Karnyújtásnyira Tőled... - 12. fejezet

Sziasztok!

Íme a 12. fejezet, amelyből újabb családi képet kaphatunk, valamint Jackson is visszatér a képbe :) A komikat most is várom, puszi nektek!

12. fejezet: Sérülések

- Szimpatikus ez a kislány – törte meg anya a csendet. – Együtt dolgoztok, vagy még a főiskoláról ismered?

Meglepett anya kérdése, azt hittem, hogy egész úton hallgatni fog. Úgy tűnt, hogy végre képesek leszünk értelmes diskurzust folytatni anélkül, hogy Ryan, vagy az elcseszett életem szóba kerülne.

- A munkatársam, és a legjobb barátnőm is egyben. Képzeld anya… – kezdtem bele elhamarkodottan az újdonsült ötletem ecsetelésébe. – Úgy döntöttem újra beadom a rajzaimat, hátha ezúttal elfogadják.

- Komolyan gondolod? – fordult hátra, és kérdőn meredt rám. – Azt hittem ezt már megbeszéltük… ezzel semmire sem mész.

- Tudom, hogy szerinted hülyeség, de én akkor is megpróbálom – vágtam be a gyerekes durcát. – Lehet, hogy te sose mertél nagyot álmodni, de nekem a rajzolás több mint egyszerű hobbi.

- Ahogy gondolod – fordult vissza, és rám se hederített ettől kezdve.

Inkább Alexet faggatta, hogy megy a vállalkozása. Aztán felhozta a bátyám által is annyira szeretett témát: „Kisfiam, mikor lesz végre egy rendes barátnőd?” Még szerencse, hogy viszonylag mindig gyorsan leszerelte egy „majd meglátjuk anyával”.

Amíg Alex leparkolt a ház előtt, addig anyával bementünk a házba. Látszólag minden nyugodt volt, semmi jele, hogy esetleg Philip itthon lett volna. Persze az egész lakásban érezni lehetett a jelenlétét, a mindent betöltő dohány és pia szag miatt.

- Nem gondoltál még rá, hogy megkéred, odakinn cigizzen? – ültem le a nappaliban, persze a megjegyzésemre csak dühös pillantásokat kaptam.

- Philip itthon van, tudod milyen, ha fáradt és ideges. Ideje, hogy vacsorát készítsek neki – és már indult is a konyha felé.

Anyám sosem volt képes nemet mondani neki, de ugyanígy az apámnak sem. Nem tudtam eldönteni, hogy a veréstől félt, vagy csak annyira megszokta ezt a helyzetet, hogy ez tűnt neki az elfogadott családi képnek.

- Nem gondoltál még rá, hogy elhagyod? – tettem fel neki az oly sokszor elhangzott kérdést, mire Alex is felkapta a fejét, és csak rosszallóan csóválta a fejét.

- Boldog vagyok – kiabált ki a konyhából.

Mindig ez volt a válasz… Boldog vagyok, nekem ez így tökéletes. Csak rossz napja volt, biztos gondok vannak a munkahelyén. Válogatott kifogások, mindössze azért, hogy őt védje… Persze, ez a helyzet csak annak tökéletes, akinek teljesen elment az esze.

- Egyébként megtaláltad a papírokat, amiket a múltkor kerestem? – sétáltam be a konyhába. – Szükségem lenne rájuk, a főnököm leveszi a fejemet.

- Fenn vannak a szobádban, kitettem az ágyadra. Ismered a járást!

Kisétáltam, és az emelet felé vettem az irányt. Mintha lenne okom a félelemre, megszaporáztam a lépteimet, és a legutolsó szoba felé vettem az irányt. Szinte feltéptem az ajtót, aztán gyorsan becsuktam magam után.

Semmi sem változott itt, minden a gyerekkoromra emlékeztetett. Kár, hogy ami másoknak boldog, vidám időszakot jelentett, az számomra gyötrelmes lidércálom volt csupán. A papírok tényleg ott hevertek az ágyon, felkaptam őket, és indultam volna vissza, amikor Philip éppen kitámolygott a fürdőből.

