Karnyújtásnyira Tőled... 10. fejezet

Sziasztok!

Kész is van a feji, remélem elnyeri a tetszésetek. Kicsit belekukkanthatunk milyen is egy olyan anya, aki bár azt hiszi, jót tesz, végül mégis tönkretesz mindent maga körül... Jó olvasást, a komikat várom!


10. fejezet - Anya

Esélyem sem volt rá, hogy elmeneküljek, pedig legszívesebben azt tettem volna, ki akartam futni a világból. Anya úgy ölelt magához, mintha ezer éve nem találkoztunk volna, ami részben igaz is volt.

Nem tehetek róla, de az anyám mindig eszembe juttatta a nem túl fényes múltam, és mostanra már a jelenem is. Sokszor csak a kiszolgáltatottságra emlékeztetett, máskor egy olyan életre, amit senkinek sem kívánnék, nem hogy magamnak.

- Szia anya – viszonoztam az ölelését kelletlenül, közben pedig gyilkos pillantásokat lövelltem Alex felé.

- Aggódtam, mikor nem jöttél el a vacsorára – kezdte a dorgálásom, esküszöm, mintha még mindig kisgyerek lennék. – Azóta meg is halhattam volna, ha rajtad múlik. Felelőtlenség, amit művelsz lányom, de hidd el, hogy ez nem marad ennyiben.

- Anya, hagyd végre, hogy Natalie kipakoljon – szólt közbe Alex, mielőtt még bármit is mondhattam volna anyának.

Kezemben az egyetlen bőrönddel elindultam a hatalmas labirintusnak tűnő házban, de végül úgy döntöttem, inkább megvárom, amíg Alex beér engem, és megmutatja merre is van a szobám.

- Gyere hugi, megmutatom, mit merre találsz – húzott maga után.

Szerencsére anyának nem jutott eszébe utánunk jönni, egyáltalán nem voltam vevő az újabb hülyeségeire, és amúgy is tudtam, hogy mire számíthatok. Valószínűleg Ryan és én leszünk terítéken, meg a mostanra nem létező kapcsolatunk.

- Ez itt a két vendégszoba, amelyiket a legotthonosabbnak érzed, azt választod – nyitott be az egyikbe. – Fürdőszoba is van, meg minden, az pedig ott az én szobám – mutatott a folyosó végén lévő utolsó szoba irányába.

Van, ami sohasem változik… Már kiskorunkban is a legutolsó szoba volt a miénk, amit régen sosem értettem. Aztán amikor apa viselkedése kezdett erőszakosabb lenni, már egyáltalán nem bántuk.

- Tökéletes lesz a hozzád legközelebbi – mosolyodtam el. – Tudod, ha netán rosszat álmodnék, legyen kit zaklatnom.

- Natalie, itt nem kell félned semmitől, érted? – szorította meg a kezemet. – Ez már nem a régi házunk, csak egyszerűen érezd jól magad.

- Megpróbálom, köszi Alex.

- Ja, és ne haragudj anya miatt – kezdte a mentegetőzést. – Én szólni akartam, de beelőzött.

- Semmiség, azt hiszem ez elkerülhetetlen lett volna – rántottam meg a vállam. – Inkább szereld le, amíg én kipakolok, jó?

- Jó, finomítok a stílusán. Amúgy minden holmid, amit úgy gondoltam a tiéd, beleraktam a bőröndbe, az ágy mellett vannak – fordult még vissza az ajtóból.

- Rendben.

Eldőltem az ágyon, és sokáig csak a plafont néztem. Azon elmélkedtem, hogy vajon Alexnek mennyi idő kell ahhoz, hogy anyát lenyugtassa. Aztán a képek elkezdtek peregni a fejemben, az elmúlt pár napom emlékei.

Akaratlanul is mosolyra húztam a számat, mikor eszembe jutott az első ébredés a tenger morajára, az első elfogyasztott koktél Tomtól, az első találkozás Jacksonnal… Ezek a pillanatok már kitörölhetetlenül megmaradnak az emlékezetemben.

Felnyitottam a bőröndöm, és kipakoltam a ruháimat. Alex tényleg mindent elhozott a házból, csak egyedül a rajzcuccaim maradtak ott. Viszont ha véghez akarom vinni a tervem, akkor szükségem lesz rájuk.

A tiszta ruhákat a szekrényembe raktam, és gondosan kipakoltam pár apró emléket, amik a múltamhoz voltak köthetők. Pár fotó, pár apró kütyü, amiket nem volt szívem kidobni. Aztán még tartottam egy rövid vizitet a fürdőszobában, és már éppen úgy döntöttem, ideje lemenni anyámhoz, amikor megszólalt a telefonom.

- Igen, ki az? – tettem fel a szokásos első kérdésem.

- Sam vagyok Natalie, érdekelne, hogy merre jársz?

