Karnyújtásnyira Tőled... - 17. fejezet

Sziasztok!

Fenn is a 17. fejezet! Kiderül, vajon Natalie meddig bírja a civakodást Jacksonnal :) Jó olvasást, a komikat pedig várom! Puszi!


17. fejezet - Civakodás

Mielőtt még újra egymás fejéhez vághattunk volna bármit, az ajtóban megjelent Jay zenekara, és belénk fojtották a szavakat. A hirtelen támadt csend, amely ránk borult, roppant módon zavaró volt, de a srácok, mintha mi sem történ volna, elkezdték faggatni őt – engem figyelembe sem véve – a baleset körülményeiről, és már a bú felejtő partit is szervezgetni kezdték.

- Ne lógasd már az orrod – boxolt bele a vállába Ben. – Majd elmegyünk egy jó kis klubba, és felszedünk pár nőt.

Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy ezt hallanom kellett, reflexszerűen forgattam meg a szemeimet. A fiúk viszont roppantul élvezték a helyzetet, még pár lesajnáló pillantást is kaptam, amire legszívesebben úgy reagáltam volna, hogy kapnak egy-egy pofont. Fejben el is terveztem, hogy Bennel kezdem a sort, ugyanis sejtettem, hogy ő volt a felbujtó.

- Megkérdeztem a dokit, és azt mondta, ha jobban leszel, holnap haza jöhetsz! Nem kell sokáig elviselned ezt a poklot – és a hangsúly természetesen a poklon volt.

Kezdett elég kellemetlen lenni a helyzet, így fogtam magam, és kisétáltam a folyósóra az ajtó előtt álldogáló biztonságiakat megkerülve. Kis bolyongás után rájöttem, hogy fogalmam sincs merre vagyok, és ha ebben az életben még vissza akarok találni a szobába, és nem a szertárban meghalni, akkor kerítenem kell valakit, aki segít.

Ilyenkor egy árva lélek sem járkál erre, vagy mi van? – morgolódtam félig hangosan, de gyorsan lehalkítottam magam. Még csak az hiányzott volna, hogy egyenesen a dilisek közé importáljanak. Kezdtem feladni a reményt, amikor a végeláthatatlan hosszúságú folyósón megláttam egy ismerős alakot.

- Sam! – kiabáltam neki, még én is tisztán hallottam a hangomban rejlő hisztéria kezdeti jeleit. – De jó, hogy bejöttél – borultam a nyakába, amint belátható közelségbe kerültünk.

- Natalie, neked meg mi bajod? – ölelt meg. – Te reszketsz, mint a nyárfalevél, és a szobádban sem találtalak, csak pár idiótán vigyorgó pasast Jackson mellett.

- Féltem, hogy egy szertárban fogok meghalni öregen, és szenilisen – motyogtam, miközben belekarolva elindultunk a kórterem felé.

- Aha… Szóval azt hitted, hogy megúszod majd az idősek otthonában folyó kő-papír-olló játékokat? – kuncogott.

- Semmi pénzért – nevettem el magam.

Szerencsére a fiúk elmentek mire mi visszaértünk, már csak az orvost találtuk ott, aki vizsgálatokat csinált éppen, és elmondta Jacksonnak is, amit Ben már készségesen közölt vele. Sam segített levenni a köntösömet, és nagy meglepetésemre behozta a rajzcuccaimat, meg pár dolgot, amire szükségem lehet.

- Köszönöm, hogy gondoltál rám – sóhajtottam, mikor végre újra az ágyban voltam, és tudtam figyelni arra, amit Sam mond. – Ne akadj ki nagyon, de itt volt Ryan.

- Mit keresett itt? – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Ez a pasi keresi a bajt, ez biztos… mit mondott? – halkította le magát, mikor az orvos szúrós pillantásokat lövellt felénk.

- Közölte, hogy Barbara informálta arról, hogy benn vagyok, és hogy a szerződések mind ott vannak George asztalán.

