Karnyújtásnyira Tőled... - 32. fejezet

Sziasztok!

Íme a 32. fejezet is megérkezett egy hosszabb kihagyás után! Örülök, hogy láttam új arcokat az előző fejezetnél, remélem jönnek még ^^ Ez egy Jay szemszög lesz, csak hogy ne hiányoljátok őt se :P Remélem, elnyeri a tetszésetek! Jó olvasást, a kommenteket pedig várom :) Puszi, Angel


32. fejezet - Meglepetés / Jay szemszöge

Igyekeztem hősiesen figyelni, ahogy Natalie elhajt azzal a pasassal, akit szívem szerint szarrá vertem volna. Sosem voltam az erőszak híve, de Ryan már jó ideje a bögyömben volt. A tekintetem végigkövette a kocsit, egészen addig, amíg már csak egy homályos pont volt a forgalomban.

- Bejössz egy kicsit? – tette vállamra a kezét Alex. – Persze semmi sem kötelező, de gondolom, vannak kérdéseid.

Fején találta a szöget, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi is történt valójában. Csak annyi volt világos, hogy a helyzetünk tisztázása helyett Natalie elutazott, és fogalmam sem volt hova, valamint hogy miért. Persze sejtettem, hogy nem azért, mert felejteni akart, ezt a búcsúja is bizonyította.

- Rendben – bólintottam, majd követtem őket a házba.

Volt ott egy idősebb, inkább középkorú hölgy, akiről úgy sejtettem, hogy Natalie és Alex édesanyja lehetett. Árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, miközben gondosan végigmért tetőtől talpig. Megmosolyogtatott, mégsem most volt itt az ideje, hogy bemutatkozzam neki.

- Natalie elutazott New Yorkba munkaügyben – ismertette Alex a rideg valóságot. – A helyzet az, hogy kénytelen volt Ryannel menni, mivel ő az Univision képviselője.

Amíg Alex ismertette a helyzetet, szótlanul hallgattam őt. Igyekeztem megérteni, s nem utolsó sorban felfogni, hogy Natalie gyakorlatilag teljesen ki van szolgáltatva Ryannek, és ez a tudat egyáltalán nem tett boldoggá. Hirtelen rengeteg kérdésem volt, de nem akartam félbeszakítani őt, hagytam, hogy meséljen.

- Három napra mentek, de gondolj arra, hogy mi lesz, miután hazajön – és az arcán valami sejtelmes vigyor jelent meg. – Ahogy láttam, nem kell sokat győzködnöd és megbocsát majd.

Nem értettem mire fel ez a cinizmus a hangjában, de akkor minden bevillant. Ő és Sam – Natalie-ról nem is beszélve – megbíztak bennem, én pedig tönkre tettem mindent egyetlen vallomással és egy félresikerült éjszakával. Kedvem lett volna a fejemet a falba verni, azt is elviseltem volna, ha maga Alex veri ki belőlem a szuszt, de mire ismét észbe kaptam, eltűnt az emeleten.

Tanácstalanul figyeltem, hogy egyedül maradtam, csak egy fürkésző, meggyötört barna szempár nézett még mindig rám. Nem tudtam, mit kellene tennem, de mivel Sam is Alex után sietett, így végül úgy döntöttem hazamegyek. Nem volt maradásom a házban, a barna szempárhoz tartozó hang azonban megállított.

- Van kedve beszélgetni, fiatalember? – hallottam meg a hangját, mire kissé összerezzentem. – De ha siet valahová, megértem – tette hozzá ugyanolyan hangon.

- Nem sietek – torpantam meg. Tisztában voltam vele, hogy vagy számon akar kérni, vagy tanácsot adni, így mikor leültem vele szembe, reménykedtem, hogy a második lehetőséget fogja választani. – Jackson Rathbone vagyok – nyújtottam a kezem. – A lánya jó barátja.

