, hogy ne firkáljak egy-egy motívumot a koktélhoz tartozó szalvétámra.

Az előttem üldögélő kisfiú időről időre átkukucskált az anyukája válla felett, mikor pedig rajtakaptam a „kukkoláson”, mindannyiszor nevetve bújt el előlem. Rajzoltam neki egy kisautót, a következő akciójánál pedig átnyújtottam neki. Lelkesen mutogatta az anyukájának az ajándékot, majd úgy állított be, mintha én lennék a barátnője…


Az utolsó egy óra már nagyon nyögvenyelősen telt el, nem túlzok, ha azt mondom, szinte megállás nélkül mocorogtam az ülésben, amit a szomszédom sem vett éppen jó néven. Szerencsére hamarosan bemondták, hogy landolni fogunk, így nekem is sikerült összeszednem a maradék lélekjelenlétem.

A gépről lefelé éppen csak nem csókoltam meg a földet, ugyanis az izgatottságom minden eddiginél nagyobb vehemenciával tört rám. Szemeimmel csak egyetlen embert kerestem az elém tornyosuló tömegben, de nem találtam. Az idő múlását elősegítve elindultam a csomagomért, azonban visszatérve a kiindulási pontomhoz, még mindig nem találtam senkit.

Gondterhelten, s nem utolsó sorban csalódottan vágtam át a terminálon, amikor beleütköztem valakibe. Már éppen elnézést akartam kérni, amikor felpillantva az ismeretlenre, teljesen ledöbbentem. Jay állt velem szemben, egy az enyémhez hasonló vigyorral az arcán.

- Hiányoztál, isten hozott, Natalie – ölelt át szorosan. – Csak nem azt hitted, hogy elfeledkeztem rólad? – nézett mélyen a szemembe.

Amikor összekapcsolódott tekintetem az ő zöld szemeivel, azonnal láncreakciók sorozata indult el bennem. Az egyik percben még a kezemben volt a bőröndöm, a következőben azonban ugyanezek a karok már Jay nyakát ölelték. Ajkaim hívogatóan simultak az övéire, szenvedélyes csókok sorát követelve.

Komoly erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy megszakítsam édes csókunkat, végül mégis sikerült. Azonban szemeitől még mindig nem tudtam elszakadni, valósággal vonzotta az én kíváncsi pillantásaimat. Hosszú percek telhettek el így, egymást figyelve, mire észbe kaptam.

- Nekem is hiányoztál – karoltam belé, majd a kijárat felé húzott. – Örülök, hogy végre itthon vagyok, de mi ilyen sürgős? – nevettem el magam reakcióján.

- Meglepetés – puszilt homlokon. – Ha jó kislány leszel, akkor talán részleteket is elárulok útközben – kacsintott rám.

Még szerencse, hogy szorosan kapaszkodtam belé, mert nagy valószínűséggel a földről kellett volna felkaparnia ezután a térd remegtető akciója után. Készségesen szálltam be a kocsiba, közben türelmetlenül vártam, hogy további részleteket tudjak meg a meglepetésről.

- Na, kérlek – pislogtam rá ártatlanul, miután elindította a motort. – Csak egy apró részletet – könyörögtem.

- Ne légy türelmetlen – kérte.

Igyekeztem úgy tenni, ahogy mondta, de elég nehezemre ment. A repülőn tanúsított viselkedésem most is úrrá lett rajtam, de Jay inkább mulatságosan találta, minthogy bosszantónak. Tettetett dühvel figyeltem, ahogy sorra hagyjuk el a házakat, hogy mindezek után az enyém előtt kössünk ki.

- Ez a meglepetés? – hajoltam át az ő térfelére. – Ha nem rémlene, ezt a házat együtt vettem veled, mi ebben az újdonság? – néztem fel rá értetlenül.

- Hjaj, feladom – sóhajtott drámaian, miközben előhúzott egy fekete kendőt a zsebéből. – Gyere, inkább megmutatom – tartotta felém, mire hátrahőköltem.

- Na neeee – tettem védekezően szemem elé a kezem. – Ugye egy percig sem gondoltad, hogy hagyom ezt?

Sosem szerettem az ilyen dolgokat, egészen eddig pedig azt hittem, hogy Jay sem vevő az ilyesmire. Természetesen nem arról volt szó, hogy nem vágytam a közelségére, de nem akartam magam kiszolgáltatottá tenni. Kényszerítettem magam rá, hogy visszazökkenjek a valóságba, így kilestem a kezeim közül.

- Na? – olyan várakozóan tekintett rám, hogy egyszerűen nem volt szívem nemet mondani neki, így beleegyezően kifújtam a levegőt.

Hagytam, hogy betakarja a szememet a fekete anyag, miközben igyekeztem Jay-re támaszkodni mindenben. Remek munkát végzett – mintha minden nap erre készült volna mióta elmentem –, magabiztosan vezetett egészen a lakásom ajtajáig, ahol csak addig időztünk, amíg ki nem nyitotta az ajtót.

Kicsiket léptem, mert bár biztos karok vezettek, mégis féltem, hogy kitöröm a lábamat, vagy belerúgok valamibe. Amíg Jay becsukta az ajtót és visszajött mellém, addig megpróbáltam lesni, de mindhiába. Hirtelen megéreztem kezeit a vállamon, mivel kicsit balra forgatott.

- Készen állsz? – kérdezte közvetlenül a fülem mellől.

- Naná! – vágtam rá hevesen, amin jót nevetett.

Amikor végre lekerült a szememről a kendő és feltárult előttem a lakás, azt hittem, hogy álmodom. A nappali merőben más színben pompázott, mint amire emlékeztem, a falon pedig egy számomra ismeretlen festmény lógott. Azonban a következő, amin megakadt a pillantásom, a megterített asztal volt.