- Itthon vagyok – válaszoltam. – Azaz hogy Alex házában, hazahozott már. Akartalak is hívni, hogy találkozhatnánk a délután, hogy odaadjam a kulcsokat.

- Jaj de jó – jól hallhatóan megnyugodott. – Akkor mi lenne, ha beugranék érted, és együtt indulnánk el?

- Benne vagyok Sam – vágtam rá azonnal.

Lediktáltam neki a pontos címet, és a nappali felé vettem az irányt. Nagy levegőt vettem, és próbáltam nem kiborulni anyám első megszólalásán. Meglepetésemre mindketten csendben ültek a kanapén.

- Kész is vagyok – ültem le Alex mellé. – Először is azt akarom mondani, hogy nem maradok itt örökké, csak ameddig nem találok egy lakást.

- Ne butáskodj Natalie, te itt mindig itthon vagy. Addig maradsz, ameddig csak a kedved tartja, és erről nem nyitok vitát!

- Nem Alex, jól mondja – vágott közbe anya. – Menjen csak, és keressen magának egy lakást, nem élhet örökké mások nyakán.

- Anya! – dörrent rá Alex. – Azt hittem megbeszéltük, hogy nem fogod bántani, legalább ma ne.

- Így volt, de ha egyszer igaza van.

Úgy éreztem, ha most azonnal nem történik valami isteni csoda, én biztosan megőrülök, de azt hiszem Isten sem akarta, hogy gyilkoljak, mert megszólalt a csengő, és Alex készségesen ment is ajtót nyitni.

- Beszéltem Ryannel kislányom – ült át mellém a kanapéra. – Nem úgy gondolta ezt az egészet, szeret téged.

- Tessék? Minek beszéltél vele? – egy pár oktávval megemeltem a hangomat, szinte már az én fülemnek is fájt a hangfrekvencia.

- Bocsáss meg neki, legalább még egy esélyt adj szegény fiúnak – nyúlt a kezem után.

- Te nem vagy magadnál – álltam fel mellőle. – Mindig is gyenge voltál, nem tudtad ott hagyni apát. Egészen a haláláig vártál arra, hogy megszabadulj a terrortól, amiben tartott – mostanra már nem fékeztem magam, a szavak csak úgy özönlöttek.

- Ezzel semmit sem érsz el – csóválta a fejét. – Ne az én hibáimat kezd el sorolni, hanem a sajátjaid kislányom.

Fel tudtam volna robbanni. Ő osztogatja nekem a tanácsait, miközben egész életében gyenge volt ahhoz, hogy elhagyja apámat. Törni-zúzni lett volna kedvem, de próbáltam higgadt maradni.

- Szóval nekem is csak ennyit kívánsz? – szegeztem neki a kérdést. – Egy ilyen jövőt, amilyen neked is volt?

Meg sem vártam a válaszát, csak elindultam a kijárat felé, ahol Sam már várt rám. Ugyan elsőre meglepett, hogy ő az, de gondolkodás nélkül kaptam a keze után, és rángattam a kocsi felé.

- Majd jövök Alex – kiabáltam még vissza az értetlenül pislogó bátyámnak.

Szerencsére Sam egy szó nélkül pattant be a kocsiba, és már indította is a kocsit. A világ végéig is elmentem volna, most még Venice Beach sem volt elég messze az anyámtól.

- Mi történt Natalie? – zökkentett ki a gondolataim sokaságából.

- Az anyám – morgolódtam. – Megint jött a második eséllyel, meg hogy Ryan szeret, mindenki megérdemel egy második esélyt és bla-bla…

- De ugye nem hallgatsz rá?

- Nem őrültem meg Sam, nem látod, hogy mennyire felidegesített? Egyszerűen nem akarhatja nekem is azt a jövőt, ami neki jutott.

Los Angeles semmit sem változott, mióta elmentem. Az emberek ugyanolyan érzéketlenek voltak a másikkal szemben, mint eddig. Sam leparkolt a kedvenc bárunk előtt, és valósággal berángatott.

- Steve, egy hatalmas fagyi kelyhet kérünk, na meg valami koktélt – adta le a rendelést.

Amíg azon agyalt, hogy melyik ízesítés is lenne a legmegfelelőbb, nem kerülte el a figyelmem, hogy még Steve sem mer hozzám szólni. Erre is csak anyám képes… kihozni a sodromból annyira, hogy egy épeszű ember sem szólna hozzám.

- Mesélj Natalie, olyan izgatott vagyok!

- Mit meséljek? – meredtem rá.

- Aj, ne játszd már az értetlent – forgatta a szemeit. – Mesélj Jacksonról, a randiról, mindenről. Na meg, hogy miért nem mutattál be eddig az überszexi bátyádnak – kuncogott.

Megvilágosodtam, és mostanra egészen elmúlt a dühöm. Valamivel lelkesebben kezdtem élménybeszámolóba…