- Igen, mesélt magáról – mosolyodott el. – Barbara vagyok, Natalie és Alex édesanyja, de ezt gondolom kitalálta már. Gondoltam, adok egy jó tanácsot, persze csak ha megszívleli egy édesanya szavait.

- Ez természetes – bólintottam. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani, másrészt viszont piszkosul féltem az elhangzottaktól. Mintha egy kimondatlan terhet vártam volna, önként és dalolva. – Szívesen venném.

- Ha rám hallgat, meglepi valamivel – hajolt közelebb bizalmasan. – És ne aggódjon a fiam miatt, megnyugszik idővel.

Pár percig csendben gondolkoztam, mivel is lephetném meg őt, aminek tényleg örülne. Átfutott az agyamon, hogy esetleg utánamegyek New Yorkba, de nem tudtam, hogyan venné ki magát ebben a helyzetben. Tanácstalanabb voltam, mint valaha, de ez a gond is egy csapásra megoldódott.

- Itthon hagyta a lakáskulcsait – nyúlt át a kisasztalra. – Ha esetleg a kis barátnőjét is bevonná, biztosan össze tudnának hozni valamit.

- Köszönöm, ez nagyon jó ötlet – pattantam fel, majd a kulcsot a farzsebembe gyűrve indultam kifelé.

Új terveim voltak, méghozzá nem is akármilyenek. Eszembe jutott, hogy Natalie mennyire szeret rajzolni, így az első utam egy festményekkel teli boltba vezetett. A híresség előnye volt, hogy sok ismerősöm volt, akik tudták, hogy hova is irányítsanak engem.

Dave – egy zeneszerző ismerősöm – szerencsére ajánlott egy színvonalas üzletet, ahol persze előzetes bejelentkezés után azonnal fogadtak. Igyekeztem műértő szemmel a festményekre tekinteni, persze nem sok sikerrel. Aztán Vicky mutatott egy kezdő festőt, akinek a képei elnyerték a tetszésem.

Egy képet választottam ki csupán, mivel nem sejthettem Natalie hogyan reagál majd a meglepetésre, amelyen egy gyönyörű homokos tengerpart volt, két – egymást ölelő – párral. Elsőre elnyerte a tetszésem, és habozás nélkül meg is vettem. A zsákmánnyal a csomagtartóban indultam el Ben háza felé, remélve, hogy benne lesz a kis meglepetés akciómban.

- Haver, mondd azt, hogy okkal vertél fel ilyen korán – nyitotta résnyire az ajtót hunyorogva.

- Ugyan Ben – löktem be az ajtót –, nincs is korán, már elmúlt tizenegy is – azzal ügyet sem vetve kómás barátomra, beljebb tessékeltem magam. – Van negyed órád átvedleni, valamint emberi kinézetet ölteni – sürgettem. – Meló van!

- A stúdióba megyünk? – kérdezte álmosan. – Nem volt róla szó, hogy ma felveszünk bármit is.

- Mert nem is – nyomtam a kezébe a kávéját. – Natalie házát dekoráljuk ki – közöltem egyszerűen, mire kis híján visszaköpte a kávéját.

- Oké, ezt igazán elmagyarázhatnád – nézett rám értetlen arccal. – Nem volt róla szó, hogy ez lesz a büntetésem – forgatta a szemeit.

Röviden elmagyaráztam neki a terveim, így kissé már nyugodtabb volt. Mozgósítottuk a bandát is, akikre rábíztuk a festékek beszerzését is. Egy fél órás totyogás után pedig szerencsére Ben is elkészült, így nem volt más hátra, mint elindulni Natalie házához, és véghezvinni a tervet.

Meglepetésemre, alig indítottam be a kocsit, máris csörgött a telefonom. Csak egy sms-em jött, így nyugodt szívvel soroltam be az addigra feltorlódott kocsisor végére. Meglepetésemre Sam hagyott egy rövid üzenetet: „Barbara szólt a tervedről, és bár nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de ott leszünk! Sam”

- Na, Natalie? – bökött oldalba Ben.

