Karnyújtásnyira Tőled... - 18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 18. fejit így Húsvét alkalmából! Kellemes Ünnepeket Nektek :) Ahogy a cím is mutatja, vannak határok. Van, amit csak önmagunknak állítunk, és mikor átlépjük azt, úgy érezzük felszabadultunk. De vannak másféle határok is... Jó olvasást, a kommenteket most is várom! Puszi


18. fejezet - Határok

Vártam, hogy megtörténjen végre, ami Venice Beachen is. A jól ismert borzongást régi ismerősként üdvözöltem, miközben már-már epekedve vágytam arra, hogy ajkai az enyémekhez érjenek. Amikor a számomra végeláthatatlan hosszúságú másodpercek után sem történt semmi, fél szemmel Jacksonra sandítottam, aki még mindig ugyanúgy figyelt engem, mint pár perccel ezelőtt.

Lehettem volna akár dühös is, de nem voltam az. Lemondóan sóhajtottam, és próbáltam kiengedni a fáradt gőzt. Értetlenül figyelte, ahogy felrázom a párnámat, és még mielőtt hátat fordíthattam volna neki, az arcom után nyúlt, és visszahúzott magához. Egyáltalán nem értettem, hogy mit akar, de amikor kérdezni próbáltam, az ujját a számra tette, jelezve, hogy maradjak csendben.

Végighúzta ujját az ajkaimon, miközben azok akaratlanul nyíltak el egy elfojtott sóhaj kíséretében. Arra az ismerős mosolyra húzta a száját, és tovább borzolva az idegeim, óvatosan kóstolgatott. Először csak apró puszikat adott, és hiába próbáltam sürgetően közelebb húzni magamhoz, vagy többet követelni belőle, nem engedett. Rá kellett döbbennem, hogy most ő akar irányítani, és nekem nincs választásom.

Ahogy próbáltam arra koncentrálni, hogy semmivel se mutassam ki, mennyire vágyom rá, egyre inkább feszegettem a saját magam által állított határokat. A közelsége valóságos afrodiziákumként hatott rám, és nehéz lett volna megmondani, hogy meddig bírom még ezt a hirtelen jött óvatoskodást. Minden érzékemet ő töltötte ki, ott volt a tudatomban, a szememben, az illata az orromban, és talán a szívemben is végérvényesen nyomott hagyott.

- Élvezed, hogy kedvedre játszhatsz velem? – faggattam elhaló hangon, mikor éppen nem ostromolta az ajkam.

Nem szólt egy szót sem, és bennem is egyre inkább kezdett tudatosulni, hogy talán ez csak egy játék… játszik velem. Mikor viszont újra a szemembe nézett, egészen mást láttam az arcán. Ő is vágyott rám, és mint egy utolsó megerősítést várva nézett a szemembe. Aztán mintha egyszeriben minden korábbi elvet feladott volna, befejezte a játékot, és hevesen csókolni kezdett.

Emlékek milliói suhantak el előttem, peregtek, akár egy film. Az első találkozás, az a bizonyos verekedés, az első csók, a búcsúzás… Az addig égető, néha tüzes csók lassan átcsapott gyengédebb kóstolgatásba, bár cseppet sem bántam a kezdeti hevességet. Már csak alig-alig ért össze a szánk, szinte a levegő sem hiányzott, pedig éreztem, hogy vészesen fogy, de abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy megkaptam, amit akartam.

- Hol voltál idáig? – suttogtam, és a vállára hajtottam a fejem.

- Natalie, most már itt vagyok melletted… nyugalom.

Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Jay is kényelmesen elférjen az ágyon, elsőre nem túl sok sikerrel. Megnyugtatott a közelsége, és a karjaiban nyomott el az álom. Ezek után nem voltak rémálmaim, az éjszakát úgy aludtam végig, mint akit szabályosan fejbe kólintottak, és kipihentebben ébredtem, mint eddig bármikor.

Nehezemre esett megmozdulni, és féltem attól is, hogy esetleg ezt az egészet csak álmodtam, pont ugyanúgy, ahogy az apámat is. Végül véget vetve a saját kis gyerekes játékomnak, óvatosan megpróbáltam felülni, de Jay szorítása még álmában sem enyhült, és ugyanolyan védelmezően karolt át, ahogy hajnalban is.

- Jó reggelt – nyomtam egy puszit az arcára, mire azonnal kipattantak a szemei, és egy hatalmas vigyor kíséretében visszahúzott a mellkasára.

- Nem akarsz még egy kicsit színlelni? – simogatta a hátamat. – Úgy értem, olyan jó itt lenni, és valószínűleg most hülyének nézel, de nem izgat.

- Dehogy nézlek annak – váltottam durcás hangnembe. – Én is élvezem, hogy itt vagyunk, de talán örökre mégsem maradhatunk itt.

A kis csevejt a becsörtető nővér zavarta meg. Igazán édes volt, ahogy zavarában nem is tudta, hogy mit csináljon. Hosszasan fogadkozott, hogy ő nem akart zavarni, és ez még egyszer biztosan nem fog előfordulni, mert nagyon körültekintő lesz. Sietve kiment a szobából, mi pedig csak jót kuncogtunk.

