Karnyújtásnyira Tőled... - 13. fejezet

13. fejezet - Egy új élet

- Natalie! Várj már! – verte a taxi ablakát kitartóan. – Meg tudom magyarázni, csak engedd meg!

A taxis hátrafordult, és érdeklődve figyelte, hogy mit lépek. Könnyebb lett volna csak sértődötten lelépni, bár ahogy elnéztem Jackson nem adta volna fel egyhamar. Arrébb csúsztam az ülésen, ő pedig kinyitotta az ajtót, és beült mellém.

- Köszönöm – suttogta, miközben letekerte az ablakot, és ki akarta dobni a „bizonyítékot”.

- Na ne! – kaptam az újság után, és fellapoztam azt a bizonyos oldalt. – Azt mondtad, hogy meg tudod magyarázni, de előbb elolvasom.

Egy árva szót sem szólt, én pedig olvasni kezdtem. Csak a sofőr köhögése zavart meg, és rájöttem, hogy még be se mondtam a címet, ahová vinnie kellett volna. Mivel haza nem akartam menni, előhalásztam a két címet, ahol a lakások voltak, és megkértem, hogy vigyen oda minket.

- Szóval megyünk lakást nézni – mosolyodott el, én pedig mint aki semmit sem hallott, újra belemerültem az újság hasábjaiba.

Az egyik esélyes ház Los Angeles központjában volt, a másik pedig a külvárosban, közel Alexhez. A sorok között cikázott a szemem, és rájöttem, hogy semmi komoly dolog nem volt a cikkben, mindössze annyi, hogy összebarátkoztak a forgatások alatt.

Vettem egy mély levegőt, és becsuktam az újságot. Egy mozdulattal letekertem a taxi ablakát, majd megtettem, amire eddig Jay készült. Egyszerűen kidobtam azt az átkozott magazint, nem is törődve, hogy esetleg valamelyik autó szélvédőjén landol.

- Hiszel már nekem? – nézett rám bizonytalan tekintettel. – Nincs köztünk semmi, de tényleg. Mi csak jóban vagyunk, testvéri szeretet…

- Hiszek – sóhajtottam. – Ne haragudj, hogy ennyire hülyén viselkedtem, de amikor megláttam a szalagcímet, egyszerűen elborult az agyam.

- A helyedben én is így viselkedtem volna, de komolyan. Szerencse, hogy ilyen rámenős vagyok – húzta ki magát büszkén, mire felkuncogtam. – Na, mi ilyen vicces kisasszony?

- Semmi, csak ez aranyos volt. Ugye nem bánod, hogy elcipellek lakásnézőbe? Csak más ötletem nincs.

- Egy csöppet sem. Veled szerettem volna lenni, és ez így is kivitelezhető.

Mikor megérkeztünk, kifizettem a taxist. Úgy gondoltam, hogy ha végeztünk, fogunk majd egy másikat, ez nem lehet akadály. Becsöngettünk a bérházba, és egy fiatalabb pár nyitott ajtót, akiknek az álla majd leesett.

Először nem értettem, hogy mi bajuk lehet, de amikor leesett, hogy mellettem gyakorlatilag egy filmcsillag és énekes áll, egyből megvilágosodtam. Zavaromban én is elkezdtem vörösödni, aztán kizökkentettem a párt.

- Jó napot! Natalie Johnson vagyok, és a lakás miatt jöttem – nyújtottam udvariasan a kezemet.

- Üdvözlöm, én Johnatan Weiner vagyok, ő pedig a feleségem Susie. Jöjjenek csak be nyugodtan – tárta szélesre előttünk az ajtót, miközben megkerültük a sóbálvánnyá dermedt feleségét.

A szomszédok elég csendesek voltak, vagy ilyenkor moderálják magukat, ha friss hús jön a házba? Ki tudja, de nem is számított. Lelkesen követtük hát Johnatant a tekergő lépcsősorban és hálát adtam az égnek, hogy csak a másodikra mentünk.

- Íme, a nappali – mutatott körbe. – Tudjuk, hogy nem valami nagy, de egy tömblakásban mit várhat az ember, nem igaz? – vigyorodott el.

Tényleg nem volt valami ultra nagy durranás, és láthatóan Jackson tetszését sem nyerte el, na, nem mintha neki akartam volna lakást keresni, de ahogy Sam véleményére, úgy az övére is adtam.

- Ez itt a konyha – ugrott elő a semmiből Susie is. – Egy ilyen aranyos párnak pont megfelel szerintem.

- Tessék? – szólaltunk meg egyszerre Jacksonnal.