- Nem, Sam volt az – nyomtam a kezébe a telefont. Örömmel töltött el, hogy mellettem állt, és hogy ez által Alexet is meg tudom majd békíteni. – Jönnek segíteni, amint látod.

A ház előtt már vártak ránk a fiúk, és pár perces eligazítás után mindenki belekezdett a feladatába. Először lefedtük az összes bútort, amelyet Leo ott hagyott, nehogy bármi bajuk essen, aztán mindenki ragadott magának egy-egy festőhengert, és belekezdtünk a munkába.

Egész elmerültünk a falak színesre pingálásában, amikor kintről tisztán hallatszott, hogy valaki lefékezett. Ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy Alex és Sam érkeztek meg. Ezt a feltételezést pedig az is megerősítette, amikor mindketten beléptek az ajtón.

- Húha, nagy munkában vagytok, ahogy látom! – lelkesedett be Sam, és azonnal beállt közénk segíteni, még egy zöld csíkot is festett az arcomra. – Harci jelzés, Jay nagyfőnök – nevette el magát.

- Köszi, egy tündér vagy – vontam meg a vállam, majd Alex felé fordultam, aki látszólag még tüntetőleg kicsit játszotta a sértődöttet. – Nem jössz levezetni a feszültséget? – nyújtottam felé egy ecsetet, ő pedig szerencsére nem akadékoskodott sokáig.

- Miért is ne – nyúlt az ecset után. – Úgyis sok a felgyülemlett energia az irodában történtek miatt.

A nap túlságosan gyorsan telt, de egész jól haladtunk. A nappali és a konyha teljesen kész volt, már csak az emelet volt hátra. Mint a jó munkások, még kaját is rendeltünk, amit el is pusztítottunk percek alatt. Öröm volt végignézni a társaságon, mindenki jól érezte magát, a hangulat is remek volt. Talán így történt, hogy az idő túl gyorsan telt el felettünk, s ez a nap is véget ért…


Amikor másnap ismét belefogtunk a munkába, már sokkal gyorsabban és rutinosabban haladtunk mindennel. Sam és Alex a nappalinál szedték le a védőhuzatokat, mi pedig fenn pingáltunk tovább. Amikor ott is végeztünk, a nap fénypontjaként felkerült a festmény, amit Natalie-nak vettem. Csak reméltem, hogy sikerül meglepetést okoznom neki.

Karnyújtásnyira Tőled... - 31. fejezet

Sziasztok!

Íme a 31. fejezet :) Lenne egy kis bejelenteni valóm is ezzel egy időben. Ezen a héten elutazom nyaralni, így előreláthatólag jövő héten nem tudok frisselni. A véleményeket ennek ellenére várom, és örülnék neki, ha nem kellene csalódnom, mikor hazajövök. Jó olvasást a fejezethez :) Puszi, Angel


31. fejezet - Valami új

Ryan, állj meg! – tapostam a fékre, hogy megállítsam a kocsit, majd pár perccel később már Jay karjaiban legyek.

Nem akartam búcsú nélkül eltűnni, ahogy hamis ígéreteket sem hátrahagyni, de egyszerűen képtelen voltam csak úgy lelépni. Szorosan fontam nyaka köré a karjaimat, utoljára beszívtam jól ismert parfümjének megrészegítő illatát, s ajkaimmal felkutattam az övéit.

- Visszajövök – suttogtam, mikor végre elváltunk egymástól, és visszasiettem a kocsihoz.

- Csak pár nap, aztán mindent tisztázunk! – kiabálta még utánam.

Ryan durcás fejjel farolt ki a ház elől, de ezzel a kis akciómmal legalább annyit elértem nála, hogy a reptérig egy árva szót sem váltottunk. Igazából ez volt számomra a kritikus pillanat, hiszen általában minden az első pár mondatnál dőlt el. Meglepő módon nem erőltetett semmit, csak jótékony csöndbe burkolózva hajtott át Los Angeles útjain.

