Karnyújtásnyira Tőled... - 11. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 11. fejezetet is! Elhavazódtam, és sajna nem jött hamarabb :( Meglátjuk hogyan is alakul még ez a nap... Jó olvasást, és a komikat várom! Puszi!


11. fejezet - Egyenes út a pokolba

- Szóval a randi egyszerűen tökéletes volt. Tom átjött segíteni délután, aztán pedig nem sokkal később Jackson is megjelent – ecseteltem az eseményeket lelkesen. – A vacsorából végül semmi se lett, de hozott pizzát, és ez így is remek volt – vigyorogtam.

- Na és? Mi volt még? – bökött meg. – Ki vele Natalie, egy árva részletet se merj elhallgatni, mert rájövök!

- Hát megcsókolt – adtam meg magam.

- Éljen! Jaj de édes – ujjongott Sam, de kicsit lenémította magát, amikor furcsán néztek ránk az emberek. – Milyen volt? Jaj Natalie, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled.

- Nyugi Sam, mindent elmesélek. De őszintén… szerinted mégis milyen lehetett? – eresztettem meg egy sokat sejtető ezer wattos vigyort. – Csak az a gond, hogy azóta nem beszéltünk.

- Biztos fog jelentkezni. Tudja egyáltalán, hogy nem is Venice Beachen laksz? Mert ha nem, akkor gondok lehetnek.

- Megmondtam, hogy Los Angelesben élek. Tudja, hogy csak Ryan miatt menekültem el egy kicsit. Igazából mindent elmeséltem neki – sóhajtottam, és megvártam, amíg Steve kihozta a rendelést, majd folytattam. – Elmondtam, hogy Ryan vert.

- Erre ő?

- Megértő volt, és azt mondta, hogy Ryan többet is megérdemelt volna azon az estén tőle, mint amit kapott.

- Hát igaza is van – rántotta meg a vállát. – Na de vidámabb téma. Jöhetek én, és a magánéletem. Mi a helyzet a bátyáddal? – vonta fel a szemöldökét. – Facér? Vagy esélytelen, hogy megszerezzem?

- Sam, ő a bátyám, ne beszélj úgy róla, mint egy prédáról – nevettem fel. – Amúgy legjobb tudomásom szerint nincs barátnője. Viszont nagyon régen beszéltünk, szóval ki kell puhatolnom.

- Ne haragudj, de ha egyszer olyan helyes meg minden. Még Tom barátodnál is sokkal jobban néz ki. Azt hiszem, gyakori vendég leszek nálatok.

És Samanthát ismerve ez valóban így is lesz. Nem bántam, hiszen Alex mellé keresve se találtam volna jobb partnert, mint ő. Őszinte, kedves, és ha egyszer szerelmes odaadó. Már csak a bátyámat kéne megpuhítani.

- És a meló? Mi volt, amíg nem voltam?

- Szerinted? George semmit sem változott, ugyanolyan idegbeteg állat, mint volt. Folyton csak arról magyaráz, hogy a mi érdekünkben hajt minket, de tudod ki az, aki ezt elhiszi neki?

- Mit szólt, hogy ennyi ideig nem voltam? Gondolom hatszor elátkozott, és valami nagyszabású munkával fog megbízni, amitől nem szabadulok egyhamar – kanalaztam fel az utolsó falat fagyim.

- Nem tudom, azt mondta, hogy majd megbeszélitek. Nyugi, szerintem semmi komoly nem lesz, csak egy kis szidás, aztán utadra enged.

- Pont ettől tartok, hogy az utamra enged… Amíg a nyaralóban voltam, elhatároztam, hogy megpróbálom újra leadni a rajzaimat. Mit szólsz?

- Ez csodás ötlet, én imádom a rajzaid. Biztos lesz valaki, aki támogatni fog ebben, majd segítek én is, ígérem – emelte fel a kezét.

- Köszi Sam. Ha nem nagy gond neked, nem jönnél el velem Ryanhez? Alex majdnem minden cuccom elhozta, egyedül csak a rajzcuccaim maradtak ott.

- Ha megengeded, hogy szétverjem, akkor szívesen. Amúgy pedig szívesen elmegyek, összerámolunk, aztán hazaviszlek a cuki bátyádhoz.

Kifizettük a számlát, és már útban is voltunk Ryan lakása felé. Elkapott a nosztalgia, mintha csak egy nehéz nap után hazafelé tartanék. Egész úton merengtem, Sam pedig nem akart megzavarni.

Amikor megjöttünk, csak gépiesen kiszálltam a kocsiból, és elindultam a ház felé, ellenőrizve a garázst, hogy itthon van-e Ryan. Szerencsére a kocsit elvitte, szóval valószínűleg dolgozik.

- Mehetünk? – karolt belém Sam.

- Aha, úgy tűnik nincs itthon – azzal elővettem a táskából a kulcsaim.

A házban minden be volt sötétítve, a konyhaasztalon legalább tizenöt üveg felbontott sör, romlott kaja, amihez már senki sem nyúlt. Egyszerűen szörnyű volt nézni, hogy mit művel magával.

