Karnyújtásnyira Tőled... - 20. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 20. fejit! Lássuk hogyan is folytatódik az éjszaka... Tudom, hogy utálni fogtok, előre is bocsika érte *ártatlanul pislog* Jó olvasást! Puszi, Angel


20. fejezet - Kapaszkodó

Rá kellett jönnöm, hogy az életem kezd helyre állni, és lassacskán minden újra a régi lesz. Az anyámnak sem késő talán, hogy tiszta lappal induljon, és azt hiszem, nekem is kijár a boldogság. Ilyen gondolatokkal a fejemben szeltük át Los Angelest, én pedig észre sem vettem, hogy mikor érkeztünk meg Jay házához.

- Gyere Natalie, megjöttünk – hallottam meg a hangját, és elfogadva a kezét szálltam ki a kocsiból.

A sofőr szó nélkül hagyott minket magunkra, mi pedig magabiztosan indultunk el a hatalmas ház felé. Már kívülről is impozáns épület volt, abba pedig belegondolni se mertem, hogy belül mennyi mindent rejtegethet. Hirtelen a gyomrom liftezni kezdett, mintha milliónyi kis pillangó verdesett volna bennem.

Egy pillanatra megtorpantam, de Jay egy szelíd mosollyal az arcán felém fordult, és abban a percben minden kétségem elmúlt. Jó házigazdaként vezetett körbe a házban, egyetlen négyzetcentimétert sem kihagyva. Sorra vettük a konyhát, a nappalit, a hatalmas teraszt, aztán pedig az emeletet céloztuk meg.

- És itt vannak a vendégszobák, ha esetleg valamelyik haver nálam alszik – nyitott be az egyik ajtón, majd ugyanolyan gyorsan vitt is a következőhöz. – Itt pedig próbálni szoktunk a fiúkkal – tárt szélesre egy újabb ajtót.

- Oh, mindig kíváncsi voltam az ilyesmire – lelkesedtem fel, és megbabonázva figyeltem meg a milliónyi apró részletet, hangszert, kottákat.

- Látom, szereted a zenét – mosolyodott el, és az ajtófélfának dőlt.

Valóban nem állt távol az igazságtól. Kiskoromtól kezdve fogékony voltam mindenre, ami a zenével és a rajzolással volt kapcsolatban. Rengeteget jártunk hangversenyekre, koncertekre… Aztán ez idővel egyre inkább elmaradt az életemből, és mostanra csak a rajzolás maradt.

- Van még mit mutatni – zökkentett ki a mélázásomból. – Menjünk, aztán ígérem, hogy játszok neked valamit – kacsintott, én pedig kislány módjára rohantam hozzá, hogy egymásba kapaszkodva fedezzem fel vele ezt az új világot.

Elidőztem egy-egy családi fotónál, ő pedig lelkesen mesélt a gyerekkori csínyekről. Az viszont már számomra is meglepő volt, amikor megtudtam, hogy folyamatosan költöztek egyik városból a másikba. Így szinte a világ összes országában megfordult már, mint megtudtam.

- Ez pedig itt a… – torpant meg, és láttam, hogy ő maga is zavarba jött.

- A hálószobád gondolom – kuncogtam, majd átvéve az irányítást, benyitottam.

Semmiben sem tért el az eddig általam látott hálószobáktól, volt benne szekrény, egy hatalmas ágy, egy bőrkanapé a szoba egyik sarkában a tévétől nem messze, és egy erkély ablak is. A falak kék színben pompáztak, de itt egyetlen fénykép sem volt felakasztva.

- A legjobbat még nem is láttad – húzott az erkély felé, és amint szélesre tárta előttem a szárnyas ajtókat, még a lélegzetem is elakadt.

Egész Los Angelest látni lehetett, ahogy apró fényekben úszik. A távolban magasra törő épületegyüttesek sorakoztak, de ugyanakkor innen nézve mégis annyira apró volt minden. Az idő kezdett egyre hűvösebb lenni, emiatt kissé megremegtem, Jay pedig szorosan magához ölelt.

- Fázol? – hajolt közelebb, minek hatására újabb remegéshullám futott át a testemen, persze ez egész másféle volt.

- Egy kicsit – dőltem neki, hiszen tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Meglepő nyugodtság telepedett rám, és mindez pusztán csak azért, mert magam mellett tudtam Jayt is. Egy darabig még csendben figyeltük a várost, összekulcsolt ujjakkal, aztán beljebb mentünk, és a kanapéra ülve folytattuk az előbb elkezdett beszélgetést.

- Szóval mindent tudsz rólam, egy nyitott könyv vagyok előtted – dőlt el egy kissé, szemeivel pedig mindvégig az én tekintetem fürkészte. – Te jössz, mesélj magadról Natalie.

Tudtam, hogy nemsokára eljön majd ez a pillanat, amikor már nem titkolhatok el előle semmit. Sosem szerettem ezeket a pillanatokat, talán azért is, mert az én életem nem volt éppen fenékig tejfel. Nem mesélhettem boldog, gondtalan gyerekkorról, de még csak felszabadult diákévekről sem.

Ezt a részt legszívesebben kihagytam volna az ismerkedésből, de érthető okokból nem tehettem. Ryan előtt sem nyíltam meg egykönnyen, és pontosan ezért az okból nem voltak igazán barátaim sem. Az életemben a két biztos pont mindig is a bátyám, Alex és a legjobb barátnőm, Sam voltak.

