Karnyújtásnyira Tőled... - 9. fejezet

Sziasztok!

Íme meghoztam a fejezetet, kicsit későn, de megszületett! Elnézést a késésért ^^ Kiderül hogyan végződik a randi, és mi vár még Natalie-ra másnap :) Jó olvasást, a komikat várom most is.


9. fejezet - Újra otthon

Engedtem neki, ajkai lassan siklottak a nyakamra, majd mielőtt folytathattuk volna tovább a kis játékunkat, kissé elhúzódtam tőle. Igazából arra számítottam, hogy majd kétségbe vonja a szellemi épségemet, mégsem így lett.

Elmosolyodott, de még mindig a kezemet szorongatta. Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, talán nem akartuk elrontani ezt a pillanatot. Vagy egyszerűen csak kerestük a megfelelő szavakat, mint amikor azt akarod kifejezni, amit nem tudsz, legalábbis úgy érzed, hogy nincsenek rá megfelelő szavak.

- Hálás vagyok, hogy esélyt adsz nekem – fújtam ki az eddig benn tartott levegőt. – Nem gondoltam, hogy képes leszek még erre valaha is.

- Csak meg kell, hogy add magadnak az esélyt, én csak segítettem ebben. Ryan nem érdemel meg téged Natalie, remélem ezzel tisztában vagy. Szeretnélek megkérni valamire, ha nem nagy gond.

- Mire? Úgy értem hééé, ez olyan búcsúzás szagú.

- Hiszen te nemsokára hazamész – hajtotta le a fejét. – Azt akarom, hogy ne bocsáss meg Ryannek, ne add meg neki az esélyt, hogy újra bántson, rendben?

Mintha az alig pár perccel ezelőtt tett érintések, az apró csókok meg sem történtek volna, tényleg búcsúzni akart, és nem olyan értelemben, amikor majd másnap, vagy a közeljövőben látjuk egymást.

- Ugye nem fogunk már találkozni? – és erre a kijelentésre egész valómban megremegtem. – Valamit mégis elrontottam…

- Semmit, én nem búcsúzom te butus – nyúlt az állam alá, ezzel felemelve a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Nem akarom, hogy butaságot csinálj, ennyi.

- Nem fogok, holnap értem jön a bátyám, hazamegyek – álltam fel a székemből, és elindultam a part felé. – Alexhez költözöm.

- Ez jó, remélem, ott nem talál meg Ryan. A bátyád majd nagyon vigyáz rád, és ha esetleg szükséged lenne egy testőrre, vagy idegenvezetőre, tudod, kit kell keresned.

- Tényleg? – játszottam az értetlent, mire Jackson csak a fejét csóválta, és szorosan átölelt.

Mikor elszakadtunk egymástól, összekulcsolt kézzel sétáltunk a part mentén, csak úgy céltalanul. Csodás volt ez az este, már nagyon bántam, hogy nemsokára haza kell mennem, legszívesebben itt maradtam volna még.

Jackson visszakísért a házhoz, és egy szó nélkül segített eltüntetni a mi kis vacsoránk maradványait. Szerettem volna, ha itt marad velem, de jól tudtam, hogy ennek miféle következményei lettek volna.

- Tudod, most hogy így már felfogadtál mindenesnek – támasztotta a falat. – Esetleg elárulod a telefonszámod, vagy hogy hol keresselek, ha nem Venice Beachen?

- De bunkó vagyok – kaptam a fejemhez, és máris egy cetli és toll után kezdtem kutatni, de Jackson beelőzött, és a kezembe nyomta a telefonját.

Beütöttem a telefonszámom, legalább így biztos mindig elér, ha akar. Fülig érő vigyor kíséretében adtam vissza neki a telefonját, de mielőtt még megkérhettem volna, hogy ő is adja meg az övét, megszólalt a telefonom.

- Igen, ki az? – kaptam fel a konyhapultról a telefont.

- Rathbone biztonsági szolgálat – morogta egy ismerős hang. – Csak azért hívom, hogy biztosítsuk Önt, ma nyugodt éjjele lesz, mi vigyázzuk az álmát.

- Oh, értem – kuncogtam. – Köszönöm, és azt hiszem, a jövőben is igénybe fogom venni a szolgáltatásaikat.

- Ezt el is várjuk – suttogta immár a fülembe. – Ígérem, még jelentkezni fogok, de most hagylak aludni. Holnap vissza kell térned a való világba, és azt hiszem, nekem is.

- Nagyon jól érzem magam veled, és nem akarom, hogy azt hidd, elzavarlak – mentegetőztem.

- Én nem hiszem azt, de mielőtt hülyeségekkel elrontanánk ezt az estét, inkább kísérj el egy darabig, jó?