Ezzel egy időben Jay ajkai a nyakamat kényeztették, amit csak egy halk nyögéssel nyugtáztam a házban lévő félhomályban…

Karnyújtásnyira Tőled... - 33. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 33. fejezetet is! A szavazás lezárult, és most végre Ti magatok is megbizonyosodhattok róla, hogy Natalie megálljt tudott-e parancsolni Ryannek, vagy talán magának? Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez! A kommenteket pedig most is várom :)

Puszi, Angel


33. fejezet - Pofonok

- Jó estét, bizonyára Univision képviselői – szólított meg minket franciás akcentussal egy középkorú férfi.

- Igen, Önök pedig nyilván a tárgyalópartnereink – állt fel Ryan, s miközben én azon agyaltam – szarkasztikus énem elővéve –, hogy micsoda éles elme kellett hozzá, hogy erre rájöjjön, egészen elkalandoztam. – Ő pedig itt Natalie Johnson, a másik cég képviselője – mutatott be.

A tárgyalásunk ugyan döcögősen, de mégiscsak beindult. Mint később kiderült, az ügyfeleink tényleg franciák voltak, és ezt a nyelvtudást egy percig sem féltek megcsillogtatni. A pincér felvette a rendelésünket, majd miután ismét magunkra maradtunk, a másodperc törtrésze alatt kaptam sokadjára is frászt.

Ugyanis nem volt elég, hogy Ryan lába ismét feltűnően közel volt az enyémhez, úgy tűnt, a kedves tárgyalópartnereink is igencsak kaphatóak lettek volna egy kis privát bulira. Erre akkor figyeltem fel, amikor a szokásos körök lefutása után – legalábbis én úgy sejtettem azok voltak – feltűnően sokszor említettek egy felkapott szórakozóhelyet.

Muszáj volt valamilyen menekülőt találnom, de az órámra pillantva ellepett a nyugalom. Ha csak egy kicsit is hasonló kaliberűek a franciák, mint mi, amerikaiak, akkor hamarosan nekik is készülődniük kellett az egész estés bulira. Az újabb elméletgyártásomat csak Ryan egyre feljebb tülekedő lába zavarta meg.

Ijedten ugrottam meg, ahogy megéreztem lábát, amely ezúttal eltökélten haladt felfelé. Látszólag másnak fel sem tűnt a kis mutatványom, mégis roppant kellemetlen volt a helyzet, amit tetézett a velem szemben ülő Ryan önelégült vigyora. Mikor pedig már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, ő még rátett egy lapáttal…

- Nos Natalie, nem érzed talán jól magad? – tette fel a jól álcázott kérdését egy önelégült vigyor kíséretében.

- Oh, dehogynem – füllentettem, majd oldalra pillantottam, de az ügyfeleink inkább a papírok aláírásával voltak elfoglalva, nem a mi kis közjátékunkkal.

A tollak sercegése a papíron mintha egyfajta láncreakciót indított volna el. Egy roppant aljas terv fogalmazódott meg bennem, amellyel Ryant is megleckéztethettem, de az üzletet egy percig sem veszélyeztettem vele. Miután mindhárman összecsukták az aktákat, azonnal felém nyújtották, én pedig nem voltam rest belekezdeni a tervem megvalósításába.

- Köszönjük az együttműködést, remélem, a munkánk gyümölcsöző lesz – tettem meg az első lépést, amivel indulásra ösztökéltem őket, és vették is a lapot.

- Mi is bízunk benne, öröm volt megismerni Önt, Natalie – mosolyodott el egyikük, majd a kezem felé nyúlt.

Naná, hogy hirtelen Ryan is észbe kapott, de már nem volt menekvés. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, összezártam a lábaim, ezzel csapdába ejtve őt. Az arcáról azonnal leolvastam a döbbenetet, és az a „cuki” kis vigyora is egyből leolvadt az önelégült fejéről. Hiába próbálkozott volna, tudta, hogy semmi esélye.

- Nos, Ryan – kezdtem bele mézes-mázos hangon. – Te sem érzed talán jól magad? – vágtam vissza a saját fegyverével egy ördögien angyali mosoly kíséretében.

- Az igazat megvallva kicsit fáj a lábam – sandított az asztalnál álldogálókra. – Ugye nem gond uraim, ha nem állok fel?

- Maradjon csak, örültem a találkozásnak – nyújtotta a kezét Mr. Valencoso. – Ha esetleg meggondolták magukat az esti buli miatt, tudják a számom – kacsintott rám, majd magunkra hagytak.

Elégedett mosoly futott végig az arcomon. Nem csak azért, mert sikeres üzletet kötöttünk, hanem mert Ryant is sikerült megleckéztetnem, valamint valószínűleg a másik fél egy faragatlan tuskónak titulálta, amiért még felállni sem volt képes az asztaltól. Szerencsére rólam teljes mértékben elterelődött a figyelem, így egyedüli haszonélvezője voltam a helyzetnek.

- Elégedett vagy? – dörrent rám Ryan, amint engedtem a szorításon. – Gondolom, végig ez volt a célod!

- Persze, eleve úgy utaztam ide – nevettem el magam. – Bolond voltam, amikor azt hittem, hogy változtál Ryan, te ugyanaz az ember maradtál!

Igyekeztem minél gyorsabban elhagyni az éttermet, hiszen a számlát így is-úgyis Ryan rendezte volna. Odakinn még mindig sűrű szmog borította az utcákat, de már lényegesen nyugodtabb volt a város. Leintettem egy taxit, majd türelmesen vártam, hogy Ryan is megjelenjen.

Eltelt legalább harminc perc, de semmi sem történt, így megelégelve a várakozást, bediktáltam a címet a sofőrnek. Hirtelen kedvet kaptam egy kis városnézéshez, de amint kiszálltam a szálloda előtt, eleredt az eső. Mivel sok választásom nem maradt, így fogtam magam és felmentem a szobámba, hogy legalább beszéljek pár szót az otthoniakkal.

Első dolgom volt, hogy megszabaduljak az esti ruhámtól, majd beálltam a zuhany alá, hogy felfrissüljek egy kissé. Az estét már előre elterveztem, úgy gondoltam, megnézek egy vígjátékot – vagy éppen amit adnak a tv-ben –, a szobámban vacsorázok, majd lefekszem aludni.