- Szia Philip – torpantam meg egy pillanatra az ajtóban. – Nem is vettük észre, hogy itthon vagy… – és közben próbáltam kikerülni.

- Natalie, hát én hallottam mindent tisztán – állt elém. – Azt hittem megbeszéltük, hogy nem szóltok bele a bátyáddal az életünkbe.

- Élet? Na ne röhögtess Philip. Ezt nevezed te életnek? – horkantam fel, mintha az év poénját hallottam volna.

- Jobb lesz, ha szépen hazamentek – tett felém egy lépést. – És nem avatkoztok bele az életünkbe, értve vagyok?

- Értve – válaszoltam affektálva, mire fenyegetően a magasba emelte a kezét. – Na mi lesz? Üss csak meg Philip, ne legyél gyáva! Garantálom, hogy eltöröm a kezedet, aztán mehetsz rokkant segélyért.

- Azt hiszem, innen átveszem – kapta el Philip kezét Alex. – Ugye meg se fordult a fejedben, hogy kezet emelsz rá? – sziszegte a fogai között. – Mert azt megbántad volna, de nagyon.

- Menjetek a francba – rántotta ki a kezét, és bevágta a szoba ajtaját.

Nem akartam tovább a házban maradni, így kikerülve Alexet lerohantam a lépcsőn, felkaptam a táskámat a kanapéról, és búcsú nélkül rontottam ki a házból. Mérgemben elindultam gyalog hazafelé, mire kapcsoltam, hogy kissé hosszú lenne az út.

- Natalie? – hallottam meg a bátyám hangját. – Mára eleget hősködtél, nem akarom, hogy szétverj valakit te kis kung fu zseni – kuncogott.

- Olyan vagy Alex – dobtam be a táskám, és kis híján fejen találtam vele. – Ne engedd, hogy legközelebb idejöjjek, rendben? – szálltam be a kocsiba.

Mikor végre hazaértünk az új otthonomba, semmi másra nem volt energiám, csak hogy vegyek egy gyors fürdőt, és aztán bedőljek az ágyamba. Szerencsére Alex nem akadékoskodott sokat, hagyta, hogy kipihenjem magam.

Reggel úgy ébredtem, mintha már legalább ezer éves álomban lennék. Nyugodt voltam, végre hosszú idő után először. Lesétáltam a konyhába, ahol Alex nagy meglepetésemre már a reggelin ügyködött.

- Mikor lettél ilyen konyhatündér? – ültem le az asztalhoz.

- Amikor rájöttem, hogy magától nem terem kaja – rakta le elém a szendvicsem és egy pohár narancslevet. – Jó étvágyat hugi – ült le mellém ő is, közben pedig elmerült a reggeli újságban.

Reggeli után elmosogattam, meghálálva a kaját, majd felrohantam, hogy átöltözzek valami tisztességes göncbe. Nem hiszem, hogy George díjazta volna, ha egy topban és apró, szinte semmit sem takaró nadrágban jelennék meg.

Felkaptam egy szoknyát, és egy fekete inget, de még mielőtt a táskába is bepakoltam volna, megakadt a szemem egy sms-en, amit valószínűleg tegnap nem vettem észre. Ryan írt… „Köszönöm, hogy törődtél velem. Ryan.”

Nem is kicsit lepett meg az sms, voltaképpen azt hittem, valami jelentőséget tanúsít majd a gondoskodásomnak, de szerencsére nem így lett. Bedobtam a telefont a táskámba, és leviharzottam a földszintre.

- Elmentem Alex! – kiabáltam neki.

- Rendben, este jövök én is – hangzott a válasz, aztán gyorsan kocsiba pattantam és már úton is voltam az irodába.