A LAX szokás szerint zsúfolásig volt emberekkel, akik akár egy hömpölygő tömeg vittek minket előre. Alig bírtam követni Ryant, aki összeszedett vonásokkal haladt előre, még egy-egy ember hangos kiabálása se billentette ki a jól felépített álarc mögül, ezzel teljesen letaglózva engem.

- Hoppá, megvagy – kapott fel egy kisfiút, aki kacagva nézett rá. – Hol hagytad a szüleid öcskös? – faggatta.

- Arra felé – mutatott az egyik irányba.

Feszülten figyeltem a tömeget, amely lassan egy emberként nyílt szét egy aggódó, harmincas éveiben járó nő előtt. Szemeiben ott volt az ijedtség, de azonnal megszűnt, amint megpillantotta Ryan karjaiban a gyermekét. Az első könnycseppek már kibuggyantak a szeméből, amint magához ölelte újra.

- Aaron, ilyet soha többé ne csinálj a mamával! – dorgálta meg. – Hogyan köszönhetném meg? – fordult Ryan felé.

- Semmivel, de szerintem egy játékautó lefoglalná – biccentett az ajándéküzlet felé mosolyogva.

Fogalmam sem volt, mikor lett Ryan ilyen. Sosem volt az a gyerek centrikus, sőt, nem is szerette a gyerekeket. Legalábbis amikor szóba került a téma, hogy szeretnék majd egy kislányt, mindig azzal védekezett, hogy ráérünk még. Újabb döbbenetemből csak egy fiatalabb nő szavai rángattak ki, aki a jegyemet kérte.

- Natalie, gyere – nógatott finoman, én meg döbbenten követtem őt.

Az út folyamán se vittük különösen túlzásba a társalgást, nem tudom mitől félt annyira… talán attól, hogyha felidegesít, kiugrom a repülőből, vagy felkötöm magam az oxigénmaszkkal. Abszurd helyzetek milliárdjai peregtek le a fejemben, némelyiket meg is mosolyogtam, de a fennálló helyzeten akkor sem változtatott.

- Zavar valami? – nézett mélyen a szemembe. – Ha feszélyez a közelségem, átülhetek máshová is – vonta meg a vállát.

- Igen? És elárulod, hogy mégis hova? – vágtam vissza durván, közben az utasokat néztem, azaz az üres helyek számát.

- Látod ott azt az arab pasast? – mutatott pár üléssel előbbre. – Na, ő biztos jobban élvezné a társaságom, mint te – fordult vissza felém.

Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon, leforrázva hallgattam, amit mond. Komolyan nem tudtam, hogy hányadán is állunk, de a meglepettségtől csak tátogtam, mint egy hal. Miután már kellőképpen kínosnak ítéltem meg a helyzetet, inkább a felhőket kezdtem bámulni.

Az út hátralévő részében még annyit sem szóltunk egymáshoz, mint eddig. Az agyam leblokkolt, már mínusz alfában voltam, amikor megéreztem Ryan kutakodó kezét a derekamnál. Készen álltam rá, hogy egy jól irányzott mozdulattal leütöm, de megint tévedtem vele kapcsolatban.

- A füleden ülsz szépségem? A biztonsági övet be kell csatolni – mosolyodott el gúnyosan.

Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha megütöm. Hirtelen elöntötte az arcomat a pír – legalábbis azt éreztem –, és égető szükségét éreztem, hogy mondjak valamit, azonban erre egészen a szállodáig még lehetőségem sem volt…


Az első nap javarészt azzal telt, hogy elfoglaltuk a hotelszobáinkat – megjegyzem, szerencsére két külön hotelszobát kaptunk – és Ryan amúgy is egyfolytában telefonálgatott. Egészen más embernek tűnt, mint nem is olyan régen. Összeszedett, magabiztos, egy teljesen más ember.

- Délután máris lesz egy megbeszélés – lépett mellém. – Nem kell kiöltöznöd, nem bálba megyünk majd – mosolyodott el a mai nap folyamán sokadjára. – Bár nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsokat adnom.

