Karnyújtásnyira Tőled... - 15. fejezet

Sziasztok!

Íme a 15. fejezet :) Fény derül Jackson különös viselkedésére, és érdekes fordulatok is várhatóak! Jó olvasást, a komikat most is várom! Puszi!


15. fejezet - Léteznek véletlenek?

Reggel úgy ébredtem, mint akit szó szerint fejbe vágtak. Állítom, hogy még egy vízi hulla is jobb színben festett nálam – ezt a következtetést a tükörben látottak alapján vontam le –, így nagy erőfeszítések árán próbáltam életet varázsolni az arcomra, kevés sikerrel.

Kedvetlenül sétáltam le a konyhába, és bár legszívesebben elbújtam volna a világ elől, egy kis hűtőben való kutakodás után egy tál müzli kíséretében leültem az asztalhoz, és vártam a csodát, vagy legalább Alex megjelenését.

- Jó reggelt Natalie – ölelt át váratlanul. – Nekem nem is hagytál abból a csodából? – mutatott a müzlis tálra.

- Neked is jó reggelt Alex – kuncogtam, miközben felé löktem a majdnem teli müzlis dobozt. – Bocsi, hogy tegnap olyan szörnyen viselkedtem.

- Ugyan, Ryan engem is felhúzott – ült le mellém. – Akarod, hogy esetleg ma én vigyelek be melózni?

- Jó lenne, mert a kocsimat a parkolóban hagytam – sütöttem le a szemeimet. – Sam pedig… nem akarom iderángatni.

- Jó, egy szót se többet, beviszlek. Már csak egy valamit nem értek – lapozta az újságot érdektelenül. – Miért hagytad ott a kocsit?

Elgondolkozhattam, hogy melyik tényt közöljem a bátyámmal. Vajon kezdjem ott, hogy egy híres sztárral néztem tegnap lakást, vagy rögtön azzal, hogy a venice beach-i kiruccanásom óta ismerjük egymást.

- Lakást néztem – válaszoltam tömören, remélve, hogy nem kell több kérdésre válaszolnom.

- Lakást? Nem érzed itt jól magad?

- Dehogynem, viszont nem élhetek itt örökké – sóhajtottam lemondóan. – Mindig is hálás leszek, amiért befogadtál, de egyszer élnem kell a saját életem.

- Megértem, na és merre van a lakás? Gondolom, sikerült találni valamit, nem?

Elmeséltem neki mindent, hogy az utolsó pillanatban bukkantam rá a házra, ami ha úgy vesszük, nincs is olyan messze tőle, úgyhogy sokszor átjöhet majd. Aztán mind a ketten felmentünk a szobáinkba, hogy átöltözzünk.

- Indulhatunk? – kiabált be a fürdőbe Alex.

- Aha, máris megyek – szóltam vissza, majd felkaptam a rajzaimat, és gondosan beleraktam a táskámba őket.

Alexet már útközben is hívták, pedig általában ő az első, aki benn van a cégnél. Amint leparkoltunk, csak intettem neki, és egy puszit adtam az arcára. A tornádó hozzám képest semmi volt, amikor megláttam, hogy George is felfelé igyekszik.

- Gyorsan! Gyere, gyere – állta el az utat Sam, ahogy beléptem.

Pont még annyi időm volt, hogy leüljek az asztalomhoz, és úgy tegyek, mintha épp egy rém fontos aktát nyálaznék át már legalább negyed órája. George morgása már messziről hallatszódott, és amint meglátott, csak intett, hogy menjek az irodájába.

- Sok szerencsét – suttogta Sam, miközben elhaladt mellettem.

Valóban szükségem volt a szerencsére, főleg hogy a jelek nem éppen azt mutatták, hogy George olyan hű de remek kedvében van. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak vártam a hosszas monológot.

- Natalie – kezdett bele George –, kíváncsi vagyok, milyen indokod van arra, hogy ilyen sokáig távol voltál – meredt rám kérdőn.

- Beteg voltam – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, bár ha George helyében lettem volna, én sem hittem volna el. – De ígérem…

- Elég is, nem kell a magyarázkodás! – dörrent rám, mire egyből elhallgattam. – Az a fontos, hogy visszajöttél, és teljes bedobással fogsz dolgozni mától. Van egy új projekt, amit rád akarok bízni.

- Rám? – néztem rá értetlenkedve.

Mióta itt dolgozom, egyszer sem kaptam tőle sem egy elismerő szót, sem egy árva köszönömöt. Sőt… az is maga a csoda volt, hogyha egyáltalán említésre méltatott valakit, nem hogy megbízzon valamivel.

- Igen, át kell menned az Univision-hoz, ahol adnak majd pár szerződést. Ebédidő után nyugodtan el is mehetsz, megbeszéltük?

Először szóhoz se tudtam jutni, csak egy ügyefogyott bólintásra futotta tőlem. Mikor tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel George ugyanarról a cégről beszél, ahol Ryan is dolgozik, majdnem megállt bennem az ütő.

Szerencsémre viszont nem Ryan volt az összekötő ember, hanem valami Barbara. Ezt még tekinthettem szerencsés jelnek, azt viszont nem, hogy máskor is kénytelen leszek elmenni majd a céghez. Falfehéren sétáltam ki az irodából, Sam máris rohant hozzám, hogy kifaggasson.

- Mi történt? Mi a baj? – nézett rám aggódó szemekkel.

