Karnyújtásnyira Tőled... - 38. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 38. fejezet is! Elnézést a késésért, de most sikerült összeszednem magam :) És természetesen kedden érkezik a 39. fejezet is! Ez egy újabb Jay szemszög lesz, amely fordulatokkal szolgálhat még. Nem is ragozom tovább, jó olvasást! A kommenteket most is várom :) Puszi, Angel


38. fejezet - Düh / Jay szemszöge

Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az a mocsok Ryan nem riad vissza a tisztességtelen módszerektől sem, de azzal, hogy kirúgatta Natalie-t, végleg kihúzta a gyufát. Egy alapos verés már akkor is járt volna neki, amikor nekem esett a parton, de akkor nem tettem semmit.

Kétszer is megúszta, hogy helyben hagyjam, azonban ezúttal nem akartam semmit a véletlenre bízni. Mégsem hagyhattam szó nélkül, hogy így bánjon azzal a nővel, akit szeretek, így hamar megfogalmazódott az édes bosszú ötlete. Nagyon is tudtam, hogy ez sehová se vezet, de ezúttal elvakított a düh.

Mivel az idő már elég későre járt, így inkább Natalie-t részesítettem előnyben, s az együtt töltött kellemes perceket. Mióta hazajött New Yorkból egészen megváltozott, persze jó értelemben. Megvallom, féltem ettől az úttól, főleg attól, hogy rádöbben majd, nem szeret engem.

Ahhoz viszont túlságosan is gyáva voltam, hogy ezeket a félelmeket megosszam vele, vagy akárkivel. Elvégre sosem voltam az a fajta ember, aki kisgyerek módjára kezd rinyálni arról, mennyire fél valaminek vagy valakinek az elvesztésétől. Az nem én lettem volna, nem az a laza, tökös srác, akinek mindenki ismert.

Bár kétség sem fér hozzá, hogy az elmúlt időben változtam, formálódtam, de legbelül még mindig az a lázadó kamasz voltam, aki falja az életet. Ezúttal azonban túl nagy falatot akartam magamnak, és benne ragadtam a szerelem nevű nagy csapdában, amelyből megjegyzem, egyelőre semmi kedvem nem volt szabadulni.

- Nem vagy éhes? – fordította maga felé az arcom Natalie. – Arra gondoltam, ketten összeüthetnénk valamit – mosolyodott el.

- Nem is tudom – hunytam le a szemem, miközben végiggondoltam, mit tudnánk csinálni. Arra jutottam, hogy az ezernyi variáció között egy sem volt szorosabb összefüggésben a főzéssel, így gyorsan hárítottam. – Mi lenne, ha csak rendelnénk valamit?

- Nem szereted a főztömet? – esett nekem dühös arccal, ami megmosolyogtató volt számomra.

- Dehogynem, kis méregzsákom – húztam közelebb egy csók erejéig, majd a nadrágomban lévő telefonom után kezdtem kutatni, hogy tárcsázzam a kedvenc éttermem. – Jó estét, házhozszállítást szeretnék kérni – kezdtem bele a sablonszövegbe, miután sikerült elszakadnom Natalie ajkaitól.

Szerencsére sikerült vele feledtetni a kezdeti gondokat, ugyanis a vacsora alatt már nyomát sem mutatta, hogy ideges lenne. Még mindig a hálóban voltunk, mivel semmi kedvünk nem volt kimozdulni onnan. Egymást etetve merültünk el egy-egy beszélgetésben, jókat nevetve.

A kiadós vacsora után sem tétlenkedtünk, beraktunk egy filmet, én pedig valamikor a közepe táján el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy rettenetesen zsibbadt a karom, mégis igyekeztem óvatosan kihúzni Natalie feje alól. Egy kis mocorgás után ki is szabadultam az ideiglenes fogságból, majd a fürdőbe indultam, felfrissülést remélve.



Egy gyors frissítő zuhany után egyből más színben láttam a világot, így egy apró üzenet után, amit az éjjeliszekrényen hagytam, elsiettem, hogy mindent elrendezzek még a mai nap folyamán. Mielőtt még elindultam volna haza, egy óvatos puszit adta Natalie-nak, majd lesiettem a lépcsőn.

A város, mint mindig, most is ezerrel pörgött, akárcsak a gondolataim. Első lépésként rá kellett jönnöm, hogy Ryan hol lakik. Persze sejtéseim voltak Natalie elmondásai alapján, de ezúttal biztosra kellett mennem. Mindezek mellett meglepetést is akartam szerezni Natalie-nak, na nem Ryan összeverésével… ahhoz egészen más terveket szövögettem.

A galériába indultam, ahol nemrégen a festményt is vettem Natalie-nak. Az volt a tervem, hogy megkérdezem Vicky-t, kellene-e valamilyen segítség a galériában, vagy lenne-e lehetőség rá, hogy Natalie is kiállíthassa a műveit. Mindennél jobban szerettem volna neki segíteni, és erre megvoltak az esélyeim.

- Vicky, segítened kellene – tértem rögtön a lényegre, amint beléptem, kivívva ezzel a maradéktalan figyelmét.

- Miben is? – nézett rám érdeklődve. – Bár tudod, ha ismét egy festményre van szükséged, szívesen segítek – tette hozzá gyorsan, majd máris egy rakat kép felé húzott. – Ha az előző tetszett, akkor ez is elnyeri majd a hölgy tetszését – mutatott egy újabb képre, de halk köhögésem kizökkentette. – Baj van?

- Tetszik ez a határozottság, de nem egy újabb kép miatt jöttem – folytattam higgadtan az iménti monológot, amelyet nemrég félbeszakított. – Szeretném, ha segítenél nekem állás ügyben.

