Karnyújtásnyira Tőled... - 14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 14. fejezetet, mégis időben :D ^^ Remélem mindenki tetszését elnyeri az új rész :) Folytatódik a sztori a lakásvásárlás után... vajon Jackson miért lesz hirtelen fura, és milyen meglepetések várnak még Natalie-ra otthon?! Komikat most is várom, jó olvasást! Puszi Nektek!


14. fejezet - Nincs menekvés?!

- Meg is hoztam a papírokat – jelent meg az ajtóban Leo szuszogva, akár egy maratoni futó. – Elnézést a lassú tempóért kedvesem, de nem vagyok már mai darab – viccelte el a dolgot.

- Semmi baj – mosolyodtam el, majd kibontakoztam Jay ölelő karjaiból.

Leo bácsi ahhoz képest, hogy nem a mi korosztályunk volt, egész jót beszélgetett Jacksonnal, amíg én átfutottam a szerződést. Néha megütötte a fülemet egy-egy kalandokról szóló faggatózás, és nem tagadom, ilyenkor egy picit elkalandoztak a gondolataim a szerződés apróbb pontjairól.

Minden szempontból jónak tűnt a ház, már tényleg csak a végleges válaszom, és egy aláírás hiányzott. Életem egyik legnagyobb döntése volt ez talán, de végül egy laza firkát biggyesztettem a lap aljára, és visszaadtam Leonak.

- Akkor ennyi lenne, azt hiszem – nyújtottam át a szerződést. – A kulcsokért majd még eljövök, gondolom, még van pár elintéznivalója.

- Persze kedveském, egy telefonszámot, ha itt hagyna… – kezdett bele, de beelőzve a gondolatmenetében, leírtam egy üres papír sarkára a számom.

- Hm, egész jól csinálja Leo – kacagott fel Jay a hátam mögött. – Tudja, hogy nekem mennyi idő kellett, mire megkaptam ezt a számsort?

- Ez nem is igaz! – dörrentem rá, de egyből elvörösödtem, amint eszembe jutott, hogy nem is vagyunk egyedül. – Na jó, rögös út volt, de megkaptad, nem?

Több ellentmondást nem tűrve indultunk meg a kijárat felé, majd búcsút vettünk az öreg Leotól. Felmértem a környéket, hogy kb. milyen messzire lehetünk Alex házától, de rövid időn belül inkább úgy döntöttem, hogy sétálnék hazáig.

- Nem lakom messze innen – fordultam Jackson felé, aki éppen a telefonját nyomkodta. – Szerintem nem kell ide taxi.

- Nekem viszont mennem kell, sajnálom Natalie – ölelt át váratlanul. – A bandának valami miatt kellek, de ígérem, hogy hívni foglak, és köszönöm ezt a napot.

- Öh… rendben – válaszoltam kurtán.

Egy ideig figyeltem, ahogy kisétál az utca sarkáig, és fog egy taxit, majd elmegy. Nem tudtam kiigazodni rajta… egészen idáig minden rendben volt. Úgy értem, felszabadultan kerestük a lakásomat, sokat nevettünk, most meg csak úgy eltűnik.

- Minden rendben? – állt meg mellettem Leo.

- Persze, csak halaszthatatlan dolga akadt – erőltettem egy mosolyt az arcomra, amit Leo mosolyogva fogadott.

- Zenészek… ne aggódjon kedves, keresni fogja – azzal magamra maradtam a gondolataimmal.

Hazafelé megpróbáltam elérni Samet, de nem sok sikerrel. Kicsit eltúloztam, hogy közel lakunk, így egy kisebb túrával felérő utat tettem meg hazáig. Szerencsére Alex még nem volt otthon, így nyugodtan szorgoskodhattam.

Elhatároztam, hogy vacsorával fogom meghálálni, amit értem tett. Férfi lévén nem sok konyhai eszközzel rendelkezett, de azért nem panaszkodhat… éhen nem halunk, az már biztos.

Már javában készítettem a húshoz a pácot, amikor neszelést hallottam a bejárati ajtó felől. Úgy saccoltam, hogy Alex munkaideje nemrég járt le, szóval tuti ő jött meg, de nagy meglepetésemre tévedtem. Ryan állt a falnak támaszkodva.

- Hát te? – csúszott ki az első kérdés a számon. – Honnan volt kulcsod? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Az anyukád mondta, hogy itt vagy – fonta keresztbe a karját maga előtt. – Aztán ideadta a kulcsait, hogy nyugodtan látogassalak meg.

Jellemző. Az anyám már megint szamaritánust játszik, csak egy baj van: nem vagyok rászorulva. Gondolatban elszámoltam tízig, majd kifújtam a benn tartott levegőt. Ryan arcán egy halvány mosoly jelent meg, amit nem tudtam mire vélni.