A szobaszerviznek leadtam a rendelésemet, másodpercekkel később pedig már a laptopommal az ölemben üldögéltem, és bőszen falatoztam a milánói makarónimat. Elhatároztam, hogy másnap akkor is bejárom New Yorkot, ha törik, ha szakad, és ezúttal nem akadályozhat meg benne holmi kis zápor.

A film ugyan még a felénél sem járt, de én máris úgy éreztem, hogy elalszom. Nem tudnám egész pontosan megmondani, hogy mikor nyomott el az álom, de annyira még tisztán emlékeztem, hogy valami izomagyú pasi akart elcsábítani egy szőke cicababát, aki nem adta meg magát egykönnyen.

Az első dolog, ami visszarántott a való világba, hogy valaki az ajtózárral babrált. Ez még nem is ijesztett volna meg annyira, ha hamarosan nem nyílt volna ki az ajtó is. A sötétben semmit sem tudtam kivenni, csak azt, hogy valaki az ajtóban áll és bár körvonalait megvilágította a folyosóról beszűrődő halvány fény, mégsem jöttem rá elsőre, hogy ki az.

- Ki az? – ültem fel az ágyban, de még mielőtt a lámpa kapcsolója felé nyúltam volna, az illető máris rajtam volt.

- Csak én vagyok az, Ryan – kiabálta a fülembe.

Az első gondolatom az volt, hogy lelököm magamról és rohanok a portára, hogy távolítsák el a szobámból, de tekintve az erőfölényét, erre képtelen lettem. A második ötletem sem volt éppen kivitelezhető, mivel a kezeimet lefogta, de lehelete, mely mindannyiszor megcsapta az arcomat, tudatta velem, hogy részeg.

- Mi a fenének ordítasz velem, nem vagyok süket?! – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadva a pillanatot, hogy kevésbé éber, lekevertem neki egy pofont.

Mindketten döbbenten néztük a másikat, bár állítom, más és más érzések kavarogtak bennünk. Én hatalmas felszabadultságot éreztem, tekintve, hogy rájöttem, soha többé nincs rám hatással. Ryan viszont… neki egészen másról árulkodott a tekintete, inkább volt dühös és sértett.

- Most pedig takarodj a szobámból – váltottam halkabbra, de minden egyes szónak éles, fenyegető nyomatékot adtam.

Egy percig azt hittem, tényleg nem úszom meg, bevallom, attól is rettenetesen féltem, hogy újra megüt, de végül nem tette. Kezével végigsimította az arcomat, de éreztem, ahogy felemelkedett rólam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ismét egyedül voltam a szobában.

Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonom után, hogy tárcsázzam az egyetlen számot, hogy halljam az egyetlen hangot, amelyre vágytam ezen a késői órán. Fogalmam sincs, honnan gondoltam, hogy ilyenkor elérem majd őt, de egyszerűen muszáj volt kockáztatnom.

- Natalie, baj van? – hallottam meg aggódó hangját a vonal másik végén.

- Hiányzol, ez akkora baj? – tettem fel tétován a kérdést. Nem akartam neki elmondani, hogy mi történt, egyszerűen csak a hangja, a közelsége hiányzott. – Ugye énekelsz nekem, ha megkérlek rá?

- Nem tudsz aludni?

- Nem igazán – lódítottam. – Akkor énekelsz nekem valamit?

- Persze – nevetett fel. – De Natalie…

- Igen, én is szeretlek Jay.

Igyekeztem csak a hangjára koncentrálni, a lágy dallamok pedig szinte azonnal megtették a kívánt hatást. Reggel a reluxa alatt bekúszó első napsugarak ébresztettek, amiért hálás voltam. A mobilom a fejem mellett volt, pontosan úgy, ahogy elaludtam, de a vonal már órák óta szétkapcsolt.

Visszanéztem a pontos időt, és döbbenten láttam, hogy Jay majd’ egy órán át beszélt hozzám. Az első szám, amit tárcsáztam, az a reptér volt, hogy megkérjem őket, még a délután folyamán találjanak nekem egy gépet, amivel hazautazhattam Los Angelesbe, hátrahagyva ezt a rémálmot.

Végül is a lényeg megtörtént, az üzlet megköttetett, több ügyféllel pedig tudomásom szerint nem kellett tárgyalni. Viszont még ha így is lett volna, akkor se tudtam volna egy légtérben maradni Ryannel. Felhúztam a köntösöm, majd a fürdő felé indultam, de a szemem megakadt egy borítékon, amely az ajtó alatt volt becsúsztatva.

„Sajnálom!” Mindössze ennyi állt a fehér papíron, én pedig nagyon is tudtam, hogy ki csúsztatta be. Én is sajnáltam. Az életem minden egyes elvesztegetett percét, amit rááldoztam, s a közös jövőnkre. Sajnáltam az együtt töltött időt, a veszekedéseket, a pofonokat, melyeket mellette kaptam…

Karnyújtásnyira Tőled... - 32. fejezet

Sziasztok!

Íme a 32. fejezet is megérkezett egy hosszabb kihagyás után! Örülök, hogy láttam új arcokat az előző fejezetnél, remélem jönnek még ^^ Ez egy Jay szemszög lesz, csak hogy ne hiányoljátok őt se :P Remélem, elnyeri a tetszésetek! Jó olvasást, a kommenteket pedig várom :) Puszi, Angel


32. fejezet - Meglepetés / Jay szemszöge

Igyekeztem hősiesen figyelni, ahogy Natalie elhajt azzal a pasassal, akit szívem szerint szarrá vertem volna. Sosem voltam az erőszak híve, de Ryan már jó ideje a bögyömben volt. A tekintetem végigkövette a kocsit, egészen addig, amíg már csak egy homályos pont volt a forgalomban.

- Bejössz egy kicsit? – tette vállamra a kezét Alex. – Persze semmi sem kötelező, de gondolom, vannak kérdéseid.

Fején találta a szöget, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi is történt valójában. Csak annyi volt világos, hogy a helyzetünk tisztázása helyett Natalie elutazott, és fogalmam sem volt hova, valamint hogy miért. Persze sejtettem, hogy nem azért, mert felejteni akart, ezt a búcsúja is bizonyította.

