Karnyújtásnyira Tőled... - 37. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt is a 37. fejezet! Valamilyen csoda folytán mégis sikerült összehoznom, így fel is teszem rögtön, hogy reggel olvashassátok is! :) Ezt a fejezetet Nillának ajánlom sok-sok szeretettel a rengeteg biztatásért, kedves szóért és még egy dolog miatt, de ez maradjon a Mi titkunk :P Jó olvasást a fejihez, a kommenteket most is várom! Puszi, Angel


37. fejezet - Váratlan fordulat

A nap végén visszaszolgáltattuk Noah-t a szüleinek, aki kismilliószor megígérte Jay testvérével, hogy még eljöhet velünk a vidámparkba. Jó érzés volt, hogy hozzánk hasonlóan ő is remekül érezte magát, így nem volt nehéz felhőtlen boldogságot sugároznom, amit Jay is észrevett.

- Látom, te is jól érezted magad – karolta át a derekam, mire közelebb húzódtam biztonságot adó ölelésébe.

- Ennyire látszik? – érdeklődtem töretlen jókedvvel. – Noah nagyon aranyos kissrác, nem volt nehéz felszabadultnak lennem mellette.

Még megvártuk a naplementét, majd a kocsi felé indultunk. Élveztem ezt a napot, és semmi kedvem nem volt hazamenni, de tekintve a másnapot és a kezdődő munkát, Jay sikeresen rábeszélt az indulásra. Hazafelé felváltva dúdoltuk a lejátszóban felcsendülő dalokat, közben jóízűen nevetgélve.

Otthon ismét néma csend fogadott, de nem zavartattam magam, azonnal az emeletre indultam, hogy felfrissüljek, majd bedőljek az ágyamba. Furcsa volt, hogy sem Alex, sem pedig Sam nem voltak otthon, de gondoltam, biztos randizni mentek. Anyát viszont nem akartam felkelteni, így elvonultam a saját szobámba.

Gondosan előkészítettem a fürdővizemet, és percek múlva már az illatos habokban áztattam megfáradt végtagjaimat. Tény és való, hogy a lábamat teljesen lejártam a nap folyamán, így teljességgel kizárt volt, hogy másnap magassarkú cipőt veszek fel a munkába.

Amíg az apró részleteken agyaltam, egész eltelt felettem az idő. Kikászálódtam a kádból és először a törülközőmbe csavartam magam, majd felvettem a hálóingem, és bedőltem a puha ágyba. Nem kellett sokáig várnom, az álom pillanatokon belül megtalált, és elsodort egy megállíthatatlan körhintán ülve…


Reggel energikusan ébredtem, úgy éreztem nincs lehetetlen. Gyorsan felpattantam, hogy elvégezzem a szokásos reggeli teendőim, majd lelkes ruhavadászatba kezdtem. Jó benyomást akartam kelteni, nem utolsó sorban pedig egy magabiztos nőként akartam George elé állni.

Végül a választásom redukálódott egy fehér vászonnadrágra, valamint egy hozzá illő fehér, spagetti pántos felsőre. A hajamat feltűztem egy lepkés hajtűvel, és már készen is álltam az indulásra. Beledobáltam a határidőnaplóm a táskámba és a földszintre indultam a reggeli kávémért.

- Jó reggelt, Alex – nyomtam a bátyám arcára egy puszit, amit csak egy álmos „Sziával” viszonzott. – Sietek a melóba, ma kell beszámolnom George-nak a tárgyalásról, és ezúttal nem késhetek – hadartam.

Szegénykém fel sem fogta talán, hogy miről beszéltem neki, csak kapkodta a fejét az újság és az én folyton rohanó sziluettem között. Felkaptam még egy pirítóst és egy almát, aztán tényleg elindultam. Az ajtóban jártam, amikor eszembe jutott, hogy a kulcsot nem raktam még el.

- Sok sikert! – kiabált még utánam Alex.

Persze nem lehettem túl szerencsés, mert amíg egy sms-t írtam Jay-nek – fixálva egy esetleges későbbi találkozót – egy hatalmas dugó kellős közepébe csöppentem. Nem volt mit tenni, türelmesen ki kellett várnom, amíg megindult a sor. Miután megírtam az üzenetet, felkaptam az anyósülésen lévő újságot, és találomra belelapoztam.

Semmi sem fogott meg benne, így továbbra is az előttem lévő kocsi csomagtartóját szuggeráltam, mindhiába. Az idő haladt, de én semerre se tudtam menni, további negyed órán át vesztegeltem még, amikor végre elindultunk. Késésben voltam, így idegesen rohantam fel a márványlépcsőkön, meg sem állva a liftig.

