Sziasztok!
Íme a 40. és egyben utolsó fejezet! Igyekeztem a kedvetekre tenni, tekintve ez az utolsó lehetőségem rá :) Köszönettel tartozom, hogy végigkövettétek a 40 fejezetet, és néha meg is ajándékoztatok egy-egy kommenttel. Sokat köszönhetek Nektek, de tényleg! Konkrétan: 41 rendszeres olvasót, valamint 194 kommentet és egy olyan sztorit, amit sosem fogok elfelejteni! :) Remélem, ha csak egy kis időre is, de boldog perceket okoztam :) Jó olvasást az utolsó fejezethez! Puszi, Angel
Los Angeles ezen a napon sem volt másabb a szokottnál. Az emberek megbolygatott hangyabolyként rohangáltak a forgalmas útszakaszokon, míg én egy újabb hatalmas dugóban ücsörögtem a kocsimban. A telefonom megállás nélkül csörgött, nekem pedig rá sem kellett néznem, tudtam ki keresett.
Egyelőre azonban nem akartam vele beszélni, mindenképpen túl akartam esni a délutáni kis programomon, amely elsőbbséget élvezett. Ezzel egy időben a hosszú kocsisor is megindult előttem, így végre szabad utat kaphattam a galériába, amely egyszerre volt az életem és a munkahelyem.
Három éve dolgoztam már ott, és visszatekintve egyáltalán nem bántam, hogy így alakult az életem. Eleinte voltak elég húzós időszakok, de szerencsére sokan álltak mellettem, akik nem hagyták, hogy feladjam. Aztán egyik nap úgy ébredtem, hogy tudtam mit akarok az életemtől, és számos döntő lépést hoztam meg aznap.
Kezdtem azzal, hogy – összefogva a bátyámmal –, vettünk egy házat az anyánknak, tekintve az időközben fennálló helyzetet, miszerint Sammel komoly szándékaik voltak a jövőjüket illetően. Boldogan asszisztáltam az összeköltözésüknél, ahogy egy évvel később az esküvőjükön is.
A következő nagy lépés az volt, hogy beköltöztem a hónapokkal azelőtt vásárolt házamba, amely már teljes mértékben készen állt arra, hogy belakják. Persze ebben nagy segítségemre volt az a tény is, hogy eközben több képemet is sikerült eladnom, valamint egyre jobb lettem a szakmában is.
Vicky rengeteget segített nekem, nagyszerű barátok lettünk. Sokszor fordult elő, hogy amíg ő beszerző körúton volt, addig én tartottam a frontot az üzletben. Az első eladásom is egy ilyen alkalommal történt, én pedig olyan boldog voltam, hogy amikor Vicky visszajött, szabályosan a nyakába vetettem magam.
Mosolyogva idéztem fel az emlékeket, miközben a galéria felé tartottam a parkolóból. Szándékosan mentem a park felé, ugyanis feltett szándékom volt, hogy meglepem magunkat egy kis kávéval a mai napon. A kedvencünket rendeltem, majd sietős léptekkel futottam át az úttesten.
- Jó reggelt, Vicky! – köszöntem rá hangosan szokásomhoz híven, mivel tudtam, hogy ilyenkor még az emeleten rendezi az iratokat. – Hoztam kávét is, gyere le, mert még a végén kihűl!
- Jövök, Natalie! – kiabált le, majd egy hatalmas csattanást hallottam. Furcsa volt ez az egész helyzet, hiszen emlékeim szerint nem volt semmi nehéz tárgy odafenn, ezért elindultam felfelé. Már majdnem a lépcső tetején voltam, amikor Vicky elém állt, ezzel elállva az utat. – Mehetünk is, csak elejtettem az egyik dossziét – motyogta zavartan.
- Biztos? Csak nem rejtegetsz valakit odafenn? – vigyorogtam sejtelmesen, bízva benne, hogy lebuktattam.
- Bolondnak nézel? – sipított felháborodottan. – Inkább menjünk dolgozni, nyomás! – adta ki a parancsot, majd finoman tolni kezdett lefelé.
Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de úgy döntöttem, ezzel ráérek majd később is foglalkozni. Alig értünk le, máris szembe találtuk magunkat egy új vevővel, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy körbevezessem. A kis körút végére annyit megígért, hogy visszatér még hozzánk.
A nap nagyrészt ugyanúgy telt, mint az eddigiek… potenciális vevők jöttek és mentek, mi pedig igyekeztünk a legjobb formánkat hozni. Ebédszünetben beültünk a közeli kis étterembe, ahol már törzsvendégnek számítottunk egy ideje. A nap megkoronázása mégis az volt, amikor egy festményt valóban sikerült eladnunk.
