Karnyújtásnyira Tőled... - 39. fejezet

Sziasztok!

Íme a 39. fejezet! Tudom, kicsit késtem, de az egyetem teljesen lefoglal :( Most viszont itt van az utolsó előtti fejezet. Jövő héten kedden pedig végleg lezárom Natalie és Jay életét, legalábbis az én képzeletemben :) Jó olvasást, remélem, ez a fejezet is okoz meglepetéseket! Kommentek... nem könyörögtem sosem értük, de most jól esne pár darab, főleg így a vége felé. Puszi, Angel


39. fejezet - Ez még csak a kezdet…

Mikor felébredtem, szomorúan vettem tudomásul, hogy Jay már lelépett. A kis üzenete azonban, miszerint délután még találkozunk, egyből jobb kedvre derített. Jókedvűen botorkáltam le az emeletről, hogy készítsek egy teát magamnak, közben az újságot is magamhoz vettem.

Nem késlekedhettem sokáig, hiszen munka nélkül senkinek éreztem magam. Sosem voltam az a fajta, aki egész napokat ücsörgött egymagában, és a legnagyobb teljesítménye az volt, hogy kivitte a szemetet. Tettre kész voltam, így azonnal belevetettem magam az álláshirdetések sűrűjébe.

Bár fogalmam sem volt, mit hittem, mégis sorra karikázgattam be az elsőre megfelelőnek tűnő hirdetéseket. A lelkesedésem azonban egyre inkább fogyni látszott, mivel a felhívott állásokat már mind betöltötték. Csalódottan kortyoltam az utolsó csöpp teámat, majd felrohantam az emeletre, hogy megágyazzak.

Elhatároztam, hogy hamarosan valóban átköltözöm majd ide, és végre ismét a saját lábamra állok. Ehhez azonban több dologra is szükségem volt. Egyrészt egy új munkahelyre, másrészt pedig támogatásra a családom részéről. Ott volt még Jay is, aki mit sem sejtett a terveimről.

Az említett nagy örömömre meg is érkezett, így csapot-papot hátrahagyva rohantam biztonságot adó karjaiba. Nem tehetek róla, egyszerűen vágytam a közelében lenni, ezt pedig ő is hasonlóan érezhette, mivel majd’ megfojtott az ölelésével, az arcán pedig gyermeki izgalom látszott.

- Képzeld, azt hiszem, sikerült neked munkát találnom – ecsetelte lelkesen, és az ágy felé kezdett húzni. – Az egyik galériában kellene segítened, persze ha nem akarod, nem kell – jegyezte meg gyorsan, hiszen valószínűleg láthatta rajtam az őszinte döbbenetet.

Bevallom, minden megfordult a fejemben, csak az nem, hogy Jay munkát talált nekem. Sokkal inkább örültem volna, ha azzal állít be, hogy együtt töltjük az estét, akár a hétvégét. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, sarokba szorítottak. Nem volt menekülési útvonalam, és teljesen bepánikoltam.

Kerestem a megfelelő szavakat, a miérteket… de nem találtam őket. Egyszerűen magam sem tudtam megfogalmazni pontosan, mi is volt a baj. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem, az utcán sétálgató embereket, lassan megnyugodtam, és a bátorságom is összeszedtem, hogy visszasétálhassak Jay-hez.

- Én ezt nem akarom, ne haragudj Jay – kezdtem bele lehajtott fejjel. – Nem akarom, hogy irányíts, főleg nem azt, hogy tőled függjek!

Kimondtam. Abban a percben megértettem minden félelmemet, hiszen világ életemben egy valamitől rettegtem, attól, hogy valaki majd meghozza helyettem a döntéseim, valaki kitapossa az ösvényt számomra. Kísértetiesen emlékeztetett ez az életforma a régi életünkre, így talán érthető volt, miért is idegenkedtem.

Jay arcáról mély döbbenetet olvastam le, és bár tisztában voltam vele, hogy ezzel kétség kívül neki is fájdalmat okoztam, már késő volt. Jóvátenni semmivel se tudtam volna, csak ha hirtelen mindent meg nem történtté teszek, ami nem állt módomban. A velem szemben ülő férfi azonban nem adta fel egykönnyen.

- Natalie – csúsztatta kezét az enyémre, mire összerezzentem –, ne beszélj butaságokat, kérlek. Szó sincs arról, hogy irányítani akarlak, csak szerettem volna segíteni. Persze, ha úgy érzed, hogy te ezt nem akarod, felejtsük el – zárta le a beszélgetést, majd magához húzott, és szorosan átölelt.

Ezzel az apró gesztusával minden kétségemet és tanácstalanságomat képes volt feledtetni velem. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam, és ha nem lettünk volna ebben az abszurd helyzetben, még az is megfordult volna a fejemben, hogy összenyomom őt.

- Hiszek neked – szólaltam meg végül, mire rám emelte kíváncsiságtól égő zöld szemeit. – Tudom, hogy nem akarsz irányítani engem, de ez túlságosan hirtelen jött.