- Neked? Szakmát váltasz? – mért végig hitetlenkedve, én pedig akaratlanul is elnevettem magam az értetlenségén. Hiába volt egy dekoratív nő, úgy tűnt az eszét valahol elhagyta két plasztikai műtét között.

- A barátnőmnek – sóhajtottam. – Kirúgták, és jól jönne valami meló. Főleg, hogy a rajzolás az élete. Mit gondolsz, Vicky, tudnál segíteni?

Bevetettem a szerintem csöppet sem elhanyagolandó férfi sármot, amelyet minden valamire való hím elsajátított még a születésekor. Eleinte mégis úgy tűnt, hiába. Aztán pár telefonnal később és pár perc intenzív hallgatás után – amely elég idegtépő volt – Vicky végre hajlandó volt megszólalni.

- Rendben, délután jöjjön be, és meglátjuk, mit tehetünk – nyögte ki végre. – Remélem, valóban olyan jó, amilyennek mondod – fenyegetett meg játékosan.

- Elhiheted – kiabáltam még vissza az ajtóból, majd sietve a közeli kávézó irányába indultam, hogy a további programokhoz kellő löketet adjak.


A sztárságomnak és a sármomnak egyedül a kávézóban nem tudtam hasznát venni, ugyanis a sor csak nem akart megnyílni előttem. Türelmesen vártam, amíg végül a kezemben lehetett a kávéadagom. Belekortyoltam a forró koffeintartalmú italba, de szinte azonnal azt éreztem, hogy visszaköpöm.

Nem más üldögélt az egyik asztalnál halálos nyugalommal, egy újságot lapozgatva, mint Ryan. Nekem sem kellett több, a düh újra elöntötte az agyamat, de mintha hirtelen valami vészjelző-féle megszólalt volna a fejemben, és indulásra sarkallt, minél távolabb a kávézótól.

Az utam azonban csak a közeli padig vezetett, ahol leülve vártam a megfelelő pillanatot, amikor csak négyszemközt lehetünk. Eleinte egész türelmes voltam, csak figyeltem a járókelőket, akik valószínűleg nem is hitték el, hogy engem láttak, ugyanis rendre elmentek mellettem.

Megmosolyogtam a hitetlenségüket, azonban ezúttal kivételesen örültem ennek. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, így mondhatni meglapulva vártam, hogy Ryan kisétáljon végre, amely fél óra távlatából úgy tűnt, sosem jön majd el. Kezdtem azt hinni, hogy nem vettem észre, mikor távozott, amikor végre kisétált.

Gyors léptekkel indultam el utána, mégis megtartva a kellő távolságot. Ahogy a gondolataim csapongtak, már teljesen biztos voltam benne, hogy komplett hülyét fogok magamból csinálni, így elhatároztam, hogy csak kérdőre vonom, és semmiképpen sem hagyom, hogy elfajuljon a dolog. Naná, hogy nem így történt.

- Ryan! – kiabáltam utána, ő pedig azonnal megtorpant a hangomra. – Beszélhetnénk? – vettem elő a jobbik modorom, de amint felém fordult, és megpillantottam azt az önelégült mosolyt az arcán, rögtön lemondtam erről a szándékomról.

- Mit akarsz? Csak nem Natalie küldött? – bokszolt a vállamba. – Haver, jobb lesz, ha beletörődsz! Mindössze kiegyenlítettem a számlát – röhögte el magát.

Eddig tartott minden jóindulatom, ugyanis a következő pillanatban minden erőmet beleadva behúztam neki egyet, melynek eredményeképpen rögtön elterült a földön. Szánalmas féregként néztem le rá, míg ő grimaszolva tapogatta az ütésem nyomát, amelyet az imént kapott.

- Szemét alak vagy! El sem tudod képzelni, Natalie min megy át miattad! De tudod mit? Ne is akard! Neki már ott vagyok én! – azzal hátat fordítottam neki, és magára hagytam.

Nem voltam elégedett a viselkedésemmel, de mélyen magamban nagyon is élveztem a helyzetet. Beszálltam a kocsiba és gondolkodás nélkül Natalie-hoz siettem. Szerettem volna neki elmondani, hogy sikerült állást találnom, viszont a Ryan ügyet nem akartam felhozni.

A kocsija még a ház előtt parkolt, így nyugodtan sétáltam be a lakásba. Felsiettem az emeletre, ahol sikeresen meg is találtam. Éppen ágyazott, amikor betoppantam, ő pedig mindenről megfeledkezve borult a nyakamba. Szorosan megöleltem, majd úgy döntöttem, rögtön megosztom vele a jó hírt.

- Képzeld, azt hiszem, sikerült munkát találnom neked – húztam az ágy felé. – Az egyik galériában kellene segítened, persze ha nem akarod, nem kell – váltottam taktikát, döbbent arcát látva.

Nem értettem, mi történhetett, ami miatt ennyire rosszul fogadta. Váratlanul kihúzta a kezét az enyémből, és az ablakhoz lépett. Percekig csak a tájat bámulta, de mikor ismét megfordult, zavartabb volt, mint előtte. Látszott rajta, hogy nem találta a szavakat, végül mégis megeredt a nyelve.

- Én ezt nem akarom, ne haragudj, Jay – hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Nem akarom, hogy irányíts, főleg nem azt, hogy tőled függjek!

Az utolsó mondatával okot adott arra, hogy féljek. Nem tudtam mire vélni, mi történhetett, mióta utoljára találkoztunk, de ki kellett derítenem. Nem akartam elhinni, hogy ennyire elpuskáztam volna a kapcsolatunk ezzel az egyetlen, s a jelek szerint meggondolatlan lépésemmel.