Szó nélkül csuktam be magunk mögött az ajtót, és kéz a kézben indultunk el a parkolók felé. Egy utolsó, és még valószínűleg száz végső csók csattant el, mire elszakadtunk egymástól.

Olyan voltam, mint egy szédült tinédzser, aki életében először randizott egy sráccal, és most minden a legnagyobb rendben van. A ház olyan csendes volt, de most még ez sem zavart, úgy pörögtem, mint egy búgócsiga.

Shakirát megszégyenítő hanggal énekeltem, miközben tusoltam, szerencsére itt a szomszédok miatt nem kellett félnem. Egy szál törülközőben flangáltam a lakásban, míg nem eluralkodott rajtam a fáradtság.

Bedőltem az ágyba, és szinte azonnal mély álomba zuhantam. Reggel arra eszméltem, hogy a konyha irányából zajokat hallok, fel sem fogtam, hogy ki az, aki képes ilyenkor ügyködni, mikor rádöbbentem, hogy teljesen egyedül vagyok.

- Sam? – kiabáltam ki, de nem kaptam választ, így egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. – Alex, te vagy az?

A motoszkálás még mindig nem akart megszűnni, de örökké a szobában sem maradhattam, így felkaptam a köntösöm, és lesz, ami lesz alapon kimentem a konyhába, ahol csak a bátyám fenekét láttam a konyhapult mögött.

- Alex! – dörrentem rá, mire csak egy hangos koppanás hallatszott. – Mi a fenét keresel itt?

- Auuu! A francba is Natalie, csak reggelit készítettem, vagyis akartam – fogta a fejét fájdalmas arccal. – Legalábbis azt terveztem.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – borultam a nyakába. – A világ legjobb tesója vagy, de tényleg. De nem vagyok éhes, majd otthon főzök, rendben?

- Ez jól hangzik, akkor segítek rendet tenni, amíg te bepakolsz.

Rekordsebességgel pakoltam össze a ruháimat, és nem is lehetett volna megmondani, hogy itt jártam. Alex is összepakolt a nappaliban, majd bezártam az ajtót, és elindultunk a parkoló felé.

- Várj csak – nyúltam a keze után. – El akarok búcsúzni még valakitől, várj meg – azzal már szaladtam is a bár felé.

- Szia Natalie – köszönt rám Tom, miközben a napernyővel hadakozott az egyik asztalnál. – Mi járatban?

- Búcsúzni jöttem Tom, a bátyám hazavisz. Szerettem volna neked mindent megköszönni – öleltem meg.

- Na, ennyire nem sikerült a tegnap este? – nézett rám meglepett szemekkel. – Mert ha így van, én mondtam Jacksonnak, hogy simán rád hajtok.

- Minden tökéletes volt – mosolyodtam el. – Ezt neked is köszönhetem, és még sok dolgot, de ha megnövök, meghálálom – kuncogtam.

- Ajánlom is, és gyere még Venice Beachre, jó?

- Ígérem, hogy nem most láttál utoljára. Szia Tom!

- Szia Natalie!

Alex már türelmetlenül várta, hogy végezzek a búcsúzkodással, és már szeltük is az autópályát. Nem tudtam mire számítsak, igaz tudtam, hogy Alex szinte minden cuccom elhozta már, de akkor is.

- Fáj még az arcod? – nyúltam a lilás zúzódáshoz, mire összerezzent.

- Egy kicsit, de nem vészes – vont vállat. – Amit az az idióta kapott, sokkal rondább, de megérdemelte.

- Nem kellett volna hősködnöd – kezdtem a dorgálást.

- Tudod, hogy már gyerekként is imádtam fitogtatni az erőmet – kacagott fel, és én sem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. - Ezt itt nem a hangyák hordták össze - mutatott a bicepszére.

Régen nem jártam már Alex házában, igazából sosem avatkoztunk egymás életébe, mégis észrevétlenül figyeltük egymás lépéseit, még ha nem is mindig adtuk a másik tudtára.

A környék, ahol élt még zsúfoltabb volt, mint ahol Ryannel laktam, de egyelőre nincs más választásom. Lelkesen szálltam ki a kocsiból, amikor leállította a motor, és már kaptam is ki a csomagjaim.

- Gyönyörűbb a házad, mint emlékeztem – elmélkedtem szinte csak magamban.

- Mielőtt bemennénk, el akarok mondani valamit – csapta be a kocsiajtót Alex, de már nem volt lehetősége magyarázkodni, anya jelent meg az ajtóban, és azonnal lerohant.

- Natalie, kislányom! - borult a nyakamba az anyám.