Karnyújtásnyira Tőled... - 19. fejezet

Sziasztok!

Megjött a 19. feji! Bocsánat a késésért, de mostanában el voltam maradva, de nem rinyálok. Mindenképpen akartam ma folytatást, szóval meg is született ^^ Jó olvasást, a véleményeket pedig most is várom! Puszi


19. fejezet - Döntések

Hiába is akartam volna elmagyarázni Jaynek, hogy ez mivel jár, úgyse értette volna meg. Igazából senki sem, aki eddig nem élt át ilyesmit, vagy nem volt szemtanúja egy ilyen kirohanásnak. Az apám sokszor folyamodott ehhez a módszerhez, ha éppen nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő azt elképzelte.

Akármennyire is haragudtam az anyámra a tehetetlenségéért, igyekeztem mindig mellette állni, néha több, néha pedig kevesebb sikerrel. Most azonban még az sem számított, hogy utál és megvet, csak az, hogy minél hamarabb odaérjünk hozzá, és megakadályozzuk Philipet, akármire is készül.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatott Jackson, de nem tudtam rá figyelni.

Nem érdekelt már semmi sem, és amikor a kocsi végre lefékezett a házunk előtt, úgy rohantam a bejárati ajtó felé, mintha az életem múlna rajta. Hallottam a házból kiszűrődő ordibálást, és hogy Jackson is utánam fut. Már éppen benyitottam volna, amikor hangos fékezéssel Alex is megérkezett.

- Natalie! Ne menj be! – állított meg, és előre ment.

Finomkodás nélkül vágta be a bejárati ajtót, ezzel utat törve magának. Nem volt nehéz megtalálni anyáékat, Philip hangja a konyha felől hallatszódott, és ezt az edények hangos csörömpölése is megerősítette. Egyszerre indultunk el a zaj irányába, ahol anya a padlón feküdve várta a „méltó” büntetését.

Lefagyva néztem, ahogy tehetetlenül – és belenyugodva – várja, hogy elcsattanjon az újabb pofon. Ahogy ott feküdt, rá kellett rájönnöm, hogy mennyire kiszolgáltatott is ő valójában, bármennyire hibás benne. Mert igenis hibás volt… legalább annyira, mint mi is, amiért nem segítettünk rajta időben.

- Ne merészeld! – kiabáltam el magam, és védelmezőn ráborultam anyára.

A hangom nem csengett egyáltalán magabiztosan, de Philip valamiért mégis megtorpant. Anya a karjaimban zokogott, közben körülöttünk gyilkos csend uralkodott. Azt hittem, hogy ezzel vége is, befejezte az őrjöngést, de újra a magasba emelte a kezét, hogy ezúttal mindkettőnkre lesújtson.

Kicsit én is olyan lettem, mint az anyám. Beletörődve vártam az elkerülhetetlent, de az csak nem jött. Felpillantottam, de már csak annyit láttam, hogy Alex és Jay egyszerre vonszolják kifelé Philipet a házból. Még mindig reszketve görnyedtem anya fölé, aki nem szólt egy szót sem, csak az ölembe hajtotta a fejét.

- Sírj csak, sírd ki magad – nyugtattam, miközben a hátát simogattam.

Azt hiszem ekkor nőttem fel igazán. Most az egyszer éreztem azt életem során, hogy az anyám szeret engem, és szüksége van rám. A szerepek már régen felcserélődtek, én voltam a felelősségteljes felnőtt, aki megvédi őt bárkitől és bármitől. Kintről hangos kiabálást hallottam, és a gyomrom akaratlanul is görcsbe rándult.

- Alex! – kiabáltam hangosan, mire csak egy hangos ajtócsapódás volt a válasz.

Egy pillanatra megijedtem, és ott akartam hagyni anyát, de a fiúk ugyanebben a pillanatban jelentek meg az ajtóban. Könnybe lábadt szemmel figyeltem őket, ahogy besétáltak, és örültem, hogy egyiküknek sem lett semmi baja. Alex riadtan nézett rám, és azonnal szorosan magához ölelt.

- Úgy sajnálom, hogy így kellett lennie – suttogta, miközben egyszerre próbált minket megnyugtatni. – Soha többé nem hagyom, hogy ezt tegye, ígérem! – jelentette ki határozottan.

- Köszönöm – formáltam hangtalanul a szavakat, de a hálát, amit éreztem, tisztán leolvashatta az arcomról. – Anya, fel tudsz állni? – hajoltam az arcához, de szólni nem volt ereje, így csak igent bólintott.

Segítettünk neki felállni a hideg csempéről, és Alex közreműködésével felmentünk a szobájába. Gondosan betakargattam őt, de amikor magára akartam hagyni, visszahúzott magához. Nem kellett egy szót sem szólnia, fogtam magam, és bebújtam mellé a takaró alá.

Pont, mint kiskoromban, amikor még nem állt közénk apa, sem semmi más. Ha jött a vihar, anya máris ott termett mellettem, és a karjaiban teljesen biztonságban éreztem magam. A bátyám és Jay az ajtóból figyelték a nagy kibékülést, majd magunkra hagyva minket, kisétáltak a szobából.

- Nem akarok így élni – suttogta alig hallható hangon anya.

- Tessék?