- Vicky, nekem mennem kell – álltam fel a kényelmes bőrkanapéról, félbeszakítva a beszélgetésünk. – Holnap a szokott időben – búcsúztam tőle, majd kisiettem az üvegajtón.
A terveim között szerepelt, hogy mielőtt találkozom Sammel, még hazarohanok átöltözni, így ennek megfelelően tettem. Meglepetésemre a ház nem volt üres, mert az ismerős kocsi most is ott állt a bejárón. Kapkodva szálltam ki a kocsiból, de az ajtóban máris szembe találtam magam életem sokadik szerelmével.
Több szempontból is tökéletes volt. És hogy miért? Egyrészt mindig hazavárt, és soha nem volt velem mogorva, állandóan – már-már betegesen – hízelgett, ezzel kivívva az állandó figyelmemet. Másrészt pedig nem szólt vissza, nekem adott igazat mindenben és alkalom adtán még melegített is.
- Oh, hát megvagy, Éjfél – kaptam fel az apró szőrcsomót. – Elárulod nekem, merre van a gazdi? – gügyögtem neki, akár egy babának.
Nos, igen… ha már babákról van szó, személy szerint én is nagyon vágytam egyre. Ezért is ért váratlanul, amikor Sam bejelentette, hogy valószínűleg terhes, de a biztonság kedvéért menjek el vele a nőgyógyászhoz. Pont oda kellett volna tartanom, de persze mint mostanában mindig, én megint késésben voltam.
- Szia, Natalie – ölelt át hátulról Jay, mire alig halhatóan felnyögtem, mikor megéreztem édes leheletét a nyakamnál. – Nagyon hiányoztál már – suttogta a fülembe.
- Ugyan, ne butáskodj – kacagtam el magam a vallomásán, majd felé fordultam, hogy egy apró puszit lopjak tőle, ami persze egy csókká nőtte ki magát. – Csak átöltözni jöttem, és már rohanok is tovább – ismertettem vele a mai programot, de ügyet sem vetve minderre, tovább ostromolt.
Nem árulok el újdonságot azzal, hogy természetesen nem tudtam ellenállni neki, így hagytam, hogy az együtt eltöltött hossz idő után ismét elcsavarja a fejemet. Számításaim szerint amúgy is volt még fél órácskám, és mivel a vetkőzésen már túl voltam – hála Jay-nek – így nem sok egyéb feladat maradt nekem…
A kis délutáni kalandunknak az lett a vége, hogy bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elszabadulni Jay édes kísértést kínáló csókjaitól. A hajam és a sminkem ugyan vont némi kívánnivalót maga után, de nem akartam megvárakoztatni Samet.
Szerencsére nem késhettem olyan sokat, ugyanis barátnőm türelmesen, nem utolsó sorban pedig jókedvűen várakozott a klinika bejáratánál. Az ő helyében én is boldog lettem volna, de mi egyelőre még csak a baba projekt megbeszélésénél sem tartottunk, hiába is gyakoroltuk sokszor a kivitelezést.
- Bocsi a késésért, de Éjfélt meg kellett etetnem – kezdtem magyarázkodásba, de Sam sem most jött le a falvédőről, rögtön rájött, hogy ködösítek.
- Aha, és Éjfél kócolta ennyire össze a hajad, vagy esetleg egy másik kandúrt is tartasz a háznál? – vágott vissza diadalittas vigyorral az arcán. – Natalie, nincs ezzel semmi baj, a szex jó dolog – azzal lezárva a beszélgetést befelé húzott.
- Jó, igazad van – sóhajtottam fel, leplezve ezzel a zavaromat. – Tényleg kicsit… öhm… huncutkodtunk – nyögtem ki végül. – Viszont itt vagyok, és ez a lényeg, nem?
- Dehogynem! – vágta rá habozás nélkül, majd hosszas mesélésbe kezdett, ami az újabb munkahelyi pletykákat illette.
Furcsa volt, hogy én már nem voltam ennek az egész őrült körforgásnak a részese, de mostanra hálás voltam Ryannek, hogy kirúgatott. Sok idő kellett, mire rádöbbentem, hogy ezzel voltaképpen a javamat szolgálta, és ma már semmire sem cseréltem volna el a mostani munkámat.
Az újabb, hosszas merengésemből az asszisztens hangja szakított ki, amikor is behívta Samet. Egy bátorító mosoly kíséretében elengedtem barátnőm kezét, majd mivel magamra maradtam, elindultam a kávéautomaták felé. Sajnos az idő – ahogy az ilyenkor lenni szokott – talán még lassabban telt, mint általában, de kivételesen nem zavart.
Figyeltem a hatalmas pocakkal érkező fiatal nőket, akiknek az arcáról mindannyiszor boldogságot olvashattam le. Elképzeltem, ahogy Sam is majd gömbölyödő pocakkal fog átsétálni hozzánk, vagy talán én magam is. Egy percig sem tagadtam, hogy mennyire tetszett az ötlet, ám nem akartam magam belelovalni.