- Rendben – bólintottam, majd követtem őket a házba.

Volt ott egy idősebb, inkább középkorú hölgy, akiről úgy sejtettem, hogy Natalie és Alex édesanyja lehetett. Árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, miközben gondosan végigmért tetőtől talpig. Megmosolyogtatott, mégsem most volt itt az ideje, hogy bemutatkozzam neki.

- Natalie elutazott New Yorkba munkaügyben – ismertette Alex a rideg valóságot. – A helyzet az, hogy kénytelen volt Ryannel menni, mivel ő az Univision képviselője.

Amíg Alex ismertette a helyzetet, szótlanul hallgattam őt. Igyekeztem megérteni, s nem utolsó sorban felfogni, hogy Natalie gyakorlatilag teljesen ki van szolgáltatva Ryannek, és ez a tudat egyáltalán nem tett boldoggá. Hirtelen rengeteg kérdésem volt, de nem akartam félbeszakítani őt, hagytam, hogy meséljen.

- Három napra mentek, de gondolj arra, hogy mi lesz, miután hazajön – és az arcán valami sejtelmes vigyor jelent meg. – Ahogy láttam, nem kell sokat győzködnöd és megbocsát majd.

Nem értettem mire fel ez a cinizmus a hangjában, de akkor minden bevillant. Ő és Sam – Natalie-ról nem is beszélve – megbíztak bennem, én pedig tönkre tettem mindent egyetlen vallomással és egy félresikerült éjszakával. Kedvem lett volna a fejemet a falba verni, azt is elviseltem volna, ha maga Alex veri ki belőlem a szuszt, de mire ismét észbe kaptam, eltűnt az emeleten.

Tanácstalanul figyeltem, hogy egyedül maradtam, csak egy fürkésző, meggyötört barna szempár nézett még mindig rám. Nem tudtam, mit kellene tennem, de mivel Sam is Alex után sietett, így végül úgy döntöttem hazamegyek. Nem volt maradásom a házban, a barna szempárhoz tartozó hang azonban megállított.

- Van kedve beszélgetni, fiatalember? – hallottam meg a hangját, mire kissé összerezzentem. – De ha siet valahová, megértem – tette hozzá ugyanolyan hangon.

- Nem sietek – torpantam meg. Tisztában voltam vele, hogy vagy számon akar kérni, vagy tanácsot adni, így mikor leültem vele szembe, reménykedtem, hogy a második lehetőséget fogja választani. – Jackson Rathbone vagyok – nyújtottam a kezem. – A lánya jó barátja.

- Igen, mesélt magáról – mosolyodott el. – Barbara vagyok, Natalie és Alex édesanyja, de ezt gondolom kitalálta már. Gondoltam, adok egy jó tanácsot, persze csak ha megszívleli egy édesanya szavait.

- Ez természetes – bólintottam. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani, másrészt viszont piszkosul féltem az elhangzottaktól. Mintha egy kimondatlan terhet vártam volna, önként és dalolva. – Szívesen venném.

- Ha rám hallgat, meglepi valamivel – hajolt közelebb bizalmasan. – És ne aggódjon a fiam miatt, megnyugszik idővel.

Pár percig csendben gondolkoztam, mivel is lephetném meg őt, aminek tényleg örülne. Átfutott az agyamon, hogy esetleg utánamegyek New Yorkba, de nem tudtam, hogyan venné ki magát ebben a helyzetben. Tanácstalanabb voltam, mint valaha, de ez a gond is egy csapásra megoldódott.

- Itthon hagyta a lakáskulcsait – nyúlt át a kisasztalra. – Ha esetleg a kis barátnőjét is bevonná, biztosan össze tudnának hozni valamit.

- Köszönöm, ez nagyon jó ötlet – pattantam fel, majd a kulcsot a farzsebembe gyűrve indultam kifelé.

Új terveim voltak, méghozzá nem is akármilyenek. Eszembe jutott, hogy Natalie mennyire szeret rajzolni, így az első utam egy festményekkel teli boltba vezetett. A híresség előnye volt, hogy sok ismerősöm volt, akik tudták, hogy hova is irányítsanak engem.

Dave – egy zeneszerző ismerősöm – szerencsére ajánlott egy színvonalas üzletet, ahol persze előzetes bejelentkezés után azonnal fogadtak. Igyekeztem műértő szemmel a festményekre tekinteni, persze nem sok sikerrel. Aztán Vicky mutatott egy kezdő festőt, akinek a képei elnyerték a tetszésem.

Egy képet választottam ki csupán, mivel nem sejthettem Natalie hogyan reagál majd a meglepetésre, amelyen egy gyönyörű homokos tengerpart volt, két – egymást ölelő – párral. Elsőre elnyerte a tetszésem, és habozás nélkül meg is vettem. A zsákmánnyal a csomagtartóban indultam el Ben háza felé, remélve, hogy benne lesz a kis meglepetés akciómban.

- Haver, mondd azt, hogy okkal vertél fel ilyen korán – nyitotta résnyire az ajtót hunyorogva.

- Ugyan Ben – löktem be az ajtót –, nincs is korán, már elmúlt tizenegy is – azzal ügyet sem vetve kómás barátomra, beljebb tessékeltem magam. – Van negyed órád átvedleni, valamint emberi kinézetet ölteni – sürgettem. – Meló van!

- A stúdióba megyünk? – kérdezte álmosan. – Nem volt róla szó, hogy ma felveszünk bármit is.

- Mert nem is – nyomtam a kezébe a kávéját. – Natalie házát dekoráljuk ki – közöltem egyszerűen, mire kis híján visszaköpte a kávéját.

- Oké, ezt igazán elmagyarázhatnád – nézett rám értetlen arccal. – Nem volt róla szó, hogy ez lesz a büntetésem – forgatta a szemeit.