- Igazad lehet – bólintottam beleegyezően.

- Nos, akkor hagylak kipakolni – indult az ajtó felé. – Igaz, nem valami királyi lakosztály, de a célnak megfelel – járatta a tekintetét a szobán, majd pillantása visszasiklott rám. – Később benézek.

Mikor végleg egyedül maradtam, először a George által adott mappákat néztem át, nekem is tisztában kellett lennem a helyzettel. Mint számomra is kiderült, a Delmonico's étteremben volt a megbeszélés, amely igen impozáns helynek bizonyult, legalábbis a netes kutatásaim alapján.

Ezúttal is megbizonyosodhattam róla, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket. A tét az volt, hogy a mi cégünkkel az élen az Univision is belépjen az üzleti köreinkbe, amelyben a mostani kapcsolataink fognak majd segíteni remélhetőleg. Az anyag teljesen elfeledtette velem, hogy lassan készülődnöm se ártana.

Percekig álltam tanácstalanul a bőröndöm felett, míg végül a fekete nadrágkosztümöm mellett döntöttem. Mégsem mehet akárhogyan egy ilyen fontos megbeszélésre az ember. Sietős mozdulatokkal szabadultam meg a felsőmtől és a nadrágomtól, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.

- A francba, ne haragudj – fordult el azonnal Ryan. – Tudom, hogy kopognom kellett volna, még egyszer bocs – szabadkozott.

- Oké, semmi baj – ültem le az ágyra. – Miért volt ilyen sietős? – érdeklődtem, közben pedig felnyaláboltam magamra a nadrágot és a fekete csipketopot. – Megfordulhatsz, amúgy is láttál már ennél lengébben is – bukott ki belőlem.

- Csak szólni akartam, hogy rendeltem taxit, szóval egy negyed óra múlva indulhatunk, ha gondolod – de a következő percben már mögöttem állt, hogy felsegítse a blézeremet. – Csodásan festesz – suttogta a nyakamba olyan érzékien, hogy az egész testem libabőrös lett a vallomásától.

- Ez kedves tőled – motyogtam, ahogy felé fordultam. – Te sem panaszkodhatsz – konstatáltam a végeredményt. – Felőlem pedig indulhatunk, csak még összeszedem az aktákat – böktem az ágyon lévő iratok felé.

Kérés nélkül hagyott magamra az üres szobában. Kellett pár perc, amíg az agyam felfogta az eseményeket, de még így is megdöbbentő volt a felismerés, miszerint még ennyi idő elteltével is hatással volt rám. Igyekeztem összeszedni a maradék józan eszem, majd az aktákat a táskámba gyűrve léptem ki az ajtón.

A hal felé indultam, ahol pár perces várakozás után Ryan is megjelent. Odaadta a szobáink kulcsát a recepción, majd rutinosan indult a kijárat felé, hogy ezúttal a taxit kerítse elő. Idegesen topogtam a nyomában, ő pedig előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és bediktálta a címet.

- Ne idegeskedj, biztos minden rendben lesz – nyugtatott, amikor meglátta folyton dobogó lábaimat. – Voltál már ilyen megbeszéléseken, nem?

Hát persze… egyik nap még otthon ültem, a következő pillanatban pedig már a világ bármely pontján lehettem egy munkamegbeszélésen. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, még most sem igazán értettem, hogy George miért rám bízta ezt a nagyszabású feladatot.

- Persze, egy tucatnyin – füllentettem.

Ezek után jobbnak láttam csendben meghúzni magam, és csak akkor válaszolni, ha kérdeztek. Naná, hogy ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, ugyanis nemsokára megérkeztünk az étterem elé, amely pontosan ugyanolyan méltóságteljes megjelenést sugárzott, mint alig pár órája a laptop képernyőjén a fénykép.

- Hmm, jó ízlésre vall a hely – állapította meg a nyilvánvalót Ryan, miközben kifizette a taxit. – Nem lesz egy olcsó mulatság George-nak – azzal átkarolt és beléptünk az étterembe.