- Most meg mi ilyen mulatságos? – szegeztem neki a kérdést dühösen.

- Ahogy pufogsz – indult meg felém –, mindig is imádtam, ha durcás voltál Natalie, olyan édes ráncok jelentek meg az arcodon – nyúlt az arcom felé, mire elhajoltam.

- Hagyd abba, ne ködösíts!

Valójában fogalmam sem volt, hogy miért zavart annyira a közelsége. Talán nem is vagyok annyira erős még, hogy ki tudjam zárni az életemből. Nyilvánvaló volt, hogy túl sok dolog köt még hozzá, és ezeket a kötelékeket nehéz elszakítani.

- Csak meg akartam köszönni személyesen is, hogy olyan kedves voltál velem. Nem érdemlem meg, téged sem érdemeltelek meg.

- Szuper, elmondtál mindent? – szólaltam meg mogorván. – Tudod, hogy Alex nem fog örülni, ha itt talál téged.

- Tudom, hogy nem bír engem, de nem érdekel a véleménye – tett egy újabb lépést felém, amivel elvágta előlem a menekülési utat. – Meg fogom mutatni neki is, és neked is, hogy megváltoztam.

- Hajrá! De nálam végleg elvágtad magad – fordítottam el az arcom, miközben éreztem a leheletét a bőrömön.

A lábam kezdte felmondani a szolgálatot, és a testem egyértelmű jeleit adta annak, hogy Ryan igenis hatással van rám. Már alig egy hajszál választott el minket egymástól, éreztem az ajkai súrlódását a kulcscsontomnál, amikor végre megjött Alex.

- Hahó, megjöttem – kiabált a konyha felé lelkesen, mire Ryan lemondóan sóhajtott, mint aki elvesztett egy nagy csatát. – Te meg mi a fenét keresel ott? – váltott durva hangnembe.

- Már itt sem vagyok! – emelte fel a kezét. – Látod Alex, nem akarlak bántani, úgyhogy te se emelj rám kezet, rendben?

Alex tekintete kettőnk között járt. Valószínűleg azon filózhatott, hogy most akkor tényleg ne üsse le, és mi történt volna, ha nem jön időben. A francba is… még belegondolni is szar, hogy mi lehetett volna.

- Kotródj innen Ryan, ha jót akarsz magadnak!

- Itt sem vagyok – ütögette vállon, mire Alex arca eltorzult. – Natalie, nem akartalak megijeszteni, majd jelentkezem – intett felém.

Annyira lefagytam, hogy nem tudtam mi lenne a leghelyesebb. Arra eszméltem, hogy Alex karjaiban vagyok, és úgy szorítom magamhoz, mintha ő tartana felszínen. Jó érzés volt, hogy rá mindig számíthattam.

- Mit akart itt? – simított ki egy hajszálat az arcomból.

- Anya küldte – morogtam érzéketlenül. – Azaz ő mondta meg neki, hogy itt vagyok, és odaadta a kulcsát.

Alex egy szót sem szólt, és én tudtam, hogy mit gondol. Jön majd egy újabb hosszú beszélgetés anyával, hogy miért csinálta ezt, és hogy nem érdemes rám erőltetnie a saját akaratát.

Néha azt hiszem, hogy feleslegesen teszi mindezt. Az anyám olyan, akár egy gyerek… az információ egyik fülén be, a másikon ki. Akár a falnak beszélne az ember, de mindegy is.

- Vacsit akartál csinálni? – tolt el magától váratlanul. – Ünneplünk valamit, vagy mi történt?

Egy kósza pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy elmesélem az újdonsült lakásom történetét, de aztán meggondoltam magam. A mai napra mindentől elment a kedvem, egyszerűen csak szerettem volna aludni.

- Semmi nem történt – rántottam meg a vállam. – Szerettelek volna meglepni, ennyi mindössze.

- Köszönöm – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor azt hiszem nincs más hátra, mint hogy együtt fejezzük be.

Újra olyanok voltunk, mint a gyerekek. A konyha inkább hasonlított egy csatatérre, miután befejeztük a vacsorát. Alex elmosogatott, amíg én átnéztem az újságokat, majd elbúcsúztam tőle.

- Én ledőlök szerintem – öleltem meg. – Elfáradtam, hosszú nap volt a mai. Jó éjt Alex!

- Menj csak, neked is jó éjt Natalie!

Szerencsére nem kellett magyarázkodnom, többek között ez is Alex egyik jó tulajdonsága. Vettem egy gyors fürdőt, majd bebújtam a meleg ágyamba, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Csak egy baj volt… Ryan az álmaimban is kísértett, megmérgezett mindent, ami szép volt, akár egy kígyó, úgy kúszott be a legbensőbb tudatomba, ezzel is azt éreztetve, hogy nem tudok tőle elmenekülni.