- El akarok menni ebből a házból – folytatta reszelős hangon. – Nem bírom már ezt az életet kislányom.

Meglepetten hallgattam minden szavát, ahogy lassan kibuktak belőle a hosszú évek fájdalmai, és kétségei. A számos verés, és veszekedés minden egyes részletét elmesélte, és egy percig sem törte a fejét azon, hogy esetleg cenzúrázza a helyzetét. Olyan volt hallgatni az életét, mintha egy horrort mesélnének, egy örökös rémálom.

- Semmi baj, megoldjuk – mondtam ki az első gondolatom.

- Meg tudnál bocsátani nekem? – tette fel a következő kérdését.

Szó nélkül kellett volna válaszolnom, és kimondani az igent, de nem tudtam. Az anyám, és mégsem kötnek hozzá olyan szoros érzések, mint a legtöbb lányt. Sosem volt az a tökéletes anya lánya kapcsolatunk, de én ebbe már réges régen belenyugodtam.

- Majd megbeszéljük – zártam rövidre a témát, és látszólag ő is belenyugodott.

Megvártam, amíg elalszik, aztán óvatosan kikászálódtam az ágyból. Próbáltam nagyon halkan kisurranni, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Lentről hangokat hallottam, így biztos voltam benne, hogy Alex és Jay még mindig beszélgetnek egymással.

- Anya hogy van? – fordult felém Alex, ahogy meghallotta a lépteim. – Ugye sikerült megnyugodnia?

- Fogjuk rá – rogytam le Jay mellé, és a vállára hajtottam a fejem. – Beszélgettünk, de úgy, mint eddig soha.

- Ezt hogy kell érteni? – nézett rám értetlenül Alex, és látszott rajta, hogy ölni tudna bármilyen információ morzsáért.

- Elege van ebből az életből, el akar innen menni – közöltem a nyers tényeket, amiket a bátyám tátott szájjal hallgatott. – Segítenünk kell rajta Alex…

- Hozzám költözik – állt fel a kanapéról, és a konyhába indult.

Megpróbáltam feldolgozni a hirtelen információt. Anya Alexhez költözik, és ez által valószínűleg fuccs az önállóságának, és vele együtt még ki tudja minek. Hirtelen nagyon rossz érzés kerített hatalmába, és ezen még az sem változtatott, hogy mellettem volt Jackson.

- Tudod, nem szégyen, hogy félsz – húzott közelebb magához. – Úgy értem, néha meg kell mutatnod, hogy mit érzel.

- Már nem félek – mosolyodtam el, hogy biztosítsam, az igazat mondom. – Köszönöm, hogy itt voltál nekem, sokat jelent.

- Ha akarod, nem megyek ma haza – szólalt meg pár perc csend után. – De ne érezd úgy, hogy rád akarok telepedni, csak tudd, hogy itt vagyok.

Ezen mosolyognom kellett. Nem tudtam hogyan mondja el, hogy szeretne velem maradni… Pedig szó nélkül igent mondtam volna rá, mert nem vágytam semmi másra, csak hogy minden olyan legyen, mint tegnap éjjel a kórházban… hogy újra átjárjon az a határtalan nyugalom, és ezt csak Jay mellett tudtam átélni.

- Ha gondolod, aludj nálunk – vetettem fel az ötletet, mire huncut mosoly terült el az arcán. – De szigorúan alvás – fenyegettem meg játékosan.

- Miért nem alszol te nálam? Én már láttam hol fogsz élni, de te még nem láttad az én házam – érvelt magabiztosan.

- Rendben, megnézem a lakásod – egyeztem bele pár perc hezitálás után.

Alex nem vette rossz néven a dolgot sőt… úgy tűnt, ő örül a legjobban, hogy végre élem az életem. Bár azt hiszem, leginkább annak örült, hogy nem Ryan oldalán teszem mindezt. Ő maradt este anyával, nehogy Philip esetleg meggondolja magát, és visszajöjjön.

- Vigyázzatok magatokra – ölelt meg búcsúzóul. – És remélem, hogy még összefutunk Jackson – rázott vele kezet.

Úgy tűnt, hogy összebarátkoztak – vagy legalábbis összeismerkedtek –, amíg én anya lelkét ápolgattam. Szó nélkül kaptam fel a kabátomat, és indultam el Jackson után a kocsihoz, ami azóta is ránk várt. Alig szálltunk be a kocsiba, a telefon máris vadul arénázni kezdett.

- Natalie, merre vagy? – hallottam meg Sam zaklatott hangját.

- Ööö… Jacksonnal vagyok, ma nála alszom – tettem hozzá, és próbáltam leplezni a lelkesedésem.

- Aha, értem – nyújtotta meg a szavakat. – Szóval a cuki bátyád ma este egyedül lesz otthon?

- Nem, anyánál alszik. Holnap mindent megmagyarázok, de most le kell tennem Sam.

- Rendben, de a szavadon foglak! Legyen szép estétek – kuncogott, és a vonal meg is szakadt.

Alig süllyesztettem el a telefonomat, gondolatban máris egy mesteri terv fogalmazódott meg bennem. Ideje, hogy kicsit rásegítsek a bátyámnak a barátnő keresésben, de egyenlőre a saját magánéletemet kellett rendeznem…