Miután már a második adag kávét is magamba döntöttem, úgy határoztam, inkább meghallgatom a hangposta üzeneteimet, amiket még reggel hagyott Jay. Beütöttem az ismerős számkódot és türelmesen vártam, hogy meghalljam a hangját. Ezúttal azonban teljesen ledöbbentem szavai hallatán.
- Tudom, hogy nem veszed fel és nem akarod hallani, de én akkor is elmondok neked egy titkot – kezdte bátortalanul. – Először is szeretnék sok boldog születésnapot kívánni az én hercegnőmnek, másodszor pedig a kérdésedre választ adva igen, szeretném, ha meglepnél egy csöppséggel. Este találkozunk, addig vigyázz magadra!
A hirtelen jött döbbenettől legalább tízszer – ha nem húszszor –hallgattam meg az üzenetét, nem értettem-e félre valamit. De nem. Ő is arra vágyott, amire én, egy kisbabára. Alig vártam, hogy Sam kilépjen végre a vizsgálóból, mert igencsak fenn állt a veszély, hogy egy vadidegennek ugrom a nyakába.
- Kész is vagyunk, Samantha – jelent meg az ajtóban egy őszes hajú orvos Sam mellett. – Akkor a további eredményekért fáradjanak még be, aztán megbeszéljük, hogyan tovább – búcsúzott.
- Na, mit mondott a doki? – faggattam, miközben én is majd meghaltam, hogy megosszam vele a jó hírt.
- Vissza kell jönnünk még, de bizakodhatunk – ölelt át szorosan. – Annyira szeretném megajándékozni a bátyádat egy kisbabával.
- Így is lesz – biztosítottam, mivel valóban teljesen biztos voltam abban, hogy ez meg fog történni. Felkaptam a táskámat, és már indultunk is a kijárat felé, ugyanis Sam megígértette velem, hogy elmegyek vele vásárolgatni. – Nekem is van egy hírem egyébként – váltottam témát. – Jay is szeretné, ha belevágnánk a baba projektbe.
- Komoly? Natalie, hiszen ez szuper! – sikított Sam, és ma már sokadjára is a nyakamba vetette magát. – Akkor ezek után soha többé nem panaszkodom, ha késel egy kósza numera után – emelte a magasba kezét. – Cserkész becsszó!
Az évek folyamán szerencsére megtanultam elengedni az ilyen beszólásokat a fülem mellett, ám úgy tűnt, Sam még mindig tud meglepetéseket okozni. Egy kiadós vásárlással később pedig hajlandó volt hazaengedni, de furcsa módon ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el a lakásomhoz, mert Alex ott fogja várni.
Az egész nap tele volt meglepetésekkel, ám a legnagyobb mégis az volt, amikor a saját házamban egy hadseregnyi ember esett nekem, miközben azt ordibálták a fülembe: „Meglepetés!” Előbb megrökönyödve álltam a letámadók hadát, majd elérzékenyülve fogadtam a jókívánságokat.
Az utolsó, aki meglepett, Jay volt. Tudtam, hogy készül valamire, ugyanis olyan sunyin sétált felém, kezeit a háta mögött tartva, mint aki készül valamire. A következő pillanatban valaki befogta a szememet, nekem pedig kezdett rossz érzésem lenni. A hangok elcsendesedtek, végül mégis erőt vettem a félelmeimen.
- Natalie, szeretném, ha elfogadnád ezt az ajándékot – fogta meg a kezemet Jay, majd valami puhát helyezett a tenyerembe, ekkor pedig végre újra láttam.
Egy aprócska, fekete dobozt tartottam a kezemben, és csak egy komplett idióta nem tudta, hogy mit is rejthet. Izgatottan, remegő kezekkel nyitottam fel a kis ékszerdobozt, mikor megpillantottam benne a gyűrűt. Könnyes szemekkel pillantottam fel Jay-re, és a karjaiba bújtam.
- Leszel a feleségem? – tette hozzá az iménti kis monológjához. – Mert én semmi mást nem szeretnék jobban ezen a világon – csókolt a nyakamba.
- Igen, leszek a feleséged – adtam meg a válaszomat, ezzel megpecsételve közös életünk minden további percét.