- Képes lesz még ebben az életben elvégezni a munkáját? – tolt el magától Jay óvatosan.

- Nem tudom, de ezen majd később agyalok – ültem fel, és összekapkodva pár ruhát és a törülközőt, a fürdő felé indultam.

Meglepetésemre nem is próbálkozott azzal, hogy utánam jött volna. Ahogy este is tettem, rendeztem egy gyors tusolást, ezúttal azonban igyekeztem nem órákat ott tölteni. Felfrissülve sétáltam ki a fürdőből, de már nem voltunk egyedül. Az orvos éppen azt ecsetelte, hogy Jackson állapota kielégítő, és nyugodtan haza mehet már a mai nap folyamán.

- Áh, Natalie – fordult felém mosolyogva. – Önnel sincsen semmi probléma, még végzünk egy-két vizsgálatot, és Ön is elhagyhatja a kórházat.

- Köszönöm – ültem le az ágy szélére, és lelkesen pakolászni kezdtem. – Esetleg telefonálhatok a barátnőmnek, hogy értem jöjjön?

- Hagyd Natalie – vágott közbe Jackson. – Majd én hazaviszlek, vagy ahova csak akarod – pontosított, mire elnevettem magam.

- Rendben, akkor köszönöm doktor úr.

A doki még átadta a papírjainkat, aztán magunkra hagyott minket. A két debella biztonsági még mindig kinn álldogált az ajtóban, és szúrós szemekkel bámultak befelé. Komolyan mintha tőlem kellene félteniük Jacksont. Éppen csak lehajoltam a táskámért, hogy felrakjam az ágyamra, de amikor felpillantottam, azt kívántam, bár csak képzelném az egészet.

- Te mit csinálsz itt? – pislogtam meglepetten az ajtóban álldogáló Ryanre.

- Gondoltam meglátogatlak, rosszul tettem? – torpant meg az ajtónál, és ő is hasonló meglepettséggel nézett rám.

- Hazamehetek – nyögtem ki nagy nehezen, mire Ryan sokkal vidámabban közeledett felém, és megölelt.

Ijedten néztem, és vártam, hogy valaki megmentsen. Mondjuk nagy hasznát vettem volna az eddig az ajtóban álldogálóknak, de nem, ilyenkor persze nem. Váratlanul kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és mikor megláttam Jacksont egyszerre két dolog is átfutott az agyamon, ahogy az arcát figyeltem. Vagy félreérti a helyzetet, és vége mindennek, vagy fogja magát és megment.

- Oh, nem tudtam, hogy jöttek hozzád – szabadkozott, és egy bájvigyor kíséretében lefejtette rólam Ryant. – Szevasz cimbora – vágta hátba, mire Ryan kis híján kiköpte a tüdejét.

- Túl rég találkoztunk már közelebbről – morogta Ryan, de most először az egyik biztonsági is beljebb jött. – Sebaj, majd pótoljuk. Natalie, hazaviszlek – fordult felém, és biztos voltam benne, hogy nem kíváncsi a véleményemre.

- Natalie velem jön – állt közénk Jay váratlanul. – Ez a minimum, amiért miattam szenvedett balesetet.

Ryan szeme szinte szikrákat szórt, amíg elhagytuk a kórtermet. Jay szorosan átkarolt, és a csomagjainkkal együtt a kórház kijárata felé indultunk. Ami viszont odakint fogadott, arra még én sem számítottam. Hiába mentek előre a testőrök, a fotósok és riporterek hada így is megpróbált közelebb férkőzni hozzánk, és egyre több kérdéssel bombáztak minket.

- Ne is foglalkozz velük – súgta a fülembe, majd átadta a csomagjaink a sofőrnek, és beszálltunk a kocsiba. – Jól vagy? – fordította maga felé az arcomat.

- Aha, csak nem gondoltam, hogy társaságunk is lesz.

Megkövülve ültem a kocsiban, és bár fogalmam sem volt, hogy merre tartunk, bíztam benne, hogy hazafelé. Ekkor ugrott csak be, hogy Jackson nem is tudja, hogy hol lakom, csak egyedül azt a helyet, amit együtt néztünk ki álmaim otthonának. Már készültem volna szólni a sofőrnek, hogy merre forduljon, amikor megcsörrent a telefonom.

- Igen, tessék? – szóltam bele.

Döbbenten hallgattam az anyám szavait, és kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mit is mond. Az agyam nem pörgött olyan gyorsan, csak egy dologban voltam teljesen biztos, ha most azonnal nem cselekszem, akkor tragédia fog történni. Először éreztem azt évek óta, hogy okom van félni bármitől is.

- Anya, nyugodj meg – próbáltam nyugtatni. – Mindjárt ott vagyunk – azzal letettem a telefont, és tárcsáztam Alexet. – Alex, anya bajban van, Philip teljesen eldurvult, úton vagyok hozzá, kérlek, siess.

- Mi a baj? Súlyos? – faggatott Jackson. – Hova menjünk? Mondd a címet Natalie – én pedig magam sem tudom honnan merítettem erőt, de gépiesen bemondtam anyám lakcímét.

- Anyám hapsija bántani akarja őt – hadartam. – Nem tudod, hogy milyen, amikor iszik… túlmegy minden határon.