- Segíthetek valamiben? – indult el felénk a pincér. – Van már foglalásuk?

- Igen, Ryan Thompson névre foglaltunk asztalt – hadarta az információkat, a férfi pedig egy széles asztalhoz vezetett minket.

A hely nagyon lenyűgöző volt, az asztalunk egy hatalmas korabeli partiról készült pillanatkép mellett volt. A pincér kihozta az itallapokat, így amíg az ügyfeleink megérkeztek, gondosan elmerültem a kínálatban. A figyelmem azonban mégsem kerülte el Ryan bambán vigyorgó képe, amely nagyon idegesített.

- Tetszik valami? – dörrentem rá, mire válaszképpen hozzám dörgölte a lábát.

A válasza helyetti cselekvés nagyon megijesztett, azt se tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés. Kedvem lett volna felpattanni, és elfutni, de az események beindultak, az üzletfeleink is megjelentek…


A Delmonico's kívülről:



Az asztal:

Karnyújtásnyira Tőled... - 30. fejezet

Sziasztok!

Íme a 30. fejezet! A cím is árulkodó lehet, de amondó vagyok, inkább várjátok ki a végét, vagy az elejét? :D Mindegy is, jó olvasást! A kommentekért hálás vagyok :) Puszi, Angel


30. fejezet - New York, jövök!

Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni egyetlen hajszálban, amely arra emlékeztet, hogy van kiút ebből a helyzetből. A fejemben pergő gondolatok, akár egy éles kés, a langyos szél az arcomon, akár az ő kezének gyengéd érintése… Nem tudtam szabadulni, és talán nem is akartam.

Hangos dudálás szakított ki elmém védőfala mögül, a következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy az autó megpördült velünk. Riadtan kaptam fel a fejem Alex szitkozódására, s szinte azonnal megnyugodtam, hogy egyikünknek sem lett semmi komoly baja.

Észre sem vettem, hogy milyen görcsösen kapaszkodtam Sam karjaiba, még a körmöm nyoma is tisztán látható volt a kezén. Bűntudatos tekintettel néztem rá, de ő egy szót sem szólt, csak tovább simogatta a hátamat. Jay és Alex hangja azonban minden eddig felépített falat ledöntött.

- Normális vagy? Majdnem karamboloztunk! – kiabált a bátyám magából kikelve.

- De nem akartál megállni! – vágott vissza ő is.

Gyenge érvek, semmi értelme nem lett volna megállni. Azonban a szívem csak tette, amire a leginkább vágyott. Kiszálltam a kocsiból és egyenesen feléjük indultam, majd megkerülve a bátyámat, beültem Jay autójába. Tüntetőleg összefont karokkal vártam, hogy végre induljunk, de senki nem mozdult.

- Nem szeretnék itt szobrozni egész nap – szólaltam meg végül reszelős hangon.

Jay kérés nélkül szállt be mellém, és mintha félne a bátyám haragjától – esetleg attól, hogy elszakít tőle – azonnal a gázra taposott. A tájból csak egy elmosódott csík látszott, fogalmam sem volt, hova tartunk, de így volt jó. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, a csend helyettünk is beszélt.

Az érzés, s vele együtt a vallomása fojtogatott, nem engedett. A szememből kicsorduló könnyek minduntalan potyogtak, elmosva minden eddigi érzelmet. Jay egyik kezével próbálta felitatni őket, de mindhiába. Nem akartam a szemébe nézni, így is elég rosszul érezte magát.

- Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom – rázta meg a fejét. – Azaz nem akkor és nem ott – javította ki magát.

- Tényleg rossz időt választottál rá – erősítettem meg az iménti szavait. – De még mindig jobb, mintha sose tudtam volna meg.

- Elmondtam volna, esküszöm! – bizonygatta. – Ha be akartalak volna csapni, szerinted megtettem volna?