A kora reggeli dugón már meg sem lepődtem, bár a venice beach-i kis kiruccanásom után kissé zajos volt nekem ez az egész. Aztán végre megindult a végtelennek tűnő sor, és innentől kezdve minden zökkenőmentesen ment.

Lifttel mentem fel az irodákhoz, és csak remélni mertem, hogy Sam már benn van, de George még mindig késik jó szokásához híven. Nem kellett csalódnom, drága barátnőm már az asztalánál ült, és valamiben nagyon el volt merülve.

- Jó reggelt – dobtam le a táskámat a székemre, és Sam mellé ültem.

- Neked is Natalie – mosolygott az újság mögül. – Nézem a hirdetéseket, gondoltam segítek neked házat találni. Már találtam is párat – tette elém lelkesen az újságot.

- Köszi, szerintem el is nézhetnénk erre a pár helyre meló után, mit szólsz? – vetettem fel az ötletet, amire persze Sam azonnal igent mondott.

- Akkor szerintem nézzük meg az első kettőt, aztán holnapra marad a másik kettő. Mit szólsz hozzá?

- Rendben, most pedig irány a munka – ültem vissza a saját asztalomhoz.

A hatalmas iratkupacra nézve, ami az asztalomon állt úgy ítéltem meg, életfogytig itt fogok dolgozni, és maximum éjfélkor tudok innen kisétálni a takarítókkal. Sam segített, amiben csak tudott.

George szerencsére nem jött be dolgozni ma, ki tudja miért. Kissé megnyugodtam, de azt is tudtam, hogy holnap nem marad el a letolásom. Éppen a fénymásolóval küzdöttem, amikor csörgött a telefon.

- Igen, tessék? – kaptam fel, amint sikerült kihalásznom a táskámból.

- Natalie, te vagy az? Jackson vagyok, csak régen beszéltük… és gondoltam… A fenébe is, csak hallani akartam a hangod, és megkérdezni, ráérsz-e ma.

- Örülök, hogy hívtál Jackson. Az igazság az, hogy délután, ha végzek házakat akartam nézni Sammel, de majd akkor holnap. Mire gondoltál?

- Csak meginnánk valamit, vagy amihez kedved van – jött a válasz, mire azonnal elmosolyodtam.

- Rendben, akkor négy után legyél itt – és lediktáltam neki a címet.

Ebédszünetben elújságoltam Samnek, hogy a mai lakástúra nem fog összejönni, de kárpótolni fogom. A nap gyorsan eltelt, bár nem tagadom, a munka leszívta minden energiámat.

- Na ennyi volt – hajtottam össze az utolsó aktát is. – Én mára feladtam!

- Megértelek, én is még nyomtatok egy szerződést, és már itt sem vagyok – pattant fel az asztaltól, ezzel a hirtelen sebességgel lelökve egy újságot.

Vissza akartam rakni, de megakadt a szemem egy képen, és az aktuális oldalra hajtottam, ahol ez a főcím fogadott: ASHLEY GREEN: MINDIG IS TÖBBEK VOLTUNK EGYMÁSNAK, MINT BARÁTOK!

Nem akartam tovább olvasni, láttam a közös képeket, amiken Jacksonnal volt, és bár semmi közöm sem volt ehhez a sráchoz, mégis szíven ütött. Felkaptam a táskámat, és az újsággal a kezemben elindultam a parkoló felé.

Már a liftben is éreztem a feszültséget, és amikor megláttam, hogy az iroda épülete előtt a falnak támaszkodva ott áll Jackson, még inkább dühös lettem. Viharos tempóban léptem ki a forgóajtón, és azonnal szembetaláltam magam vele.

- Szia Natalie – indult felém mosolyogva, de belé fagyott a szó a tekintetem láttán.

- Te sem vagy más, mint a többiek! – vágtam hozzá az újságot, majd otthagytam, és beszálltam az első taxiba, amit sikerült leintenem.

Már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a kocsimmal, csak egyet akartam... minél gyorsabban eltűnni innen!