Mire felértem az irodába, már folyt rólam a víz. Ellenőriztem a lift fémajtajának visszatükröződésében a frizurám, majd igyekeztem összeszedetten besétálni. A kívánt hatás nem maradt el, mindenki szeme azonnal rám szegeződött, én pedig büszkén sétáltam el mellettük, egyenesen az asztalom felé.

- Szia, Sam! – köszöntem rá vidáman. – George benn van? Tudod, muszáj neki odaadnom a papírokat – soroltam neki gyermeki izgatottsággal a terveket, figyelembe sem véve, hogy mondani akart valamit.

- Natalie, gyere az irodámba! – kiabált ki George, mire egyből összerezzentem. A hangja nem volt éppen vidám, így joggal gondolhattam volna, hogy valami baj van, ám én mégsem tettem.

Magabiztos mosollyal az arcomon sétáltam az irodáig, majd becsuktam az ajtót magam mögött. A kezem remegett, pedig semmi okom nem volt arra, hogy féljek, hiszen minden remekül ment New Yorkban. Éppen csak leültem és kihámoztam a papírokat a mappából, amikor George félbe akart szakítani, ám én nem hagytam.

Lelkesen magyaráztam az elért eredményeket, amelyeket alátámasztottam az általam szerzett adatokkal, kimutatásokkal. Hazafelé a gépen rendesen utánanéztem mindennek, egyetlen olyan eleme sem volt a dokumentációnak, amelybe bele lehetett volna kötni, ám George mégis közbeszólt.

- Hallottam a fejleményeket, amik New Yorkban történtek – kezdett bele. – Az egész üzlet csak azon múlt, hogy a másik tárgyalófél észen volt – közölte ridegen a valótlant. – Azt hittem, hogy működhet ez az egész, de úgy látszik, tévedtem. Ki vagy rúgva, Natalie.

A fejemben csak az visszhangzott, hogy mindennek vége van. Mindenre számítottam, csak erre nem… George szavai hidegzuhanyként értek, és szinte fel sem fogtam a jelentésüket, amikor kivágódott az iroda ajtaja. Döbbenten pillantottam a hirtelen jött látogatóra, aki diadalittas vigyorral az arcán közelített felém.

- Szóval elmondta neki – nézett George-ra.

A megdöbbenés, amit az arcomról leolvasott, csak még bátrabbá tette. Én viszont csak külső megfigyelő voltam ebben a párbeszédben. A külvilág megszűnt, a körülöttem lévő zajok eltompultak, miközben a jövőmről döntöttek éppen. Nem bírtam tovább ott maradni.

- Natalie, hova mész? – kiabált utánam George. – Még nem fejeztem be!

Engem azonban már cseppet sem érdekelt, hogy mit akart mondani. Dühös voltam mindenkire, de legfőképpen Ryanre. Nem tudtam biztosan, mivel sikerült elérnie, hogy George azt higgye amit, de bármi is volt ezzel a célja, elérte. Kirohantam az irodából, felkaptam a táskámat és a lift felé indultam.

A könnyek szúrták a szemem, én pedig hagytam, hogy akadálymentesen lefolyjanak az arcomon. Azonnal kocsiba szálltam, és indítottam is. Gyakorlatilag mindegy volt, hová megyek, csak olyan helyre, ahol egyedül lehetek és senki sajnálkozó tekintetére nem kell figyelnem.

A telefon megállás nélkül csörgött, de nem akartam felvenni. Idő kellett, hogy megemésszem ezt a hátba támadást, amelyre sosem sejtettem, hogy sor kerül. Ryan túllőtt a célon, elérte, hogy kirúgjanak. De késő volt bármit tenni, hiszen ki voltam én, hogy megkérdőjeleztem az ő döntéseit, miértjeit.

Legközelebb a házam előtt fékeztem le, bár fogalmam sem volt, hogy keveredtem el odáig. Szerencsére nálam voltak a kulcsaim, így gond nélkül bejutottam. A hálószobába indultam, hogy besötétítsek, és elmerüljek az édes öntudatlanság érzetében.

Szabadjára engedtem minden indulatomat, de mégsem köszöntött rám a jól ismert megnyugvás… ahhoz több kellett volna. Egy ideje csak a szemben lévő tükörrel szemeztem, amikor jött egy sms-em. Biztos voltam benne, hogy vagy Sam, vagy Jay jelentkezett, így próba szerencse alapon megnéztem.

Jay volt az. „Natalie, aggódom… Sam hívott és azt mondta, nem tud elérni, és nekem sem veszed fel a telefont. Merre vagy?” Nem tudtam, mitévő legyek, így egy rövid, de egy annál lényegre törőbb válaszban megírtam, hogy otthon és nincs semmi bajom, ne aggódjon.


Elszunnyadhattam egy kicsit, mert a legközelebbi emlékem az volt, hogy visszazuhantam az ágyba, hogy betakarózzam. Nyújtóztam egyet, amikor megéreztem, hogy egy kar a derekamon pihent. Érdeklődve fordultam hátra váratlan látogatóm kilétének felkutatása miatt, mikor megpillantottam az alvó Jay-t.

