Karnyújtásnyira Tőled... - 33. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 33. fejezetet is! A szavazás lezárult, és most végre Ti magatok is megbizonyosodhattok róla, hogy Natalie megálljt tudott-e parancsolni Ryannek, vagy talán magának? Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást a fejezethez! A kommenteket pedig most is várom :)

Puszi, Angel


33. fejezet - Pofonok

- Jó estét, bizonyára Univision képviselői – szólított meg minket franciás akcentussal egy középkorú férfi.

- Igen, Önök pedig nyilván a tárgyalópartnereink – állt fel Ryan, s miközben én azon agyaltam – szarkasztikus énem elővéve –, hogy micsoda éles elme kellett hozzá, hogy erre rájöjjön, egészen elkalandoztam. – Ő pedig itt Natalie Johnson, a másik cég képviselője – mutatott be.

A tárgyalásunk ugyan döcögősen, de mégiscsak beindult. Mint később kiderült, az ügyfeleink tényleg franciák voltak, és ezt a nyelvtudást egy percig sem féltek megcsillogtatni. A pincér felvette a rendelésünket, majd miután ismét magunkra maradtunk, a másodperc törtrésze alatt kaptam sokadjára is frászt.

Ugyanis nem volt elég, hogy Ryan lába ismét feltűnően közel volt az enyémhez, úgy tűnt, a kedves tárgyalópartnereink is igencsak kaphatóak lettek volna egy kis privát bulira. Erre akkor figyeltem fel, amikor a szokásos körök lefutása után – legalábbis én úgy sejtettem azok voltak – feltűnően sokszor említettek egy felkapott szórakozóhelyet.

Muszáj volt valamilyen menekülőt találnom, de az órámra pillantva ellepett a nyugalom. Ha csak egy kicsit is hasonló kaliberűek a franciák, mint mi, amerikaiak, akkor hamarosan nekik is készülődniük kellett az egész estés bulira. Az újabb elméletgyártásomat csak Ryan egyre feljebb tülekedő lába zavarta meg.

Ijedten ugrottam meg, ahogy megéreztem lábát, amely ezúttal eltökélten haladt felfelé. Látszólag másnak fel sem tűnt a kis mutatványom, mégis roppant kellemetlen volt a helyzet, amit tetézett a velem szemben ülő Ryan önelégült vigyora. Mikor pedig már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, ő még rátett egy lapáttal…

- Nos Natalie, nem érzed talán jól magad? – tette fel a jól álcázott kérdését egy önelégült vigyor kíséretében.

- Oh, dehogynem – füllentettem, majd oldalra pillantottam, de az ügyfeleink inkább a papírok aláírásával voltak elfoglalva, nem a mi kis közjátékunkkal.

A tollak sercegése a papíron mintha egyfajta láncreakciót indított volna el. Egy roppant aljas terv fogalmazódott meg bennem, amellyel Ryant is megleckéztethettem, de az üzletet egy percig sem veszélyeztettem vele. Miután mindhárman összecsukták az aktákat, azonnal felém nyújtották, én pedig nem voltam rest belekezdeni a tervem megvalósításába.

- Köszönjük az együttműködést, remélem, a munkánk gyümölcsöző lesz – tettem meg az első lépést, amivel indulásra ösztökéltem őket, és vették is a lapot.

- Mi is bízunk benne, öröm volt megismerni Önt, Natalie – mosolyodott el egyikük, majd a kezem felé nyúlt.

Naná, hogy hirtelen Ryan is észbe kapott, de már nem volt menekvés. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, összezártam a lábaim, ezzel csapdába ejtve őt. Az arcáról azonnal leolvastam a döbbenetet, és az a „cuki” kis vigyora is egyből leolvadt az önelégült fejéről. Hiába próbálkozott volna, tudta, hogy semmi esélye.

- Nos, Ryan – kezdtem bele mézes-mázos hangon. – Te sem érzed talán jól magad? – vágtam vissza a saját fegyverével egy ördögien angyali mosoly kíséretében.

- Az igazat megvallva kicsit fáj a lábam – sandított az asztalnál álldogálókra. – Ugye nem gond uraim, ha nem állok fel?

- Maradjon csak, örültem a találkozásnak – nyújtotta a kezét Mr. Valencoso. – Ha esetleg meggondolták magukat az esti buli miatt, tudják a számom – kacsintott rám, majd magunkra hagytak.

Elégedett mosoly futott végig az arcomon. Nem csak azért, mert sikeres üzletet kötöttünk, hanem mert Ryant is sikerült megleckéztetnem, valamint valószínűleg a másik fél egy faragatlan tuskónak titulálta, amiért még felállni sem volt képes az asztaltól. Szerencsére rólam teljes mértékben elterelődött a figyelem, így egyedüli haszonélvezője voltam a helyzetnek.

- Elégedett vagy? – dörrent rám Ryan, amint engedtem a szorításon. – Gondolom, végig ez volt a célod!

- Persze, eleve úgy utaztam ide – nevettem el magam. – Bolond voltam, amikor azt hittem, hogy változtál Ryan, te ugyanaz az ember maradtál!

Igyekeztem minél gyorsabban elhagyni az éttermet, hiszen a számlát így is-úgyis Ryan rendezte volna. Odakinn még mindig sűrű szmog borította az utcákat, de már lényegesen nyugodtabb volt a város. Leintettem egy taxit, majd türelmesen vártam, hogy Ryan is megjelenjen.