Hirtelen annyi mindent szerettem volna neki mondani, de nem tudtam hogyan. Hogy jobb lett volna, ha már akkor megmondja, mielőtt lefeküdtünk volna egymással, azt is mennyire gyűlölöm érte, hogy nem tudok rá haragudni. A szavak nem jöttek a számra, csak némaságba burkolózva vártam ennek az egésznek a végét.

- Szeretlek a fenébe is! Nem hiheted, hogy képes lennék bántani téged! – rántotta félre a kormányt, s leparkolt egy számomra ismeretlen helyen. – Tudom, hogy nem sok pozitív élményed volt eddig, de én… én más vagyok, más leszek. Érted, értünk!

- Hogy kérheted ezt? – hüppögtem, s letöröltem a kibuggyanó könnyeim. – Vele voltál akkor is, mielőtt együtt voltunk, igaz? – szegeztem neki a kérdést. Már nem számított, hogy borul a bili, egyszerűen csak tudnom kellett. – Mondd már!

Válasz helyett azonban csak egy bólintást kaptam. Legalább végre őszinték voltunk mindketten, ez volt az egyetlen előnye az egész helyzetnek. Ennek ellenére mégsem tudtam azt mondani, hogy megbocsátok. A motor váratlan felpörgése viszont kellőképpen meglepett.

- Hova megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Hazaviszlek – jött a kemény válasz.

- Haza? – ismételtem meg a kérdést. Mintha nem értettem volna már az első percben is, amit mondott. – Rendben – sóhajtottam végül beleegyezően.

Egész úton egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Már-már fájó volt a csend, de azért sem szólaltam meg. Figyeltem az embereket, a házakat és szinte varázsütésre megvilágosodtam. Hiszen nekem volt egy házam, de még az is hozzá kötött. Fél szemmel rásandítottam, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Most mi van? – mosolyodtam el én is.

- Semmi – szabadkozott, de a szája szélén továbbra is ott bujkált a vigyor.

- Figyelj, menjünk az én házamba – vetettem fel az ötletet. – Nincs kedvem Alexet hallgatni, hogy felelőtlen vagyok.

- Ahogy akarod – vonta meg a vállát, majd ráfordult az odavezető útra.

Persze továbbra is kerültük a beszélgetéseket, ahogy azt is, hogy egymásra nézzünk. Így sokkal nehezebb volt, de mire ismét észbe kaptam, már a házamnál is voltunk. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, meg sem várva, hogy Jay kiszálljon. A kulcsot leakasztottam a fa gerenda rejtekéből, az ajtó pedig azonnal megadta magát.

- Nem jössz? – fordultam hátra, mivel nem hallottam a lépteit mögöttem.

- Biztos vagy benne?

Én sem válaszoltam, csak nyitva hagytam az ajtót, hogy tegyen belátása szerint. Nem akartam vele veszekedni, már csak az számított, hogy valahogyan megbeszéljük a dolgokat. Egy széles mosollyal nyugtáztam, amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódott, ez csak egyet jelenthetett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, be kell, fogadjalak? – hajoltam le a lépcső korlátjáról, ő pedig követte a hangomat. – Azt mondtad, mindig a közelemben akarsz maradni.

- Minden szóra – szaladt fel a lépcsőn –, és most is úgy gondolom – ölelt szorosan magához.

Éreztem, hogy nem mer olyan szorosan tartani, mint amennyire szeretne. Meg akarta adni az esélyt rá, hogy kihátráljak az öleléséből, de bolond lettem volna. Szerettem a biztonságot adó karjaiban lenni, magamba szívni az illatát. Mindent, ami ő és én voltunk.

Az idillt a telefonom csörgése zavarta meg. Morgolódva, de Jay-el a nyomomban sétáltam le, hogy előkeressem a vinnyogó készüléket. Először gondolkodóba estem, hogy felvegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom az állásomat. George hangja viszont higgadtságról árulkodott.

- Natalie, ugye nem zavarlak?

- Mondd, George – sietettem. – Miben tudok segíteni?