- Remélem elhajtottad. Nem hiányzik, hogy állandó látogatód legyen – mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.

Nem volt időm megválaszolni a kérdését, mert Jay horkantása egyből megválaszolta helyettem is … Sam pedig szemrehányó pillantások tömkelegét lövellte felém, én meg legszívesebben elsüllyedtem volna az ággyal együtt. Mégsem előtte kéne elmondanom, hogy féltékennyé akartam tenni…

- Jól esett, hogy foglalkozik velem – nyögtem ki a gyenge magyarázatot. – Hálás vagyok neki, hogy elintézett mindent, na.

- Aztán ne panaszkodj nekem, hogy segítsek – vonta meg a vállát, és láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolta.

Elképzelni sem tudtam az életem a barátsága nélkül. Ha ő nem lett volna mellettem az elmúlt időszakban, valószínűleg semmi esélyem nem lett volna arra, hogy ép ésszel magam mögött hagyjam az eddigi életem. Ha jól bele gondolok, csak Alex volt ott ebben a nehéz időszakban.

- Ne haragudj – hajtottam le a fejem. – Bosszúhadjáratot akartam, és Ryan volt a megfelelő személy erre, és nagyon-nagyon sajnálom. Nem akarlak elveszíteni – hadartam egyszerre, elharapva a szavakat.

- Jó, semmi baj – csitított, bár először nem értettem miért.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a szokottnál hisztérikusabban reagálok minden egyes, számomra nem tetsző szituációban, és kezdtem még magamtól is megijedni. Talán nem is álltam olyan messze attól a ténytől, hogy az elmeosztályra kéne kerülnöm. A délutános nővér mentette meg a helyzetet, és valószínűleg egy életre hálás leszek neki ezért.

- Vége a látogatásnak kisasszony – mosolygott kedvesen. – De holnap visszajöhet a barátnőjéhez, ígérem.

Gyors búcsúzkodás után, Sam magamra hagyott Jacksonnal. Valahol féltem attól, hogy mi lesz, ha kettesben maradunk. Most sem tudtam volna egy értelmes, vagy kedves mondatot kinyögni, így csak bámultam a falat, vagy ha éppen meguntam a pókhálókkal való szemezést, a kórház parkjában járattam a szemem a padokon üldögélő betegeken.

Találomra kaptam fel a rajzlapot és a ceruzámat, majd rajzolni kezdtem. A vonalak lassan kezdtek körvonalazódni, és már nem csak a fejemben láttam a képet, amit meg akartam mutatni másoknak is. Határozott mozdulatokkal kontúroztam, élesítettem az eddig halvány vonalakat, amikor ismét feltűnt a nővér a szokásos gyógyszerekkel.

Elsüllyesztettem a rajzot a mappámban, és kelletlenül ugyan, de végül bevettem a gyógyszereimet. Mivel nem járok minden nap kórházakba, így megkérdeztem, hogy merre találom a fürdőt, de a nővér egykedvűen felvilágosított, hogy az ilyen típusú kórtermekhez jár saját is.

- Korán le szeretnél feküdni? – ült fel az ágyban Jay, amíg én egy törülközőt, és a fogkefém szedtem elő a táskából.

- Csak fel akarok frissülni – indultam el a fürdő felé. – És nem szeretnék kellemetlen meglepetéssel találkozni, úgyhogy lehetőleg ne is próbálkozz – vetettem neki oda a vállam felett, amit egy huncut vigyorral nyugtázott.

A biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót, esküszöm, mintha csak gondoltak volna a helyzet pikantériájára. Villámgyorsan szabadultam meg a kórházi hálóingtől, majd hanyagul a földre hajítottam, és a tus alá lépve azonnal megnyitottam a meleg vizet. Jól esett felfrissülni, a teljes ellazulásból az ajtón való kopogtatás riasztott fel, és nem volt nehéz kitalálni, hogy ki van a másik oldalon.