- Te meg mit csinálsz? – kapott a kezem után Sam, amikor össze akartam szedni az üres üvegeket.

- Kidobom ezeket. Mégis mit gondoltál, hogy megiszom? Sosem szerettem, ha az üres üvegeket kint hagyja.

- Natalie, te már nem tartozol felelősséggel iránta – csóválta rosszallóan a fejét. – Ő választotta ezt a megoldást.

- Tudom, de akkor is… csak nem akarom, hogy megfulladjon a szemétben. Segítenél megkeresni addig a vázlataim?

- Rendben, de mosogatásról ne is álmodj, értve vagyok? – azzal a szoba felé indult.

Amint eltűnt a folyósón, azonnal felkapkodtam az összes pizzás dobozt, és a sörös üvegekkel együtt egy hatalmas zsákba dobtam. Letöröltem az asztalt, és felsöpörtem a konyhában.

Ha nem féltem volna attól, hogy Sam lefejez, vagy hogy Ryan hazajön, talán még főztem is volna neki valamit, de inkább nem tettem. Tárcsáztam egy éttermet, és rendeltem neki kaját estére.

Bementem a szobába, hogy segítsek Samnek megtalálni a cuccaim, de ami odabenn fogadott, az még annál is jobban elborzasztott. Büdös volt, és semmi fény, szegény Sam is befogott orral mászkált a szobában.

- Nem tudom, hogy voltál képes vele élni! – hadonászott. – Már akkor is ilyen trehány volt? – emelt fel egy alsógatyát, amely az útját keresztezte.

- Dehogyis, sose hagytam volna – majd egy mozdulattal átvágtam a szobán, és felhúztam a reluxát, és ablakot nyitottam. – Na, így mindjárt jobb – vettem egy mély levegőt. – Most pedig lehúzom ezt az átkozott ágyneműt.

- Hatalmas szíved van csajszi – támaszkodott Sam az ajtófélfának. – Ryan meg sem érdemelt téged.

Inkább nem is kommentáltam az egészet, tudtam, hogy igaza van. Lerángattam a koszos ágyneműt, és beindítottam egy mosást. Felkaptam az összepakolt cuccaim, és egy fehér lapra írni kezdtem.

Ryan!

Itt voltam a lakásban a rajzaimért. Kicsit összepakoltam, beindítottam egy mosást is, meg rendeltem kaját. Este hat után hozzák is, úgyhogy ha lehet ne ordítsd le a futárt.

Natalie

- Köszönő levelet nem akarsz neki írni??? – hurrogott le Sam. – Na, eleget voltunk itt, menjünk – kapott a kezem után, és kirángatott a lakásból.

Kidobtam a konténerbe a szemetet, majd szó nélkül visszaültem a kocsiba Sam mellé. Megrovó pillantásokat kaptam csak tőle, de ő nem értheti milyen ez. Azt hiszem anyám teljesen elrontott.

- Tudom, hogy haragszol rám Sam, de nem bírom nézni, amit magával művel.

- Nem haragszom, csak nem értelek. De ki fogsz gyógyulni ebből a hülyeségből, meglásd.

- Visszatalálsz hozzánk? – kuncogtam, amint észrevettem, hogy nagyon figyeli a táblákat, merre is forduljon.

- Naná, hogy vissza – vágta rá azonnal, de közben már kotorta is elő a cetlit, amin a címünk volt. – De egy kis segítség sose árt.

Nagy meglepetésemre anya már megint az ajtóban állt, ezúttal azonban Alex is mellette volt. Láthatóan éppen búcsúzkodtak, szóval ez már jó jel. Magabiztosan szálltunk ki a kocsiból, és feléjük vettük az irányt.

- Mész is anya? – na nem mintha nem örültem volna neki. – Szeretném előtte még bemutatni a barátnőmet, Samet – fordultam felé. – Sam, ő itt az anyám.

- Igen, hazamegyek – vágta rá ridegen. – Itt nem szívesen látott személy vagyok, egyébként pedig örültem – biccentett Sam felé. – A nevem Barbara.

Mind összenéztünk ezen a kijelentésén. Szörnyű, hogy ezek után még azt hiszi, hogy ő a sértett fél. Hiába, az anyám sosem fog megváltozni. Jobbnak láttam, ha igyekszem valahogy kiengesztelni.

- Mi lenne, ha én is veletek mennék?

- Haza? – nézett rám meglepetten anya. – Biztos vagy benne?

- Aha, hazakísérlek – bólogattam. – Alex is jön, nem? Régen jártam otthon, most baj, hogy szeretnék elmenni?

- Nem, örülök neki – és apró nevetőráncok jelentek meg az arcán, a vonásai is egész megenyhültek.

Elbúcsúztunk Samtől, és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk benn. Mindent megköszöntem neki, majd beültem Alex kocsijába. Már előre rettegtem mi lesz, ha otthon találkozunk Philip-el, anyám pasijával…