- Tudom, és mondtam, hogy nem kell vele foglalkoznod – szabadkozott. – Csináljunk úgy, mintha nem mondtam volna semmit, rendben? – simogatta meg az arcomat.

- De ez nem igaz – vágtam a szavába újonnan jött lelkesedéssel. – Szóval halljuk, milyen munkát találtál nekem? Csak azt ne mondd, hogy a Rathbone biztonsági szolgálat keres munkaerőt – vetettem be egy ártatlan poént.

Jay elmesélte, hogy járt a galériában, ahol a festményt is vette. Vicky szerencsénkre jó kedvében volt, és így sikerült összehozni nekem egy állásinterjút délutánra. Ettől kezdve egész feldobódtam, és már csak egy távoli emlék volt a sok félelem. Izgatott voltam, hiszen végre volt esélyem bizonyítani.


Hazamentünk, hogy keressek egy megfelelő ruhát, valamint, hogy egy kicsit rendbe tudjam szedni magam. Egy elegáns, mégis könnyed nyári ruhát választottam végül, majd a frizurámmal bíbelődtem. Már éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor halk kopogtatást hallottam.

- Bújj be – kiabáltam ki a szekrényből, ahol pár vázlatomat kerestem.

- Csak én vagyok az, Sam – hallottam meg barátnőm vidám hangját, percekkel később pedig már az ágyon való landolását is.

- Hallottad a legújabb híreket? – ültem le mellé egy rakat régi rajzommal. – Jay talált nekem munkát, megyek állásinterjúra – újságoltam a legfrissebb híreket. – Először totál kiborultam, de szerencsére észbe kaptam…


A kis mesedélutánomnak végül az lett a vége, hogy majdnem elkéstem a megbeszélt helyről, így rohamléptekben futottam a kocsiig, hogy aztán egy eszelős autós üldözést imitáljak egymagam a Los Angeles-i forgalomban. Még frappánsnak is tartottam volna a helyzetet, ha nem ilyen fontos pillanatban történt volna.

Hálát adtam az égnek, ugyanis gond nélkül megérkeztem a galériához, és a közelben találtam is parkolóhelyet. Az utat mégis futólépésben tettem meg, így csak pont annyi időm maradt, hogy a sminkemre a kocsiban, a hajamra pedig a hatalmas üvegajtó ideiglenesen tükörként funkcionáló részében vessek egy pillantást.

Utolsó simításként pedig egy ellenállhatatlan mosoly is dukált a teljes meggyőzés érdekében. Amint benyitottam, a pult mögött ülő lány tekintete azonnal találkozott az én fürkésző pillantássommal. Gyorsan kifújtam a benn tartott levegőt, majd magabiztos léptekkel felé indultam.

- Jó napot, az állásinterjú miatt jöttem, Natalie Johnson vagyok – nyújtottam a kezemet, ezzel egy időben pedig átnyújtottam a rajzaimat is.

- Igen, vártalak már – mosolyodott el. – Vicky vagyok, a jelenlegi idegenvezetőd itt. Ha nagyon poénosra akarnám venni a figurát, üdv, a purgatóriumban! Hjaj, ez nekem sose ment – nevetett fel. – A humorizálás nem az én oldalam.

- Szerintem nem volt rossz – biztattam. – Különben is, ha én is itt leszek, majd segítek tökélyre fejleszteni ezt az adottságot.

A galéria nagyon tetszett, hiszen voltaképpen közvetve az életem legmeghatározóbb helyének is nevezhettem volna. A festmények egytől egyig lenyűgözőek voltak, és elképzelésem sem volt róla, hogyan tudta Jay ezek közül kiválasztani mégis a legszebb és legkifejezőbbet.

Vicky szakértő szemmel megnézte a vázlataimat, ami első látásra furcsának tűnt. Bár sejtettem, hogy valószínűleg nem a semmiért dolgozott egy ilyen helyen, mégis voltak kétségeim. Azonban ezeket rögtön szertefoszlatta, amint beszélni kezdett egy-egy állítólagos korszakomról.

Az órák csak úgy repültek, mi pedig egy percre sem untuk meg a beszélgetést. Kiderült, hogy elég sok közös vonásunk van, és itt nem feltétlenül a szilikon mellekre gondoltam, sokkal inkább a rajz iránti szeretetre, amely őt is ebbe a varázslatos világba csábította.

- Ugyan nem én mondom ki a végleges választ, de ha rajtam múlna, biztos lehetsz benne, hogy itt mindig lesz helyed – ölelt át búcsúzóul. – Amint biztosabbat tudok, hívlak majd, ígérem.

- Köszönök mindent, Vicky – hálálkodtam sokadjára is a nap folyamán.


Valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg, amely még késő délután sem múlt el. Izgatottan járkáltam fel-alá a lakásban, miközben azon kattogott az agyam, hogyan tovább… Jó úton haladtam afelé, hogy legyen egy munkám, amit imádtam, és egy férfi, aki megadhatta, amire mindig is vágytam.

Egyetlen telefon kellett csupán, hogy mindez eldőljön…