Eltelt legalább harminc perc, de semmi sem történt, így megelégelve a várakozást, bediktáltam a címet a sofőrnek. Hirtelen kedvet kaptam egy kis városnézéshez, de amint kiszálltam a szálloda előtt, eleredt az eső. Mivel sok választásom nem maradt, így fogtam magam és felmentem a szobámba, hogy legalább beszéljek pár szót az otthoniakkal.

Első dolgom volt, hogy megszabaduljak az esti ruhámtól, majd beálltam a zuhany alá, hogy felfrissüljek egy kissé. Az estét már előre elterveztem, úgy gondoltam, megnézek egy vígjátékot – vagy éppen amit adnak a tv-ben –, a szobámban vacsorázok, majd lefekszem aludni.

A szobaszerviznek leadtam a rendelésemet, másodpercekkel később pedig már a laptopommal az ölemben üldögéltem, és bőszen falatoztam a milánói makarónimat. Elhatároztam, hogy másnap akkor is bejárom New Yorkot, ha törik, ha szakad, és ezúttal nem akadályozhat meg benne holmi kis zápor.

A film ugyan még a felénél sem járt, de én máris úgy éreztem, hogy elalszom. Nem tudnám egész pontosan megmondani, hogy mikor nyomott el az álom, de annyira még tisztán emlékeztem, hogy valami izomagyú pasi akart elcsábítani egy szőke cicababát, aki nem adta meg magát egykönnyen.

Az első dolog, ami visszarántott a való világba, hogy valaki az ajtózárral babrált. Ez még nem is ijesztett volna meg annyira, ha hamarosan nem nyílt volna ki az ajtó is. A sötétben semmit sem tudtam kivenni, csak azt, hogy valaki az ajtóban áll és bár körvonalait megvilágította a folyosóról beszűrődő halvány fény, mégsem jöttem rá elsőre, hogy ki az.

- Ki az? – ültem fel az ágyban, de még mielőtt a lámpa kapcsolója felé nyúltam volna, az illető máris rajtam volt.

- Csak én vagyok az, Ryan – kiabálta a fülembe.

Az első gondolatom az volt, hogy lelököm magamról és rohanok a portára, hogy távolítsák el a szobámból, de tekintve az erőfölényét, erre képtelen lettem. A második ötletem sem volt éppen kivitelezhető, mivel a kezeimet lefogta, de lehelete, mely mindannyiszor megcsapta az arcomat, tudatta velem, hogy részeg.

- Mi a fenének ordítasz velem, nem vagyok süket?! – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadva a pillanatot, hogy kevésbé éber, lekevertem neki egy pofont.

Mindketten döbbenten néztük a másikat, bár állítom, más és más érzések kavarogtak bennünk. Én hatalmas felszabadultságot éreztem, tekintve, hogy rájöttem, soha többé nincs rám hatással. Ryan viszont… neki egészen másról árulkodott a tekintete, inkább volt dühös és sértett.

- Most pedig takarodj a szobámból – váltottam halkabbra, de minden egyes szónak éles, fenyegető nyomatékot adtam.

Egy percig azt hittem, tényleg nem úszom meg, bevallom, attól is rettenetesen féltem, hogy újra megüt, de végül nem tette. Kezével végigsimította az arcomat, de éreztem, ahogy felemelkedett rólam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ismét egyedül voltam a szobában.

Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonom után, hogy tárcsázzam az egyetlen számot, hogy halljam az egyetlen hangot, amelyre vágytam ezen a késői órán. Fogalmam sincs, honnan gondoltam, hogy ilyenkor elérem majd őt, de egyszerűen muszáj volt kockáztatnom.

- Natalie, baj van? – hallottam meg aggódó hangját a vonal másik végén.

- Hiányzol, ez akkora baj? – tettem fel tétován a kérdést. Nem akartam neki elmondani, hogy mi történt, egyszerűen csak a hangja, a közelsége hiányzott. – Ugye énekelsz nekem, ha megkérlek rá?

- Nem tudsz aludni?

- Nem igazán – lódítottam. – Akkor énekelsz nekem valamit?

- Persze – nevetett fel. – De Natalie…

- Igen, én is szeretlek Jay.

Igyekeztem csak a hangjára koncentrálni, a lágy dallamok pedig szinte azonnal megtették a kívánt hatást. Reggel a reluxa alatt bekúszó első napsugarak ébresztettek, amiért hálás voltam. A mobilom a fejem mellett volt, pontosan úgy, ahogy elaludtam, de a vonal már órák óta szétkapcsolt.

Visszanéztem a pontos időt, és döbbenten láttam, hogy Jay majd’ egy órán át beszélt hozzám. Az első szám, amit tárcsáztam, az a reptér volt, hogy megkérjem őket, még a délután folyamán találjanak nekem egy gépet, amivel hazautazhattam Los Angelesbe, hátrahagyva ezt a rémálmot.

Végül is a lényeg megtörtént, az üzlet megköttetett, több ügyféllel pedig tudomásom szerint nem kellett tárgyalni. Viszont még ha így is lett volna, akkor se tudtam volna egy légtérben maradni Ryannel. Felhúztam a köntösöm, majd a fürdő felé indultam, de a szemem megakadt egy borítékon, amely az ajtó alatt volt becsúsztatva.

„Sajnálom!” Mindössze ennyi állt a fehér papíron, én pedig nagyon is tudtam, hogy ki csúsztatta be. Én is sajnáltam. Az életem minden egyes elvesztegetett percét, amit rááldoztam, s a közös jövőnkre. Sajnáltam az együtt töltött időt, a veszekedéseket, a pofonokat, melyeket mellette kaptam…