Elérkeztünk tehát a végéhez, ezzel a fejezettel valóban lezárul Jay és Natalie története. A fiatalok két hónap múlva megtartják az esküvőt, ahol csak a szűk családi és baráti kör vesz részt, valamint egy hónappal korábban Natalie bejelenti, hogy kilenc hónap múlva szülők lesznek. Így hát az esküvő után hét hónappal Natalie életet ad egy Los Angeles-i kórházban Mia Rathbonenak :)
Íme a 40. és egyben utolsó fejezet! Igyekeztem a kedvetekre tenni, tekintve ez az utolsó lehetőségem rá :) Köszönettel tartozom, hogy végigkövettétek a 40 fejezetet, és néha meg is ajándékoztatok egy-egy kommenttel. Sokat köszönhetek Nektek, de tényleg! Konkrétan: 41 rendszeres olvasót, valamint 194 kommentet és egy olyan sztorit, amit sosem fogok elfelejteni! :) Remélem, ha csak egy kis időre is, de boldog perceket okoztam :) Jó olvasást az utolsó fejezethez! Puszi, Angel
Epilógus
~*~ 3 évvel később ~*~
Los Angeles ezen a napon sem volt másabb a szokottnál. Az emberek megbolygatott hangyabolyként rohangáltak a forgalmas útszakaszokon, míg én egy újabb hatalmas dugóban ücsörögtem a kocsimban. A telefonom megállás nélkül csörgött, nekem pedig rá sem kellett néznem, tudtam ki keresett.
Egyelőre azonban nem akartam vele beszélni, mindenképpen túl akartam esni a délutáni kis programomon, amely elsőbbséget élvezett. Ezzel egy időben a hosszú kocsisor is megindult előttem, így végre szabad utat kaphattam a galériába, amely egyszerre volt az életem és a munkahelyem.
Három éve dolgoztam már ott, és visszatekintve egyáltalán nem bántam, hogy így alakult az életem. Eleinte voltak elég húzós időszakok, de szerencsére sokan álltak mellettem, akik nem hagyták, hogy feladjam. Aztán egyik nap úgy ébredtem, hogy tudtam mit akarok az életemtől, és számos döntő lépést hoztam meg aznap.
Kezdtem azzal, hogy – összefogva a bátyámmal –, vettünk egy házat az anyánknak, tekintve az időközben fennálló helyzetet, miszerint Sammel komoly szándékaik voltak a jövőjüket illetően. Boldogan asszisztáltam az összeköltözésüknél, ahogy egy évvel később az esküvőjükön is.
A következő nagy lépés az volt, hogy beköltöztem a hónapokkal azelőtt vásárolt házamba, amely már teljes mértékben készen állt arra, hogy belakják. Persze ebben nagy segítségemre volt az a tény is, hogy eközben több képemet is sikerült eladnom, valamint egyre jobb lettem a szakmában is.
Vicky rengeteget segített nekem, nagyszerű barátok lettünk. Sokszor fordult elő, hogy amíg ő beszerző körúton volt, addig én tartottam a frontot az üzletben. Az első eladásom is egy ilyen alkalommal történt, én pedig olyan boldog voltam, hogy amikor Vicky visszajött, szabályosan a nyakába vetettem magam.
Mosolyogva idéztem fel az emlékeket, miközben a galéria felé tartottam a parkolóból. Szándékosan mentem a park felé, ugyanis feltett szándékom volt, hogy meglepem magunkat egy kis kávéval a mai napon. A kedvencünket rendeltem, majd sietős léptekkel futottam át az úttesten.
- Jó reggelt, Vicky! – köszöntem rá hangosan szokásomhoz híven, mivel tudtam, hogy ilyenkor még az emeleten rendezi az iratokat. – Hoztam kávét is, gyere le, mert még a végén kihűl!
- Jövök, Natalie! – kiabált le, majd egy hatalmas csattanást hallottam. Furcsa volt ez az egész helyzet, hiszen emlékeim szerint nem volt semmi nehéz tárgy odafenn, ezért elindultam felfelé. Már majdnem a lépcső tetején voltam, amikor Vicky elém állt, ezzel elállva az utat. – Mehetünk is, csak elejtettem az egyik dossziét – motyogta zavartan.
- Biztos? Csak nem rejtegetsz valakit odafenn? – vigyorogtam sejtelmesen, bízva benne, hogy lebuktattam.
- Bolondnak nézel? – sipított felháborodottan. – Inkább menjünk dolgozni, nyomás! – adta ki a parancsot, majd finoman tolni kezdett lefelé.
Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de úgy döntöttem, ezzel ráérek majd később is foglalkozni. Alig értünk le, máris szembe találtuk magunkat egy új vevővel, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy körbevezessem. A kis körút végére annyit megígért, hogy visszatér még hozzánk.
A nap nagyrészt ugyanúgy telt, mint az eddigiek… potenciális vevők jöttek és mentek, mi pedig igyekeztünk a legjobb formánkat hozni. Ebédszünetben beültünk a közeli kis étterembe, ahol már törzsvendégnek számítottunk egy ideje. A nap megkoronázása mégis az volt, amikor egy festményt valóban sikerült eladnunk.