- Nem tudom, hogy a bátyám mennyit mesélt el neked – kezdtem bele akadozva –, de az én életem nem éppen olyan, mint a többségé.

- Semmi baj, egyébként semmi olyat nem mondott – adott kitérő választ.

Érthető volt, hogy kíváncsi volt rám, hiszen mindeddig nem avattam be az életembe mélyebben. Jól végiggondolva csak annyit tudott rólam, hogy a bátyámmal élek, van egy vadbarom exem, és hogy imádok rajzolni. Én pedig szinte az egész életét ismertem…

- A szüleim elváltak már egy ideje, mint azt ma tapasztaltad is. Az apám sosem tudta kimutatni a szeretetét, azaz egy módon mégis… veréssel. Nem az a tipikus apa volt, aki megdicsért, ha jó jegyet vittem haza. Az apám alkoholista volt.

Amint kimondtam, minden újra megelevenedett előttem. A torkomba felkúszott egy csomó, és folyamatosan csak fuldokoltam tőle, de meséltem. Mesélnem kellett. Azt akartam, hogy ne legyen titkunk egymás előtt, hogy ismerjen engem, a lecsupaszított Nataliet, és ne azt a lányt, akit a világnak mutatok.

- Ha nehezedre esik róla beszélni, nem kell – húzódott közelebb, de én csak nemet intettem a fejemmel, és folytattam.

- A bátyám volt az, aki világ életében vigyázott rám, és ha kellett, megvédett apámtól. Anya nem volt képes erre, és a mai napig kiszolgáltatottként élt. Ma te magad is láthattad, hogy mivé lett – itt vettem egy mély levegőt, mert nehezemre esett visszatartani a kibuggyanó könnycseppeket – egy ronccsá, aki képtelen önálló, és legfőképpen ésszerű döntéseket hozni.

- De ezt nem értem, nem próbáltatok segíteni rajta?

- Oh, dehogynem. Számtalanszor próbáltuk meg elhozni a házból, vagy Philipet távol tartani tőle, de nem sok sikerrel. Anya végül mindig visszafogadta, és csak azt hajtogatta, hogy megváltozik, egyszer biztosan megváltozik.

- Értem már, hogy miért jöttél el Ryantől – tette hozzá halkan. – Nem akartad azt a sorsot magadénak, amit az anyád is választott, igaz?

Szinte félelmetes volt, hogy ennyire a vesémbe látott. Mondhatni alig ismertük egymást, de tisztában volt vele – legalábbis mostanra biztosan –, hogy mit miért is teszek. A szemeiben pedig egyáltalán nem a megvetést, vagy a sajnálatot véltem felfedezni, inkább valami merőben újat… hogy védeni akart engem.

- Nem – hangzott a velős válaszom. – Megijedtem, hogy talán nekem is ez a jövő jutott, ami az anyámnak, de aztán jöttél Te…

Ezen csak sejtelmesen elmosolyodott, és váratlan gyorsasággal áthidalva a köztünk lévő távolságot, gyengéden megcsókolt. Nyelve az enyémmel járt lassú táncot, míg a keze lassan siklott a csípőmre. Egy percre sem váltunk el egymástól, miközben ő finoman hanyatt döntött.

Mikor ajkai elszakadtak az enyémektől, a nyakamat célozta meg, azután pedig a kulcscsontomat. A vér sebes, izzó lávaként áramlott szét az ereimben, és önmagamat is meglepve adtam át teljes valómat neki. Mindazonáltal cseppet sem éreztem magam kiszolgáltatottnak, egyszerűen csak újra éltem.

El akartam merülni ebben az új, csodás érzésben. Magamba szívtam az illatát, amíg ő a vállaimat csókolta, és közben lehámozta rólam a felsőmet. Persze én sem voltam rest, kapkodva próbáltam megszabadítani az ingjétől, eleinte kevés sikerrel.

Olyan erejű vágy tombolt mindkettőnkben, hogy még a Richter skála is kiakadt volna, ebben teljesen biztos voltam. Kezdtem megijedni ettől az újonnan jött érzéstől, és akár mennyire is küzdöttem ellene, az agyam automatikusan blokkolt minden nyugtató gondolatot.

Talán ő is megérezte ezt, mivel újra átváltott óvatoskodó stílusba. Az ajkaimnál időzött, ezzel biztosítva, hogy semmit sem akart elkapkodni. Kezeim a nyaka köré fontam, úgy vontam magamhoz egyre közelebb és közelebb, miközben éreztem, hogy én lettem követelőző.

- Várj egy percet – suttogta zihálva, majd meglepetésemre eltűnt a szobából.

Fogalmam sem volt, hogy hova mehetett, de így maradt egy kis időm lehiggadni, és ezzel együtt sajnos gondolkozni is. Ezek az érzések, amelyek minden érzékemet megtöltötték, teljesen elvették a maradék eszemet is. Mintha hirtelen minden világossá vált volna előttem.

Felpattantam, majd egy papír és ceruza után kezdtem kutatni. Szerencsére nem kellett sokáig kutatnom, a fiók aljában mindkettőt megtaláltam. Kapkodva írtam egy üzenetet neki, és bár tudtam, hogy nem etikus, amit most művelek, mégis meg kellett tennem.

Tudtam – legalábbis bíztam benne –, ha igazán szeret engem, megérti miért is tettem azt, amit. Sietős léptekkel hagytam magam mögött a házát, és nem hagytam semmit sem magamból, csak egy üzenetet az asztalon...

„Bocsáss meg, de nem vagyok rá képes…”