Karnyújtásnyira Tőled... - 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejit is, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, és kárpótollak benneteket az első, kevésbé jól sikerült randival :P Jó olvasást, a komikat most is várom :) Puszi


8. fejezet: Az első randi második felvonása

Leültem az egyik székre, és az asztalterítővel kezdtem babrálni. Kihoztam magammal a rajzaim is, és egész belefeledkeztem a rajzolásba. Kezdett hűvös lenni, így a szobába indultam egy kardigánért.

A verandáról topogás hallatszott, én pedig azonnal az ablakhoz rohantam. Érdekes látvány fogadott, amikor megláttam Jacksont fel-alá járkálni egy dobozzal a kezében, látszólag valamit mormolt magában.

Elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy ő is ugyanannyira zavarban van, mint én. Nem akartam tovább váratni, a végén még nagy zavarában eliszkol a randink előtt. Ő is pont ugyanabban a pillanatban határozta el magát, amikor én is ajtót nyitottam.

- Szia – köszöntünk egyszerre egymásnak, mire azonnal felnevettünk.

- Megjöttem – közölte a nyilvánvalót, közben lecövekelt előttem.

- Azt látom – kuncogtam. – Szerintem menjünk be, mert van egy olyan sejtésem, hogy a gombás ravioli nem készül el varázsütésre.

- Hát, az az igazság, hogy kicsit keresztülhúztam Tom számításait – mutatott az asztalon pihenő dobozra. – Hoztam pizzát, ugyanis nem vagyok valami nagy szakács.

- Oh, semmi baj – indultam el a konyha felé. – Akkor én csak az italokat hozom ki. Segítesz? – kiabáltam ki neki.

- Persze.

Furcsa volt, ahogy a szobában járkált, pedig az ember azt gondolná, hogy egy ilyen ember maximum akkor jön el hozzá, ha nyer a lottón. Eszembe jutott a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal című film, meglátjuk a mi randinkból mi sül ki.

Miután mindent kivittünk a verandára, leültünk egymással szemben, és csak figyeltük a másikat. Kezdett kicsit zavaró lenni, mert Jackson tekintetében volt valami, amivel pillanatok alatt letaglózott.

- Kicsit izgatott vagyok – törtem meg a csendet. – Régen volt már ilyen első randi feelingem.

- Hát én sem mostanában csináltam, de remekül állod a sarat.

- Köszi, de akkor miért érzem magam mégis úgy, mint egy hülye csitri, aki nem tudja, mit mondjon?

- Ne úgy tekints rám, mintha egy sztár lennék, inkább úgy, mint egy átlagos pasira. Menni fog?

Végtére is igaza lehetett, nem kizárt, hogy az is zavar, ő nem éppen egy átlagember. De mégis annyira nehéz rá másként tekinteni. Aztán próbáltam előkutatni az első találkozásunkkor eluralkodó érzéseim.

Eszembe jutott, amikor először találtam meg a tekintetét a színpadon, és úgy éreztem, hogy nem tudok elszakadni tőle. Azt a mosolyt, ami akkor jelent meg az arcán, amikor felém fordult a bárnál.

- Menni fog – mosolyogtam rá biztatóan. – Most pedig mivel a raviolinak lőttek, együk meg a pizzát, rendben?

- Már farkaséhes vagyok amúgy is – emelte fel a doboz fedelét. – Nem igazán tudtam, hogy mit szeretsz, de remélem a sonkás pizza jó lesz.

- Imádom, nem tévedtél – nyúltam rögtön az első szelet után, és a tányéromra raktam.

Két falat között azon merengtem, hogy esetleg mi lett volna, ha mi a konyhában kötünk ki. Talán mégis jobb volt így, hogy Jackson előre látta a konyhai atomcsapás eljövetelét és mindenre gondolt.

- Jól gondolom, hogy nem vagy egy szakács típus? – kortyoltam bele a borba. – Már csak azért, mert úgy tűnik, messziről kerülöd a konyhát.

- Lebuktam, tényleg nem vagyok valami nagy séf. Első, és egyben utolsó élményem a konyhával kapcsolatban, amikor egy egyszerű rántottát is odaégettem.

- Huh, az igen. Az én első konyhai kalandom a forralt tej készítésének elsajátítása – kuncogtam. – Nagyon büszke voltam magamra, és rohantam is apának elújságolni.