- Vicky, nekem mennem kell – álltam fel a kényelmes bőrkanapéról, félbeszakítva a beszélgetésünk. – Holnap a szokott időben – búcsúztam tőle, majd kisiettem az üvegajtón.
A terveim között szerepelt, hogy mielőtt találkozom Sammel, még hazarohanok átöltözni, így ennek megfelelően tettem. Meglepetésemre a ház nem volt üres, mert az ismerős kocsi most is ott állt a bejárón. Kapkodva szálltam ki a kocsiból, de az ajtóban máris szembe találtam magam életem sokadik szerelmével.
Több szempontból is tökéletes volt. És hogy miért? Egyrészt mindig hazavárt, és soha nem volt velem mogorva, állandóan – már-már betegesen – hízelgett, ezzel kivívva az állandó figyelmemet. Másrészt pedig nem szólt vissza, nekem adott igazat mindenben és alkalom adtán még melegített is.
- Oh, hát megvagy, Éjfél – kaptam fel az apró szőrcsomót. – Elárulod nekem, merre van a gazdi? – gügyögtem neki, akár egy babának.
Nos, igen… ha már babákról van szó, személy szerint én is nagyon vágytam egyre. Ezért is ért váratlanul, amikor Sam bejelentette, hogy valószínűleg terhes, de a biztonság kedvéért menjek el vele a nőgyógyászhoz. Pont oda kellett volna tartanom, de persze mint mostanában mindig, én megint késésben voltam.
- Szia, Natalie – ölelt át hátulról Jay, mire alig halhatóan felnyögtem, mikor megéreztem édes leheletét a nyakamnál. – Nagyon hiányoztál már – suttogta a fülembe.
- Ugyan, ne butáskodj – kacagtam el magam a vallomásán, majd felé fordultam, hogy egy apró puszit lopjak tőle, ami persze egy csókká nőtte ki magát. – Csak átöltözni jöttem, és már rohanok is tovább – ismertettem vele a mai programot, de ügyet sem vetve minderre, tovább ostromolt.
Nem árulok el újdonságot azzal, hogy természetesen nem tudtam ellenállni neki, így hagytam, hogy az együtt eltöltött hossz idő után ismét elcsavarja a fejemet. Számításaim szerint amúgy is volt még fél órácskám, és mivel a vetkőzésen már túl voltam – hála Jay-nek – így nem sok egyéb feladat maradt nekem…
A kis délutáni kalandunknak az lett a vége, hogy bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elszabadulni Jay édes kísértést kínáló csókjaitól. A hajam és a sminkem ugyan vont némi kívánnivalót maga után, de nem akartam megvárakoztatni Samet.
Szerencsére nem késhettem olyan sokat, ugyanis barátnőm türelmesen, nem utolsó sorban pedig jókedvűen várakozott a klinika bejáratánál. Az ő helyében én is boldog lettem volna, de mi egyelőre még csak a baba projekt megbeszélésénél sem tartottunk, hiába is gyakoroltuk sokszor a kivitelezést.
- Bocsi a késésért, de Éjfélt meg kellett etetnem – kezdtem magyarázkodásba, de Sam sem most jött le a falvédőről, rögtön rájött, hogy ködösítek.
- Aha, és Éjfél kócolta ennyire össze a hajad, vagy esetleg egy másik kandúrt is tartasz a háznál? – vágott vissza diadalittas vigyorral az arcán. – Natalie, nincs ezzel semmi baj, a szex jó dolog – azzal lezárva a beszélgetést befelé húzott.
- Jó, igazad van – sóhajtottam fel, leplezve ezzel a zavaromat. – Tényleg kicsit… öhm… huncutkodtunk – nyögtem ki végül. – Viszont itt vagyok, és ez a lényeg, nem?
- Dehogynem! – vágta rá habozás nélkül, majd hosszas mesélésbe kezdett, ami az újabb munkahelyi pletykákat illette.
Furcsa volt, hogy én már nem voltam ennek az egész őrült körforgásnak a részese, de mostanra hálás voltam Ryannek, hogy kirúgatott. Sok idő kellett, mire rádöbbentem, hogy ezzel voltaképpen a javamat szolgálta, és ma már semmire sem cseréltem volna el a mostani munkámat.
Az újabb, hosszas merengésemből az asszisztens hangja szakított ki, amikor is behívta Samet. Egy bátorító mosoly kíséretében elengedtem barátnőm kezét, majd mivel magamra maradtam, elindultam a kávéautomaták felé. Sajnos az idő – ahogy az ilyenkor lenni szokott – talán még lassabban telt, mint általában, de kivételesen nem zavart.