- Minden rendben? – hallottam a feszült hangot az ajtó túloldaláról. – Elég régóta benn vagy már, rosszul vagy Natalie?

- Nem, semmi baj – morogtam, és elzártam a csapot.

Átöltöztem a saját pizsamámba, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Meglepetésemre Jay rendíthetetlenül álldogált az ajtóban, és megingathatatlanul bámulta az arcomat, mintha bármit is le tudna olvasni a tekintetemből. Ledobtam a cuccaim az ágyra, és bekapcsoltam a tévét, ha már ilyen szuper szobát kaptunk, hát használjuk ki rendesen a lehetőségeket.

- Biztos, hogy nem akarsz higgadtan beszélni a történtekről? – ült az ágyam szélére, mire azonnal elkaptam a fejem a bugyuta vígjátékról.

- Fáradt vagyok, nem akarok veszekedni – kezdtem bele az idáig jól bevált szövegbe, de látszólag őt ez egyáltalán nem hatotta meg. – Figyelj, nem haragszom rád, amiért a barátaidnak hiszel, csak azt hittem, hogy ez más lesz.

- De nem is hagytad, hogy megmagyarázzam neked – mentegetőzött, és én már előre tudtam, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkimenetele. – Ha meg tudnál bocsátani, ígérem, hogy jóváteszem – suttogta.

- Megbocsátok, de zárjuk le a témát, jó?

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – állt fel váratlanul mellőlem. – Azért mondod, hogy lerázhass, csak hogy békén hagyjalak végre – vagdalkozott a szavakkal, amik valóban igazak voltak, mégis fájdalmat okoztak.

Hátat fordítottam neki, és úgy tettem akár egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha nem veszi figyelembe a problémát, talán nem is létezik. Egy ideig csendben hallgattam, ahogy ő is lefürdik, majd visszasétál a saját ágyához és kikapcsolja a tévét. Szólni szerettem volna, de nem volt hozzá elég bátorságom. Igen, gyáva voltam.

Furcsa álmom volt. Tisztában voltam vele, hogy álmodom, hiszen az apám már rég elhagyott minket, és csakis itt kísértett az emléke. Újra az a törékeny, könnyű préda voltam, akin uralkodhatott. Próbáltam menekülni a szobánkba, de hiába kiabáltam, hogy valaki segítsen… senki sem jött.

- Natalie, ébredj – szólongatott egy ismerős hang, és bár nagyon távolról hallottam, apám üvöltése sokkal inkább elnyomta őt. – Hallod, ébredj fel! – próbálkozott tovább, én pedig hallgattam rá.

Izzadtságban úszva ébredtem fel, és a riadt arcot vágó Jacksonra lettem először figyelmes. Mire felfogtam, hogy nincs semmi baj, és tényleg csak egyedül vagyunk a szobában, nagy levegőket véve borultam a nyakába, és elkezdtem keservesen bőgni. Ő pedig csak hagyta, hogy kiadjam magamból a feszültséget.

- Bocsáss meg – szipogtam, és eltoltam magamtól. – Nem szoktam ennyire kiborulni, csak ez a mai nap kihozta belőlem – kezdtem el érvelni, pedig igazából semmi szükség sem lett volna rá.

- Ugyan, csak egy rossz álom volt – simított ki egy hajtincset az arcomból, minek hatására kellemes borzongás járta át minden porcikámat. – Nyugodj meg, és próbálj visszaaludni, én itt leszek.

Annyira megnyugtatott a hangja. Az arca vészesen közeledett az enyém felé, ahogy az ajkai is. Istenem, meg akart csókolni, és ha nem akartam magamat becsapni, én is vágytam rá ugyanannyira. Sőt, talán még annál is jobban. Lehunytam a szemem, és remélve, hogy nem éppen most csinálok magamból ügyeletes marhát, vártam, hogy megtegye az első lépést…