Röviden elmagyaráztam neki a terveim, így kissé már nyugodtabb volt. Mozgósítottuk a bandát is, akikre rábíztuk a festékek beszerzését is. Egy fél órás totyogás után pedig szerencsére Ben is elkészült, így nem volt más hátra, mint elindulni Natalie házához, és véghezvinni a tervet.

Meglepetésemre, alig indítottam be a kocsit, máris csörgött a telefonom. Csak egy sms-em jött, így nyugodt szívvel soroltam be az addigra feltorlódott kocsisor végére. Meglepetésemre Sam hagyott egy rövid üzenetet: „Barbara szólt a tervedről, és bár nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de ott leszünk! Sam”

- Na, Natalie? – bökött oldalba Ben.

- Nem, Sam volt az – nyomtam a kezébe a telefont. Örömmel töltött el, hogy mellettem állt, és hogy ez által Alexet is meg tudom majd békíteni. – Jönnek segíteni, amint látod.

A ház előtt már vártak ránk a fiúk, és pár perces eligazítás után mindenki belekezdett a feladatába. Először lefedtük az összes bútort, amelyet Leo ott hagyott, nehogy bármi bajuk essen, aztán mindenki ragadott magának egy-egy festőhengert, és belekezdtünk a munkába.

Egész elmerültünk a falak színesre pingálásában, amikor kintről tisztán hallatszott, hogy valaki lefékezett. Ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy Alex és Sam érkeztek meg. Ezt a feltételezést pedig az is megerősítette, amikor mindketten beléptek az ajtón.

- Húha, nagy munkában vagytok, ahogy látom! – lelkesedett be Sam, és azonnal beállt közénk segíteni, még egy zöld csíkot is festett az arcomra. – Harci jelzés, Jay nagyfőnök – nevette el magát.

- Köszi, egy tündér vagy – vontam meg a vállam, majd Alex felé fordultam, aki látszólag még tüntetőleg kicsit játszotta a sértődöttet. – Nem jössz levezetni a feszültséget? – nyújtottam felé egy ecsetet, ő pedig szerencsére nem akadékoskodott sokáig.

- Miért is ne – nyúlt az ecset után. – Úgyis sok a felgyülemlett energia az irodában történtek miatt.

A nap túlságosan gyorsan telt, de egész jól haladtunk. A nappali és a konyha teljesen kész volt, már csak az emelet volt hátra. Mint a jó munkások, még kaját is rendeltünk, amit el is pusztítottunk percek alatt. Öröm volt végignézni a társaságon, mindenki jól érezte magát, a hangulat is remek volt. Talán így történt, hogy az idő túl gyorsan telt el felettünk, s ez a nap is véget ért…


Amikor másnap ismét belefogtunk a munkába, már sokkal gyorsabban és rutinosabban haladtunk mindennel. Sam és Alex a nappalinál szedték le a védőhuzatokat, mi pedig fenn pingáltunk tovább. Amikor ott is végeztünk, a nap fénypontjaként felkerült a festmény, amit Natalie-nak vettem. Csak reméltem, hogy sikerül meglepetést okoznom neki.

Karnyújtásnyira Tőled... - 31. fejezet

Sziasztok!

Íme a 31. fejezet :) Lenne egy kis bejelenteni valóm is ezzel egy időben. Ezen a héten elutazom nyaralni, így előreláthatólag jövő héten nem tudok frisselni. A véleményeket ennek ellenére várom, és örülnék neki, ha nem kellene csalódnom, mikor hazajövök. Jó olvasást a fejezethez :) Puszi, Angel


31. fejezet - Valami új

Ryan, állj meg! – tapostam a fékre, hogy megállítsam a kocsit, majd pár perccel később már Jay karjaiban legyek.

Nem akartam búcsú nélkül eltűnni, ahogy hamis ígéreteket sem hátrahagyni, de egyszerűen képtelen voltam csak úgy lelépni. Szorosan fontam nyaka köré a karjaimat, utoljára beszívtam jól ismert parfümjének megrészegítő illatát, s ajkaimmal felkutattam az övéit.

- Visszajövök – suttogtam, mikor végre elváltunk egymástól, és visszasiettem a kocsihoz.

- Csak pár nap, aztán mindent tisztázunk! – kiabálta még utánam.

Ryan durcás fejjel farolt ki a ház elől, de ezzel a kis akciómmal legalább annyit elértem nála, hogy a reptérig egy árva szót sem váltottunk. Igazából ez volt számomra a kritikus pillanat, hiszen általában minden az első pár mondatnál dőlt el. Meglepő módon nem erőltetett semmit, csak jótékony csöndbe burkolózva hajtott át Los Angeles útjain.

A LAX szokás szerint zsúfolásig volt emberekkel, akik akár egy hömpölygő tömeg vittek minket előre. Alig bírtam követni Ryant, aki összeszedett vonásokkal haladt előre, még egy-egy ember hangos kiabálása se billentette ki a jól felépített álarc mögül, ezzel teljesen letaglózva engem.

- Hoppá, megvagy – kapott fel egy kisfiút, aki kacagva nézett rá. – Hol hagytad a szüleid öcskös? – faggatta.

- Arra felé – mutatott az egyik irányba.

Feszülten figyeltem a tömeget, amely lassan egy emberként nyílt szét egy aggódó, harmincas éveiben járó nő előtt. Szemeiben ott volt az ijedtség, de azonnal megszűnt, amint megpillantotta Ryan karjaiban a gyermekét. Az első könnycseppek már kibuggyantak a szeméből, amint magához ölelte újra.

- Aaron, ilyet soha többé ne csinálj a mamával! – dorgálta meg. – Hogyan köszönhetném meg? – fordult Ryan felé.

- Semmivel, de szerintem egy játékautó lefoglalná – biccentett az ajándéküzlet felé mosolyogva.

Fogalmam sem volt, mikor lett Ryan ilyen. Sosem volt az a gyerek centrikus, sőt, nem is szerette a gyerekeket. Legalábbis amikor szóba került a téma, hogy szeretnék majd egy kislányt, mindig azzal védekezett, hogy ráérünk még. Újabb döbbenetemből csak egy fiatalabb nő szavai rángattak ki, aki a jegyemet kérte.