Figyeltem a hatalmas pocakkal érkező fiatal nőket, akiknek az arcáról mindannyiszor boldogságot olvashattam le. Elképzeltem, ahogy Sam is majd gömbölyödő pocakkal fog átsétálni hozzánk, vagy talán én magam is. Egy percig sem tagadtam, hogy mennyire tetszett az ötlet, ám nem akartam magam belelovalni.
Miután már a második adag kávét is magamba döntöttem, úgy határoztam, inkább meghallgatom a hangposta üzeneteimet, amiket még reggel hagyott Jay. Beütöttem az ismerős számkódot és türelmesen vártam, hogy meghalljam a hangját. Ezúttal azonban teljesen ledöbbentem szavai hallatán.
- Tudom, hogy nem veszed fel és nem akarod hallani, de én akkor is elmondok neked egy titkot – kezdte bátortalanul. – Először is szeretnék sok boldog születésnapot kívánni az én hercegnőmnek, másodszor pedig a kérdésedre választ adva igen, szeretném, ha meglepnél egy csöppséggel. Este találkozunk, addig vigyázz magadra!
A hirtelen jött döbbenettől legalább tízszer – ha nem húszszor –hallgattam meg az üzenetét, nem értettem-e félre valamit. De nem. Ő is arra vágyott, amire én, egy kisbabára. Alig vártam, hogy Sam kilépjen végre a vizsgálóból, mert igencsak fenn állt a veszély, hogy egy vadidegennek ugrom a nyakába.
- Kész is vagyunk, Samantha – jelent meg az ajtóban egy őszes hajú orvos Sam mellett. – Akkor a további eredményekért fáradjanak még be, aztán megbeszéljük, hogyan tovább – búcsúzott.
- Na, mit mondott a doki? – faggattam, miközben én is majd meghaltam, hogy megosszam vele a jó hírt.
- Vissza kell jönnünk még, de bizakodhatunk – ölelt át szorosan. – Annyira szeretném megajándékozni a bátyádat egy kisbabával.
- Így is lesz – biztosítottam, mivel valóban teljesen biztos voltam abban, hogy ez meg fog történni. Felkaptam a táskámat, és már indultunk is a kijárat felé, ugyanis Sam megígértette velem, hogy elmegyek vele vásárolgatni. – Nekem is van egy hírem egyébként – váltottam témát. – Jay is szeretné, ha belevágnánk a baba projektbe.
- Komoly? Natalie, hiszen ez szuper! – sikított Sam, és ma már sokadjára is a nyakamba vetette magát. – Akkor ezek után soha többé nem panaszkodom, ha késel egy kósza numera után – emelte a magasba kezét. – Cserkész becsszó!
Az évek folyamán szerencsére megtanultam elengedni az ilyen beszólásokat a fülem mellett, ám úgy tűnt, Sam még mindig tud meglepetéseket okozni. Egy kiadós vásárlással később pedig hajlandó volt hazaengedni, de furcsa módon ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el a lakásomhoz, mert Alex ott fogja várni.
Az egész nap tele volt meglepetésekkel, ám a legnagyobb mégis az volt, amikor a saját házamban egy hadseregnyi ember esett nekem, miközben azt ordibálták a fülembe: „Meglepetés!” Előbb megrökönyödve álltam a letámadók hadát, majd elérzékenyülve fogadtam a jókívánságokat.
Az utolsó, aki meglepett, Jay volt. Tudtam, hogy készül valamire, ugyanis olyan sunyin sétált felém, kezeit a háta mögött tartva, mint aki készül valamire. A következő pillanatban valaki befogta a szememet, nekem pedig kezdett rossz érzésem lenni. A hangok elcsendesedtek, végül mégis erőt vettem a félelmeimen.
- Natalie, szeretném, ha elfogadnád ezt az ajándékot – fogta meg a kezemet Jay, majd valami puhát helyezett a tenyerembe, ekkor pedig végre újra láttam.
Egy aprócska, fekete dobozt tartottam a kezemben, és csak egy komplett idióta nem tudta, hogy mit is rejthet. Izgatottan, remegő kezekkel nyitottam fel a kis ékszerdobozt, mikor megpillantottam benne a gyűrűt. Könnyes szemekkel pillantottam fel Jay-re, és a karjaiba bújtam.
- Leszel a feleségem? – tette hozzá az iménti kis monológjához. – Mert én semmi mást nem szeretnék jobban ezen a világon – csókolt a nyakamba.
- Igen, leszek a feleséged – adtam meg a válaszomat, ezzel megpecsételve közös életünk minden további percét.