Nem bírtam ki, így a lehető legóvatosabban szembefordultam vele, mire csak még szorosabban húzott magához. Annyira aranyos volt, hogy még álmában is azon volt, hogy vigyázzon rám. Figyeltem, ahogy édesen szuszogott mellettem, de rögtön elkalandozott a tekintetem félig elnyílt ajkaira.

Fogalmam sincs mi jött rám, egyszerűen azt éreztem, hogy meg kell őt csókolnom, méghozzá azonnal. Közelebb húzódtam, és amikor már egészen közelről éreztem forró leheletét, ingerlően játszani kezdtem alsó ajkával. Öntudatlanul is azonnal reagált, amikor viszonozta az iménti cselekedetem.

Tovább ízleltem mámorító csókjának ízét, ő pedig hasonló vehemenciával csapott le ajkaimra. Egy gyors és határozott mozdulattal helyezkedtem el rajta, közben hagyva, hogy tovább kényeztessen, ahogy kedve tartotta. Kezei egyre többször kalandoztak el a topom alatt, mindannyiszor kéjes hangokat kicsalva belőlem.

Lassan – őrjítően lassan – szabadított meg a falatnyi ruhától, míg tekintete a fehér csipke melltartón kalandozott. Úgy érintett, mintha bármelyik percben elszállhattam volna, akár egy illúzió… én azonban mindennek gyökeres ellentéte voltam. Minél közelebb akartam magamhoz érezni, így kapkodva szabadítottam meg a mostanra feleslegessé vált ruhadaraboktól.

Földöntúli örömökben akartam részesíteni, így amint feltárult előttem fedetlen felsőteste, azonnal lágy cirógatásba kezdtem. Ajkaim végigsiklottak finoman sós bőrén, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva mindeközben. Halk morgása biztosított róla, hogy kedvére való volt ez a játék, de hirtelen felcserélődtek a szerepek.

Maga alá tepert, s újonnan jött hévvel kezdett szüntelen kényeztetésbe. Először finom harapásokkal borította be a nyakamat, vissza-visszatérve csókért esedező ajkaimhoz, majd egyre lejjebb vándorolt. Reszketeg sóhajok milliárdjai hagyták el ajkamat, teljesen libabőrös lettem minden érintésétől.

Kívántam, efelől semmi kétségem nem volt, így mihamarabbi cselekvésre ösztönözve csípőmet az ágyékának nyomtam. Egy újabb sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megéreztem vágyának bizonyítékát, bár még csak a feszes farmeren keresztül. Akár egy fékezhetetlen vad, úgy rángattuk le egymásról a maradék ruhadarabokat, amelyek gátolták testünk végső egyesülését.

Az édes kínzásnak azonban úgy tűnt, még koránt sem volt vége. Jay ismét visszatért ajkaimhoz, amit más esetben még díjaztam volna, de jelen helyzetben semmi másra nem vágytam, csak hogy ténylegesen is az övé lehessek. A vérem száguldozott az ereimben, még tovább korbácsolva az amúgy sem átlagos vágyaimat, amikor végre megéreztem magamban.

Leírhatatlan érzés volt, amikor mozogni kezdett bennem… mintha egyszerre robbant volna szét a világ, s vele együtt én is. Nem finomkodott, de nem is volt rá szükség, hiszen testünk tökéletes összhangban volt a másikéval. Kontrolláltan nyögéseink hasítottak csupán a csendbe, mely egyértelműen jelezte mindkettőnk élvezetét, s vele együtt szerelmünk beteljesülését…

Jay pihegve borult rám, én pedig továbbra sem engedtem el, még mindig birtoklóan fonódtak karjaim nyaka köré. Finom csókokat adott, begyógyítva egy-egy erélyesebb harapás helyét, amit az iménti heves együttlétünk során szereztem. Imádtam ezeket a perceket, a finom cirógatásokat.

- Elmeséled, mi volt a baj? – simogatta meg az arcomat, mire azonnal elszontyolodtam, és nemet intettem a fejemmel. – Kérlek… – tette hozzá kérlelő tekintettel.

- Kirúgtak – közöltem tömören, végül magam sem tudom miért, de folytattam. – Ryan elérte, hogy George kirúgjon… Mindezt azért, mert nem voltam hajlandó lefeküdni vele.

- Micsoda? És erről miért nem szóltál? – vont kérdőre finoman.

- Nem akartam, hogy féltékeny légy – bújtam a karjaiba. – Féltem, hogy rosszul venné ki magát a dolog.

- Szeretlek, Natalie – csókolt meg ismét. – Ezen senki és semmi nem változtat, a többivel pedig ne foglalkozz!