- Natalie, gyere – nógatott finoman, én meg döbbenten követtem őt.

Az út folyamán se vittük különösen túlzásba a társalgást, nem tudom mitől félt annyira… talán attól, hogyha felidegesít, kiugrom a repülőből, vagy felkötöm magam az oxigénmaszkkal. Abszurd helyzetek milliárdjai peregtek le a fejemben, némelyiket meg is mosolyogtam, de a fennálló helyzeten akkor sem változtatott.

- Zavar valami? – nézett mélyen a szemembe. – Ha feszélyez a közelségem, átülhetek máshová is – vonta meg a vállát.

- Igen? És elárulod, hogy mégis hova? – vágtam vissza durván, közben az utasokat néztem, azaz az üres helyek számát.

- Látod ott azt az arab pasast? – mutatott pár üléssel előbbre. – Na, ő biztos jobban élvezné a társaságom, mint te – fordult vissza felém.

Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon, leforrázva hallgattam, amit mond. Komolyan nem tudtam, hogy hányadán is állunk, de a meglepettségtől csak tátogtam, mint egy hal. Miután már kellőképpen kínosnak ítéltem meg a helyzetet, inkább a felhőket kezdtem bámulni.

Az út hátralévő részében még annyit sem szóltunk egymáshoz, mint eddig. Az agyam leblokkolt, már mínusz alfában voltam, amikor megéreztem Ryan kutakodó kezét a derekamnál. Készen álltam rá, hogy egy jól irányzott mozdulattal leütöm, de megint tévedtem vele kapcsolatban.

- A füleden ülsz szépségem? A biztonsági övet be kell csatolni – mosolyodott el gúnyosan.

Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha megütöm. Hirtelen elöntötte az arcomat a pír – legalábbis azt éreztem –, és égető szükségét éreztem, hogy mondjak valamit, azonban erre egészen a szállodáig még lehetőségem sem volt…


Az első nap javarészt azzal telt, hogy elfoglaltuk a hotelszobáinkat – megjegyzem, szerencsére két külön hotelszobát kaptunk – és Ryan amúgy is egyfolytában telefonálgatott. Egészen más embernek tűnt, mint nem is olyan régen. Összeszedett, magabiztos, egy teljesen más ember.

- Délután máris lesz egy megbeszélés – lépett mellém. – Nem kell kiöltöznöd, nem bálba megyünk majd – mosolyodott el a mai nap folyamán sokadjára. – Bár nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsokat adnom.

- Igazad lehet – bólintottam beleegyezően.

- Nos, akkor hagylak kipakolni – indult az ajtó felé. – Igaz, nem valami királyi lakosztály, de a célnak megfelel – járatta a tekintetét a szobán, majd pillantása visszasiklott rám. – Később benézek.

Mikor végleg egyedül maradtam, először a George által adott mappákat néztem át, nekem is tisztában kellett lennem a helyzettel. Mint számomra is kiderült, a Delmonico's étteremben volt a megbeszélés, amely igen impozáns helynek bizonyult, legalábbis a netes kutatásaim alapján.

Ezúttal is megbizonyosodhattam róla, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket. A tét az volt, hogy a mi cégünkkel az élen az Univision is belépjen az üzleti köreinkbe, amelyben a mostani kapcsolataink fognak majd segíteni remélhetőleg. Az anyag teljesen elfeledtette velem, hogy lassan készülődnöm se ártana.

Percekig álltam tanácstalanul a bőröndöm felett, míg végül a fekete nadrágkosztümöm mellett döntöttem. Mégsem mehet akárhogyan egy ilyen fontos megbeszélésre az ember. Sietős mozdulatokkal szabadultam meg a felsőmtől és a nadrágomtól, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.

- A francba, ne haragudj – fordult el azonnal Ryan. – Tudom, hogy kopognom kellett volna, még egyszer bocs – szabadkozott.

- Oké, semmi baj – ültem le az ágyra. – Miért volt ilyen sietős? – érdeklődtem, közben pedig felnyaláboltam magamra a nadrágot és a fekete csipketopot. – Megfordulhatsz, amúgy is láttál már ennél lengébben is – bukott ki belőlem.

- Csak szólni akartam, hogy rendeltem taxit, szóval egy negyed óra múlva indulhatunk, ha gondolod – de a következő percben már mögöttem állt, hogy felsegítse a blézeremet. – Csodásan festesz – suttogta a nyakamba olyan érzékien, hogy az egész testem libabőrös lett a vallomásától.

- Ez kedves tőled – motyogtam, ahogy felé fordultam. – Te sem panaszkodhatsz – konstatáltam a végeredményt. – Felőlem pedig indulhatunk, csak még összeszedem az aktákat – böktem az ágyon lévő iratok felé.

Kérés nélkül hagyott magamra az üres szobában. Kellett pár perc, amíg az agyam felfogta az eseményeket, de még így is megdöbbentő volt a felismerés, miszerint még ennyi idő elteltével is hatással volt rám. Igyekeztem összeszedni a maradék józan eszem, majd az aktákat a táskámba gyűrve léptem ki az ajtón.

A hal felé indultam, ahol pár perces várakozás után Ryan is megjelent. Odaadta a szobáink kulcsát a recepción, majd rutinosan indult a kijárat felé, hogy ezúttal a taxit kerítse elő. Idegesen topogtam a nyomában, ő pedig előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és bediktálta a címet.

- Ne idegeskedj, biztos minden rendben lesz – nyugtatott, amikor meglátta folyton dobogó lábaimat. – Voltál már ilyen megbeszéléseken, nem?

Hát persze… egyik nap még otthon ültem, a következő pillanatban pedig már a világ bármely pontján lehettem egy munkamegbeszélésen. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, még most sem igazán értettem, hogy George miért rám bízta ezt a nagyszabású feladatot.

- Persze, egy tucatnyin – füllentettem.