Vége
Elérkeztünk tehát a végéhez, ezzel a fejezettel valóban lezárul Jay és Natalie története. A fiatalok két hónap múlva megtartják az esküvőt, ahol csak a szűk családi és baráti kör vesz részt, valamint egy hónappal korábban Natalie bejelenti, hogy kilenc hónap múlva szülők lesznek. Így hát az esküvő után hét hónappal Natalie életet ad egy Los Angeles-i kórházban Mia Rathbonenak :)
Éjfél:
A gyűrű:
Szia, Angel! :)
VálaszTörlésHát, én most bele is kezdenék a hatalmas monológomba, ha szóhoz tudnék jutni... :P De először egy kicsit össze kellene szednem magam... :D
*néhány másodperces képernyőbámulás után*
Nos, akkor itt lennék! :D Hát, kezdjük akkor a fejezettel, majd aztán jönnek az érzelgős dolgok :P
Először is, IMÁDTAM! :D De tényleg, nagyon... Annyira jó volt, és olyan ügyesen megoldottad, hogy összefoglaltad a három év történéseit, nagyon tetszett, hogy egy cseppet sem volt unalmas, minden következő betű, sor adott valami különlegeset! :)
Aztán, ott van Sam *_* Hát, én komolyan mondom, hogy „teljesen belezúgtam”, ha ezt lehet így mondani, hihi :P Azok a poénok, amiket Natalie kapott a kis késése miatt... :D Nagyon ott volt a szeren! :D
És igazán örülök, hogy összejött nekik Alexszel. Szerettem ezt a párost, mert mindketten annyira illettek egymáshoz, hogy az valami hihetetlen! :P
Hmm... A macskát imádtam, tök elképzeltem, ahogyan Nath a lépcsőn játszik vele, és megjelenik Jay, és megöleli, és... wáh, nem folytatom, mert nem lenne túl jó vége... xD :D
Aztán, ahogyan Jay megkérte a kezét a végén *_* És a hangüzenet! Áh, irtóra édes volt *_*
És a baba *_* Jaaaaj *_* Hát, azt kell mondanom, hogy az bizony kellett a végére :P Mármint, úgy értem, hogy méltó befejezése volt egy szuper történetnek! ;)
Akkor pedig a könnyes búcsú :( *szip szip*
Annyira hiányozni fog! :( Jöttem minden kedden nagy hévvel, hogy majd háhá, olvasok, mert van friss! És ez a rutintevékenység már látom előre, hogy nagyon-nagyon hiányozni fog. :(
Nem fogom elfelejteni a napot, amikor rátaláltam Nath és Jay történetére, amikor elkezdtem olvasni, amikor beleszerettem... Köszönöm szépen, hogy megírtad ezt, és hogy a részese lehettem!
Nem kis dolog tényleg befejezni egy történetet, pláne nem egy ilyet! :P
Szóval, én komolyan nagyon örülök, hogy anno úgy döntöttél, írsz egy ilyet is. Hiányozni fog... :(
Akkor, azt hiszem, hogy utoljára hagytam itt kritikát... Mármint, friss fejezethez utoljára... :( De azért remélem, hogy a blog nem merül feledés homályába, jó lenne ide néha még visszajárni! :)
Sok-sok sikert kívánok Neked a továbbiakban is, és biztos vagyok benne, hogy sok hasonlóan szuper történetet kapunk még tőled! :)
Puszillak <3
Drága Angel
VálaszTörlésElőször is ennél szebb véget, keresve se lehetet volna találni ennek a történetnek. Baba és még gyűrű is (amit megjegyzem Én is szivesen viselnék, ami nagy szó mert nem szeretem a gyűrűket, de ez gyönyörű) ráadásul, mind ez Nat születésnapján. :) (Igaz az nem derült ki, hány éves lett. :P) Tökéletes Happy End.
Éjfél is nagyon édi. "sokadik szerelem" :D
Szeretném még megköszönni Neked, mind a 40 fejezetet, hogy izgalmas és jó történetet írtál, és engetted, hogy mások is a részesei legyenek.
Nem utolsó sorban, hogy Neked és történeteidnek köszönhetem, hogy most kb. egy tucat történet állandó olvasója vagyok. Mert bevezettél ebbe a világba úgy, hogy itt is maradtam és nem kattintottam el egy fejezet olvasása után. A Londoni alkony után ez a második történet amit olvastam, és sajnálom, hogy vége. Ezzel együtt nagyon, de nagyon remélem, hogy a sokszor gyér komik nem rettentetek el és, hogy fogsz még írni, mert akkor Rám biztos számíthatsz. :)
Sok Puszi és még a Londoni alkonyhoz biztos komizok. :D
Vehpotse
Szia Angel..:)
VálaszTörlésHát..nem hitem volna h iylen haram vége elsz..DE nagyon teszik..:)
Restellem, hogy nem írtam soha komikat bevallom Lusta voltam..de mindig itt voltam és olvastam :) nagyon szerettem ezt a történetet sajnálom, hogy vége lett..:) Örülök hogy egy iylet is olvashattam :) az egész történet nagon jól sikeredett:) Jay-t imádom külön örülök h egy iylet is olvastam..:) jajj baszsu csak simétlem magam..:) mind1 nagyon jó volt és hát...maradt még 2 blogot amit olvashatok..:) szóval ott várom a folytatásokat:)
pussz :)
Szia!