- Ugye emlékszel arra, hogy egy nagy üzletet akartam rád bízni. Holnap utazol Natalie, New Yorkba méghozzá – közölte egyszerűen, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Egyik nap még itt, holnap már New Yorkban. – Remélem, nem volt semmi programod – puhatolózott.

- A munka az első, nincs igazam? – erőltettem mosolyt az arcomra. – Kivel utazom egyáltalán? Menyi időre?

- Az Univision kirendelt dolgozójával, valami Ryan – közben a háttérből jól hallottam, hogy valaki megerősíti. – Nem több mint három nap, kielégítő a válasz?

- Ki, George – azzal kinyomtam a telefont.

Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az ég összeesküdött ellenem. Ettől kezdve nem volt kedvem múlt idézéshez, csak egyre vágytam… hazamenni a családomhoz. Jay akadékoskodás nélkül hazafuvarozott, majd egy futó búcsúzkodás elváltunk.

A bátyám természetesen mindent tudni akart, merre jártam, mit művelt velem Jay, de még ehhez sem volt kedvem. Gépiesen mondtam el a részleteket, majd ügyet sem vetve a hozzám intézett szavaira, felsétáltam a szobába. Bepakoltam minden ruhát, bár azt se figyeltem, mit teszek be, de egyszer csak megtelt a bőrönd.

- Bejöhetek kicsim? – hallottam meg anyám hangját, aki meg sem várva a válaszomat, belépett a szobába. Egy darabig csendben figyelte a fotelból, ahogy egyik másik ruhát visszaraktam, majd megszólalt. – Ugye tudod, hogy a bátyád aggódik érted?

- Már hogyne tudnám – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj anyu, én csak… egyszerűen nem megy – roskadtam össze előtte.

- De mégis mi történt? – faggatott óvatosan. – Persze nem kell elmondanod, ha nem akarod – nyugtatott meg.

- Nem lehetne, úgy mint régen? – néztem fel rá könnyes szemmel. – Tudod, mikor apu nem volt otthon.

Nem kellett többet beszélnem, anyu megerősítésként megszorította a kezem, és az ágyamhoz sétált. Mikor befeküdtem, betakart a takaróval és mellém feküdt. Egész éjjel csak beszélt nekem, egy olyan világról, amelyben mindig is élni akartam, ahová mindig menekültem, ha valami vagy valaki bántott. Egy olyan világról, ahol senki se bántott, mert erős voltam…

Reggel friss kávé illatára ébredtem, mikor pedig kinyitottam a szememet, egy csésze fogadott az éjjeliszekrényemen. Kapva kaptam az alkalmon, és miután megittam, a fürdőbe indultam. Rutinos mozdulatokkal szabadultam meg a ruháimtól, majd a tus alá állva vártam a felfrissülést…


A függönynél álltam, a hátam mögött a bőröndjeim, s bár arra kellett volna gondolnom, hogy ez az utazás egy új esély a helyzet átgondolására, belül mégis rettegtem. Nem csak attól, hogy Jay nem érti majd meg, attól is féltem, hogy milyen lesz újra az Ő közelében lenni.

Vontatott léptekkel sétáltam le az emeletről, ahol ott volt mindenki. Sorra búcsúztam el a családomtól, majd Samtől. Odakinn már hangos dudálás hallatszott, mely fülsüketítően szakította félbe az oly meghitt csendet. Vettem egy utolsó mély levegőt, majd kisétáltam az ajtón.

- Natalie, hova készülsz? – kapta el a kezem Jay. – Ugye nem akarsz semmi ostobaságot csinálni? És legfőképpen nem vele!

- Hagyj elmenni – kértem suttogva, s kitépve magam szorításából a kocsi felé indultam.

Ryan roppantul nyeregben érezte magát. Kivette a kezemből a bőröndöm és elsüllyesztette a kocsija csomagtartójában. Kinyitotta nekem az ajtót, majd intett egy utolsót az ajtóban állók felé és már indította is a kocsit.