Ezek után jobbnak láttam csendben meghúzni magam, és csak akkor válaszolni, ha kérdeztek. Naná, hogy ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, ugyanis nemsokára megérkeztünk az étterem elé, amely pontosan ugyanolyan méltóságteljes megjelenést sugárzott, mint alig pár órája a laptop képernyőjén a fénykép.

- Hmm, jó ízlésre vall a hely – állapította meg a nyilvánvalót Ryan, miközben kifizette a taxit. – Nem lesz egy olcsó mulatság George-nak – azzal átkarolt és beléptünk az étterembe.

- Segíthetek valamiben? – indult el felénk a pincér. – Van már foglalásuk?

- Igen, Ryan Thompson névre foglaltunk asztalt – hadarta az információkat, a férfi pedig egy széles asztalhoz vezetett minket.

A hely nagyon lenyűgöző volt, az asztalunk egy hatalmas korabeli partiról készült pillanatkép mellett volt. A pincér kihozta az itallapokat, így amíg az ügyfeleink megérkeztek, gondosan elmerültem a kínálatban. A figyelmem azonban mégsem kerülte el Ryan bambán vigyorgó képe, amely nagyon idegesített.

- Tetszik valami? – dörrentem rá, mire válaszképpen hozzám dörgölte a lábát.

A válasza helyetti cselekvés nagyon megijesztett, azt se tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés. Kedvem lett volna felpattanni, és elfutni, de az események beindultak, az üzletfeleink is megjelentek…


A Delmonico's kívülről:



Az asztal:

Karnyújtásnyira Tőled... - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme a 30. fejezet! A cím is árulkodó lehet, de amondó vagyok, inkább várjátok ki a végét, vagy az elejét? :D Mindegy is, jó olvasást! A kommentekért hálás vagyok :) Puszi, Angel


30. fejezet - New York, jövök!

Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni egyetlen hajszálban, amely arra emlékeztet, hogy van kiút ebből a helyzetből. A fejemben pergő gondolatok, akár egy éles kés, a langyos szél az arcomon, akár az ő kezének gyengéd érintése… Nem tudtam szabadulni, és talán nem is akartam.

Hangos dudálás szakított ki elmém védőfala mögül, a következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy az autó megpördült velünk. Riadtan kaptam fel a fejem Alex szitkozódására, s szinte azonnal megnyugodtam, hogy egyikünknek sem lett semmi komoly baja.

Észre sem vettem, hogy milyen görcsösen kapaszkodtam Sam karjaiba, még a körmöm nyoma is tisztán látható volt a kezén. Bűntudatos tekintettel néztem rá, de ő egy szót sem szólt, csak tovább simogatta a hátamat. Jay és Alex hangja azonban minden eddig felépített falat ledöntött.

- Normális vagy? Majdnem karamboloztunk! – kiabált a bátyám magából kikelve.

- De nem akartál megállni! – vágott vissza ő is.

Gyenge érvek, semmi értelme nem lett volna megállni. Azonban a szívem csak tette, amire a leginkább vágyott. Kiszálltam a kocsiból és egyenesen feléjük indultam, majd megkerülve a bátyámat, beültem Jay autójába. Tüntetőleg összefont karokkal vártam, hogy végre induljunk, de senki nem mozdult.

- Nem szeretnék itt szobrozni egész nap – szólaltam meg végül reszelős hangon.

Jay kérés nélkül szállt be mellém, és mintha félne a bátyám haragjától – esetleg attól, hogy elszakít tőle – azonnal a gázra taposott. A tájból csak egy elmosódott csík látszott, fogalmam sem volt, hova tartunk, de így volt jó. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, a csend helyettünk is beszélt.

Az érzés, s vele együtt a vallomása fojtogatott, nem engedett. A szememből kicsorduló könnyek minduntalan potyogtak, elmosva minden eddigi érzelmet. Jay egyik kezével próbálta felitatni őket, de mindhiába. Nem akartam a szemébe nézni, így is elég rosszul érezte magát.

- Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom – rázta meg a fejét. – Azaz nem akkor és nem ott – javította ki magát.

- Tényleg rossz időt választottál rá – erősítettem meg az iménti szavait. – De még mindig jobb, mintha sose tudtam volna meg.

- Elmondtam volna, esküszöm! – bizonygatta. – Ha be akartalak volna csapni, szerinted megtettem volna?

Hirtelen annyi mindent szerettem volna neki mondani, de nem tudtam hogyan. Hogy jobb lett volna, ha már akkor megmondja, mielőtt lefeküdtünk volna egymással, azt is mennyire gyűlölöm érte, hogy nem tudok rá haragudni. A szavak nem jöttek a számra, csak némaságba burkolózva vártam ennek az egésznek a végét.

- Szeretlek a fenébe is! Nem hiheted, hogy képes lennék bántani téged! – rántotta félre a kormányt, s leparkolt egy számomra ismeretlen helyen. – Tudom, hogy nem sok pozitív élményed volt eddig, de én… én más vagyok, más leszek. Érted, értünk!

- Hogy kérheted ezt? – hüppögtem, s letöröltem a kibuggyanó könnyeim. – Vele voltál akkor is, mielőtt együtt voltunk, igaz? – szegeztem neki a kérdést. Már nem számított, hogy borul a bili, egyszerűen csak tudnom kellett. – Mondd már!

Válasz helyett azonban csak egy bólintást kaptam. Legalább végre őszinték voltunk mindketten, ez volt az egyetlen előnye az egész helyzetnek. Ennek ellenére mégsem tudtam azt mondani, hogy megbocsátok. A motor váratlan felpörgése viszont kellőképpen meglepett.

- Hova megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Hazaviszlek – jött a kemény válasz.

- Haza? – ismételtem meg a kérdést. Mintha nem értettem volna már az első percben is, amit mondott. – Rendben – sóhajtottam végül beleegyezően.

Egész úton egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Már-már fájó volt a csend, de azért sem szólaltam meg. Figyeltem az embereket, a házakat és szinte varázsütésre megvilágosodtam. Hiszen nekem volt egy házam, de még az is hozzá kötött. Fél szemmel rásandítottam, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Most mi van? – mosolyodtam el én is.