- Hát gondolom, együtt akarnak élni, nem? – forgatta a szemeit drámaian, mintha ő mindent tudna rólunk.

Összenéztünk, és elmosolyodtunk. Micsoda ötletei vannak már, és fogadni mertem volna, hogy holnap minden szennylap azzal lesz tele, hogy Jackson Rathbone új lakást keres a szerelmével. Haha…

- Csak… – de mielőtt bármit szólhattam volna, Jackson leállított.

- Édes, ne is tagadd – ölelt át váratlanul. – Keressük a megfelelő lakást, de azt hiszem ez nem a mi stílusunk, bocsásson meg Susie.

- Igazán sajnáljuk – sóhajtott lemondóan. – Azért ha mégis meggondolnák magukat, mi itt leszünk, és a lakás is.

- Ez igazán nagylelkű – bólogattam, majd elbúcsúztunk.

- Viszlát! – köszöntünk el egyszerre, majd becsuktuk magunk mögött az ajtót, hogy Susie is nyugodtan bemondhassa az unalmast.

A folyósón már alig bírtuk ki nevetés nélkül, megváltás volt, amikor a friss levegőn végre szabadjára engedhettük a felgyülemlett energiáinkat. De Jackson már le is állította a következő taxit.

- Mi a következő célpont? – kapta ki lelkesen a cetlit a kezemből, és bediktálta a címet a sofőrnek.

- Egész belejöttél – kacagtam fel. – Remélem a másik lakás befutó lesz, ha mégsem, akkor is van még másik kettő célpont – vontam vállat.

- Sosem gondoltam, hogy egy ilyen lakásvásárlás lehet ilyen izgalmas. És láttad az arcukat? Istenem, minden pénzt megadtam volna, ha felvettük volna videóra.

- Olyan vagy – csaptam oda a vállára. – Szegény asszony egy hétig fog szenvedni a sokktól, amit kapott.

Ez a vidék már sokkal nyugodtabb volt, és őszintén szólva megnyugtatott, hogy Alex is közel lakik hozzám, pontosan kétutcányira. Bizalommal szálltam ki a kocsiból, és reméltem, hogy itt végre tényleg megtaláltam álmaim új lakását.

- Ez lesz az, meglásd – karolt át. – Amikor én kerestem a tökéletes lakást, legalább húsz házat néztem meg, de végül megtaláltam. Ez pedig nekem tetszik.

- Köszi, hogy itt vagy – nyomtam egy apró puszit az arcára, és már vonszoltam is magammal a ház felé, ahonnan egy idős bácsika jött ki éppen.

Látszólag be akart zárni, de amint meglátott minket, türelmesen várt az ajtóban, és bár látszott rajta, hogy fáradt, sőt… inkább elgyötört, egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.

- Jó napot, Natalie Johnson vagyok – kezdtem bele másodjára is a kis mondókámba. – És a lakás miatt érdeklődnék.

- Oh kedveském, még éppen időben. Én Leo Freemont vagyok – nyúlt a jobbom után az idős bácsika. – Fáradjanak beljebb fiatalok.

A nappali lakályos volt, a falak bézs árnyalatban pompáztak, és volt pár fa bútor is, gondolom ez a házhoz járt. Felfelé egy kacskaringós lépcső vezetett, és azonnal beleszerettem a hálószobába.

Zöld falak, és egy fekete tükör, valamint hozzá passzoló éjjeliszekrény is volt benn. Egy hatalmas ablakkal keretezve ez az egész, melyből tökéletes kilátás nyílt az utca, és a közeli tér felé.

- Ez… ez… csodás – ámuldoztam.

- Köszönöm kedvesem – mosolyodott el elismerően Leo. – Régen az én művem volt, és a gyerekeimnek terveztem, de ők más házat választottak.

- Szeretném megvenni – vágtam rá azonnal.

- Akkor hozom a papírokat kedves – azzal komótos léptekkel indult lefelé, bár féltem, hogy hamarabb lezúg a lépcsőn, minthogy visszatér a szerződéssel.

Szinte ittam a látványt, mindent el akartam raktározni az emlékeztemben. Az egész házat, minden egyes apró részletet, a környéket… Lendületesen megpördültem, Jay ugyanolyan levakarhatatlan vigyorral az arcán figyelt engem.

- Most mi van? – néztem rá kérdőn.

- Mondtam, hogy megtaláljuk – közeledett óvatosan. – Natalie… a végén még ide kell fogadnod, ha hajléktalan leszek – ölelt át.

- El is várom, hogy a biztonsági szolgálat mindig a közelemben legyen – bújtam hozzá olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

A nappali:















A szoba: