Karnyújtásnyira Tőled... - 16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 16. fejit :) Kiderül, Natalie sorsa, és vajon Jackson játszik-e ápolófiút? :P Jó olvasást, a komikat most is várom! Puszi Nektek!


16. fejezet - Zuhanás

- Natalie! – kapott utánam Jackson, de már ő sem tudott megtartani.

Magammal rántva zuhantunk le, miközben nem kis túlzással, lepergett előttem az egész életem. Végiggondolva nem is olyan sok minden történt velem eddig, ami említésre méltó lett volna, de azért nem terveztem a közeljövőben elhalálozni.

Földet érve ugyan megpróbáltam megmozdulni, de éles szúrást éreztem a karomban, és akaratlanul is hangosan felszisszentem. Aztán bevillant, hogy én nem is egyedül fekszem itt, vagyis Jacksont is magammal rántottam. Erőt véve magamon próbáltam felülni, és megtalálni őt.

- Jay, itt vagy? – ültem fel hirtelen.

- Itt, persze – nyögte, miközben közelebb mászott hozzám. – És te? Veled minden rendben? – kérdezte aggódva, de az arcom elárulhatott valamit.

- Fáj a kezem, csak ennyi – feleltem kurtán. – Neked nem lett semmi bajod? Nem fáj semmid?

- Nem, csak a fejem sajog, de túlélem.

Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megszabadult a szürke pólójától, és hirtelen vészesen kevésnek éreztem az oxigént, ami ebben az átkozott lyukban volt. Már reccsent is a könnyű anyag, és átvetve a könyököm alatt, a nyakamnál kötötte össze.

- Mit… mit csinálsz? – néztem felváltva rá, és a karomra.

- Elsősegélyen tanultam, valószínűleg eltört a kezed – tapogatta végig a csont mentén, és rátapintott a fájdalmam forrására.

- Auuuu – kaptam el a kezemet. – Ne kínozz már! – rivalltam rá, miközben egy könnycsepp is legördült a szememből a fájdalomtól.

- Ne haragudj, nem akartam – húzódott el tőlem.

Kínomban azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, aztán találomra kiabálni kezdtem. Jackson szánalmas pillantásokat lövellt felém, úgy tűnt, hogy ő igazán élvezi ezt a helyzetet. Hát én viszont kevésbé, és reménykedve, hogy valaki majd csak észreveszi az eltűnésünk, folytattam a kiabálást.

- Szerintem nem hallják – közölte kiábrándítóan a számomra is nyilvánvaló tényt. – Inkább próbáljunk meg beletörődni, hogy egy darabig itt maradunk. Idővel úgyis feltűnik nekik, hogy kámforrá váltunk.

- Akkor próbáljunk telefonálni – és máris a táskámban kezdtem el kutatni, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. – Itt vagyunk, hahóóó – kiabáltam újra, és ezúttal Jackson is becsatlakozott.

- A fenébe is Jackson! – mordult ránk a pasas, aki közölte pár perccel ezelőtt, hogy legyünk óvatosak. – Nem megmondtam, hogy nézzetek a lábatok alá? És hogy nézel ki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Az osztást nem hagyhatnánk későbbre? – morogta idegesen. – Inkább szedjetek ki innen minket.

A hátralévő időt megpróbáltam a lehető legtávolabb tölteni tőle, egyszerűen nem voltam kíváncsi a magyarázkodására. Csak figyeltem, ahogy pár perc múlva mindenki fölöttünk toporog, és idegesen várja a fejleményeket.

Eszembe jutott, hogy én csak egy ebédre ugrottam ki, meg hogy beugorjak a céghez, ehelyett itt dekkolok, és ha most nem haltam meg, akkor tuti, hogy George fog kinyírni, és az nem lesz szép…

- Natalie – érintette meg a karomat Jackson, majd egy szempillantás alatt a karjaiba kapott –, kiszednek minket, csak maradj nyugton, rendben?

- Jézusom, muszáj így? – sopánkodtam, miközben szorosan hozzábújtam.

Tudtam, hogy vészhelyzet esetén nem állok éppen a helyzet magaslatán, így szorosan simultam hozzá, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Miután leengedték a kötelet, szorosan összehúzta a derekunkon a hurkot.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, de nem sok sikerrel.

Olyan voltam, akár egy kocsonya… mármint remegés szempontjából. Félve nyitottam ki a szememet, de már csak a körülöttem sürgő orvosokat láttam, akik arról faggattak, hogy hol fáj, és van-e gyógyszer allergiám. Ahogy a mentőautó felé haladtunk, Sam is azonnal hozzám rohant.

- Natalie, mi a fene történt?

- Leszakadtunk Jacksonnal – fogtam rövidre, de az arcán megjelenő rémület miatt jobbnak láttam folytatni. – Semmi bajom, csak a kezem… azt hiszem eltörtem.

- Megyek utánad, nem lesz semmi baj – kiabálta még be, mielőtt becsukódott a mentő ajtaja.

Szánalmasnak éreztem az egész helyzetet. Az életem nem hogy jobbá vált volna mióta elhagytam Ryant, inkább rohamosan csúsztam egyre lejjebb. Mostanra rájöttem, hogy még az is hiú remény volt, amikor azt hittem, hogy Jackson és köztem lehetne valami.

- Jól van? – villogtatott előttem valami fényes holmit.

- Ennél jobban nem is lehetnék – morogtam alig hallhatóan, mire a doki csak szolidan elmosolyodott. – Ha elárulná, hogy mi ilyen muris, sokat segítene – dörrentem rá.

- Örüljön, hogy ennyivel megúszta – szorította meg a kezemet. – Lehetett volna ennél rosszabb is, és a barátja is roppant figyelmes volt – tette még hozzá.

Próbáltam nem foglalkozni ezzel a kijelentéssel. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezek után semmi sem lesz köztünk. Nem vágytam semmire sem, csak egy kis nyugalomra, és hogy visszamehessek dolgozni.

A kórházban elsőbbséget élveztem, így rekordidő alatt végeztem minden osztályon, ahol megfordultam. Mint kiderült, a kezem eltört, így begipszelték, és betettek egy szobába megfigyelésre.

- Ha bármire szüksége van, csak nyomja meg ezt a gombot – mosolygott rám a nővér, majd magamra hagyott.

Észre sem vettem, hogy mikor nyomott el az álom. Talán a gyógyszerek hatása volt, de sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, amikor kinyitottam a szemem. A hátam mögül hallottam valami neszelést, de amikor megfordultam, azt kívántam, bár ne tettem volna.

- Végre felkeltél – nevette el magát Jackson. – Bár nem tagadom, igazán édes vagy, ahogy alszol.

- Mit keresel itt? – estem neki, folytatva a házban zajló beszélgetést. – Azt hittem, egy kórházban az a cél, hogy a beteg túlélje a napot, nem pedig az, hogy begolyózzon a nap végére.

- Biztos csak a sok gyógyszer miatt vagy ilyen, nyugi Natalie – csitított, de bennem ettől még inkább felment a pumpa. – Amúgy agyrázkódásom van, és benn tartanak megfigyelésre.

Készültem is visszavágni neki, remélve, hogy végleg a padlóra küldöm, ehelyett azonban jött a következő sorscsapás. Ryan jelent meg az ajtóban, hatalmas vigyorral a képén, és egy hatalmas virágcsokorral a kezében.

- Hallottam mi történt, vagyis Sam mondta – mire ledöbbenten figyeltem, ahogy az ágyam szélére ül. – Azaz ez így nem teljesen igaz… Barbara mondta, akivel Sam beszélt – helyesbített.

Amíg lelkesen magyarázta, hogy elintézte nekem a megbeszéléseket, és a szerződések már mind George asztalán vannak, eszembe jutott egy ritka gonosz terv. Úgy tűnt, Ryan mindeddig észre sem vette, hogy Jacksonnal vagyunk egy szobában, az említett viszont nagyon is tisztában volt vele.

- Mindent köszönök – szorítottam meg a kezét, ő pedig meglepetten nyugtázta a gesztusomat, majd elmosolyodott, és adott egy puszit a kézfejemre.

Egy cseppet sem lepett meg, jól ismertem Ryant, és a határait. Jackson arca egyre inkább árulkodott csalódottságról, mostanra nem volt olyan vicces kedvében, mint pár perce. Végtére is ez volt a célom, de akkor miért nem érzem azt, hogy elégedett vagyok…

- Szerintem, hagylak pihenni – rántott vissza a valóságba Ryan. – Beküldöm Barbarat, hogy meg tudjátok beszélni a teendőket, és ha időm engedi, még beugrok hozzád – ölelt át.

- Várlak, és tényleg köszönöm – kapaszkodtam bele az egyetlen szabad kezemmel, amit még meg tudtam mozdítani.

Kifelé menet vetett egy pillantást az ágyban fekvő Jacksonra, és úgy tűnt, mostanra bevillant neki kicsoda is. Vágott egy fintort, aztán még egy utolsó pillantást vetett felém, és kisétált.

- Nem hiszem el, hogy megbocsátottál ennek a szemétnek – sziszegte dühösen.

- Én meg azt nem hiszem el, hogy képes voltál faképnél hagyni csupán a barátaid miatt – vetettem oda neki.