- George megbízott egy új munkával, és ki kell mennem az Univision-hoz – vázoltam a helyzetet. – A baj csak az, hogy Ryan is ott dolgozik Sam! Érted?

- De vele kell találkoznod? Mert szívesen elkísérlek, ha gondolod – ajánlkozott fel készségesen. – Nem hagyom, hogy az a szemét kikészítsen.

- Köszönöm – szorítottam meg a kezét. – Nem vele kell találkoznom, de mégis tartok tőle, hogy összefutunk.

- Majd ebédnél megdumáljuk, rendben? – ült vissza a helyére.

Igaza is volt, hiszen nem azért járunk dolgozni, hogy kokettáljunk egymással, így én is belemerültem a munkába. George még egyszer behívott az irodájába, hogy újabb halom szerződéssel „ajándékozzon” meg, ebédidőig azonban már minden a megszokott módon történt.

Sam energikusan indult el a lift felé, engem is magával rángatva. Megvártuk, amíg a főnökeink is leléptek, aztán mi is a kedvenc éttermünk felé vettük az irányt. A nap hétágra sütött, öröm volt egy kicsit kiszabadulni a fülledt épületből.

- És most mesélj, milyen volt a randi tegnap? – karolt belém Sam, miközben átvágtunk az úttesten.

- Képzeld, tegnap sikerült lakást szereznem, és Jacksonnal töltöttük az egész napot – újságoltam lelkesen. – Bár elég hamar le kellett lépnie, de az együtt töltött idő volt a lényeg.

- Szuper, bár meg kell, mondjam, annak egyáltalán nem örülök, hogy elköltözöl a cuki bátyádtól – húzta el a száját. – Hogy fogok én vele így összejönni?

- Ugyan Sam – legyintettem –, majd kiokoskodjuk, és egyébként nem is lakom túl messze tőle, szóval majd átruccanunk hozzá.

- Szuper, akkor még semmi sincs veszve – de a tekintete már régen más felé járt, ezzel elvonva az én figyelmem is.

Nem is olyan messze tőlünk egy csomó, őrjöngő tini ugrándozott. Értetlenül néztünk egymásra, és átadva magunkat a kíváncsiságnak, mi is a tömeg felé indultunk. A régi ház belsejéből zene hallatszott, de ez még nem adott magyarázatot arra, hogy miért van itt ez a rengeteg ember.

- Bocsi, de mi folyik itt? – veregette vállon az egyik lányt Sam, aki úgy meredt ránk, mintha arra nem tudtunk volna válaszolni, hogy hívnak minket.

- Itt a 100 Monkey’s, klipet forgatják – azzal ügyet sem vetve ránk, próbált közelebb férkőzni a házhoz.

A szívem egyből meglendült, Jackson a közelemben volt, és én még csak nem is tudtam róla. Sam azonnal átvette az irányítást, és megpróbált utat törni magunknak, hogy mi is lássunk valamit a történtekből.

Odabenn rengeteg kamera és ember rohangált fel-alá. Inkább hasonlított az egész egy hangyabolyra, amelyik totálisan felbolydult. A tekintetem minden percben Jacksont kereste, de egyelőre nem láttam senkit, csak a banda többi tagját.

- Látod már? – pipiskedett Sam.

Már szóra akartam nyitni a számat, hogy nem, de abban a pillanatban előjött egy másik pasival a nyomában, aki láthatóan instrukciókat adott neki. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, ő pedig elindult kifelé a sikítozó tömegbe.

- Natalie, hát te? – ölelt át szorosan.

- Itt dolgozom – vontam meg a vállam. – Nem is mondtad, hogy a közelben fogtok forgatni – toltam el magamtól, miközben kézen fogott, és a ház irányába indultunk.

- Én is csak ma reggel tudtam meg – terelte a témát, és megpróbált egy csendesebb helyre húzódni.

Útközben minden tekintet ránk szegeződött, és a zenész társai is jócskán végigmértek engem, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy követtem őt a labirintosnak tűnő díszletek között, kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.

- Jackson! – szólt utánunk egy férfi. – Hátul vigyázzatok, az épület elég labilis – figyelmeztetett, aztán el is tűnt a látóteremből.

Sietve rohantam Jay után, aki akár az űzött vad, úgy próbált szabadulni a mi kis közönségünktől. Egy félreeső kis szobában pihentünk meg, ami régen valószínűleg valami nappali féleség lehetett.

- Ne haragudj, de nem szeretem, ha társaságunk van – közeledett felém.

- Semmi baj – pislogtam zavartan. – Én csak azt nem értem, hogy miért ilyenek velem? Mármint… csak a vak nem látja, hogy nem kedvelnek.

- Nem ismernek még eléggé, és úgy gondolják, hogy nem illünk össze – közölte hidegen. – Persze én nem így gondolom – tette hozzá.

- Ezért tűntél el tegnap olyan hirtelen, ugye? – estem neki, és hirtelen sokkal inkább hangzott számonkérésnek a dolog, mint kérdésnek.

Nem szólt egy szót sem. Valószínűleg nem tudott volna semmit sem mondani, amivel megcáfolja a nyilvánvalót. Ott hagyott, mert a barátai úgy akarták. Dühösen indultam el az ajtó felé, amikor a padló megreccsent, és már csak azt éreztem, hogy nincs biztos talaj a lábam alatt.