- Macskabenzin? Te már ilyen korán azzal kezdted?

- Micsoda? – pislogtam rá értetlenül, közben küszködtem a kitörni készülő nevetésemmel. – Nem igazán értem miről beszélsz.

- Nálunk a nagymamám mindig így hívta a tejet, macskabenzin.

Újabb és újabb meghökkentő kiskori történetek következtek. Többek között rá kellett jönnöm, nem csak az én bátyám volt olyan dilis, hogy Supermannek képzelte magát, és folyamatosan verekedett. Pasik…

- Figyelj, tartozom még neked egy magyarázattal – ő pedig egyből befejezte az evést, és minden figyelmét rám összpontosította. – Szóval Ryan. Igazat mondott, amikor azt állította, hogy a barátnője vagyok, de csak részben.

Idegölő volt, hogy miközben csendben hallgatott, és néha belekortyolt az italába az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, egyszerűen a harag, a düh, de még a megbocsátás apró jele sem látszott rajta, csak figyelt.

- És miért nem akartál róla beszélni? Gondolom volt rá okod.

- Igen, azért jöttem le Venice Beachre, mert felejteni akartam. Őt akartam elfelejteni, mert mostanában kezdtek kicsúszni a dolgok az irányításom alól. A barátnőm kölcsönadta ezt a házát, és én eljöttem.

- Hát, a rejtőzködést még tanulnod kell. Megkérdezhetem, hogy miért jöttél el? Min kaptatok össze?

Nem akartam, hogy sajnáljon engem. Anyám példájából tanulva tudtam, hogy az emberek csak lesajnáló pillantásokat küldtek felé, amiért apa folyton verte. Én többet akartam holmi szánalomnál, mostanra már egészen mást.

- Nem könnyű erről beszélni, nem olyan egyszerű – váratlanul megszorította a kezemet, és ettől szokatlan érzés kerített a hatalmába, és folytattam. – Mostanában sokat veszekedtünk, és ő megütött – suttogtam.

- Ez most komoly? Hát akkor már egyáltalán nem sajnálom, hogy bemostam neki, sőt… többet is kaphatott volna – morgott.

- Kedves tőled, hogy így gondolod – húztam el a kezem. – Csak kellett egy kis idő, amíg átgondolom hogyan tovább.

- Ugye nem akarod azt mondani, hogy visszamész hozzá?

Átült a mellettem lévő székre, és újra a kezem után nyúlt. Ismét elvesztem azokban a mély, érzelmekkel teli zöld szemekben. A keze elindult az arcom felé, én pedig a meglepetéstől hátrálni próbáltam, de végül engedtem neki, hogy megérintsen.

- Itt? – simított végig az arcom egy pontján, s rögtön libabőrös lettem az érintésétől.

Éreztem, ahogy az arca egyre közelebb és közelebb ér az enyémhez, nekem sem volt ellenemre a közelsége. Először csak amolyan ügyetlen apró puszik csattantak el, de aztán egyre többször ízlelgettük egymás ajkait.

A csókja annyira más volt, mint amit eddig tapasztaltam. Egyáltalán nem volt követelőző, inkább mindvégig csak adni akart, nem pedig elvenni. Aztán mintha egy kósza érzés ráébresztett volna, hogy mit csinálunk, elszakadtam az ajkaitól.

- Ezt nem kéne, csak azért… – de még mielőtt befejezhettem volna, félbeszakított.

- Nem gondolod, hogy csak azért csináltam, mert kárpótolni akarlak valamiért is? – húzódott el tőlem. – Ez még viccnek is rossz, ha nem tűnt volna fel tetszel, és ezért vagyok itt.

- Ne haragudj, csak egyszerűen nekem ez új. Nem azt mondom, hogy nem vonzódom hozzád, mert akkor hazudnék.

- Akkor meg ne beszélj annyit, csak hagyd, hogy történjenek a dolgok. Ígérem, jófiú leszek – és egy huncut mosoly jelent meg az arcán.

Két keze közé fogta az arcomat, és engedélykérően pillantott rám. Tudtam, ha most bármi hülyeséget teszek, végleg elveszítem az esélyt arra, hogy valaha is boldog legyek. Így engedtem neki, és csak sodródtam az eseményekkel…