- Semmi – szabadkozott, de a szája szélén továbbra is ott bujkált a vigyor.

- Figyelj, menjünk az én házamba – vetettem fel az ötletet. – Nincs kedvem Alexet hallgatni, hogy felelőtlen vagyok.

- Ahogy akarod – vonta meg a vállát, majd ráfordult az odavezető útra.

Persze továbbra is kerültük a beszélgetéseket, ahogy azt is, hogy egymásra nézzünk. Így sokkal nehezebb volt, de mire ismét észbe kaptam, már a házamnál is voltunk. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, meg sem várva, hogy Jay kiszálljon. A kulcsot leakasztottam a fa gerenda rejtekéből, az ajtó pedig azonnal megadta magát.

- Nem jössz? – fordultam hátra, mivel nem hallottam a lépteit mögöttem.

- Biztos vagy benne?

Én sem válaszoltam, csak nyitva hagytam az ajtót, hogy tegyen belátása szerint. Nem akartam vele veszekedni, már csak az számított, hogy valahogyan megbeszéljük a dolgokat. Egy széles mosollyal nyugtáztam, amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódott, ez csak egyet jelenthetett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, be kell, fogadjalak? – hajoltam le a lépcső korlátjáról, ő pedig követte a hangomat. – Azt mondtad, mindig a közelemben akarsz maradni.

- Minden szóra – szaladt fel a lépcsőn –, és most is úgy gondolom – ölelt szorosan magához.

Éreztem, hogy nem mer olyan szorosan tartani, mint amennyire szeretne. Meg akarta adni az esélyt rá, hogy kihátráljak az öleléséből, de bolond lettem volna. Szerettem a biztonságot adó karjaiban lenni, magamba szívni az illatát. Mindent, ami ő és én voltunk.

Az idillt a telefonom csörgése zavarta meg. Morgolódva, de Jay-el a nyomomban sétáltam le, hogy előkeressem a vinnyogó készüléket. Először gondolkodóba estem, hogy felvegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom az állásomat. George hangja viszont higgadtságról árulkodott.

- Natalie, ugye nem zavarlak?

- Mondd, George – sietettem. – Miben tudok segíteni?

- Ugye emlékszel arra, hogy egy nagy üzletet akartam rád bízni. Holnap utazol Natalie, New Yorkba méghozzá – közölte egyszerűen, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Egyik nap még itt, holnap már New Yorkban. – Remélem, nem volt semmi programod – puhatolózott.

- A munka az első, nincs igazam? – erőltettem mosolyt az arcomra. – Kivel utazom egyáltalán? Menyi időre?

- Az Univision kirendelt dolgozójával, valami Ryan – közben a háttérből jól hallottam, hogy valaki megerősíti. – Nem több mint három nap, kielégítő a válasz?

- Ki, George – azzal kinyomtam a telefont.

Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az ég összeesküdött ellenem. Ettől kezdve nem volt kedvem múlt idézéshez, csak egyre vágytam… hazamenni a családomhoz. Jay akadékoskodás nélkül hazafuvarozott, majd egy futó búcsúzkodás elváltunk.

A bátyám természetesen mindent tudni akart, merre jártam, mit művelt velem Jay, de még ehhez sem volt kedvem. Gépiesen mondtam el a részleteket, majd ügyet sem vetve a hozzám intézett szavaira, felsétáltam a szobába. Bepakoltam minden ruhát, bár azt se figyeltem, mit teszek be, de egyszer csak megtelt a bőrönd.

- Bejöhetek kicsim? – hallottam meg anyám hangját, aki meg sem várva a válaszomat, belépett a szobába. Egy darabig csendben figyelte a fotelból, ahogy egyik másik ruhát visszaraktam, majd megszólalt. – Ugye tudod, hogy a bátyád aggódik érted?

- Már hogyne tudnám – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj anyu, én csak… egyszerűen nem megy – roskadtam össze előtte.

- De mégis mi történt? – faggatott óvatosan. – Persze nem kell elmondanod, ha nem akarod – nyugtatott meg.

- Nem lehetne, úgy mint régen? – néztem fel rá könnyes szemmel. – Tudod, mikor apu nem volt otthon.

Nem kellett többet beszélnem, anyu megerősítésként megszorította a kezem, és az ágyamhoz sétált. Mikor befeküdtem, betakart a takaróval és mellém feküdt. Egész éjjel csak beszélt nekem, egy olyan világról, amelyben mindig is élni akartam, ahová mindig menekültem, ha valami vagy valaki bántott. Egy olyan világról, ahol senki se bántott, mert erős voltam…

Reggel friss kávé illatára ébredtem, mikor pedig kinyitottam a szememet, egy csésze fogadott az éjjeliszekrényemen. Kapva kaptam az alkalmon, és miután megittam, a fürdőbe indultam. Rutinos mozdulatokkal szabadultam meg a ruháimtól, majd a tus alá állva vártam a felfrissülést…


A függönynél álltam, a hátam mögött a bőröndjeim, s bár arra kellett volna gondolnom, hogy ez az utazás egy új esély a helyzet átgondolására, belül mégis rettegtem. Nem csak attól, hogy Jay nem érti majd meg, attól is féltem, hogy milyen lesz újra az Ő közelében lenni.

Vontatott léptekkel sétáltam le az emeletről, ahol ott volt mindenki. Sorra búcsúztam el a családomtól, majd Samtől. Odakinn már hangos dudálás hallatszott, mely fülsüketítően szakította félbe az oly meghitt csendet. Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kisétáltam az ajtón.

- Natalie, hova készülsz? – kapta el a kezem Jay. – Ugye nem akarsz semmi ostobaságot csinálni? És legfőképpen nem vele!

- Hagyj elmenni – kértem suttogva, s kitépve magam szorításából a kocsi felé indultam.

Ryan roppantul nyeregben érezte magát. Kivette a kezemből a bőröndöm és elsüllyesztette a kocsija csomagtartójában. Kinyitotta nekem az ajtót, majd intett egy utolsót az ajtóban állók felé és már indította is a kocsit.