VálaszTörlésHupsz, bevallom, elfelejtettem kommentet írni :D Mármint elolvastam, de siettem, és még a gondolatok sem álltak össze a fejemben, így későbbre halasztottam.. Viszont tökre elfelejtettem :S Viszont jobb később, mint soha. :)
Angel, el kell, hogy mondjam, ebben a történetedben tényleg meglátszott, hogy ez nem az első ficed volt.. A fejezetek rövidek, de lényegretörőek voltak, megvolt minden, ami egy storyhoz kell, és ami a legfontosabb: semmi klisé nem volt benne, amit ki tudnék emelni.
Ez az utolsó fejezet pedig kellemes csalódás volt :) Mármint.. amiket olvasok történeteket, egy pár mostanában fejeződött be (ez nem lett túl magyaros :D), és szinte kivétel nélkül azzal végződtek, hogy összeházasodtak, a főhősnő terhes, vagy épp már szült... Nálad nem volt ennyire "túl idilli", de mégis megvolt minden, ami a happy endhez kell! Gratulálok! :)
A tied volt az első Jackson-fic amit olvastam, egyelőre az utolsó is, nincs nekem ennyi időm olvasgatni... :D Ebbe is csak miattad kezdtem bele, kíváncsi voltam :) ... és nem csalódtam :)
Szóval én köszönöm ezt a 40 fejezetet, és igaz, nem kaptál túl sok kommentet, de azért nem kevesen végigkövették a történet alakulását :)
Még sok ilyen remek történetet, puszi, rami.
Szia!
VálaszTörlésFantasztikusan jó történetet írtál. Imádtam. Rendkívül tehetséges író vagy. Köszönöm, hogy olvashattam.
Szia
Szia, Drága!
VálaszTörlésHúha, megint itt vagyok. El sem hiszem. Pontosan tudod, hogy tegnap megint elkezdtem olvasni a KT nevezetű szerelmemet, mert igen, imádom ezt a történetet. De, azt hiszem, ezt már éppen elégszer hangoztattam. Szóval, megin elolvastam, ezt pedig végigasszisztáltam neked msnen! XD
Voltak kedvenc részeim, kedvenc mondataim, kedvenc karaktereim... De ezeket már tegnap jó alaposan kibeszéltük. Amiben azonban másodszori olvasásra teljesen biztos vagyok: belezúgtam Jaybe! XD Ugye, milyen meglepő? Vagyis, inkább újra belezúgtam... Sokadszorra. Imádom. Nálad olyan különleges karaktere volt, amelyet még egyetlen történetben sem láttam. Szeretném elhinni, hogy valójában is ilyen. Persze, ki tudja? Lehet, hogy titkon ismered a mi kis Rathbone-unkat, és profi módon titkolod előlem! xDD Ha elutazol a nyáron tudjuk hova, akkor is vele fogsz ott találkozni, ééés... xD Ááá, oké, befejezetem. XD Én már megint nem vagyok normális. Te pedig ezt tökéletesen tudod! xD
Nos... Olyan jó volt most megint Venice Beachen lenni! Itthon hideg van, a tavasz is várat még magára, ott pedig forróság, homokos tengerpart, koktélok... Á, de jó volt erről olvasni! Egyszerűen imádtam. Nincs is jobb kifejezés rá, de ezt már elégszer hangoztattam. :D
Visszaolvasva a kommentjeimet, láttam, hogy mindig több veszekedésért, konfliktusért kampányoltam. xd Pedig most látam, így, teljes egészében, hogy ez így volt jó! Közéjük nem való a vita, ők így tökéletesek. Annyira kiegészítik egymást, hogy az valami egészen hihetetlen számomra.
Haha, most látom, hogy a legutóbbi kritikámban benne van, hogy ne zárd be a blogot, mert jó lenne visszaolvasgatni majd a történetet. Úgy tűnik, hogy a jövőbelátó képességem már akkor is szuperált. xD Tudtam, hogy majd visszajövök ezen a gyönyörű, napsütéses meteorológiailag tavaszi napon, és olvasni fogok! XD
Nos, akkor megint zárom a soraimat... Gondolom, eleged van már ebből a sok marhaságból! XD Örültem, hogy megint elolvashattam, hogy megin a részese lehettem. És annak még inkább, hogy megismertelek időközben téged. Nem volt véletlen, hogy majd' egy évvel ezelőtt rátaláltam a blogodra...
Köszönöm, hogy olvashattam! :)
Csókollak <3